(Caliari) Paolo, olasz festő, szül. Veronában 1528., megh. Velencében 1588 ápr. 19. Caliari Gabriele szobrász fia, Badile Antoniónak volt tanítványa, de különösen a veronai mesterek Cavazzola és Brusasorci hatása alatt eleinte teljesen a veronai iskola nyomdokait követte. Hirneve csakhamar elterjedt és már 1555. Velencébe hivták, hogy ott a St.-Sebastiano-templomnak először csak sekrestyéjét díszítse mennyezetképekkel, de művei olyan sikert arattak, hogy lassankint, 1570-ig az egész templomot, ahol utóbb el is temették és amelyet jellemzően V. templomának is neveznek, meg a hozzá tartozó kolostort földíszítette ragyogó festményeivel. A sekrestye mennyezetképei Mária megkoronázását és a négy evangelistát ábrázolják, a templom mennyezete három jelenetet ábrázol Eszter történetéből. Ezeket követték 1557. a főoltár képe, Mária mint a mennyek királynője, az oldalfalak freskóképei 1559-60., az orgona szárnyainak hatalmas képei stb., végre 1570. a kolostor éttermében az utolsó vacsora nagy képe (most a milanói Brera-képtárban). Művészete tetőpontjára jutott. Természetes, hogy a fiatal V. nem zárkózhatott el Tizian műveinek ragyogó kolorizmusa elől, de tény az is, hogy mindvégig megóvta eredetiségét, egyéni művészetét. Alakjainak valószerüsége dacára is benne a festészet mint optimista művészet üli diadalát. Az utolsó vacsorának a San-Sebastiano-kolostor számára festett képe után is gyakran festett hasonló tárgyu képeket. A kánai lakodalom (Páris 1651, Louvre, másképen a drezdai képtárban); Krisztus a farizeus házában (Louvre); Krisztus Lévi lakomáján (velencei akadémia) képeiben a tárgy csak ürügy a díszes vendégseregnek, a szolgák szorgoskodó tarka csapatának, a pompás épületeknek ábrázolására. Egyéb vallásos tárgyu képei: Madonna szentekkel (Velence, S. Francesco della Vigna); Madonna négy szenttel (u. o., akadémia); Szt. Katalin eljegyzése (u. o., Sta Catarina); Szt. Jusztina vértanusága (u. o., Sta Giustina); Szt. György vértanuságának gyönyörü, megragadó képe (Verona, S. Giorgio in Braida); A napkeleti bölcsek imádása (Drezda, Bécs stb.); szent történeti képe a firenzei Pitti-képtárban; Krisztus összerogy a kereszt alatt (drezdai képtár); A Cuccina-család tagjai a Madonna trónusa előtt (u. o.) stb. 1556. festette a zene, a mértan, a mennyiségtan és a dicsőség allegoriai alakjait a velencei Libreria vecchia mennyezetén, néhány évvel később pedig a doge-palota számára kezdte festeni fal- és mennyezetképeit, melyek annak fő díszét alkotják, bár nagy részük elpusztult vagy szétszóródott. Fönmaradtak: a trónoló Venezia mennyezetre festett freskóképe; a Sala del Colleggio mennyezetének gyönyörü nőalakjai; a lepantói győzelem emlékére festett kép; Contarini Andrea győzelmes hazatérése a chioggiai tengeri csata után; Scutari védelme; Velence apoteózisa, a világ legszebb allegoriai mennyezetképeinek egyike; Európa és a bika költői, érzéki képe stb. Különösen szép a Dareios családját Nagy Sándor előtt ábrázoló festménye a londoni nemzeti képtárban. Képmásai közül, melyek Tintorettóra emlékeztetnek, a legszebbek a bécsi, drezdai, veronai képtárakban, a firenzei Uffizi-képtárban, a párisi Louvreban stb. vannak. Halála után rokonai, örökösei és tanítványai, u. m.: öccse Caliari Benedetto (1538-98) és fiai Carlo (1570-96) és Gabriele (1568-1631) fönntartották műhelyét, a nélkül, hogy valami nevezeteset képesek lettek volna alkotni. V. ö. Caliari, Paolo V. (Róma 1888); Janitschek, a Dohme-féle Kunst und Künstler-ben; Meissner, Paolo V. (Bielefeld és Lipcse 1897).
