A bizonytalanságot jelöli meg kulcsszóként Umberto Eco, mikor az ezredév világvége várására emlékezik. S rögtön mellé teszi párhuzamként jelenünk atomkatasztrófájának, ökológiai pusztulásának meg-megújuló rémképeit. Akkor a koldulórendek, ma a hippibandák és a "Marxista-Leninista Unió" buzdít a szegénységre, a szigorú erkölcsökre és a nép szolgálatára.

      A késő római kultúra "rendetlenségére" éppúgy válaszként született a középkori ember "dogmatizmusa", mint ahogy a felvilágosodás és a modernitás sok tekintetben illúziónak bizonyuló követeléseire is reagált a "modern-utáni" (posztmodern) gondolatkör. A középkor látványon nyugvó civilizációja, a katedrálisok óriás könyve, tévéképernyője, misztikus képregénye, ma hasonlóképp megelevenedik a tömegkultúra nagyüzemének közvetítésével.

      Mai "új középkorunkról" szintén azt jósolták, hogy az állandó átmenet kora lesz, s ehhez új alkalmazkodási módszereket fog az emberiség kitalálni, fő problémaként már nem a múlt tudományos elraktározását megjelölve, hanem azt, hogy hogyan lehet olyan elképzeléseket kidolgozni, amely a konfliktusok logikájából kiindulva hasznunkra fordítja a kuszaságot. Meg fog születni - s ez már 1972 óta, mikor Eco esszéjét papírra vetette, meg is történt Amerikában - egy utópia táplálta, folytonosan újraalkalmazkodó kultúra. (Eco, 1992. 20-57. p.)

      Jelenünk krízishelyzetét sokféle formában újraértelmezzük. Vagy úgy, hogy a konzumkultúra keretében, a hétköznapok világából kiemelkedve - persze csak látszólagosan - populáris mítoszok igézetében banalitássá degradáljuk a kérdéseket; vagy az ellenkultúra, az avantgárd különféle változataiban egy szűk elit számára közvetítünk, ill. befogadunk jelzéseket létállapotunk lehetőségeiről és valóságairól.

      Ami számunkra most mindebből fontos, az a populáris mítoszokkal összefüggő bizonytalanságérzés, s valamiképpen a hiány metaforájának ornamentikája. A "Harmadik típusú találkozások"-tól a robotfilmeken át a hétköznapok világát megelevenítő Szomszédok sorozatáig mind-mind arra hívják föl a figyelmünket ezek a kulturális termékek, hogy valami hiányzik, valamire várunk, olyan történeteket akarunk magunk körül, amelyek otthonosak, de mégis lehetőségeket kínálóak a szabad értelmezésre, az újramesélésre.

      Továbbhaladva - túl ezeken a kvázi mitológiákon - az érdekel különösen bennünket, hogy mi hívta életre ezt az igényt, és milyen tartalmi elemeket hord magában mindez. Vajon nem annak az igénynek a vérszegény változatát tolmácsolják ezek a produkciók, amit paradox módon éppen ez a kultúra szüntetett meg? Elképzelhető talán az is, hogy a zsidó-keresztény hagyomány - mivel az embert a természet urává tette, és a természetet az ember szükségletei alá rendelte - elősegítette azt az óriási technikai és tudományos fejlődést, amelyre a Nyugat civilizációja épül? - kérdezhetjük mi is Leszek Kolakowskyval. S talán hibás lenne az egész elmúlt kétezer év európai kultúrája, hogy idáig jutottunk? (Kolakowsky, 1992)

      Egy biztos. Valamit újra kell gondolnunk, valamire érdemes újra rákérdeznünk. És ezek a civilizációnk, kultúránk mindennapjait érintő kérdések visszanyúlnak a középkorig, ahol is azoknak a gyökereknek a szárba szökkenését láthatjuk, amelyek ma már fák. Hogy ezek a fák mennyire enyhet adóak, s mennyiben takarják el a napot - ha ugyan tehetik - az már kinek-kinek másképpen megválaszolható kérdés.

      Ismét két lehetséges kérdésfelvetést fogalmaznék újra. Az egyik a már jelzett nyugati civilizációt okozatként megjelölő álláspont, ami valamilyen mértékben felelőssé teszi a zsidó-keresztény kulturális tradíciót jelenünk helyzetéért. A másik nézet - a hagyományos - azt hangsúlyozza, hogy az emberiség haladása tényszerűen regisztrálható, s van üdvtörténet, noha annak huszadik századi modulációja sok kívánnivalót hagy maga után.

      Hogy a legalább megközelítőleg helyes kérdésfeltevések szeletét szemügyre vehessük, ahhoz néhány eltérő álláspont vázlatos rekonstrukcióját kell, hogy megtegyük. Ilyen lesz majd az életút és személyiségfejlődés üdvtörténetet bemutató programja, a természetes erkölcsi törvény megalapozásának példája, a misztika Istenének individuális megközelítettsége és a Természet, Ember, Isten találkozásának katartikus élménye.

      Ez a rövid előzetes is azt mutathatja, hogy a szorongásnak és a bizakodásnak éppúgy megtalálhatjuk forrásait és előképeit a középkor keresztény megközelítéseiben, mint ahogy mai újraértelmezésük is többesélyes, vagy halad minden a maga menetében és az ember önmagát s környezetét egyaránt elpusztítja, vagy az önmagán túlmutató ember felismerve küldetését, "pályát" módosít és belekezd egy gyökeresen más történetbe.