l. Naristok.
l. Ércsomó.
1. nagyközség Temes vármegye vingai j.-ban, (1891) 5003 német és szerb lak.; van népbankja, takarékpénztára, vasútja, posta- és táviróhivatala és postatakarékpénztára. - 2. Nagy-V. és Kis-V., kisközség Arad vármegye pécskai j.-ban, (1891) 1372 magyar lak.
(jobagiones castri), a honfoglalás idejében meghódolt szabad benlakókból vagy a törzsekben való közös birtoklástól szabadulni vágyó szabad magyarok, kiket Szt. István a királyi várakban vagy azok körül a végből telepített le, hogy a vár ispánjának vezetése alatt a király minden háborujában részt vegyenek. Igy tehát az állandó katonaság egy nemét tették. Mivel a vár uradalmában minden egyéb teher nélkül utódaikra is átörökölhető, de a vártól el nem szakítható földeket kaptak, sokan bennük sejtik a hűbériség kezdetét, mert lekötvén szolgálatukat, ebben a személyes hűség (vasallitas) elvét, az ennek fejében adott örökjószágban pedig a hűbérbirtok (feudum) tényét látják. A hűbériség azonban Magyarországban ilyen nyugati értelemben sohasem fejlődött ki. A V. a várhoz kötött földeiken kivül vétel vagy örökösödés útján is szerezhettek jószágot s azzal nemcsak szabadon rendelkeztek, hanem rajta kegyúri jogokat is gyakorolhattak. Egész katonai arisztokrácia fejlődött ki belőlük és a V., szemben a törzsek 108 nemzetségével, idők multán mind büszkébben hivatkoztak reá, melyik nemzetségből származtak. Voltak szolgáik, sőt rabszolgáik is, akiket eladhattak, sőt szabadosaikat (libertinusaikat) is valóságos klienseknek tekintették, kiket esetleg ismét szolgaságra kárhoztathattak. De nekik is örökösen a várispánság kötelékében kellett maradniok s ennyiben szabadon sem költözködhettek. Vezérük és birájuk, a várispán, rendszerint maga is valamely várjobbágy volt. Magán az országgyülésen eleinte nem vehettek részt, de a törvénynapokon, mint ősgyüléseken, a parasztokkal és szolgákkal együtt ők is megjelenhettek. Idő folytán a nemesek és a V. közt való különbség annál inkább elenyészett, mert II. András korától fogva nem egy várjobbágy minden további katonai v. egyéb kötelezettség nélkül, örök birtokul kezdte megváltani vagy inkább megvenni eddigi várjószágát, ami a várispánság intézményét mind jobban bomlasztotta. 1244. a pozsonyi V.-at már IV. Béla maga is nemeseknek címezi s ez időtől fogva várbeli, egyházi és országos nemeseket kezdenek megkülönböztetni. Már comesek, királyi emberek (homo regius) is vannak köztük; Nagy Lajos azonban az 1351. XI. t.-c.-ben a V.-at még mindig nem értette azon országos nemesek alatt, kik az országban egyenlő szabadságokat élveznek s ő is, utódai is külön nemesítették meg, vagyis emelték az országos nemesek közé a V.-at, kik tehát a XIV. sz.-ban, a várispánság már elavulván, minden különösebb kötelezettség nélkül, mint szabad kisbirtokosok a nemesek és polgárok közt valóságos középosztályt képeztek.
l. Varjufélék.
(növ., esparcettfű, takarmány-baltacim, szamárhere, szamárborsó [Baumg.], spanyol lóhere, csacsiöröm, csacsöröm, szamáröröm; baltacim nevét a jó magyar nem érti, nem ismeri fel, mert baldácin stb. néven ejti ki; Onobrychis (Tourn.), vitorlásvirágu kóró, félcserje, ritkán szúrós cserje. Levele páratlanul szárnyalt, virága piros v. fehér, füzéres, termése egytagu, kurta, egy-, ritkán kétmagu, száraz, rendesen szúrós, fel nem nyilik; magva veseforma. 70-90 faja (hazánkban 7) Európa, É.-Afrika és mérsékelt Ázsia füves helyein terem. Az O. viciaefolia Scop. (O. sativa Lam., Hedysarum Onobrychis L., svájci v. örökös lóhere) többnyáréltü, 3-6 dm. magas, levélkéje 9-12 páru, virágzata mintegy 5 cm. hosszu, halványpiros, karminszinnel erezett, termése kerekded, az oldala hálózatosan gödrös, felső éle egyenes, az alsó görbült, fésüformán szúrós-fogas. Európa déli és középtájain terem, de takarmánynak gyakran vetik (l. Baltacim). Gyökere méternyire ereszkedik, azért a legnagyobb szárazságot is eltűri. Virágját a méh kedveli. Hazánkban e helyett a szürkébb, apróbb virágu és nagyobbtüskék O. arenaria W. et Kit. vadon nő, ugy látszik ez amannak is a tőalakja. Mind a kettő kiváló meszesföldi fű, keményebb kavicsos talajban nem olyan szép, mert a gyökere nem bir mélyre lenőni. Elpusztuló gyökere a földet magától trágyázza.