Tourn. (növ.), l. Veronikafű.
szent, a hagyomány szerint az a jeruzsálemi jámbor nő, ki Krisztusnak a Golgotára vezető úton fátyolát (kendőjét) nyujtotta át izzadságának letörlésére és midőn azt visszakapta, tövissel megkoronázott fejének képe maradt rajta. A V.-kép, mely a római Szt.-Péter-templomban van, állítólag már 705 körül került oda. 1011. oltárt emeltek tiszteletére, amelyben az ereklye őriztetik. Különben Milano és Jean városok is dicsekednek ilyennel. Az általános, Mabillon és Papenbroek által védett vélemény szerint, a V. név csak tévedésből keletkezett, amennyiben e szavakat vera icon (megj.: görög szó) egy szóba foglalták és belőle V.-t csináltak. És tényleg a középkori irók nem említenek semmiféle szent V.-t, hanem magát a képet nevezik igy, p. Gervas. Tilberiensis 1210 körül: de figura Domini, quae Veronica dicitur. Est ergo Veronica pictura Domini vera; Matth. Paris (1216); effigies vultus Domini quae Veronica dicitur, és mások. Mások, mint Grimm, a görög Abgar-monda átidomításának állítja a V. legendáját. V. ö. Wetzer-Welte Kirchenlexikonának Christusbilder c. cikkét, ahol az idevágó irodalom is fel van sorolva.
(növ., szt. Veronika füve, szigorál Diószegiéknél, drágajó, ritkajó, Veronica Tourn.), a tátogatók füve, ritkán cserjéje, mintegy 220 faja (hazánkban 41) a mérsékelt és hideg földövön terem, sok faja gyom, réti vagy mezei fű. A V. Beccabunga L. (deréce, vizi saláta, vizi pólé) viz, leginkább patak mellett terem, levele kerekded v. hosszas, aprón fürészelt, virága kékszinü, néhol szintugy mint a gyenge V. anagallist L., salátának megöntik vagy megfőzik. Keserüsége és cserzősavtartalmáért régebben más faját is használták orvosságnak, ma még a V. officinalis L. teáját mellfájás, reumás fájdalom, a lélekző szervek elnyálkásodása ellen, sőt friss füvét (herba veronicae et beccabungae) sebre is használják, kisajtolt levét pedig tavaszi kúrának. A V. Chamaedrys L. kivált bokros helyen gyakori, régebben, a virágjával gyüjtve, szintén officinális volt. A V. officinalis L. (dicsőséges gű, dicsőfű) levele fordított tojásdad, fürészelt, virágja kék vagy pirosas, erdőben, fenyvesben v. bokorban terem. Levelét, valamint a magasabb hegyi V. montanae L.-ét is, európai tea néven a khinai tea pótlékául ajánlották. Valamennyi faja virágát a méh kedveli. Több fűnemü, kórós (V. spicata L., V. spuria L., V. longifolia L., V. Virginica L., V. Hungarica Borb. [V. crassifolia Wierb. non Kit.]), sőt örökzöld cserjés faja kerti dísz. A V. hederefolia L. alkalmatlan tavaszi gyom, de a disznó szivesen megeszi. V. ö. Borbás, A magyar botanika legendájából (Természettudományi Közlemények, 1889. évf., 504. old.).
[ÁBRA] Veronikafű. a maga a V., b egy virág, c a termés, d a termés keresztmetszete.
l. Veronika.
(növ.), az Androsaeum (l. o.).
György, családi nevén Hauner Hugó, iró és zeneszerző, szül. Igalon (Somogy) 1857 márc. 31-án. A gimnáziumot Kalocsán, a jogot Pécsett végezte. Zenei kiképzését a szülei háznál kezdte, majd Kalocsán Berec, Göttmann és Mihályi zenetanároknál nyerte. 1880. szinész lett Szegeden, majd 1882. karmester Miskolcon. 1883-ban a budapesti népszinháznál mit rendező működött. E minőségben megmaradt 1887-ig, mikor is a vidékre ment, hol pár évig nagyobb társulatok művezetője volt. 1892. a fővárosba költözött s azóta kizárólag irodalmi munkásságának él. Eddig szinre került darabjai: Fiatal asszony, kinek vén leánya van (vígjáték 1 felvonásban, Pécs 1877); Prolog (Miskolc 1882); A műkedvelők (vígjáték 3 felvonásban, Miskolc 1883); Már késő (vígjáték 1 felvonásban, Debrecen 1888); A szultán (operette 3 felvonásban, Budapest, népszinház 1892); Virágcsata (operette 3 felvonásban, Budapest, népszinház 1894); 1000 év (látványos szinmű 3 felvonásban, Budapest, népszinház 1896); Der Löwenjäger zenei része (Bécs, Theater an d. Wien 1896), melyek közül az 1000 év alig egy év alatt több mint 150 elaődást ért. - Felesége Margó Célia operette-énekesnő, szül. Budapesten 1866 jun. 25. A szini akadémiát elvégezvén, 1884. a budai várszinházban lépett föl először; onnan 1885. a népszinházhoz szerződött, melynek azóta - pár évi vidéki vendégszereplést leszámítva - egyik leghasznavehetőbb tagja. Jelentősebb művészi sikereket az Eleven ördögbne, a Mikádóban és a Cigánybáróban ért el.
