Az ember különböző meghatározottságai és művének eltérő interpretációi
adhatják jelenünk
sokféleségét. Ez a tagadhatatlan tény azonban aligha
fedheti el azokat a létproblémákat, amiket a különböző értelmezések, emberi
tevékenységek felszínre hoztak, s századunk végére már annyira
felhalmozódtak, hogy kikerülnünk egyre inkább
lehetetlen megválaszolásukat.
Konrad Lorenz etológus és antropológus a "civilizált emberiség nyolc
halálos bűnét" a következőkben összegezte:
- A föld túlnépesedése a szociális kapcsolatok túlkínálatával jár, s ez
agresszív és "embertelen" magatartást idéz elő.
- A természetes életteret elpusztítja az ember, és így a teremtés
szépségét és nagyságát is elveszti.
- A technológia által felgyorsított világ egyre inkább saját
pusztulásunkat vetíti előre, s megfoszt bennünket a hagyományos emberi
értékektől és az őszinte meditáció lehetőségétől.
- A mély érzelmek és indulatok eltűnése növekvő intoleranciát okoz,
amiképpen a fájdalom és öröm ellentétének hullámzása is az unalom
észrevétlen rezgéseire redukálódik.
- Genetikailag széthull az emberiség. A modern civilzációban a
"természetes igazságérzeten" és néhány jogi tradíción kívül - nincs olyan
tényező, amely szelekciós nyomást gyakorolna a szociális normák
fejlesztésére, fenntartására.
- A tradíciók lerombolása olyan kritikus helyzet elé állít bennünket,
amikor az ifjabb generációk már nem képesek megérteni az idősebbeket, s
különösen nagy méreteket öltenek az ezekből eredő identifikációs zavarok.
- Az emberiség egyre erősebben dogmásítható, s a tömegek manipulációs
forrásává válik az egyéniség elvesztése.
- Az atomfegyverkezés veszélye, amit valamivel könnyebb elkerülni, mint
az előző hét folyamatból adódó következményeket. (Lorenz, 1989. 96-97. p.)
A
makro- és mikrofolyamatok együttese valóban olyan krízishelyzetbe
hozták jelenünk emberét, hogy a kiút keresése - mint azt Lorenz
problémalistája is mutatja - már nem halogatható. A modern tudomány és annak
kritikai áramlatai, ha más és más szemszögből is, de válaszokat keresnek.
A metafizika, a fizika, az evolúció és a kultúra kérdéseit elemezve
Weizsäcker a következő
alapszituációban jelölte meg jelenünk
krízishelyzetét, aminek jelenségszintű összefoglalását az előzőekben
Lorenznél láthattuk. Az
európai filozófia hagyományaiból adódó
kérdések ma is élők: az egység és sokféleség közötti feszültség, a véges és
tapasztalatra utalt tudat megismerő képessége, ill. határának bemérése,
valamint a bölcseleti tradíció létfeledésként való értelmezése
újragondolandó feladat. Már ez a gondolati sor is jelzi, hogy az időben újra
és újra fölmerülő problémák történeti megközelítést igényelnek.
Kuhn
nyomán a normáltudományokat az egyes kérdések szilárd elrendezettségeként
jellemzi, míg a válságok a tudományos forradalmakat jelzik, s a paradigmák
változásával járnak. A filozófiára éppúgy érvényes a problémafelvetések
ugrásszerű minőségi változása, mint a természettudományokban
létrejövő paradigmaváltásokra. Az
evolúció elmélete is éppen azért
tanulságos, mondja Weizsäcker, mert mutatja, hogy a lépcsőfokok, az
evolúciós szintek nem jelentenek különbséget az anyag terén. Csak az
önreflexióra képes ember esetében áll a dolog másképpen, csak ő tud
rákérdezni mibenlétére mind a válságmentes periódusban, mind a
krízishelyzetben. (Weízsäcker, 1988. 24-42. p.)
