Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Mi a jó, és miképpen?


A természet törvényeinek állandó változását, ill. azonosságát hirdető természetbőlcselőkkel, valamint Démokritosz "természetes" emberével "szemben" a szofisták kiindulópontja megváltozott. Protagórasz híres tétele a "homo mensura" (mindennek mértéke az ember) már majdhogynem születése pillanatától fogva az ellentétes értelmezések lehetőségét kínálta.

      Az alapproblémát onnan is megközelíthetjük, hogy a szofisták felismerik és szembeállítják egymással a természet törvényeit az emberi társadaloméval. Persze, hozzá kell tegyük ehhez azt, hogy azokat a morális ítéleteket, amelyeket megkérdőjeleztek, már nem tartottak "természetesnek", azoknak jó része az adott viszonyok megváltozott pozíciójából következett. Ez egyfajta szociális érzékenységet is feltételez, mert a megváltozott feltételek más és más reakciót követelnek mindenkitől. A társadalmi törvények, nem természeti szükségszerűséggel öröktől fogva léteznek, hanem emberek alkotják őket, így megváltoztatásuk is lehetséges.

      Ebből a felismerésből azonban nem csekély konfliktusok is támadtak. A természettől fogva jó és a szokás által - ami itt a városállam törvényeit jelenti - elfogadott és erényes összeütközésbe kerülhet. Ennek a lecsapódása az az ambivalencia, az az erkölcsi meghasonlottság, amit Antiphón (B 44) következő töredékében megfogalmaz: "Az igazságosság az, ha a polgár nem hágja át a törvényeit a városállamnak, amelyben él. A legnagyobb haszna az embernek az igazságosság alkalmazásából származik, ha tanúk előtt cselekedvén tiszteletben tartja a törvényeket. Ám ha egyedül vagyunk, és nincsenek jelen tanúk, akkor a természet törvényei szerint szoktunk eljárni. A törvény parancsait ugyan meghozták, a természet parancsai ellenben szükségszerűek. A törvény parancsai továbbá a közmegegyezéseken alapulnak, nem pedig természettől fogva léteznek. A természet parancsai ellenben természettől fogva léteznek, nem pedig közmegegyezésen alapulnak.

      Aki úgy hágja át a törvényt, hogy tette rejtve marad azok előtt, akiknek közös megegyezésén alapul a törvény, az elkerüli a szégyent és a büntetést. Ha tette nem marad rejtve, nem kerüli el ezeket. Ha ellenben valaki a természeten akar erőszakot tenni, annak nem lesz kisebb vétke akkor sem, ha minden ember előtt rejtve marad is, és nem lesz nagyobb azáltal, ha valamennyien látják. Mert nem a vélelem szerint, hanem valóságosan árt önmagának, aki így tesz." (in: Bevezetés a filozófiába, 1992. 36. p.)

      Ezzel szemben megjelentek a szofisták között olyan nézetek, amelyek egyértelműen a törvények betartását szorgalmazzák, itt már eltűnik a természetes erkölcsi törvény okozta kétely, és a legalitás üdvözítő volta kerül hangsúlyos pozícióba: "A törvényes állapotok az emberek számára a lehető legszerencsésebben tudják befolyásolni a vagyonnal és az élettel kapcsolatos véletlen eseményeket is, amelyeknek önmagukban véve egy részük jó, más részük nem az. Aki ugyanis tehetős, az bátran és ármánykodás nélkül saját hasznára fordíthatja ezeket, a hátrányos helyzetűeket pedig a tehetősek segíthetik a törvényesség biztosította társas érintkezés és hitel révén. Az is a törvényességnek köszönhető, hogy az embereknek az idejüket nem kell pártharcokra pazarolniuk, hanem az élethez szükséges tevékenységek elvégzésére fordíthatják. A törvényesség ugyanis megszabadítja az embereket a legkellemetlenebb gondoktól és lehetővé teszi, hogy a legkellemesebb tevékenységnek adják át magukat. A legkellemetlenebb gondok a pártharcokkal, a legkellemesebb tevékenység a munkával kapcsolatos." (Anonymus lamblichi, in: Bevezetés a filozófiába, 1992. 37-38. p.)

      Adott esetben ez a törvények betartását igenlő magatartás komoly konfliktusokhoz is vezethet, mint láthattuk például Antigoné esetében, aki azáltal hajtott, vihetett végbe morális cselekedetet, hogy városállamának törvényét - Kreon parancsát - megszegte.

      Éppen az előző példából is következik az, hogy a szofista ismeretelmélet relativizmusa, amit Gorgiász a következőképpen foglalt egybe: semmi sem létezik, ha létezik is valami, az megismerhetetlen az ember számára, ha megismerhető is, kifejezhetetlen és más emberrel közölhetetlen; valamint az erkölcsös magatartás meghatározatlanságai, amit Antiphón és lamblichi kapcsán láthattunk, súlyos konfliktusokat produkált. Nem lehetett tudni, hogy a természeti törvények szerint vagy a társadalmiak alapján cselekedjen az ember, s ebben a kontextusban az ő mércéje is sok esetben kevés lehetett, mert jó emberek jó mértéke igazságos cselekedetekhez vezethetett, míg a rosszaké az ellenkezőt produkálhatta.

      Végül felemás "értékelését" adhatjuk a szofista tendenciáknak. Mert ugyan az ember szabadságát bizonyos formai okok tekintetében, mint a mérték és az ismeret, valamint a konvenciók alól felszabadították, de tartalmában nem határozták meg, hogy tulajdonképpen mi is az az egyetemes jó, és azt miként teljesíthetné be az ember.