Míg az ágostoni tanítások a platonizmus és neoplatonizmus hagyományait építették be a keresztény emberről és erkölcsről való tudásba és gyakorlatba, addig Aquinói Szent Tamás, a középkor másik nagy hatású gondolkodója és hittudósa, Arisztotelész nyomán újította meg a kereszténységet. S míg az ágostoni hagyományok a későbbiekben a személyiség lelki életének egyensúlyban tartáshoz nyújthattak hathatós segítséget, addig Tamás filozófiája és teológiája egy ettől különböző, nevezetesen a lét dimenziójából kiindulva fogalmazta meg érvrendszerét. És ami az utóbbi bölcselő eredetiségét és organikus szellemét eminensen bizonyítja, hogy olyan nyitott rendszert hagyott maga után, aminek továbbépítésére és finomítására napjainkig sokan vállalkoztak.

      Az ő tanításában megjelenő konkrét valóság az érzéki elemeket éppúgy magában foglalja, mint a szellemieket, s ez egyedi és általános elemeket szintén tartalmazza, egyéni és közösségi kihatásaikkal egyetemben. Rendszerében a lét maga a személyes kinyilatkoztatás istene, ekképpen egzisztencializmusa - ha szabad ezt a kifejezést használnunk - jócskán elüt a ma használatos terminustól, mert végső soron a lényegét magában hordó létet jelenti, azaz Istent.

      Ebben a rendszerben az ember kitüntetett helyet foglal el Isten képmásaként, s bár elfogadja ő is a lélek halhatatlanságáról szóló tanítást, nála megszűnik test és lélek dualizmusa s az arányos egység dominanciája válik döntővé. Mind a test, mind a lélek arányosan "kiveszi részét" az érzékelés folyamatából. Ezzel az álláspontjával azonban nem kérdőjelezi meg a lélek halhatatlanságát, mert a szellemi természetű lélek tevékenysége nem kötődik kizárólagosan a testhez, mint a vegetatív vagy szenzitív lelki képességek esetében. Ebből következik az is, hogy erkölcsi felfogása, bár azonos kiindulópontra koncentrál mint Arisztotelész, mégis jelentékenyen különbözik tőle. (Bolberitz, 1987. 117-130. p.)

      A boldogság elérésének érdekében cselekszik az antik gondolkodó embere is, és ezt a polisz viszonyai között tevékenykedő szemlélődő filozófus teljesítheti be leginkább; az Angyali Doktornál ugyanezt a szent érheti el. Evilági tökéletlen boldogság helyett Tamás a halál utáni másvilág teljes boldogságát tűzi ki célul. Nem tagadva azt, hogy az ember a földi élete során is lehet boldog, mert a barátság, a javak tökéletes élvezete, az optimális társadalmi berendezkedés is szükséges, de ezek nem elégíthetik ki tökéletesen az akarat törekvését, amely Isten megismerésére és birtoklására vágyakozik, ezt csak Isten "boldogító színelátása" hozhatja meg.

      Mindezek mellett Szent Tamás embere nem az "általános esszencia" függvényében szemlélt teremtmény, hanem konkrét egyed, az emberi funkció és személyiségjegyek összességével. Az ember ebben a dinamikus pozícióban mindig úton van, s ami igazi célja, azt nem tévesztheti szem elől. A tökéletlen, anyagi javaktól függő boldogság eltűnhet szemhatárunk elől, míg az Isten lényegével való találkozás utáni vágy, azaz a tökéletes boldogság kívánsága nem szűnhet meg annak számára, aki egyszer ezt már megtapasztalta. Ehhez a természetfölötti látáshoz azonban szükséges Isten fölemelő kegyelme.

      Az emberi cselekedetek értékelése is a cél elérésének összefüggésében nyer értelmet. A mérce az erkölcsi életben az értelem törvényének tudatos alkalmazása, az igazság legfőbb hordozójának, Istennek a keresése. Az emberi természetben rejlő erkölcsi törvény Tamás szerint értelmi és természetes, és alapvonásaiban minden emberben azonos.

      A természetes erkölcsi törvény megalapozása az isteni örök törvényben azzal a következménnyel is jár, hogy minden más érték csak részesedhet az Isten tökéletességéből, de mint azt Szent Tamás hangsúlyozza, ezek járható utak, s következetes gyakorlás segítségével mind közelebb juthatunk célunkhoz. Az erények legnagyobbika ezért a vallásosság, ami a teremtő és teremtmény közötti élő kapcsolatot jelenti. Ám Istentől való függősége nem szolgai, hanem szabadon önként gyakorolt, s ezzel fejezheti ki, hogy létének forrása és végső célja a Gondviselő. (Bolberitz - Gál, 1987., 131-146 p., 264-271 p.)

      A természetes erkölcsi törvény és az isteni rend hozadéka lehetett azoknak a teljesítményeknek a "hátterében", amelyek a középkor emberének kollektívumát jellemezték. Akár több száz évig is építhettek egy gótikus katedrálist, s ez méltó földi szimbolikája az elérhetetlen transzcendenciának. De plasztikus formában vetítette előre a földi halandó előtt azt is, hogy marad nyom utána, hogy saját munkájával, tudásával, kitartásával közelebb férkőzhet az örökkévalósághoz. Szent Tamás monumentális építménye - aminek csak egy apró, bár igen lényeges szelete volt az erkölcsi összefüggések megrajzolása - rendszerezett formában foglalta össze a középkor keresztény emberének törekvéseit.

      S hogy elkötelezettsége mellett mennyire realista volt Szent Tamás, arra is érdemes néhány gondolat erejéig kitérni. Mert államelméletében ugyan még megtartja azt a keresztény felfogást, hogy az államra azért van szükség, mert az emberek bűnbe estek, s ez az üdvösségnek alárendelt eszköz végül is a legfőbb jó felé vihet, de ezt már nem negatív attitűddel teszi, hanem pozitív igenlés keretében. S mivel az állam természetes szükségszerűség, így a nem-keresztény kormányzat is elfogadható, sőt értékes is lehet. A kormányzat és a hatalom az emberi jogból eredő, a hívők és hitetlenek megkülönböztetése isteni eredetű, de mindez nem teszi semmissé a hitetleneknek hívők felett gyakorolt hatalmát és uralmát.

      Az előző példával csak azt kívántam szemléltetni, hogy a valóságban rendkívül differenciált képet mutatott a középkori világ, s sokszor olyan tanok is megszülettek, amiknek érvényesülésére, megvalósulására bizony elég sok időt kellett várni. A következőekben még két alternatív lehetőséget villantunk fel, mintegy színesítve a palettát, a személyes Isten misztikus megtapasztalásának példáját, valamint a természetre figyelő szakrális gyakorlat újítását és felkavaró tendenciáját.