Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Van mindennek kezdete


Bohár_András:_Plótinosz_álma
Van mindennek kezdete. Ez az állítás még akkor is érvényességgel rendelkezhet, ha sok esetben alig vagy egyáltalán nem bizonyítható. Valamit elkezdünk, valamit be szeretnénk fejezni: s közben átlátni a dolgok lényegét, tudni a folyamatok mibenlétéről. Ez az igény az emher öntudatosodásától fogva fokozatos módosulásokon ment át mindig másra és másra helyezve a hangsúlyokat. Az emberiség története éppúgy ezt példázza, mint az egyén életútja. A kezdeti emocionálisan és mentálisan körvonalazódó világ a későbbiekben tágul, differenciálódik, akarati majd értékelési mozzanatokkal telítődik, hogy majd végül egy letisztult világot építve - az ideákét, a transzcendenciáét, a rációét stb. - áttetszőnek tűnhessen az egész mindenség.

      Különböző harmóniafokozatokat figyelhetünk meg az ember élete során - beleértve a diszharmonikus elemeket és trendeket is. Rendszerezzük a körülöttünk lévő embereket, dolgokat, viszonyítunk mindig valamihez. A természethez, a társadalom jelenségeihez, folyamataihoz, a politikai berendezkedéshez, s megannyi értéktartományhoz igazodunk vagy igazítjuk őket.

      Fontos mozzanatai az állandó viszonyítási procedúráknak erkölcsiségünk statikus és mobil elemei. A konszenzusképző erővel rendelkező statikus elemek adják az alapot: az emberi élet, a természet, az igazságosság és a szabadság értékeit. A mobilitást pedig az körvonalazza, ami a dialógusokat beindítja és továbblendíti: az eltérő egyéni körülmények és kulturális örökségek összhangjának kívánsága ideális esetben, vagy az érdekek radikális, egymást megsemmisítő ütközése az ellenkező tendenciában.

      Minden egyes társadalmi szférában - kulturális, gazdasági, politikai - találkozhatunk napjainkban is mind a pozitív, mind a negatív változatok sokaságával. Válaszok születnek és összegződnek választásokban, magatartásokban, életmódok kialakításában, s újabb kérdések tűnnek föl. Milyen módon gondoljuk újra önmagunk azonosságát, a természethez való viszonyunkat, miképpen tudjuk véghez vinni nagyobb megrázkódtatás nélkül "megkésett modernizációnk" befejezését? És melyek azok a kulturális tradíciók, amelyek univerzális értékeket is magukban foglalnak, s így segítenek magunkhoz mért humanizálódáshoz?

      A kérdéseket tovább folytathatnánk - és meg is tesszük majd az elkövetkezendőkben is az egyes témakörök kapcsán -, de most csak egy metszetre koncentrálunk csupán: a kozmosz, a természet és az ember viszonyrendszerének különböző aspektusaira. Ezeket a nézőpontokat az antikvitás egy-egy jellemző alakjának közvetítésével rekonstruáljuk. A történetiséget és a különböző problématípusokat szem előtt tartva - korántsem a teljesség igényével -, azt igyekszem megvilágítani, hogy az erkölcsök sokféleségének és változásának milyen jelentése volt adott korban, s hogy számunkra milyen jelentősége lehet.

      Az egység és sokaság pozíciójának, a bölcsesség dialógusképző erejének, az állam-élet ideájának, a boldogság keresésének és egy "hanyatló" világ individualizációjának s a transzcendens megnyilatkozások különböző változatainak lehetünk tanúi.

      Az antikvitás jelzett csomópontjai a későbbiek során újra felidéződtek a középkor teocentrizmusában, a reneszánsz univerzalizmusában, az újkor szabadság és szkepszis motívumaiban, valamint jelenünk erkölcsi horizontjának pluralizmusában a létfilozófiától a perszonalisztikus megközelítéseken át a rendszerszintű problémafelvetésekig.

      A görög tradíció megítélésének két jellemző változatát érdemes felidéznünk - még mielőtt az egyes kérdéseket kibontanánk. Az elsőt nevezhetjük tradicionális álláspontnak. Ez gyakorlatilag azt mondja, hogy ezekhez a teljesítményekhez köthető az európai kultúra uralkodó trendjének és virágkorának máig tartó vonulata, és mindez olyan tőretlen fejlődést fog magába, ami az egész világ alappozícióját pozitív módon befolyásolja. Ehhez kapcsolódik a középkor teológiájának tudományossága, ráció és hit szétválasztása, az intézményesülés világi hatalommá transzformálódásának pozitívuma. A reneszánsz csak visszapillant, univerzalizálja és specializálja Platón és Arisztotelész progresszióit, s majd az újkor felvilágosodása beteljesíti a homo mensura (mindennek mértéke az ember) elvét és az ész államát. Századunkban pedig csak kisebb igazításokra van szükség: az örökség "értékesíthető".

      A másik álláspontot Nietzsche radikális fellépéséhez köthetjük, aki a szókratészi fogalmi "vértelepítést" és az ebből eredő következményeket negatívan értékeli, s elveti. Mert szerinte Szókratész módszerétől kezdve, annak folyományaként teljesedik "ki/be" az "élettől idegen" európai kultúra, ami a benne élő embert is megfosztja természetes érzékenységétől, érzékiségétől. Így Nietzsche a preszókratikusok működését jelöli meg mérceként, s különböző egyéni értelmezéseivel egybekapcsolva: élettel, hatalommal, akarattal kívánja átitatni az ember tevékenységét, ezzel gyökeresen átértékelve az európai keresztény tradíciók hagyományát és életvilágot konstituáló programját. Ehhez kapcsolódik majd Heidegger, Foucault, Derrida, hogy jelenünk kihívásait új perspektívába helyezzék.

      Csak két jellegzetes állásfoglalást kívántam érzékeltetni, hogy ezek mire elegendőek, arra még a későbbiekben visszatérek. S most nézzük az antik mesterek gazdag tárházából kiválasztott problémalistánk vázlatát.