1. vármegye (l. a mellékelt térképet) Horvát-Szlavonországban, mely a Dráva mentén, ennek D-i partján terül el; határai: É-on Somogy és Baranya vármegyék, K-en Bács-Bodrog, DK-en Szerém vármegye, D-en Szerém és Pozsega vármegye, Ny-on Pozsega és Belovár-Kőrös vármegye; területe 4866,88 km2. Felszine legnagyobbrészt rónaság, D-i és DNy-i részei azonban többé-kevésbbé kegyesek; itt emelkedik ugyanis a Papuk hegység (953 m.) és a D jel hegység (423 m.), mindannyi erdős és nehezen járható középhegy, túlnyomólag dolomit-s gnájsz-kőzetekkel. A Dráva mellékén apró hegyek, az almási és erdődi bortermő hegyek emelkednek, melyek a Dráva torkolata és Dálya mezőváros közt szorosan a Duna mellett feküsznek s noha csekély magasságuak (190 m.), mégis meredek lejtőkkel ereszkednek alá; a vármegye DK-i része szinte lapályba (a Száva lapályába) olvad át, de ebből ide csak csekély rész tartozik. Vizben a vármegye eléggé bővelkedik; legfontosabb folyója a Dráva (az É-i határon) s egy darabon (a K-i csúcs határán) a Duna; a többi folyók csak kisebb-nagyobb patakok s részint a Dráva és Duna, részint pedig a Száva mellékfolyói; kiemelendőbbek az előbbiek közül a Strug, Cadjavica, Vucinka, Karasica, Klokocevac és Breznica, az utóbbiak közül pedig Kasnica és Bic; ezeken kivül még sok apró patakja van főleg a Dráva lapályának, de ezek részint az útjokban álló mocsarakban vesznek el, részint csak időszaki befolyással birnak. Tavai nincsenek, de mocsarai igen s ezek között legjelentékenyebb a Palaca mocsár Eszéktől D-re és a Dombe mocsár ugyanattól Ny-ra. Éghajlata kellemes mérsékelt, sokszor igen forró nyarakkal; levegője a mocsaras vidékek kivételével egészséges.
[ÁBRA] VERŐCE VÁRMEGYE.
Földje általában termékeny, kivéve a DNy-i hegyes vidéket, hol a talaj köves és sovány. Termékekben e vármegye eléggé bővelkedik, noha nem annyira a lakosok szorgalma, mint inkább a természet bőkezüsége folytán; főbb termékei: tömérdek búza (57 247 ha. területen 645 727 q termés), kukorica (30 863 ha. területen 242 877 q), kétszeres, rozs, zab, árpa, repce, köles, hajdina, lencse, zöldségfélék, len, kender, bor (leghiresebb az erdődi és trnavai vörös bor), igen sok gyümölcs, kivált alma, szilva, dió, gesztenye (néhol erdőszámra), roppant sok fa és makk, amennyiben a hegyeket mind erdő (cser, tölgy, bükk) borítja, sok nád, gyékény és takarmánynövények stb. Az állattenyésztés jelentéktelen, kivévén a sertéstenyésztést, mellyel a nép is nagy mértékben foglalkozik; a juhtenyésztés csak néhány nagyobb gazdaságban jelentékeny; a házi szárnyasok száma is nagy; közönséges vadakban az erdők s halakban a vizek eléggé bővelkednek. A méhészet elég jelentékeny, a méhkasok száma 6127. A selyemtenyésztéssel 153 községben 2969 család foglalkozik és a termelt gubó mennyisége 1895-ben 45 800 kg. Az ásványország csupán terméskövet és ásványos vizeket szolgáltat.
