Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Erkölcsi meghatározottságaink dimenziói


Az ember különböző meghatározottságai és művének eltérő interpretációi adhatják jelenünk sokféleségét. Ez a tagadhatatlan tény azonban aligha fedheti el azokat a létproblémákat, amiket a különböző értelmezések, emberi tevékenységek felszínre hoztak, s századunk végére már annyira felhalmozódtak, hogy kikerülnünk egyre inkább lehetetlen megválaszolásukat.

      Konrad Lorenz etológus és antropológus a "civilizált emberiség nyolc halálos bűnét" a következőkben összegezte:
  1. A föld túlnépesedése a szociális kapcsolatok túlkínálatával jár, s ez agresszív és "embertelen" magatartást idéz elő.
  2. A természetes életteret elpusztítja az ember, és így a teremtés szépségét és nagyságát is elveszti.
  3. A technológia által felgyorsított világ egyre inkább saját pusztulásunkat vetíti előre, s megfoszt bennünket a hagyományos emberi értékektől és az őszinte meditáció lehetőségétől.
  4. A mély érzelmek és indulatok eltűnése növekvő intoleranciát okoz, amiképpen a fájdalom és öröm ellentétének hullámzása is az unalom észrevétlen rezgéseire redukálódik.
  5. Genetikailag széthull az emberiség. A modern civilzációban a "természetes igazságérzeten" és néhány jogi tradíción kívül - nincs olyan tényező, amely szelekciós nyomást gyakorolna a szociális normák fejlesztésére, fenntartására.
  6. A tradíciók lerombolása olyan kritikus helyzet elé állít bennünket, amikor az ifjabb generációk már nem képesek megérteni az idősebbeket, s különösen nagy méreteket öltenek az ezekből eredő identifikációs zavarok.
  7. Az emberiség egyre erősebben dogmásítható, s a tömegek manipulációs forrásává válik az egyéniség elvesztése.
  8. Az atomfegyverkezés veszélye, amit valamivel könnyebb elkerülni, mint az előző hét folyamatból adódó következményeket. (Lorenz, 1989. 96-97. p.)
      A makro- és mikrofolyamatok együttese valóban olyan krízishelyzetbe hozták jelenünk emberét, hogy a kiút keresése - mint azt Lorenz problémalistája is mutatja - már nem halogatható. A modern tudomány és annak kritikai áramlatai, ha más és más szemszögből is, de válaszokat keresnek.

      A metafizika, a fizika, az evolúció és a kultúra kérdéseit elemezve Weizsäcker a következő alapszituációban jelölte meg jelenünk krízishelyzetét, aminek jelenségszintű összefoglalását az előzőekben Lorenznél láthattuk. Az európai filozófia hagyományaiból adódó kérdések ma is élők: az egység és sokféleség közötti feszültség, a véges és tapasztalatra utalt tudat megismerő képessége, ill. határának bemérése, valamint a bölcseleti tradíció létfeledésként való értelmezése újragondolandó feladat. Már ez a gondolati sor is jelzi, hogy az időben újra és újra fölmerülő problémák történeti megközelítést igényelnek. Kuhn nyomán a normáltudományokat az egyes kérdések szilárd elrendezettségeként jellemzi, míg a válságok a tudományos forradalmakat jelzik, s a paradigmák változásával járnak. A filozófiára éppúgy érvényes a problémafelvetések ugrásszerű minőségi változása, mint a természettudományokban létrejövő paradigmaváltásokra. Az evolúció elmélete is éppen azért tanulságos, mondja Weizsäcker, mert mutatja, hogy a lépcsőfokok, az evolúciós szintek nem jelentenek különbséget az anyag terén. Csak az önreflexióra képes ember esetében áll a dolog másképpen, csak ő tud rákérdezni mibenlétére mind a válságmentes periódusban, mind a krízishelyzetben. (Weízsäcker, 1988. 24-42. p.)

