Ha a platóni filozófiát és erkölcstant az ideákhoz való viszonyként, ill. az ideális állam megteremtésének koordinátáival jellemeztük, akkor az arisztotelészi rendszer megközelítésekor úgy hiszem nem követünk el aránytévesztést, mikor a valóságos tényezők hangsúlyosságát emeljük ki. Arisztotelész elméleti kiindulópontja az ember, zoon politikon, aki a poliszban él. Itt találhatja el - ebben a közegben - az ember a közepet, akárcsak a céllövő a táblán a saját magához mért célt, ami ugyanakkor összhangban van a polisz céljaival is. Ez boldogsága is egyben, a hozzá vezető út azonban kétféle is lehet. Az első út "... az okosság, gondolkodással párosult cselekvő, igaz lelki alkat, ami arra irányul, ami az embernek jó vagy rossz". (Arisztotelész, 1971. 155. p.). Ebben az esetben ismeretelméleti következményként jutunk az okosság erkölcsi fogalmához.

      A második út az érzületeken keresztül vezet "... az erény és a lelki rosszaság a kellemes és kellemetlen érzésekkel van kapcsolatban. Három dolog van, amire irányulhat, s ugyancsak három, amitől menekülni igyekszünk; éspedig: az erkölcsi jó, a hasznos, a kellemes; ezek ellentétei: az erkölcsi rossz, az ártalmas, a kellemetlen. Az erkölcsös ember ezek mindegyikében eltalálja a helyeset, a rossz ember pedig elhibázza a dolgot..." (Arisztotelész, 1971. 37. p.) Az erkölcsi habitus (lelki alkat) az a készség, aminek segítségével eltalálja az ember a közepet.

      A két út közötti kapcsolat a lélekről vallott fölfogás alapján fejthető föl. A lélek racionális része teoretikus és praktikus (okosság) egységekre tagolódik. A lélek értelem nélküli része pedig értelemnek engedelmeskedő (ide tartozik az erkölcsi habitus is) és vegetatív elemekből áll. A racionális résznek rendelődik alá a léiek értelemnek engedelmeskedő része, így az erkölcsi habitus is. Okosság és erkölcsi habitus viszonya jól tükrözi az arisztotelészi emberkép hierarchikus szerkezetét is. A bölcs tevékenysége, a szemlélődés a legmagasabb elismertségű, de ennek kerete a polisz és a természetes valóság világa.

      Ez az első eset, hogy az erkölcsi cselekedet alanya az autonóm individuum. Ennek kiteljesedését, ill. "megújulását" láthatjuk majd a kanti morálfilozófia bemutatásakor. Mindezek mellett igen fontosak az arisztotelészi etika tartalmi vonatkozásai is, mint a helyes életvezetést szolgálóak: bátorság, mértékletesség, szelídség, bőkezűség, becsületesség; s a szociális erények csoportja: barátság, igazságosság (osztó, kiegyenlítő).

      S érdemes még egy pillantást vetnünk Arisztotelész erkölcstanának tartalmi elemeire. "Ámde a boldog embernek, éppen mivel ember, szüksége van a külső jólétre is, mert természetünk önmagában véve még nem elég az elmélkedéshez; arra is szükség van, hogy az ember teste egészséges legyen, s az élelem és egyéb segédeszközök is rendelkezésre álljanak." (Arisztotelész, 1971. 287. p.) A vagyoni és egyéb javakra vonatkozó közepes állapot mintegy letéteményese lehet a kőzéposztály egyensúlyi szerepének. És ha ez történetesen még a legnépesebb is, akkor képes megakadályozni mind a szegények, mind a gazdagok harmóniát veszélyeztető tevékenységét. Így a jó állami berendezkedés feltétele - az egyén és a polisz boldogsága - a harmonikus egyensúly megteremtése, aminek alapfeltétele, hogy minden politikai cselekedet tényszerűségeken és reális összefüggéseken nyugodjék.

      S még ha az etikai cselekvés alanya, az autonómiára törekvő individuum sok tekintetben kiszolgáltatott is a polisz világának - hisz neki csak akkor lehet teljes a boldogsága, ha az egybeesik a poliszéval -, még akkor is Arisztotelész formai és tartalmi elemei mentek a "legtovább" az antik világban, mintegy összegezve az ember cselekvési lehetőségeit és céljait.