Van mindennek kezdete. Ez az állítás még akkor is érvényességgel
rendelkezhet, ha sok esetben alig vagy egyáltalán nem bizonyítható. Valamit
elkezdünk, valamit be szeretnénk fejezni: s közben átlátni a dolgok
lényegét, tudni a folyamatok mibenlétéről. Ez az igény az emher
öntudatosodásától fogva fokozatos módosulásokon ment át mindig másra és
másra helyezve a hangsúlyokat. Az emberiség története éppúgy ezt példázza,
mint az egyén életútja. A kezdeti emocionálisan és mentálisan körvonalazódó
világ a későbbiekben tágul, differenciálódik, akarati majd értékelési
mozzanatokkal telítődik, hogy majd végül egy letisztult világot építve - az
ideákét, a transzcendenciáét, a rációét stb. - áttetszőnek tűnhessen
az egész mindenség.
Különböző harmóniafokozatokat figyelhetünk meg az ember élete során -
beleértve a diszharmonikus elemeket és trendeket is. Rendszerezzük a
körülöttünk lévő embereket, dolgokat, viszonyítunk mindig valamihez. A
természethez, a társadalom jelenségeihez, folyamataihoz, a politikai
berendezkedéshez, s megannyi értéktartományhoz igazodunk vagy igazítjuk
őket.
Fontos mozzanatai az állandó viszonyítási procedúráknak erkölcsiségünk
statikus és mobil elemei. A konszenzusképző erővel rendelkező
statikus elemek adják az alapot: az emberi élet, a természet, az
igazságosság és a szabadság értékeit. A mobilitást pedig az
körvonalazza, ami a dialógusokat beindítja és továbblendíti: az eltérő
egyéni körülmények és kulturális örökségek összhangjának kívánsága ideális
esetben, vagy az érdekek radikális, egymást megsemmisítő ütközése az
ellenkező tendenciában.
Minden egyes társadalmi szférában - kulturális, gazdasági, politikai -
találkozhatunk napjainkban is mind a pozitív, mind a negatív változatok
sokaságával. Válaszok születnek és összegződnek választásokban,
magatartásokban, életmódok kialakításában, s újabb kérdések tűnnek
föl. Milyen módon gondoljuk újra önmagunk azonosságát, a természethez való
viszonyunkat, miképpen tudjuk véghez vinni nagyobb megrázkódtatás nélkül
"megkésett modernizációnk" befejezését? És melyek azok a kulturális
tradíciók, amelyek univerzális értékeket is magukban foglalnak, s így
segítenek magunkhoz mért humanizálódáshoz?
A kérdéseket tovább folytathatnánk - és meg is tesszük majd az
elkövetkezendőkben is az egyes témakörök kapcsán -, de most csak egy
metszetre koncentrálunk csupán: a kozmosz, a természet és az
ember viszonyrendszerének különböző aspektusaira. Ezeket a
nézőpontokat az antikvitás egy-egy jellemző alakjának közvetítésével
rekonstruáljuk. A történetiséget és a különböző problématípusokat szem előtt
tartva - korántsem a teljesség igényével -, azt igyekszem megvilágítani,
hogy az erkölcsök sokféleségének és változásának milyen jelentése volt adott
korban, s hogy számunkra milyen jelentősége lehet.
Az egység és sokaság pozíciójának, a bölcsesség
dialógusképző erejének, az állam-élet ideájának, a boldogság
keresésének és egy "hanyatló" világ individualizációjának s a
transzcendens megnyilatkozások különböző változatainak lehetünk
tanúi.
Az antikvitás jelzett csomópontjai a későbbiek során újra felidéződtek a
középkor teocentrizmusában, a reneszánsz univerzalizmusában,
az újkor szabadság és szkepszis motívumaiban, valamint
jelenünk erkölcsi horizontjának pluralizmusában a létfilozófiától a
perszonalisztikus megközelítéseken át a rendszerszintű problémafelvetésekig.
A görög tradíció megítélésének két jellemző változatát érdemes felidéznünk -
még mielőtt az egyes kérdéseket kibontanánk. Az elsőt nevezhetjük
tradicionális álláspontnak. Ez gyakorlatilag azt mondja, hogy ezekhez
a teljesítményekhez köthető az európai kultúra uralkodó trendjének és
virágkorának máig tartó vonulata, és mindez olyan tőretlen fejlődést fog
magába, ami az egész világ alappozícióját pozitív módon befolyásolja. Ehhez
kapcsolódik a középkor teológiájának tudományossága, ráció és hit
szétválasztása, az intézményesülés világi hatalommá transzformálódásának
pozitívuma. A reneszánsz csak visszapillant, univerzalizálja és
specializálja Platón és Arisztotelész progresszióit, s majd az újkor
felvilágosodása beteljesíti a homo mensura (mindennek mértéke az ember)
elvét és az ész államát. Századunkban pedig csak kisebb igazításokra van
szükség: az örökség "értékesíthető".
A másik álláspontot Nietzsche radikális fellépéséhez köthetjük, aki a
szókratészi fogalmi "vértelepítést" és az ebből eredő következményeket
negatívan értékeli, s elveti. Mert szerinte Szókratész módszerétől kezdve,
annak folyományaként teljesedik "ki/be" az "élettől idegen" európai kultúra,
ami a benne élő embert is megfosztja természetes érzékenységétől,
érzékiségétől. Így Nietzsche a preszókratikusok működését jelöli meg
mérceként, s különböző egyéni értelmezéseivel egybekapcsolva: élettel,
hatalommal, akarattal kívánja átitatni az ember tevékenységét, ezzel
gyökeresen átértékelve az európai keresztény tradíciók hagyományát és
életvilágot konstituáló programját. Ehhez kapcsolódik majd Heidegger,
Foucault, Derrida, hogy jelenünk kihívásait új perspektívába helyezzék.
Csak két jellegzetes állásfoglalást kívántam érzékeltetni, hogy ezek mire
elegendőek, arra még a későbbiekben visszatérek. S most nézzük az antik
mesterek gazdag tárházából kiválasztott problémalistánk vázlatát.