      A kulturális nézőpont, ahol jelen van 1. az érzékelés mozgás egysége, 2. a célracionalitás építménye, 3. az elmélet-erkölcs-művészet hármasságának újkori kulturális kihangsúlyozása, 4. az igazság egysége. Az érzékelés, az ítéletalkotás és affektus sikeressége a töretlen cselekvéshez vezethet. A célracionalitás keretében tényekről alkotott cselekvést tehermentesítő ítéleteinket szembesítjük a cselekvés folyamatával, amire elszántuk magunkat egy konkrét cél esetében. Hogy erre a sémára, a hasznosságot esetleg megkérdőjelezendő más értékek aurájában mikor kérdezünk rá, az már erkölcsi alapállásunk függvénye is. S hogy erre milyen megfogalmazások utalnak - elméletiek, gyakorlatiak, művésziek, vallásiak, jogiak stb. - az adott szituáció függvénye, mint ahogy az is különböző, hogy az egyénre és csoportra mely szférából érkező befolyás lesz hatásos. Elvileg bármely forma tartalmazhatja azokat a kor- és sorskérdéseket, amelyek körülvesznek bennünket, s ez a gazdagság egyben lehetőség a felvázolt antropológiai problémák perspektívájának megrajzolására.

      Mint láthattuk az előzőekből, nem kerülhetjük meg azokat a gondokat - a mindennapi élet apró mozzanataitól az átfogó globális veszélyekig -, amik körülvesznek bennünket. Az antropológiai problémák etikai vonzata éppen abban lehet, hogy mindezt felismerjük és pozitív kérdéseket és válaszlehetőségeket kimunkálva beépítjük cselekedeteinkbe, értékeléseinkbe.

      Egy rövid kitérő erejéig meg kell állnunk és jeleznünk illő, hogy milyen értelemben beszélünk az elkövetkezendőkben az erkölcsről. Mindennapi tapasztalatainkra való reflexióinknak is lehet erkölcsi vonzata a legtöbb esetben. Noha ez az előzetes erkölcsi tudás, ami beépül a cselekedetekbe, sokszor nem tudatos, hanem mintegy "feltétlen reflexként" működő. Ebben az esetben inkább szokásról beszélhetünk a szó hagyományos értelmében. Az archaikus társadalmakban ennek szinte kötelező érvényessége volt, csak később a szokásjog és a jog elterjedésétől fogva lett egyre nagyobb szerepe az erkölcsiségnek.

      Az Arisztotelésztől számítható tudományág, az etika rendszerezte filozófiai szinten az elvek és gyakorlatok összességét. Etimológiája szerint a görög ethosz szóból származik, amely az állatok legelőjét jelentette, majd szimbolikus értelemben az ember lakhelyét és az ezzel összefüggő szokást, hagyományt, illemet. Egy adott kor közös rendjét, szokásait betartani etikus cselekedet: ezt takarja az ethosz fogalma. Elképzelhető azonban az is - mint láthattuk ezt Antigoné példáján -, hogy más értékek jegyében történik a cselekedet, mint a kor általánosan elfogadott szabályrendszere. Az egyéni jellem szilárdságának következménye, hogy ekkor magasabb érték preferálása valósul meg, ebben az esetben éthoszról beszélünk, ami maradandó készség a jóra, azaz erény.

      A morál - a latin mos szóból származik - alapjelentése akarat, ami megnyilvánul a szokásban, az erkölcsben és törvényben. Az erkölcs és morál szavakat így szinonimaként használhatjuk és jelentésük az ethosznak felel meg, míg az elvont erkölcsiség vagy moralitás az éthoszt takarja, s kifejezi annak a cselekvésnek a minőségét, amely a jó iránti feltétlen elkötelezettséget foglalja magában. (Nyíri, 1988. 6-13. p.)