A lakosság száma 1870-ben 186 035 volt, jelenleg (1895) 216 417 lélek, mihez még 2200 katona járul. Egy km2-re 44,6 lélek esik. A lakosok közt van 26 618 magyar, 37 615 német, 3277 tót, 856 oláh, 102 984 horvát és 39 549 szerb. Hitfelekezet szerint van 165 342 r. kat., 40 403 gör. kel., 1759 ág. evang., 4126 ev. ref. és 4465 izr. Fő foglalkozásuk a földmívelés és állattenyésztés; az ipar leginkább csak Eszéken ölt jelentékenyebb mérvet, egyebütt igen kevés a közönséges mesterember is; a népnél legáltalánosabb a szilvapálinkafőzés, vászon- és gyolcsszövés, dongafa-, abroncs- és egyéb durva faműkészítés. A vármegye kereskedelme majdnem kizárólag a nyers termékekre szorítkozik; legtöbbet ad kivitelre haszonra való fát, sertést, asszuszilvát, pálinkát és gabonanemüeket. A forgalom főbb erei a Dráva és Duna, továbbá a vasutak, melyeknek hossza 279 km. (39 állomással); van 185 km. állami, 403 km. tartományi és 1803 községi útja, de az utóbbiból 1465 km. kiépítetlen. A kereskedelem és közgazdaság támogatására fennáll 1 bank, 8 takarékpénztár és 6 szövetkezet. A népnevelés hiányos voltát szembetünőleg mutatja az, hogy a 6 éven felüli férfinépességnek 61,1, a női népességnek 66,1%-a sem irni, sem olvasni nem tud (Eszék városában 25,8 és 34,7%) és a tanköteles gyermekeknek 11%-a iskolába nem jár. A vármegye 549 községében csak 171 iskola van és pedig 1 hittani intézet (Diakovár), 1 gimnázium, 1 reáliskola és 1 tanítóképző intézet (mind Eszéken), 6 ipari és kereskedelmi iskola, 2 polgári és 157 elemi népiskola, 4 kisdedóvó és 1 árvaház.
Közigazgatás. V. vármegye 6 járásra oszlik és van benne 1 sz. kir. város és 548 község, u. m.:
|
Járás, város |
Lakosság száma |
Házak száma |
|
Alsómiholjaci járás |
19 134 |
2622 |
|
Diakovári járás |
38 377 |
6190 |
|
Eszéki járás |
44 907 |
7220 |
|
Nasicei járás |
29 523 |
4112 |
|
Slatinai járás |
30 757 |
4460 |
|
Verőcei járás |
33 941 |
4475 |
|
Vármegyei összeg |
196 639 |
29 079 |
|
Eszék sz. k. v. |
19 778 |
2471 |
|
Főösszeg |
216 417 |
31 550 |
Története. V. nevére a régi okmányokban először 1234. akadunk, midőn II. Endre fia, Kálmán Szlavonia hercege különböző szabadalmakat ád a V.-i jövevényeknek (hospites). Kun László 1279. V.-n időzött. V. István halála után belvillongások dúltak a vármegyében, mely a kölcsönös pusztítások miatt annyira elszegényedett, hogy a zágrábi püspöknek nem volt képes a tizedet fizetni, ami hosszas harcokat idézett elő, melyek bevezetése az volt, hogy Timoteus püspök parancsára Jakab csázmai prépost V. lakóit kiátkozta (1280). Ennek megtorlására Kőszegi Miklós bán és Iván mester V.-i főispán fegyveres erővel pusztították a püspök birtokait. Főispánjai sorából ismerjük a Marczali grófi családból Imrét (1427), Ivánt (1439), Imrét (1440) és Ivánt (1443). Ezután Újlaki Miklós (1444) és Tamássi Henrik említtetnek főispánok gyanánt, 1460 után pedig Monyorókeréki Edderbach János és a Csupor-családbeliek, 1474 után pedig az alsólendvai Bánffyak családjából Miklós, Jakab, János és István. A török hordák már a szerencsétlen nikápolyi ütközet után betörtek a vármegyébe (1396) s azután is igen gyakran, kivált 1477 után, rabolva és pusztítva mindenütt; a mohácsi vész után a vármegye török járom alá jutott. Katzianer János vezérlete alatt 1537. nagy sereg indult a török kiszorítására, azonban eredmény nélkül. A vármegye nagy része török járom alatt nyögött, csak V. vára tartotta magát 1547-ig, mert Bánffy István főispán vitézül védelmezte, de 1547. ez is török kézbe került. A török uralom alatt V. a pozsegai szandsák alá tartozott, a raják sorsa mindenütt rettenetes