A hinduizmus mellett a buddhizmus vallási és etikai elvei voltak jelentősek, s termékenyítették meg a későbbi gondolkodás formáit a sztoicizmuson a keresztény misztikán át Schopenhauer akaratmetafizikájáig, Nietzsche örök visszatérés tanáig vagy néhány mai ökofilozófiáig.

      Buddha korabeli működését sokkal inkább erkölcstanítóként, mint filozófusként vehetjük számba. "Sikerének oka - írja Vekerdy József - a korabeli India vallásfilozófusaival szemben éppen abban kereshető, hogy nem elvont bölcseleti tételekben fejtegette a világ anyagi szerkezetét (mint pl. a szánkhaja iskola), és nem hasonlóan elvont misztikus tanokat hirdetett a világlélekbe olvadásról (mint pl. a jóga), hanem közérthető szavakkal, mindenki számára elfogadhatóan, csupán annyit mondott, hogy az egész élet szenvedés, és az újjászületések végtelen során át folytatódó szenvedéstől azáltal szabadulhatunk meg, hogy lemondunk az élethez ragaszkodásról." (in: Buddha beszédei, 1989. 199. p.) Egy dolgot ki kell azonban emelnünk, Buddha tanai sokkal differenciáltabbak voltak, mintsem azt első pillantásra hihetnénk. Ugyanis a megváltásnak az előzőekben elemzett formáját, a nirvánába való eljutást csak a szerzetesek számára tűzi ki célul, akik ha tökéletesen megvalósítják magukban a lemondást, a teljes közöny állapotát, akkor érhetik el céljukat. Míg a világi hívők áhítatuk és jócselekedeteik jutalmául leendő újjászületésükben szerzetesek lehetnek, s így eljuthatnak a nirvánába.

      Komoly gyakorlati életet szabályozó tanrendszert dolgozott ki Buddha, amely magában foglalta a tartózkodást az öléstől, a lopástól vagy rablástól, paráznaságtól, hazugságtól, részegítő italok fogyasztásától. Mindezek mellett Buddha kétségbe vonta a kasztrendszer értékmérő funkcióját, a származást semmibe vette, s csak az erkölcsi magatartás helyessége döntött, hogy ki milyen ember. Természetesen azt is hozzá kell, hogy tegyük, mindez csak a megváltás kérdésével kapcsolatban volt érvényes, mert inkább azt mondhatjuk, hogy nem foglalkozott a társadalmi egyenlőtlenségekkel, eredetükkel, mert mélyebbre nyúlva az egész emberi lét értéktelenségének adott hangot. A létszomj kioltásának szükségességét a következő oksági láncolattal támasztja alá: "Tehát, szerzetesek, a tudatlanság következményei az adottságok, az adottságok következménye a megismerés, a megismerés következménye a név és alak, a név és alak következménye a hat érzékelési terület, a hat érzékelési terület következménye az érintkezés, az érintkezés következményei az érzetek, az érzetek következménye a létszomj, a létszomj következménye a léthez kapcsolódás, a léthez kapcsolódás következménye a létezés, a létezés következménye a születés, a születés következménye az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem. Így jön létre ez az egész egyetemes szenvedés." (Buddha beszédei, 1989. 115. p.)

      Buddha természetesen "orvosságot" is javasol szerzetestársainak a betegség leküzdésére, amely négy pontban tartalmazza a tennivalókat. Az első a szenvedést és frusztrációt oldja fel, mert ez csak abból adódik, hogy nehezen tudunk szembenézni az élet alapvető tényével, hogy körülöttünk minden dolog átmeneti csupán. A szenvedés mindig fennáll, ha ellenállunk az élet szakadatlan folyásának és változásának, és megkísérlünk állandónak tűnő dolgokhoz kötődni, tárgyakba, eseményekbe, eszmékbe, emberekbe vagy saját énünkbe, ami szintén csak illúzió. A második tanítás az, hogy a szenvedés oka nem más, mint a léthez való értelmetlen ragaszkodás, aminek oka a körforgás - születés, halál stb. -, mint azt láthattuk a létszomjról szóló idézet kapcsán is. A harmadik tanítás azt mondja, hogy el lehet érni a nirvánát, ha lemondunk a cselekvésről, s ekkor a tökéletes szabadság állapotában örökre eltűnik az elkülönült én hamis illúziója, és minden élet egysége és azonossága állandó élménnyé válik. S végül a negyedik tanítás a szenvedések legyőzésének azt a módját írja le, amikor az egyén önfejlesztése révén jut el a helyes tudáshoz, szemlélethez, magatartáshoz, életúthoz a közepet szem előtt tartva.

      A cselekvéshez szükséges reflexiók lehetőségét, az elmélyült meditáció szükségességét pillanthatjuk meg Buddha tanaiban. És semmi esetre sem mondhatjuk destruktívnak ezt a befelé figyelő magatartást, mert az alapvető társadalmi működésmódokat nem kérdőjelezi meg globálisan, csak alternatívát kínál különböző kérdésfeltevések megfogalmazásának útjaihoz, amelyek elvezethetnek egyetemes létkérdések értelmezéseihez is. A későbbiekben a modern politikai ökológiai szemlélet kapcsán még találkozhatunk mindezek elméleti és gyakorlati hozadékaival.