      Az erkölcsi és morális problémákról való beszéd a lehetőségek, a szándékok, a következmények rendszeres feltárása, rekonstruálása és értékelése így az etika vagy másképpen a morálfilozófia tárgykörét adják. Tehát nem egyes esetek és jelenségek vizsgálata a cél - ezt megteszik pl. az erkölccsel foglalkozó szakszociológiák -, s nem is erkölcsi útmutatás készítése, hétköznapokban használható kódexek vázolása, inkább átfogóbb stratégiák és különböző szimptomatikus helyzetek lehetséges értelmezésére, valamint mindezek következményeire igyekszem rámutatni. Az egyes antropológiai mozzanatok - filozófiai, kulturális, gazdasági, művészeti, tudományos, vallási - rekonstrukciói az erkölcsi értékelések lehetőségi feltételeinek feltárását célozzák meg. Mintegy bemutatva azokat az utakat, amelyeket választhatunk, s amelyek közelebb vihetnek bennünket sors- és korproblémáink megválaszolásához.

      A már jelzett hermeneutikai értelmezési metodikák, amik a különböző antropológiai és etikai vonzatok feltárását segíthetik, lehetővé tehetik azoknak a dialógusoknak a beindulását, amelyek alapfeltételei az egyes kérdések megfogalmazásának. Egyelőre még csak egy reális beszédhelyzet és kommunikációs közösség megteremtése rajzolódhat ki, de a normatív idealítás, a mérce azonban mindig szem előtt tartható. (Habermas, 1981.)

      És hogy miként fogalmazódtak és fogalmazódnak meg az egyes témakörök kapcsán a kérdések, azt a következő fejezetekben fogjuk látni.

      Az egység megléte és elvesztése, a lehetséges harmónia ember és világ között, az első csomópont, amit körbejárunk, s majd a huszadik század kérdéseinek kapcsán újra ide érkezünk vissza, mert napjainkban vált érzékelhetően kritikussá viszonyunk a természet világával éppúgy, mint a saját magunk által alkotottéval.

      A görög-római antikvitás, az ember és a kozmosz közötti kapcsolódási lehetőségeket példázza. A természetben és társadalomban (polisz), valamint az államban élő ember önmeghatározásának különböző útjait és cselekedeteinek koordinátáit követhetjük nyomon. Felmutatva az alternatívákat és következményeiket, utalva mindennapjaink életvezetési stratégiáira és minőségére.

      Isten és ember különös vonatkozási rendszerei, a transzcendencia, a miszticizmus és a tudomány örök rejtélyei különböző korokban másképp és másképp nyilvánultak meg. Az európai kultúrkörben a zsidó-keresztény hagyomány adta jó ideig a mindennapi élet keretét, s olyan - ma is érvényes - tradíciókat örökített tovább, amely az önmagán túlmutató ember esélyét körvonalazza.

      A reneszánsz embereszménye mintegy ellenpólusául kínálkozik az "egydimenziós ember" kiüresedő árnyképének. Az arányosan kimunkált emberi értelem és a sokféle harmóniát érvényesítő cselekedetek antikvitást újrafogalmazó értékei kiválóan mutathatják az eleddig elveszettnek hitt vagy fel nem tárt lehetőségeinket.

      Az újkor racionalizmusa, empirizmusa, pozitivizmusa egyfelől a specializálódás irányait jelölték ki mind a tudományban, mind a társadalom életében. De ezek mellett jelen voltak azok az "irracionális" programok is, amelyek utaltak az ember egységének kívánságára, hit és ráció komplementaritására.

      A huszadik század végletes technicizáltsága, elidegenedése, s új barbárságként való címkézése sem olyan egyértelmű, mint azt sok elemzés mutatja. Inkább azt mondhatnánk, hogy az a folyamat, ami az újkorban beindult - politikai-társadalmi-gazdasági - most érkezett el abba a fázisába, hogy a radikális kérdésfeltevés és válaszlehetőségek kimunkálása már tovább nem halogatható.

      Így az EGYSÉG ontológiai dimenziói, az EMBER ÉS KOZMOSZ antropológiai-etikai jegyei, ISTEN ÉS EMBER hitet és tudást megfogalmazó reményei, az UNIVERZÁLIS EMBER harmóniaproblémái, az INDIVIDUUM SORSA, autonómiája és szabadságának lehetőségei, valamint a HUSZADIK SZÁZAD rendszerszintű és egzisztenciális megközelítései egy pont felé mutatnak: mi történik, mi történhet az emberrel?