Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Szép, érzéki, boldog


A hellén világ korproblémáira született válaszkísérlet következő plasztikus formáját Epikurosz bölcselete kapcsán láthatjuk. A Démokritosz filozófiájából kinövő program szintén a negatív társadalmi hatásoktól való elhatárolódást állítja fókuszába, mint a sztoicizmus. A békés lelkiállapot elérésének alapfeltétele, hogy felszámoljuk azokat az önmagunkra, a földi és égi dolgokra, jelenségekre vonatkozó képzeteinket, amelyek megzavarják boldogságunkat. Ez hasonlóan Epiktétosz és a görög hagyomány előző képviselőinek nézeteihez a bölcselőt, ill. a bölcs életmódot jelöli meg legfőbb jóként, a szabadság elérése csak ezáltal lehetséges.

      Az eltérések, amiket főleg a tartalmi elemekben kell hogy keressünk, a következőkből adódnak. Az első és talán legfontosabb, hogy Epikurosz nem utasítja el az örömöt, az élet érzéki részének kellő mértékét kívánatosnak tartja. "Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól." (in: Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény, 1958. 126. p.)

      Látható, hogy az eudaimonizmus elve, a boldogságra való törekvés nem a testi gyönyörökbe torkolló hedonizmust takarja, hanem a szellemi élvezetek, értékek fontosságát is hangsúlyozza. A "kert filozófusa" azonban csak a mértéket akarta azzal jelezni, hogy nem növekszik a hús gyönyöre, ha a nélkülözés okozta fájdalmakat kiküszöböljük, csupán változatosság idézhető elő, mert hangsúlyozza: "A hús a gyönyörűség határait végtelennek érzi és végtelen idő volna szükséges ezt megszerezni. Az elme azonban, a hús legfőbb javának és határának értelmes belátását érvén el és elűzvén az örök életre vonatkozó félelmeket, a tökéletes életet szerzi meg számunkra, s így egyáltalán nem szorulunk többé az idő végtelenségére; - de nem is tér ki a gyönyör elől, s midőn a körülmények az életből való kilépést hozzák magukkal, nem úgy fogadja a nagy fordulatot, mint aki elmulasztott valamit a legjobb életből." (in: Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény, 1958. 141. p.)

      Hasonlóképp Arisztotelész mértékfogalmához, itt is találkozhatunk a kellő és illő gyönyör igenlésével, érzéki és szellemi boldogság harmóniájával. A különbség azonban mégis jelentékeny a két fogalom között. Mert míg Arisztotelész a polisz világára méretezte teóriáját és annak gyakorlatát, addig Epikurosz jellegzetesen arisztokratikus és zárt közösségeszményeinek keretében fogalmazta meg alapelveit.

      Akképpen is értékelhetjük Epikurosz etikáját és magatartását, hogy olyan korban tett kísérletet az antik erkölcs erényeinek megóvására, amikor annak csak minimális és igen szűk körben megvalósítható esélyei mutatkoztak. Mégis azzal, hogy a valóságos tényekre épít, s a viszonylagosan autonóm ember magatartását jelöli ki példaként, ezzel a későbbiekben is az ember élő-lüktető, sokoldalú erkölcsiségét példázta, mint azt majd láthatjuk a reneszánszban újjászületett változatok kapcsán. Ezzel már majdnem le is zárult az antik világ érzéki közvetlenséget és értelmi megismerést egyesítő etikuma, ahol ember és kozmosz, ember és természet, valamint ember és társadalom különböző harmóniái és disszonanciái felhangzottak. Az utolsó akkordok még nyomaiban ezt a világot tükrözik, de már át is vezetnek bennünket a kereszténység korszakába. De azért még mielőtt áttérnénk Isten és ember párbeszédére, röviden tekintsük át a neoplatonizmus jellegzetességét, mert a későbbiekben az alapmotívumokkal találkozunk még.