1. Portugália legészakibb fekvésü járása Minho tartományban, Pontevedra, Orense spanyol tartományok, Braga járás és az Atlanti-oceán közt, 2243 km2 ter., (1890) 210 787 lak. - 2. V., az ugyanily nevü járás székhelye, a Lima széles torkolatánál, amelyen egy fahíd vezet át, vasút mellett, (1890) 9682 lak., halászattal, parti hajózással és Castello de Santiago nevü erősséggel.
Paulina, spanyol származásu énekművésznő, szül. Párisban 1821 jul. 18. Atyja Garcia Manó volt, testvérnénje pedig a tüneményszerü Malibranné, akihez hasonlóvá lett maga is. New-Yorkban 4 éves korában kezdett zongorázni; 6 éves volt, mikor atyja elkezdte énekre tanítani spanyol, olasz, francia és angol szöveggel; 7 éves korában zongorán kisérte hirneves atyjának éneknövendékeit. 11 éves volt, mikor atyját elvesztette. Párisban több évig Meysenberg tanította zongorázni, 1838. pedig Liszt, egyszersmind zeneszerzésre. Sokoldalu és rendkivüli tehetségével ritka buzgalom párosult; szépen festett, tökéletes zongoraművésznő volt, s bátyjának Garcia Manónak tanításával be nem érve, maga szerzett énekgyakorlatokat, majd nagyszabásu zeneműveket (Der letzte Magiare címü operát, Weimar 1869, stb.). Már első felléptekor (Brüsszelben 1837 végén) csodálták énekét. A párisi olasz opera igazgatója, Viardot francia iró, külön Londonba utazott meghallgatására, szerződtette, 1840 ápr. nőül vette és imprezáriója lett (megh. 1883 máj. 5.). V. Paulinát lángelméje és tanulmányai a legmagasabb fokon álló koloratur-énekesnővé és egyszersmind drámai művésznővé avatták. 1862 óta csak tanítja az éneket; neves énekesnők leányai: V. Lujza (Hérittené, szül. Párisban 1841 dec. 14., 1886-ig énektanárnő Frankfurtban, szintén irt dalművet) és két huga. Fia V. Pál, 1876 óta kész hegedüvirtuóz, Brüsszelben Léonard tanítványa volt.
(ejtsd: viareddso), kikötőváros Lucca olasz tartományban, a Liguri-tenger partján, vasút mellett, (1881) 12 735 lak., a tengerbe kinyuló hosszu molóval, látogatott tengeri fürdőkkel, szép nagy piniafenyő-erdővel; a közelében vizbe fuladt Shelley költőnek 1892. emléket állítottak föl Urbano Lucchesitől.
Giovanni Battista (Ogeri), olasz vígjátékiró, szül. Paggiolo di Garessióban 1749 ápr. 9., megh. Torinóban 1802 dec. 23. 1784-ben govoni, majd moncalierii biró lett. Egy szinésznő, Camillo Ricci iránti szerelme arra birta, hogy elhagyja állását és őt kövesse. Szülei ezért kitagadták s ő azután Camillo Federicinek nevezte magát. Szindarabjai közül leghiresebbek: L'avviso ai mariti, Lo scultore e il cieco és Enrico IV al passo della Marna. Összegyüjtött szinművei (Opere teatrali) megjelentek Padovában (14 kötet, 1802-1816), Firenzében (26 kötet, 1826), Velencében (23 kötet, 1828) stb.
vagy viaszk, állati vagy növényi eredetü különböző anyag, mely részben a magasabb zsírsavak alkoholaiból és étereiből, részben ilyen fajta szabad savakból alakul. A V. közönséges levegőmérsékletnél szilárd, hidegen törékeny, melegen gyurható, tapadós, különös fényü, viznél könnyebb; vizben nem, alkoholban sem vagy alig, éterben azonban könnyen oldható; világító lánggal ég, nem illékony, levegőn hevítve szerte bomlik. A khinai V. a Coccus Pela nevü bogár terméke, fehér, fényes, kemény, szagtalan, íztelen kristályos tömeg. A méh-V. a méh testének terméke, melynek kiválasztása mindig tetemes méz- és himporfogyasztással jár, miért is a modern méhészkedés oda törekszik, hogy különösen bő mézhordás idején a V.-kiválasztást, illetve lépépítést lehetőleg megszoríthassa. Bár a méhek pusztán méztáplálék mellett is képesek egy ideig V.-t kiválasztani, rendszeres V.-termelésre csak ugy számíthatunk, ha méz mellett szervképző himport is fogyasztanak. Egy kg. V.-termelés 10-15, sőt 20 kg. méz- és himporfogyasztást igényel, miből kitetszik, hogy az építkezési hajlamnak az észszerüség határain belül megszorítása a gyakorlati méhésznek egyik fontosabb feladata (tartaléklépek felhasználása, műlépek alkalmazása, gyakori mézpergetés stb.). Téves Hoppe Seyler és mások nézete, hogy a méhek a V.-t himporban és nektárban már készen behordják. Csak az u. n. ragasztó V.-t (propolis) gyüjtik mézgát, gyantát kiválasztó fák (nyár, fűz, nyír, vadgesztenye) rügyeiről. A bútor-V. ugy készül, hogy a sárga vagy fehér V.-t mázas edényben gyönge tűz fölött megömlesztik és tűztől távol kevés tisztított terpentinolajat öntenek hozzá és ezzel összekavarják. Később, midőn ez a keverék már csak kevéssé meleg, hozzáöntenek még annyi terpentinolajat, hogy a V. sűrübb péppé váljék. - A méh-V.-t gyakran növényi V.-szal (l. o.), sőt cerezinnel, paraffinnal, krétával, keményítővel, vizzel és más hasonló anyaggal hamisítják. Valamennyi felsorolt V.-fajtát gyertya, flastrom, kenőcs, alak, virág, viaszpapiros, különböző kozmétikák készítésére, csinozásra és más effélére használják.
