Az ember magáraeszmélésével szinte egyidejű a létkérdések megfogalmazása. Vajon élete rövid szakaszán túl mi történik testével, lelkével, vajon az Örökkévalóságé-e mindkettő vagy semmivé foszlik a halál beálltával. Évezredeken át (és ma is) mítoszok, vallások, filozófiák, művészetek, tudományok próbáltak megküzdeni a problémával. A kérdésekre adott válaszok mindig egy tágabb, az egész létre kiterjedő értelmezést kívántak megjeleníteni.

      Földényi F. László a Melankólia című könyvében egy furcsa életérzés, létkódolás pályáját nyomon követve érzékletesen jellemezte a romantikus melankóliáját. "Egy kifordított sündisznóhoz hasonlítható ilyenkor az ember: kifelé a nyers, csupasz ideg, hús, befelé a tüskék. A belső világba való alászállás: menekülés a világtól, a célvesztettségtől..." (Földényi, 1984. 260. p.) A minden oldalú kiszolgáltatottság, és mindezek elébe siető, kínokkal terhes kérdezési szomj a paradoxon kellős közepébe sodorja a kérdezőt. Kérdezni kérdezhet ugyan, de a megválaszolhatóság teljes reménytelenségében.

      "LEGYŰRHETÔ-E AZ ELMÚLÁS MIATT ÉRZETT FÉLELEM?" - kérdezhetjük mi is. (Föllényi, 1990.) A kereszt metszéspontjáról, a villámról, a középpontról, a határ átlépéséről, a káoszról, a lehetetlenről és a pillanat leigázó erejéről, ezek fókuszairól való tudásunk egyre inkább halványodni látszik.

      De miért is fontos ezeknek a megközelítése? Egyrészt, mert olyan sejtések felé közelíti gondolkodásunkat, ami megingatja végtelen magabiztonságunkat, a racionálisan tervezett világ mindenhatóságába vetett hitet. Másrészt a meditatív, többoldalú megközelítés útjainak sugallata érzékennyé tehet a jelzőpontok bemérésére. Sejtést és sugallást írhatunk, mert a direkt egyirányú megfogalmazások távol állnak attól a szemlélettől, ami a tradíciók felfejtését elősegítheti.

      A kereszt metszéspontjáról ezt olvashatjuk: "Az apokrif Andrásakta szerint a kereszt az egész kozmoszt átfogja: egyik csúcsa a mennyekig ér és a Logoszra mutat; a bal és a jobb oldali szára távol tartja a káoszt és összefogja a kozmoszt; alsó szára pedig a mélységekbe nyúlik alá, hogy azt, ami legalul van, összekösse azzal, ami legfelül van." (Föllényi, 1990. 42. p.) Jellemző az idézett szövegrészlet, mert mutatja, hogy nem egy kanonizált forrás kerül a probléma középpontjába, hanem egy már akkor is - később még inkább - periferikus látásmód irányítja az ember léthelyzetére a nagyítóüveget. Fontos egzisztenciális kérdések kerülnek színre ennek kapcsán a hagyományos istenhit és istenélmény megkülönböztetésekor. A hagyományos egyházi szervezethez kötött istenhit az individuum szempontjából egyfajta dogmatizmusként csapódik le, míg az istenélmény a személyes lét megélése, közeledés a titokhoz, lépés afelé, hogy saját kérdések megfogalmazására vállalkozzunk.

      A létezés természete nyilvánul meg a villám hatalmában is. Ha csak pillanatokra, de a repedéseken keresztül bepillanthatunk a felfoghatatlanba, a lehetetlenbe. A létező önnön hiányát tapasztalhatja meg, s közelíthet létezése középpontjához. A hiány megtapasztalása mögött az a feltevés munkál, hogy a megismerhetőségbe, a természet két vállra fektetéséhez fűzött remények csak korlátozott érvényességgel rendelkezhetnek. Az érvényességet a kiszámíthatatlanság kérdőjelezi meg, s tereli a kérdéseket abba az irányba, ahol a hiány is a valóság része.

      Magunkra pillantva, köldökünket megtapintva "halandóságunk pecsétnyomára" bukkanunk. Föllényi ebben az esetben is - mint már máshelyütt is - bizonyítja egy több szempontú elemzés megvalósíthatóságát, célravezető mivoltát. Nem egy szűk diszciplína keretében mozogva, mert ez csak fogságra ítélheti választott tárgyunkat éppúgy, mint önmagunkat. Az elemzések nem szakadhatnak el természetes közegüktől, mindig a tárgy kell, hogy adja a módszert s nem pedig fordítva. Jól mutatja ezt például a jóga köldökzsinór meditációjának elemzése, mert itt a filozófia, a kozmogóniai elméletek, a pszichoanalízis eredményeinek beépítése együttesen juttatnak el a kérdések és a válaszok kimunkálásáig.

