A hellenizmus utolsó nagy bölcseleti iskolája, ha lehet azt mondani, még távolabb rugaszkodott a valóságos világ mindennapjaitól, mint a sztoicizmus vagy az epikureizmus. A neoplatonizmus Platón tanaiból táplálkozva újra az ideák felé fordította tekintetét. Plótinosz munkássága, s azon belül emanációelmélete jól mutatja az alappozíciót.

      Plótínosz monizmusának kiindulópontja a mindenséget magába foglaló Egy. Ennek a fogalmilag meghatározatlan, léten túli lényegnek a kiáradásából (emanációjából) jön világra a Szellem, s ez foglalja magába az ideák összességét. Ez a kiáramlás a Lélekben folytatódik, itt az isteni ideák az érzékelhető világ ősformáiként jönnek számításba. Az érzékelhető dolgok így részesülnek az Egyből, de minél távolabb vannak tőle, annál kisebb a részesedés mértéke. Az Egy, a Szellem és a Lélek azonban az érzékfölötti egységében találhatóak és radikálisan elkülönülnek az érzékelhető valóságtól.

      "Az Egy a jó fölötti Jó, nem önmaga, hanem mások számára jó, mindannak számára, ami képes részesedni Belőle." Ezzel szemben: "Ami sok és nem egy, az szükséget szenved, mindaddig, amíg a sokból nem lesz egy, vagyis lényege szerint éppen arra van szüksége, hogy egy legyen." (Plótinosz, 1986. 338-339. p.) A különbségtétel az Egy és a Sokaság elhatárolása, egyben az érzéki világ terrénumát is megadja. Ebben a világban tevékenykedik az ember, aki szellem, lélek és test. Alapfeladata, erkölcsi tökéletesedésének záloga, hogy minél inkább megszabaduljon, eltávolodjék az érzéki világtól.

      Az erkölcsi tökéletesedés első foka az erényes élet, a második a léleknek Istenhez való hasonulása, míg a harmadik az Istennel való azonosulás, az istenelülés, ami extázis útján lehetséges. Tehát ez az erkölcsi tökéletesedés nem egyszerűen a bűn, a földi rossz, a testi hívságok legyőzését szorgalmazza, hanem az Istenné válást is megcélozza. A bölcsesség ennélfogva abban áll, hogy az ember azokat a dolgokat szemléli, amelyeket a szellem birtokol, s a lélek működése is csak akkor lesz kiváló, ha a szellemre irányul. "A tökéletes lélek, amely a szellemhez vonzódik, örökké tiszta, elfordul az anyagtól és nem is látja azt, még közelébe sem téved annak, ami meghatározatlan, mértéktelen és rossz." (Plótinosz, 1986. 26. p.)

      Ennek a radikális szétszakítottságnak a megfogalmazása, amely elválasztja a testet, lelket és szellemet, igen fontos lesz a későbbiekben a keresztény erkölcsi nézetek tárgyalásakor. Mert ugyan a lehetőség a kiválasztottaknak, a szellem embereinek megadatik arra, hogy közelebb jussanak az isteni valósághoz, de ez csak nagyon kevesek osztályrésze lehet. Hogy saját élete volt elsősorban elmélkedésének kiindulópontja az nem kétséges. Az sem vitatható, hogy a rendkívüli erkölcsi tartás jelentősége minden korban felbecsülhetetlen. Az már megint más kérdés, hogy az idealítás világának hangsúlyozása, milyen következményekkel jár akkor, ha aprópénzre váltják azt és szervezett, hierarchikus rendbe építve kényszerítik ki annak megvalósítását. A kérdésre, hogy miképpen nézett ki mindez a gyakorlatban, majd láthatunk válaszkísérleteket. Azt azonban már most megkockáztathatjuk, hogy az ideák tartalmazzák a realitás megváltoztatásának különböző útjait, de hogy ez a különbözőség garanciái biztosítottak legyenek, azt még sok egyéb körülmény kell, hogy szavatolja. Mindenesetre Plótinosz élete azt mutatta, hogy van esélye az egyénnek a Szellem segítségével az Egyhez való eljutáshoz, s maradandó példaként szolgálhat mindenkinek aki erre érdemes.