A
kulturális nézőpont, ahol jelen van 1. az érzékelés mozgás egysége,
2. a célracionalitás építménye, 3. az elmélet-erkölcs-művészet hármasságának
újkori kulturális kihangsúlyozása, 4. az igazság egysége. Az érzékelés, az
ítéletalkotás és affektus sikeressége a töretlen cselekvéshez vezethet. A
célracionalitás keretében tényekről alkotott cselekvést tehermentesítő
ítéleteinket szembesítjük a cselekvés folyamatával, amire elszántuk magunkat
egy konkrét cél esetében. Hogy erre a sémára, a hasznosságot esetleg
megkérdőjelezendő más értékek aurájában mikor kérdezünk rá, az már
erkölcsi alapállásunk függvénye is. S hogy erre milyen
megfogalmazások utalnak - elméletiek, gyakorlatiak, művésziek, vallásiak,
jogiak stb. - az adott szituáció függvénye, mint ahogy az is különböző, hogy
az egyénre és csoportra mely szférából érkező befolyás lesz hatásos. Elvileg
bármely forma tartalmazhatja azokat a
kor- és
sorskérdéseket,
amelyek körülvesznek bennünket, s ez a gazdagság egyben lehetőség a
felvázolt antropológiai problémák perspektívájának megrajzolására.
Mint láthattuk az előzőekből, nem kerülhetjük meg azokat a
gondokat -
a mindennapi élet apró mozzanataitól az átfogó globális veszélyekig -, amik
körülvesznek bennünket. Az antropológiai problémák
etikai vonzata
éppen abban lehet, hogy mindezt felismerjük és pozitív
kérdéseket és
válaszlehetőségeket kimunkálva beépítjük cselekedeteinkbe,
értékeléseinkbe.
Egy rövid kitérő erejéig meg kell állnunk és jeleznünk illő, hogy milyen
értelemben beszélünk az elkövetkezendőkben az
erkölcsről. Mindennapi
tapasztalatainkra való reflexióinknak is lehet erkölcsi vonzata a legtöbb
esetben. Noha ez az előzetes erkölcsi tudás, ami beépül a cselekedetekbe,
sokszor nem tudatos, hanem mintegy
"feltétlen reflexként" működő.
Ebben az esetben inkább
szokásról beszélhetünk a szó hagyományos
értelmében. Az archaikus társadalmakban ennek szinte kötelező érvényessége
volt, csak később a szokásjog és a jog elterjedésétől fogva lett egyre
nagyobb szerepe az erkölcsiségnek.
Az
Arisztotelésztől számítható tudományág, az etika rendszerezte
filozófiai szinten az elvek és gyakorlatok összességét. Etimológiája szerint
a görög
ethosz szóból származik, amely az állatok legelőjét
jelentette, majd szimbolikus értelemben az ember lakhelyét és az ezzel
összefüggő szokást, hagyományt, illemet. Egy adott kor
közös rendjét,
szokásait betartani etikus cselekedet: ezt takarja az ethosz fogalma.
Elképzelhető azonban az is - mint láthattuk ezt Antigoné példáján -, hogy
más értékek jegyében történik a cselekedet, mint a kor általánosan
elfogadott szabályrendszere. Az egyéni jellem szilárdságának következménye,
hogy ekkor magasabb érték preferálása valósul meg, ebben az esetben
éthoszról beszélünk, ami maradandó készség a jóra, azaz
erény.
A
morál - a latin
mos szóból származik - alapjelentése akarat,
ami megnyilvánul a szokásban, az erkölcsben és törvényben. Az erkölcs és
morál szavakat így szinonimaként használhatjuk és jelentésük az ethosznak
felel meg, míg az elvont erkölcsiség vagy moralitás az éthoszt takarja, s
kifejezi annak a cselekvésnek a minőségét, amely a jó iránti feltétlen
elkötelezettséget foglalja magában. (Nyíri, 1988. 6-13. p.)