      S hogy a forma mennyire fontos tartalmi elemeket hozhat működésbe, azt példázhatják a szirének énekéről írott sorok: "Aki meghallja a szél süvítésében, a hullámverésben, a lombok suhogásában, az állatok üvöltésében, a sírásban, a kövek csattogásában, a hörgésben, a nevetésben, a sóhajtásban, az ismeretlen neszekben, a visszhangban, az erek iramában, a megfeszített izmok zúgásában, a szív dobbanásában, sőt a csendben is ott dübörgő éneküket, az áldozatul esett. Betévedt a föld köldökébe. Mit sem sejtve letelepedik közéjük, s várja, hogy felhangozzék a lét jósigéje." (Föllényi, 1990. 118. p.)

      Az emberlét kitapinthatóságának bizonytalansága mindenben ott munkál. A természet legapróbb rezdülésétől a szív dobbanásáig. Csak ez a teljes skála éreztethet meg valamit abból, amit az antik jósok földöntúli képességeikkel birtokoltak és közzétettek. Nem rendelhető alá egyetlen létező sem a másiknak, teljes egyenrangúságot élveznek, és csak együtt, egymáshoz való viszonyukban képesek valamit is kifejezni.

      A határ átlépése a határtalan megkísértése, egzisztenciánk, önmagunkra ismerésünk alapdokumentuma. A lehetetlen rajzolódik ki előttünk. Feltűnik a paradoxon: "AZ, AMI NEM AZ, AMI." Ezt a rejtélyt saját énünk, világunk alakulásának, alakításának is felfoghatjuk. A hely kitöltése minden esetben az egzisztencia terrénumában lehetséges csak.

      A káoszban a paradoxon újabb fundamentuma mutatkozik meg. Ez a káosz túl van renden és zűrzavaron. Ráirányítja figyelmünket a hétköznapi gondolkodáson túlmutató, mindig föl-fölsejlő antinómiákra. A káosz, a szélvihar mint mindent elnyelő örvény már képi szimbolikájával is megerősíti a föloldhatatlanságba vetett meggyőződést, akárcsak a modern kvantumfizika bizonytalansági elmélete, mely szerint az anyag tulajdonságait egy adott szinten nem vagyunk képesek meghatározni, csak valószínűsíteni tudjuk.

      A lehetetlen megközelítése az európai kultúra kétezer éves hagyományában is jelentékeny helyet foglal el Plótinosztól Jakob Böhmén át egészen Heideggerig. A számtalan fosztóképző - mert csak azt tudjuk sokszor, hogy egy dolog: mi nemegyetlen igenné sűrűsödhet össze. Ezt a láthatatlan egységet érzékelhetjük a poézisben, mindegy, hogy ennek közege nyelvi, zenei vagy képi. Fontos nóvum ebben az esetben az, hogy a művészet (költészet) közegei minőség tekintetében feltétlen egyenrangúságot élveznek. Nem tételezhető műfaji hierarchia, az egység kimondása a lényeges.

      De ez a láthatatlan egység nemcsak egy mindent felülmúló harmóniában jelentkezik, hanem annak ellentétében is. A lehetetlen kihívása, maga a reménytelen küzdelem, ennek megtestesülése a művész által létrehozott műalkotás, a kimondhatatlan kimondásának paradoxona.

      A pillanat kierkegaardi értelmezése, egyszeriségünk élménye a poézist is szüntelenül mozgásba hozza, és a valóság esztétizálásával szemben az egzisztenciális gyökerekre világít rá. S már fel is tehetjük újra a kérdést: a halandóság terhét felismerő ember eljuthat-e saját létezése véletlenszerűségéhez? S ha eljut, akkor mit kezd ezzel, hogyan építi bele az idő örökkévalóságának folyamatába?

      Ez a nyitott kérdésfeltevés továbbiakat is mozgósít. Mert, ha kérdések maradnak, akkor válaszolni is lehet rájuk. Ha lehetőségem van válaszok megfogalmazására, úgy kérdéseket is tehetek föl. Dialógusformát alkothatok. Rákérdezhetek magabiztosságom alapjaira, és esetleg saját magam ingathatom meg azt. Megvizsgálhatom magamat, a másikat, a világot, s vissza is juthatok kiindulópontomhoz. Mindezt tetszőlegesen, sokféleképpen. Saját dogmáimat zárójelbe tehetem, saját személyiségemet és mindenki másét előtérbe helyezhetem. Hihetem, hogy minden dolog élő - a porszemtől az emberi agysejtig -, és ezek együtt hangzanak föl, s lehet erre fül, hogy meghallja. Pillanataim más pillanatokhoz kapcsolódhatnak, esélyem lehet a találkozásra. Mindezekhez szükséges, hogy - ha félelemmel és szorongással is tölt el minden, ha a mítoszkeresés zsákutcába jut is - a szuverenitás jelet hagyó igénye egy percre se szűnjön meg.