viaszból készült szobormű, melyet a viaszminta sárga viasz, gyanta, terpentin és olajból álló rendes anyagához kevert szurok és zsír által keményebbé tett s rendszerint vöröses szinre festett viaszból faragnak. Újabban a franciák karolták föl s a modern szalonokban sűrün állítanak ki rózsaszinü viaszból készült V.-okat. V. ö. Blondel, Les modeleurs en cire (Gazette des Beaux-Arts 1882); a V. technikáját illetőleg: Meisl József, Die Kunst der Wachsarbeit (Linz 1837).
(növ., viaszbura Diószegiéknél, viaszmirtusz, Myrica L., Fáya Webb), a róla nevezett család cserjéje v. kis fája, 40 faja Ausztrália kivételével mind a két földségnek mérsékelt és meleg vidékén nő, Európában csak egy faj, hazánkban egy sem terem. A M. cerifera L. (l. az Olajnövények képmellékletén) alacsony bokor, ága fölfelé bolyhos, levele caknem nyeletlen, hosszas lándsás, bőrnemü, a visszája fiatalon bolyhos, később csaknem egész kopasz, mind a két lapját gyantás pontok lepik el. Him barkája hengerded, a termő barka ellipszoid, gyümölcse gömbölyü, borsónagyságu, fekete, a fehér viasz sűrün lepi el. Észak-Amerika keleti részének mocsaraiban és ingoványos helyein nő. Floridától az Erie taváig, valamint a Fokföldön is. Fekete és borsónagyságu gyümölcsét bevonó fehérs viaszát vizben főzéssel vagy máskép összegyüjtik s ez a kereskedelem növényfaggyuja v. mirtuszviasza (cera myricea). A M. Carolinensis Willd. északamerikai, a M. quercifolia L., M. laciniata Willd., M. cordifolia L. fokföldi faj, az utóbbikat itt általában termesztik, mind viaszt termel. Ez zöldes s nemcsak gyertyát öntenek belőle, hanem a hottentotta sajt helyett eszi. A M. Caracassana Humb. et Bonpl. újgranadai, gyümölcséről évenként 100 mázsa viaszt gyüjtenek. A M. gale l. (brabanti mirtusz) 0,3-1,25 m., levele lándsás, kissé fürészelt, a visszája barna molyhu. Gyümölcse a hegyelevéltől kétzászlós. Ingoványon, mocsárban Ázsia északi, Európa északi és észak-nyugati részén, valamint Észak-Amerikában terem. Az egész bokrot apró fénylő mirigy lepi el, tőle sajátságos gyantás szaga van, ezért akármelyik fától, kivált a hasonló fűztől könnyen megkülönböztethető. Erős bódító szagáért ruha közé teszik, hogy a moly hozzá ne férhessen.
(növ., Myriaceae), kétszikü, mintegy 43 fajt egyesítő családja a barkásoknak a melegebb és a mérsékelt vidéken. Legközelebbről a diófafélékkel rokon, mintegy ezeknek törpült formálódása. Fűszerszagu fás növények, levelök váltakozó, hasítatlan, gyakran gyantamirigyes, virágja egy- v. kétlaki, többnyire barkás, pikkelyforma hegyelevél tövéből fakad, előlevélkéje is van, de különben tökéletlen. Leple nincs vagy csak pikkelykék alkotják, két-sokhímes; gyümölcse egymagu bogyó. Csak két génusza: Myrica L. és Leitneria Chapm. van, az utóbbit külön családba is helyezik (Leitneriaceae); a Didymeles Thou. szisztematikai helyzete pedig kétes. V. ö. De Candolle, Prodromus (16. köt.).
l. Fáklya.
a festészet egyik technikája, melyet különösen a régi görögök használtak melynek legjelentékenyebb ránk maradt emlékei a Kr. u. III. sz.-ból való arcképek, melyeket legújabban Egyiptomban az El Fajum melletti sírokban találtak amelyeket a Graff-féle gyüjteményben összeállítva, Európa minden jelentékenyebb városában (Budapesten is) bemutattak pár év előtt. Ugy látszik, hogy a V.-nek különböző módját gyakorolták; a leghasználatosabb a meleg úton eszközölt V., az enkausztika (l. o.), biztos adataink csak erről vannak. A V. technikája a középkorban feledésbe merült; amit újabban V.-nek neveztek, az csak a temperafestés egy neme, melynél viaszt is fölhasználtak.