volt. A legigázott fegyverfogható nép, hogy a szörnyü jármot lerázza, hajducsapatokká szerveződött és a hegyekbe és erdőkbe vonult s ott leste az alkalmat: mikor és hol üthet rajt a törökökön. A leghiresebb hajduvezérek Kovácsevics Vid (1596), Ilics Ferenc, Szencsevics Lukács (1599), Lapsanovics Márk és Máté (1600), akik rendszeres irtó háborukat folytattak a török ellen, ami ezeket óvatosabbakká tette. Midőn Zrinyi Miklós a költő 1664. megsemmisítette az eszéki hidat, akkor Sárics Tamás vezérlete alatt 600 hajdu is csatlakozott hozzá Szlavoniában. A hajduk hadakozása különben sohasem szünetelt, mig csak a török uralom tartott és hires és szerencsés vezérre találtak Imbrisimovics Lukács ferencrendi szerzetesben (1683), ki önállóan is hadakozott a török ellen, utóbb pedig Erdődy Miklós bán és Leslie Jakab gróf generális hadműveleteit sikeresen támogatta. 1684. bevették Verőce erős várát, ekkor több vár és 200 falu Verőce környékén megszabadult a töröktől. 1686. Makar báró generális Funduk pasát ostromló seregével együtt elűzte V. vár aljáról. 1687. Szlavonia nagy része megszabadult a töröktől, de lakói sokat szenvedtek a garázda német katonaságtól és a hadműveleteket hathatósan támogató felkelő vezér Imbrisimovics kénytelen volt ellenök az udvarnál panaszt emelni, mire a király a katonai garázdálkodásnak véget vetendő, Ivánovics Ferencet kinevezte V. és Pozsega vármegye főispánjává és rábizta nemcsak a polgári ügyek vezetését, hanem a hadi ügyekét is (1688). 1690-ben ismét a vármegye nagy része egy pár vár kivételével török kézre került, de a török sikernek hamar vége lett, a slankameni diadal után (1691 aug. 18.) V. és egész Szlavonia végleg megszabadult a töröktől. Ismét katonai uralom alá került V. és vele egész Szlavonia és ez a gazdálkodás oly szörnyüséges volt, hogy a lakosság ezer számra kivándorolt Boszniába, a török uralom alá, mert az tűrhetőbb volt. Ezt I. Lipót is belátta s 1697 nov. 15. kelt iratában visszaállította a vármegyei kormányzatot. A rendek 1697. V. és Pozsega vármegye főispánjává Ivánovics Dávid grófot, Ferenc fiát választották meg, a német szoldateszkától való szabadulás azonban nehezen ment és az új főispánt 1698. lehetett csak hivatalába beiktatni. Ezen évben halt meg szülőhelyén Pozsegában a nagyérdemü szlavoniai szabadsághős, Imbrisimovics Lukács, kinek emlékét Pozsegában 1894. emlékszoborral örökítették meg. A harcok által jórészben néptelenné lett vidéken idegeneket kezdtek letelepíteni. A katonai kormány újból érvényesült Szlavoniában 1700-45., mig végre a sok panasz után attól végleg megszabadult. Erre alkalmul szolgált Mária Teréziának a szlavoniai nagy lázadás, mely a katonai uralom ellen kitört, mire a királynő a katonai uralmat megszüntette, a Szlavoniát Horvátországgal egyesítette (1745). Az új szervezés alapján Patacsics Lajos gróf lett V. főispánja (1755-56). 1755-ben a V.-i, szerémi és pozsegai vármegyéket kivették a horvát bán joghatósága alul és a nádoré alá helyezték, mi ellen a horvát rendek erősen tiltakoztak. Mária Terézia sok háboruja nyomasztó hadi terheket idézett fel, miért is lázadás keletkezett. A beteges Patacsics e zvarok közben lemondott a főispánságról. 1848. V. Szallopek Lajos alispán buzgólkodása folytán az Eszéken tartott vármegyegyülésen a magyarok mellett nyilatkozott és a zágrábi bizottságot, melynek élén Jellachich állott, törvénytelennek nyilvánította. Ennek ellenében a horvát párt 1848 szept. 