A görög kultúra Homérosz és Hésziodosz munkáiban mutatta föl először az erkölcsi kérdések jelentőségét. Homérosz költeményeiben a mítoszok nyelvén szólal meg először az ember önállósága és tudatossága. Az ember felelős tetteiért, sorsát - ha nem is teljes mértékben -, de alakíthatja.

Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember: azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl; (Homérosz, 1967. 32. p.)

Az "emberszabású" istenek és az emberi világ közös érintkezési pontokat talál. Az önálló cselekvéshez vezető út - ha a vége ugyan elrendeltetett is - sokféle lehet.

      Hésziodosz szintén az ember ősidejét szólaltatja meg költeményeiben, az ő embere is képekben beszél önmagáról, de kronológiája az aranykortól a helyes államrendig húzódik már. Az emberi nemzetséget először fényes aranyból készítették az istenek, s még az Olümposzon éltek. Az ezüstkor emberét már a föld-mélyén-lakozónak nevezi, de ő még boldog és tisztelik. A rézkor embere már harcol, kezében rideg vas van és izmában szörnyű hatalom. A negyedik rend az isteni hősöké, fél-isteneké, ők járnak előttünk a földön. És végül az ötödik rend, amelyben él a következő:

Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember gondban-bajban, az istenek így szabták ki a sorsunk... Nem becsülik meg a jót, az igazt, aki őrzi az esküt, inkább azt, aki gőgjében mindig gonoszat tesz, tisztelik, és markában a jog mindenkinek, és nem ismeri senki a szégyent, árt az igaznak az álnok, mert hamisan szól és nem fél megszegni az esküt. (in: Görög költők antológiája, 1982. 42. p.)

És hogy mennyire a jelen problémáit tárja fel, és mennyire izgatja őt kora államának jó és rossz rendje, azt mutatja az, ahogy a törvény mértéket teremtő, szabályozó, embert nemesítő szerepét hangsúlyozza. Az emberi cselekedetek szabályozottságának egy újabb motívuma jelenik meg, a polisz polgár rendje, egyenlősége, amely egyben a békés, nyugodt élet alapfeltétele is:

Ott, ahol egy mérték mér polgárnak s idegennek, és az igaz törvény útjáról senki le nem tér, dúsan hajt az a város, benne virágzik az ember, békesség lakozik földjén... (u. o. 46. p.)

      A rendszeres bölcselet kibontakozása a preszókratikusok, még pontosabban a milétoszi természetfilozófusok munkásságához köthető. Az őselv (víz, apeiron, levegő, tűz) keresése, a természet, a lét megismerése jutott kitüntetett szerephez ekkor. A változás, az azonosság és a különbözőség magyarázatát keresték ezek a gondolkodók, a közös alapot kívánták megtalálni, amire építhették volna a jelenségek magyarázatát. Az ember ebbe - az egyébként még átlelkesített természetbe ágyazódott bele, ennek szerves részeként vált cselekvő alannyá.

      Két alapvetően különböző álláspont rajzolódott ki már ekkor. Hérakleitosz szerint a logosz (tűz, értelem, igazság, törvény stb.) igazgat mindent, és ez a természet lényege is egyben. Ez ugyan örökké változó, ám ennek felismerése, azaz az értelem követése az igazi boldogságunk, szemben a puszta testi kívánságokkal. Ez nagyon keveseknek sikerül, ám ez annál becsesebb: "Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották. Mert bár minden eszerint a logosz szerint lesz, mégis olyanok, mintha nem vennének róla tudomást, mikor megismerkedni kezdenek oly szavakkal és tényekkel, amilyeneken én végigvezetem őket, fölfejtve mindent természete szerint és megmagyarázva, hogyan van. A többi ember azonban észre sem veszi, amit ébren tesz, ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva." (in: Görög gondolkodók 1., 1992. 31. p.)

      A probléma másik aspektusát Parmenidész kapcsán érhetjük tetten. Szerinte a változás csak puszta látszat, ha az ember lényegét, azaz gondolkodását ennek hiábavaló tapasztalására fecsérli el, akkor saját lényegének mond ellent. Míg ha a gondolkodás segítségével túlpillant a világ és a természeti történések látszatszerűségén, akkor az örök igazságot ragadhatja meg.

      Az ember ekképpen a természet gondolkodó részeként fogalmazza meg tetteit, s ugyanezen aktussal már el is különül bizonyos tekintetben tőle. Értelmezni tudja önmagát a kozmosz, az univerzum részeként, s szervesen illeszkedik a világ rendjébe.

      Érdemes egy kicsit elidőznünk Démokritosz töredékeinél is. Az embert kis kozmoszként tételező bölcselő a természetet, annak utánzását analógiaként használja, legyen szó akár a nevelésről, akár a mesterségbeli tudásról. De mindezen analógiák ellenére már egyre differenciáltabbá teszi az ember cselekedeteiről való gondolkodást. A piedesztálra nála is, akárcsak a későbbiekben Epikurosznál, a lelki derű kerül: "Aki lelki derűben akar élni, annak nem szabad sokfélével foglalkoznia sem a magán-, sem a közéletben, s azt, amivel épp foglalkozik, nem szabad erején és természetes képességén felül vállalnia; hanem annyira óvatosnak kell lennie, hogy még ha a szerencse be is üt, és látszólag a túlzás felé akarja vezetni, ezt figyelmen kívül hagyja, és ne fogjon többe bele, mint amennyi lehetséges. Mert mindenben biztosabb az illő terjedelem a nagynál." (in: Cörög gondolkodók 2., 1992. 80-81. p.) Démokritosz etikája sok tekintetben előlegezi a szókratészi erkölcsi racionalizmust és az arisztotelészi mezotész-elméletet, de megtalálhatók az ataraxaxia és a boldogság-elmélet csírái is. És még egy fontos mozzanatot emelnék ki Démokritosz kapcsán. A természetes meggyőzés, rábeszélés elsődlegességének hangsúlyozását, szemben a törvények kényszerű szabályozásával. A belátásból és tudatosságból eredő erényes cselekedet nem kívánja meg a külső ellenőrzést, és ekképp egy szabad ember tettének tekinthető.