Az erkölcsi és morális problémákról való beszéd a lehetőségek, a szándékok,
a következmények rendszeres feltárása, rekonstruálása és értékelése így az
etika vagy másképpen a morálfilozófia tárgykörét adják. Tehát
nem egyes
esetek és jelenségek vizsgálata a cél - ezt megteszik pl. az erkölccsel
foglalkozó szakszociológiák -, s
nem is erkölcsi útmutatás készítése,
hétköznapokban használható kódexek vázolása, inkább átfogóbb
stratégiák és különböző szimptomatikus helyzetek lehetséges
értelmezésére, valamint mindezek következményeire igyekszem rámutatni. Az
egyes antropológiai mozzanatok - filozófiai, kulturális, gazdasági,
művészeti, tudományos, vallási - rekonstrukciói az erkölcsi értékelések
lehetőségi feltételeinek feltárását célozzák meg. Mintegy bemutatva
azokat az utakat, amelyeket választhatunk, s amelyek közelebb vihetnek
bennünket sors- és korproblémáink megválaszolásához.
A már jelzett hermeneutikai értelmezési metodikák, amik a különböző
antropológiai és etikai vonzatok feltárását segíthetik, lehetővé tehetik
azoknak a dialógusoknak a beindulását, amelyek alapfeltételei az egyes
kérdések megfogalmazásának. Egyelőre még csak egy
reális
beszédhelyzet és
kommunikációs közösség megteremtése rajzolódhat
ki, de a normatív idealítás, a mérce azonban mindig szem előtt tartható.
(Habermas, 1981.)
És hogy miként fogalmazódtak és fogalmazódnak meg az egyes témakörök kapcsán
a kérdések, azt a következő fejezetekben fogjuk látni.
Az
egység megléte és elvesztése, a lehetséges harmónia ember és világ
között, az első csomópont, amit körbejárunk, s majd a
huszadik század
kérdéseinek kapcsán újra ide érkezünk vissza, mert napjainkban vált
érzékelhetően kritikussá viszonyunk a természet világával éppúgy, mint a
saját magunk által alkotottéval.
A görög-római antikvitás, az
ember és a kozmosz közötti
kapcsolódási lehetőségeket példázza. A természetben és társadalomban
(polisz), valamint az államban élő ember önmeghatározásának különböző útjait
és cselekedeteinek koordinátáit követhetjük nyomon. Felmutatva az
alternatívákat és következményeiket, utalva mindennapjaink életvezetési
stratégiáira és minőségére.
Isten és ember különös vonatkozási rendszerei, a transzcendencia, a
miszticizmus és a tudomány örök rejtélyei különböző korokban másképp és
másképp nyilvánultak meg. Az európai kultúrkörben a zsidó-keresztény
hagyomány adta jó ideig a mindennapi élet keretét, s olyan - ma is
érvényes - tradíciókat örökített tovább, amely az önmagán túlmutató ember
esélyét körvonalazza.
A
reneszánsz embereszménye mintegy
ellenpólusául kínálkozik az
"egydimenziós ember" kiüresedő árnyképének. Az arányosan kimunkált emberi
értelem és a sokféle harmóniát érvényesítő cselekedetek antikvitást
újrafogalmazó értékei kiválóan mutathatják az eleddig elveszettnek hitt vagy
fel nem tárt lehetőségeinket.
Az
újkor racionalizmusa, empirizmusa, pozitivizmusa egyfelől a
specializálódás irányait jelölték ki mind a tudományban, mind a társadalom
életében. De ezek mellett jelen voltak azok az "irracionális" programok is,
amelyek utaltak az ember egységének kívánságára,
hit és ráció
komplementaritására.
A huszadik század végletes technicizáltsága, elidegenedése, s új
barbárságként való címkézése sem olyan egyértelmű, mint azt sok elemzés
mutatja. Inkább azt mondhatnánk, hogy az a folyamat, ami az újkorban
beindult - politikai-társadalmi-gazdasági - most érkezett el abba a
fázisába, hogy a radikális kérdésfeltevés és válaszlehetőségek kimunkálása
már tovább nem halogatható.
Így az EGYSÉG ontológiai dimenziói, az EMBER ÉS KOZMOSZ
antropológiai-etikai jegyei, ISTEN ÉS EMBER hitet és tudást megfogalmazó
reményei, az UNIVERZÁLIS EMBER harmóniaproblémái, az INDIVIDUUM SORSA,
autonómiája és szabadságának lehetőségei, valamint a HUSZADIK SZÁZAD
rendszerszintű és egzisztenciális megközelítései egy pont felé mutatnak: mi
történik, mi történhet az emberrel?