4. Jellachich elnöklete alatt rendkivüli vármegyegyülést tartott, mely a magyar országgyülést ellenségnek nyilvánította, kimondotta a Horvátországhoz való csatlakozását és követeket küldött a zágrábi országos gyülésre. A magyar kormány nagy súlyt fektetett Eszékre, melynek lakossága megoszlott a két küzdő fél között: a vár és felső város a magyar párton, az alsó város az illir párton volt. 1848 okt. 22. Batthyány Kázmér gróf kormánybiztos honvédekkel bevonult Eszék várába s igy Eszék teljesen magyar kézre került. Eder generális a még ingadozó német katonasággal Batthyány minden intézkedését megakasztotta. A granicsárok mindinkább közeledtek Eszékhez s Batthyány a honvédekkel ellenök Csepin felé vonult, Eder a császári katonákkal a várban maradt. A honvédség parancsnoka, a vitéz Vásárhelyi az ütközetben elesett s a honvédség visszavonult. Eszéket 1849 jan. 30. megostromolta Trebersburg báró s noha a várban 6000 ember volt, ki kész volt azt az utolsó csepp vérig védelmezni, a hadi szerek és ágyuk hiánya miatt Batthyány febr. 4-én kivonult a várból és Eszék febr. 13. megadta magát. 1850 jun. 12. az abszolutizmus lépett érvényre. Jul. 22. császár királyi főispánná Pejacsevich Péter grófot nevezték ki s a vármegye 1855-ig horvát nyelven intézte ügyeit, ekkor azonban Zágrábban szervezték a helytartó tanácsot (Stadthalterei), a főispánokat kerületi főnököknek nevezték (Kreisvorsteher) és a hivatalos nyelv a német lett. Az 1860-iki októberi diploma véget vetett az abszolutizmusnak és az 1868-iki magyar-horvát kiegyezés széles körü autonomiát biztosított Horvát- és Szlavonországnak, melynek körén belül anyagi, szellemi téren a közélet nagy fejlődésnek indult. Khuen-Héderváry bán 1886. újjá szervezte a horvát vármegyéket s ekkor került a vármegye élére a mai főispán Pejacsevich Tivadar, ki kiválóképen a kulturális érdekek előmozdítására törekszik, ő iratta meg Sisics Nándorral a magyar ezredévi kiállításra a vármegye monográfiáját.
2. V. (Vitovitica), politikai község V. vármegye V.-i j.-ban, (1891) 6586 horvát lak., a járási szolgabirói hivatal széke, járásbirósággal, államépítészeti hivatallal, közjegyzőséggel, Ferenc-rendi kolostorral (alapíttatott 1280.), a takarékpénztárral, többféle egyesülettel. Hajdan a vármegye széke volt, a régi vármegyeháza most börtönül szolgál. Épületei közül a Pejacsevich gróf-féle kastély említendő. Van vasúti állomása, posta-, táviróhivatala és postakarékpénztára. Határában (11 757 ha.) sok az erdő, bor és gyümölcs. - 3. V., kisközség Nógrád vármegye nógrádi j.-ban, a Duna partján, (1891) 1662 magyar lak., számos szép nyaralóval, téglagyárral és mészégetővel, vasúti és gőzhajóállomással, posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral. Közelében egy kis völgyben van az u. n. Migazzi-kastély.
vagy ütőerek (arteriae), a szivből a vért az egész testbe elvezető ereket V.-nek azért nevezik, mert lüktetésüket a bőrön több helyen ujjal érezni lehet. A szivből való kimenetelüknél a legtágabbak s falzatuk is legerősebb; de folyton ágazódva mindinkább vékonyabbak lesznek, mig végül szabad szemre láthatatlan apró átmeneti erekké válnak s ezek u. n. hajszálerekbe s ezek végül vivőerekbe (vénákba) vezetik a vért, amely utóbbiak ismét a szivbe vezetik be azt. Falzatuk három rétegü: a belső (tunica intima s. elastica) ruganyos levelekből áll, amelyet belül endotél bőrke takar; a középső vagy izmos hártya (tunica media s. muscularis), ez sima izomelemeket tartalmaz s ezek az erek lumenjének (belső üre) szűkítésére s tágítására valók; a külső vagy járulékos réteg (tunica adventia s. externa), kötőszövetből áll. Az ereknek saját tápláló vérereik (vasa vasorum) és idegei vannak (u. n. szűkítő és tágító érmozgató idegek (vasomotor idegek).
l. Artérioszklerózis.