Ha az ember meghatározó tényezőjeként vesszük számba saját tetteihez, társaihoz és a világhoz való viszonyát, úgy az erkölcs mint a cselekvések tudatos, belülről jövő szabályozója kitüntetett helyre kerül.

      Az ember erkölcsi tudatosságának egyik feltétele és eredménye az életet körbefogó, természetes keretbe ágyazó vallások, mítoszok kialakulása. Ezek a rendszerek irányították az embert mindennapjaiban, különféle cselekedeteiben, meghatározták szokásait és a világmindenséghez való viszonyát. Ekképp foghatók föl az egyiptomi, az indiai, a kínai mítoszvilág és vallási tanítások természetre és emberre vonatkozó erkölcsi vonzatai is.

      Ezek a főképp vallásos jellegű keleti filozófiák nem a görög bölcselet óta kialakult fogalmi hálóval dolgozó produktumok, hanem a misztikus, spirituális tapasztalatot is beépítő, az élet teljességét átfogó szövegek. Így az európai tudományokon iskolázott elme paradoxonokra, ellentmondásokra bukkanhat gyakran, ami azonban nem zárja ki mindezek érvényességét, adott szituációkra való hatékony reflexióját.

      A hinduizmus, mely időben a legrégebbi, olyan társadalmi-vallási organizmus, amely sokrétű, s faji, nyelvi, kulturális különbözőségeket is magába foglaló. A Védák alapmotívuma a teremtés és a világ egységének hangsúlyozása, hogy a bennünket körülvevő sokféle dolog és esemény ugyanannak a végső valóságnak a megnyilvánulása.

Nem volt semminek nemléte, se léte, nem volt levegő és fölötte kék ég. Hol volt a világ? mi akarta, védte? Hol volt a magasság és hol a mélység? Az élet még nem vált el a haláltól, egymásban pihent a nap és az éjjel: lélekzés nélkül lélekzett magától az Egy, és magányát dobogta széjjel... És mikor a rend a határt kiszabta, mi volt alul: és mi került fölébe? Itt vak álmok, ott erők forradalma, lent bomlás, fent a formák büszkesége. Megtudtak-e mást is, akik kutattak? A titkokat bejárni volt-e szent ész? S ha istenek is csak azóta vannak, ki mondhatja meg mi volt a teremtés? Ô, akitől van, aki a világra őrködve néz, aki a maga őse, Ô, aki csinálta vagy nem csinálta: Ô tudja! tudja... Vagy nem tudja Ô se? (A teremtés himnusza - részlet a Rig-Védából; in: Szanszkrit líra, 1988. 49-50. p.)

      Ezt a panteisztikus szemléletet formálják tovább az Upanisádok is. Az egész mindenséget egyetlen szellem, világlélek (brahman vagy atman) hatja át, ill. alkotja, és az ember lelke azonos a világlélekkel. Aki ezt felismeri, az megszabadul az újjászületésektől, örökre beleolvad a világlélekbe, ez a megváltás, aminek legfőbb üdvösségét és jelentőségét (nirvána) később még a buddhizmus kapcsán láthatjuk.

Ki hálójával egyedül parancsol, uralkodója az egész világnak, kezdetben s létben egyetlen jelenlét - ki ezt fölfogja: lészen halhatatlan. (Svétásvatara Upanisad - A legfőbb úr; in: Szanszkrit líra, 1988. 55. p.)

      Az Upanisádokat követő Baagavad-gitá talán a legplasztikusabban fogja egybe az indiai vallási és filozófiai nézetegyütteseket, s poétikai ihletettséggel adja közre tanait. A mindennapi élet apró mozzanataitól a végső kérdések megfogalmazásáig mindent számba vesz. A követendő út a következő: először a cselekvés, majd a lemondás, azután a révület ("tudás"), s végül az istenség szeretete. Az istenség lehet a személytelen világlélek, amely a mindenséget áthatja, de megmutatkozhat személyes gondviselőként is. Fontos mozzanata a cselekvéssornak, hogy kötelességszerűen, teljes közönnyel kell végezni, hasznot nem várva. Így juthat el valaki meditáció segítségével a tudásig - ami misztikus megvilágosodás - és végül a világ semmisségének felismeréséhez.

      A cselekvések minőségén túl fontos az istenfogalom és az emberi lélek meghatározásának tana. A lélekvándorlás - ami az i. e. 8. század óta valamennyi indiai rendszer alapja - és a hozzá tartozó tett (karman) elmélet azt mondja ki, hogy halála után mindenki e földi életben elkövetett jó vagy rossz cselekedet "gyümölcsét" - jutalmát vagy büntetését - kénytelen elfogyasztani. A jók tiszta, nemes családban, azaz előkelő kasztban, a gonoszok hitvány emberek körében, azaz alacsonyrendű kasztban, sőt esetleg állatként születnek újjá.

      Az újjászületések állandó forgatagából való menekvést keresők, akik felismerték a világszellemmel való azonosságukat, amit az öntudat, a "kialvás" (nirvána) foglal magába, nem határozhatók meg pontosan. Megközelítőleg az öntudat, az egyéniség, gondolkodás, emlékezés érzésének teljes megszűnését takarja a fogalom, és az álom nélküli alvás analógiájára képzelhetjük el az egészet.

      Mindezek mellett a Gita a cselekvések szükségességét és a kasztrendszer ideológiáját teszi hangsúlyosabbá. A világegyetem egységét hirdető vallási-költői alkotások alapvető etikai tanulsága éppen ezért a rendhez való igazodás szükségessége. A négy kaszt, papok, harcosok, kereskedők, munkások, egyben jelzi is a feladatokat, megadja a hierarchia minőségét. Az egységhez, a világrendhez való eljutás feltétele és eredménye mindez. Az egyén szerepe a hierarchia betartása, dolgának pontos végzése.