A természet törvényeinek állandó változását, ill. azonosságát hirdető
természetbőlcselőkkel, valamint Démokritosz "természetes" emberével
"szemben" a szofisták kiindulópontja megváltozott. Protagórasz híres
tétele a "homo mensura" (mindennek mértéke az ember) már majdhogynem
születése pillanatától fogva az ellentétes értelmezések lehetőségét kínálta.
Az alapproblémát onnan is megközelíthetjük, hogy a szofisták felismerik és
szembeállítják egymással a természet törvényeit az emberi társadaloméval.
Persze, hozzá kell tegyük ehhez azt, hogy azokat a morális ítéleteket,
amelyeket megkérdőjeleztek, már nem tartottak "természetesnek", azoknak jó
része az adott viszonyok megváltozott pozíciójából következett. Ez egyfajta
szociális érzékenységet is feltételez, mert a megváltozott feltételek
más és más reakciót követelnek mindenkitől. A társadalmi törvények, nem
természeti szükségszerűséggel öröktől fogva léteznek, hanem emberek alkotják
őket, így megváltoztatásuk is lehetséges.
Ebből a felismerésből azonban nem csekély konfliktusok is támadtak. A
természettől fogva jó és a szokás által - ami itt a városállam törvényeit
jelenti - elfogadott és erényes összeütközésbe kerülhet. Ennek a lecsapódása
az az ambivalencia, az az erkölcsi meghasonlottság, amit Antiphón (B
44) következő töredékében megfogalmaz: "Az igazságosság az, ha a polgár nem
hágja át a törvényeit a városállamnak, amelyben él. A legnagyobb haszna az
embernek az igazságosság alkalmazásából származik, ha tanúk előtt
cselekedvén tiszteletben tartja a törvényeket. Ám ha egyedül vagyunk, és
nincsenek jelen tanúk, akkor a természet törvényei szerint szoktunk eljárni.
A törvény parancsait ugyan meghozták, a természet parancsai ellenben
szükségszerűek. A törvény parancsai továbbá a közmegegyezéseken alapulnak,
nem pedig természettől fogva léteznek. A természet parancsai ellenben
természettől fogva léteznek, nem pedig közmegegyezésen alapulnak.
Aki úgy hágja át a törvényt, hogy tette rejtve marad azok előtt, akiknek
közös megegyezésén alapul a törvény, az elkerüli a szégyent és a büntetést.
Ha tette nem marad rejtve, nem kerüli el ezeket. Ha ellenben valaki a
természeten akar erőszakot tenni, annak nem lesz kisebb vétke akkor sem, ha
minden ember előtt rejtve marad is, és nem lesz nagyobb azáltal, ha
valamennyien látják. Mert nem a vélelem szerint, hanem valóságosan árt
önmagának, aki így tesz." (in: Bevezetés a filozófiába, 1992. 36. p.)
Ezzel szemben megjelentek a szofisták között olyan nézetek, amelyek
egyértelműen a törvények betartását szorgalmazzák, itt már eltűnik a
természetes erkölcsi törvény okozta kétely, és a legalitás üdvözítő volta
kerül hangsúlyos pozícióba: "A törvényes állapotok az emberek számára a
lehető legszerencsésebben tudják befolyásolni a vagyonnal és az élettel
kapcsolatos véletlen eseményeket is, amelyeknek önmagukban véve egy részük
jó, más részük nem az. Aki ugyanis tehetős, az bátran és ármánykodás nélkül
saját hasznára fordíthatja ezeket, a hátrányos helyzetűeket pedig a
tehetősek segíthetik a törvényesség biztosította társas érintkezés és hitel
révén. Az is a törvényességnek köszönhető, hogy az embereknek az idejüket
nem kell pártharcokra pazarolniuk, hanem az élethez szükséges tevékenységek
elvégzésére fordíthatják. A törvényesség ugyanis megszabadítja az embereket
a legkellemetlenebb gondoktól és lehetővé teszi, hogy a legkellemesebb
tevékenységnek adják át magukat. A legkellemetlenebb gondok a pártharcokkal,
a legkellemesebb tevékenység a munkával kapcsolatos." (Anonymus
lamblichi, in: Bevezetés a filozófiába, 1992. 37-38. p.)
Adott esetben ez a törvények betartását igenlő magatartás komoly
konfliktusokhoz is vezethet, mint láthattuk például Antigoné
esetében, aki azáltal hajtott, vihetett végbe morális cselekedetet, hogy
városállamának törvényét - Kreon parancsát - megszegte.
Éppen az előző példából is következik az, hogy a szofista ismeretelmélet
relativizmusa, amit Gorgiász a következőképpen foglalt egybe:
semmi sem létezik, ha létezik is valami, az megismerhetetlen az ember
számára, ha megismerhető is, kifejezhetetlen és más emberrel közölhetetlen;
valamint az erkölcsös magatartás meghatározatlanságai, amit Antiphón és
lamblichi kapcsán láthattunk, súlyos konfliktusokat produkált. Nem lehetett
tudni, hogy a természeti törvények szerint vagy a társadalmiak
alapján cselekedjen az ember, s ebben a kontextusban az ő mércéje is sok
esetben kevés lehetett, mert jó emberek jó mértéke igazságos cselekedetekhez
vezethetett, míg a rosszaké az ellenkezőt produkálhatta.
Végül felemás "értékelését" adhatjuk a szofista tendenciáknak. Mert ugyan az
ember szabadságát bizonyos formai okok tekintetében, mint a mérték és
az ismeret, valamint a konvenciók alól felszabadították, de
tartalmában nem határozták meg, hogy tulajdonképpen mi is az az
egyetemes jó, és azt miként teljesíthetné be az ember.