A hellén világ korproblémáira született válaszkísérlet következő plasztikus
formáját Epikurosz bölcselete kapcsán láthatjuk. A Démokritosz
filozófiájából kinövő program szintén a negatív társadalmi hatásoktól való
elhatárolódást állítja fókuszába, mint a sztoicizmus. A békés
lelkiállapot elérésének alapfeltétele, hogy felszámoljuk azokat az
önmagunkra, a földi és égi dolgokra, jelenségekre vonatkozó képzeteinket,
amelyek megzavarják boldogságunkat. Ez hasonlóan Epiktétosz és a görög
hagyomány előző képviselőinek nézeteihez a bölcselőt, ill. a bölcs életmódot
jelöli meg legfőbb jóként, a szabadság elérése csak ezáltal lehetséges.
Az eltérések, amiket főleg a tartalmi elemekben kell hogy keressünk, a
következőkből adódnak. Az első és talán legfontosabb, hogy Epikurosz nem
utasítja el az örömöt, az élet érzéki részének kellő mértékét kívánatosnak
tartja. "Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a
tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről
beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig
tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a
fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól." (in: Filozófiatörténeti
szöveggyűjtemény, 1958. 126. p.)
Látható, hogy az eudaimonizmus elve, a boldogságra való törekvés nem a testi
gyönyörökbe torkolló hedonizmust takarja, hanem a szellemi élvezetek,
értékek fontosságát is hangsúlyozza. A "kert filozófusa" azonban csak a
mértéket akarta azzal jelezni, hogy nem növekszik a hús gyönyöre, ha a
nélkülözés okozta fájdalmakat kiküszöböljük, csupán változatosság idézhető
elő, mert hangsúlyozza: "A hús a gyönyörűség határait végtelennek érzi és
végtelen idő volna szükséges ezt megszerezni. Az elme azonban, a hús legfőbb
javának és határának értelmes belátását érvén el és elűzvén az örök életre
vonatkozó félelmeket, a tökéletes életet szerzi meg számunkra, s így
egyáltalán nem szorulunk többé az idő végtelenségére; - de nem is tér ki a
gyönyör elől, s midőn a körülmények az életből való kilépést hozzák
magukkal, nem úgy fogadja a nagy fordulatot, mint aki elmulasztott valamit a
legjobb életből." (in: Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény, 1958. 141. p.)
Hasonlóképp Arisztotelész mértékfogalmához, itt is találkozhatunk a kellő és
illő gyönyör igenlésével, érzéki és szellemi boldogság harmóniájával. A
különbség azonban mégis jelentékeny a két fogalom között. Mert míg
Arisztotelész a polisz világára méretezte teóriáját és annak gyakorlatát,
addig Epikurosz jellegzetesen arisztokratikus és zárt
közösségeszményeinek keretében fogalmazta meg alapelveit.
Akképpen is értékelhetjük Epikurosz etikáját és magatartását, hogy olyan
korban tett kísérletet az antik erkölcs erényeinek megóvására, amikor annak
csak minimális és igen szűk körben megvalósítható esélyei mutatkoztak. Mégis
azzal, hogy a valóságos tényekre épít, s a viszonylagosan autonóm
ember magatartását jelöli ki példaként, ezzel a későbbiekben is az ember
élő-lüktető, sokoldalú erkölcsiségét példázta, mint azt majd láthatjuk a
reneszánszban újjászületett változatok kapcsán. Ezzel már majdnem le is
zárult az antik világ érzéki közvetlenséget és értelmi megismerést egyesítő
etikuma, ahol ember és kozmosz, ember és természet, valamint ember és
társadalom különböző harmóniái és disszonanciái felhangzottak. Az utolsó
akkordok még nyomaiban ezt a világot tükrözik, de már át is vezetnek
bennünket a kereszténység korszakába. De azért még mielőtt áttérnénk Isten
és ember párbeszédére, röviden tekintsük át a neoplatonizmus
jellegzetességét, mert a későbbiekben az alapmotívumokkal találkozunk még.