(állat, Corvidae), az éneklő verébalkatuak rendjébe, a nagycsőrüek csoportjába tartozó madárcsalád. Erős vastag csőrük középhosszuságu; középhosszuságu szárnyuk lekerekített, első evezőtolluk fél olyan hosszu, mint a második. Elől harántul osztott csüdjük középső ujjuknál hosszabb. Mintegy 190 faja ismeretes, melyek közül hazánkban találhatók: a szajkó v. mátyás, a havasi csóka, a mogyorós szajkó, a szarka, a csóka (l. o. Monedula), a holló, a vetési és a kálomista varju. A vetési V. (Corvus frugilegus L.) egyike a legközönségesebb kóborló madaraknak, mely Magyarországban mindenütt közönséges, ősszel és tavasszal csapatokban kóborol egyik helyről a másikra. Különösen a réteken és szántóföldeken él, ahol a rovarok pusztításával hasznot is hajt. Nyomról-nyomra követi az ekét, vastag csőrével folyton turkálja a földet, innét van az, hogy pofájáról a toll rendesen le van kopva. Galambnagyságu. Fekete, kékes, ibolyaszinü fémfénnyel. Fészeklakó. Erdőrészeket, szétszórt helyen csoportosan fészkel. Egy-egy fán 5-10 apró gallyakból készített fészek is található. L. még Csóka.
(növ., Sedum L.), a pozsgaféléknek az északi mérsékelt és hideg égöv alatt 150 fajt egyesítő génusza, kopasz vagy mirigyes szőrü, álló v. heverő, v. egyszerü velágazó szárán kövér, néha egészen gömbölyü levelekkel. Ilyen a borsos V., báránycsécsfű, szaka, kukacfű, apró fülfű, sírfű, kis szülfű, sülyfű (S. acre L.) alsó részén heverő; tovább pedig felemelkedő száron elszórt gömbölyded levelekkel és ötöstagu sárga virágokkal; sziklán, falon termő füvet zölden bőrbaj ellen használták. A fehér V. (S. album L.) szirma fehér; Nyugat-Európában korai saláta. Éppen igy használják a vörös vagy piros virágu nagy V.-at (S. Anacampseros L.), valamint az aranysárga nagy V.-at (S. reflexum L.). A bablevelü V. (öreg, nagyobb süly-, szülfű, szerelemfű, szerelem taplója, S. Telephium L.) 30-60 cm. magas szárán hosszukás vagy kerek levelei fogasszélüek, virága fehér, zöldes-sárga vagy piros. Kertben gyakori. A hamvas vagy szürke V. (S. glaucum W. Kit.) virága hatos tagu, levele mirigyektől ragadós, A japáni V. (S. Japonicum Sieb.) piros szegélyü, kékes-zöld levelével érdemes ámpolnavirág, de a virágágyat és sírhalmot is szegélyezik vele.
(növ., Filipendula Tourn., Ulmaria Tourn.), majd a rózsafélék, majd a különválasztott gyöngyvesszőfélék génusza, sokáig a cserjés gyöngyvesszővel egyesítették, ma helyesen külön választják. Az Ulmaria filipendula L. száraz réten terem, bojtos gyökere helyenként megvastagodik és ha a földből kiássuk, mintegy szálon (filum) függ (pendula). Kertbe is ültetik. Virága fehér, ritkán pirosló. Gyökérgumója fűszerszagu, édeses-keserü ízü, radix filipendulae néven officinális, virágából mint a következőéből házi orvosságot főznek. Az Ulmaria ulmaria L., vagy Ulmaria pentapetala Gilib. (veres kőrontófű) kiváltképen viz mellett, nedves helyen vagy égeresben terem, egész 1-2 m. magas, virága fehér. Gyakran kertbe ültetik. V.-nak néha a Ficaria (l. o.) gumóit is nevezik. A svájci lóhere helyesen varjuborsó (l. o.), s nem V.
(növ.) a. m. farkasszőllő (l. o.), de V.-mag a Strychnos nux vomica L. kerekded, lapos magva (hánytató dió, semina strychni vagy nuces vomicae) is, mely 3-5-ével terem a termésében, a brucin- meg a sztrichnin-tartalmától nagyon keserü. L. Strychnos-magvak és Farkasmaszlag. Sőt V. az anyarozsnak is neve. L. Bolondgombák.