l. Szék.
l. Ízületi betegségek.
Andrejovics Vaszilj, orosz költő, szül. a tulai kormányzóságban 1783 jan. 29., megh. Baden-Badenben 1852. ápr. 24. Anyja egy török hadi fogolynő volt, akit Zs. apja feleségül vett. Zs. Moszkvában és Berlinben végezte tanulmányait s 1808-tól kezdve sokat fordított a Vesztnjik Georopybe németből, franciából és angolból, a kezdett már eredeti elbeszéléseket és költeményeket is irni. Egy időben Dorpatban lakott, s onnan hitták meg 1817. Szt.-Pétervárra, hogy Miklós cár feleségének az orosz irodalomból felolvasásokat tartson. 1820. beválasztották a tudományos akadémiába, 1824. udvari tanácsos és Sándor trónörökös nagyherceg vezetője lett. 1841. titkos tanácsosi rangot kapott. Ettől kezdve egész haláláig csaknem kivétel nélkül Németországban tartózkodott. Zs. egyik legelőkelőbb képviselője a romantikus iskolának az oroszirodalomban. Boldogtalan szerelme folytán melankolikus ábrándozás vett rajta erőt, s fordításaiban is a hangulatának megfelelő műveket válogatott leginkább Schillerből, Bürgerből, Moore Tamásból, Byronből és Uhlandból. Buzgón fordította az ó-klasszikusokat is (Odisszea, Aenesis). Leghiresebb költemény: Pjevec v stanje russzkih vojínov (A dalnok az orosz harcosok táborában). Költeményei máskülönben nem annyira tartalmokkal, mint inkább mesteri formájokkal gyakoroltak fejlesztő hatást az orosz verskötészetben. Összes művei 7 kötetben jelentek meg Szt.-Pétervárott 1878.
kisközség Hunyad vármegye kőrösbányai j.-ban, (1891) 1209 oláh lak.
a gondosan kicsépelt rozs után nyert szalma, mely kévékbe kötve jön forgalomba és részint szecskának, részint tetők fedésére használtatik, továbbá szalmazsákok s pamlagok megtöltésére stb. szolgál.
(délszláv) a. m. kerület. Midőn a délszlávok ami hazájukba költöztek (636), szervezetük alapja a zadruga (házközösség) volt. A család együtt maradt, egy fedél alatt, mig csak lehetett; ha a család nagyon elszaporodott, a zadruga több részre szakadt és különvált, de a vérrokonság összetartotta és együtt egy bratstvo rod (atyafiság) szövetséget alkotta. Több bratstvo, mely egy őstől (djed) származott, egy djedovinát alkotott és az igy már több falura terjedő közös törzs egy Zs.-t, kerületet képezett. Minden kerület egy főnököt választott magának (Zsupán, zsupepen, azaz a kerület ura, főnöke). A VIII. sz.-ig az egyes Zs.-niák egymástól függetlenek voltak, utóbb a közös védelem szempontjából egy nagy-zsupánt választottak, kik csakhamar e méltóságot családjukban örökölhetővé tették. Midőn Kálmán király alatt Horvátország és Dalmácia a magyar korona alá kerültek, a Zs. szó főispánság, comitatus és a zsupán főispán, comes értelmet nyert, amely értelemben ezen szók maig is használtatnak, de a horvát zsupaniák igazi magyar értelemben vett vármegyékké csak a XV. sz.-ban lettek.
(ó- és Új), kisközség Krassó-Szörény vármegye orsovai J.-ban, (1891) 1418 oláh, német és magyar lak., petroleumgyárral.
(jupati, növ.), l. Rafia.
vagy zsurlófű (növ., farkfű, cinsikó, cindrót, sikárlófű, fentőfű, mostanában etimologiailag surlófű, l. o., Equisetum L.), a róla nevezett családnak ma egyetlen egy élő génusza, mintegy 25 fajjal, hazánkban 11. A mezei Zs. (E. arvense L., bábaguzsaly, békarokka, guzsaly, l. az ábrát), kétféle szárral, réten alkalmatlankodó gyom. A telelő Zs. (E. hiemale L., kannamosófű, vagy tálmosófű, mosófű) szára adja a fém-, fa-, csont- és tülöktárgyak kifenésére szükséges ónsimítót. Erdeink nedves tisztásain a magas Zs., erdei lófarkfű (E. maximum Lam., E. Telmateja Ehrh.) másfél m.-nyi zöld sűrü hajtásaival nagy területet, kivált vasasvizet lep el, melyet sikáros névvel különböztetnek meg.
[ÁBRA] Zsurlófű.
Dél-Amerika erdeiben az óriási Zs. (E. giganteum L.) ceruzavékonyságu szárával a fák közt 11 m.-re is felfut. Szibéria és Észak-Európa tudráin pedig az aprócska jeges Zs. (E. Sibiricum L.) messzeterjedő pázsittá terjed szét. A triaszkorban a homoki Zs. (E arenaceum Bronn), bár csak 6 m. magasra emelkedett fel, de 15-20 cm. vastagszáru, bokrosan elágazó növényével oly sűrü sikárossá zárkózott, hogy hatalmas kőszénfész kekké égett. (L. a Triasz-szisztéma mellékletét). V. ö. Duval-Jouvel, Hist. naturelle des Equisetum (Páris 1864) és Milde, Monogr. Equisetorum (Nova acta Acad. Leop. Carolinae., 32. köt. 1865).
(növ., Equisetiaceae, vaginigoliae. a. m. hüvelylevelüek), a spórás edényeseknek (Pteridophyta) oly növényeit magába foglaló csoportja, melyeknek spóratermő ivadéka csomósan tagolt hengeres szárának felső részén örvösen rendezkedő és hüvellyé összenőtt apró, hegyes leveleket fakaszt. A szár ízületdarabjaiban csak fiatal korban van bél, később csöves és csupán a fenekét zárja el lap. A Zs. az egész földgömbön nyirkos, vizes helyen vagy vizben nőnek; de a mostaniak nem zárkóznak oly egynemü állománnyá, mint a kőszénben megmaradt kalamiteszek (kétféle spórájuk rokonaik), hanem más növények közé elegyednek.