A késő középkor, nemcsak a Szent Tamás által létrehozott monumentális
szellemi és hitbéli katedrálisokat és épületekben megtestesülő
transzcendenciát hagyta örökül, de egy addig
ismeretlen magatartás
kibontakozását is "kikényszerítette". A keresztény világnézet és államrend
általánossá válása megszüntette a császárkori Rómára még olyannyira jellemző
üldözést és a vértanúság által kimutatható megrendíthetetlen hit
bizonyításának lehetőségét. Ez a kor más kérdéseket tett föl, s más és más
válaszok születtek.
Magatartásuk, cselekedeteik révén is példát mutathattak a hívők, ezzel
irányítva a figyelmet az
intézményesült vallás keretein kívülrekedt
problémákra. S akik példát mutattak, azok olyan anomáliákat hoztak
napvilágra, mint a papi arisztokrácia mértéktelen fényűzése, a szegényebb
rétegek hitbéli üdvének elhanyagolása, s az evangélium szellemének és
gyakorlatának mellőzése.
Szent Ferenc Perugiai legendája is ennek a
töretlen hitbéli elkötelezettségnek állít emléket, s idézi a 12-13. század
fordulójának korát, a katedrálisok, egyetemek és teológiai viták árnyékában
felhangzó kérdéseket és feleleteket: "Tündöklőn, mint a hajnalpír és mint a
hajnalcsillag, vagy mint ahogy a felkelő Nap a világot elárasztja és
megtermékenyíti izzó sugarával, úgy jelent meg Ferenc új fényességként. Mint
a Nap, úgy tündöklött ő is szavaival és tetteivel a téli dermedtségben,
hidegen, sötéten és élettelenül heverő világban. Ragyogó fénnyel
megvilágosította, az igazság sugaraival felderítette, a szeretettel lángra
lobbantotta, erényeinek bőven áradó gyümölcseivel megújította és
feldíszítette, és az általa alapított három rendben, különféle gyümölcsöket
termő fákkal csodálatosan meggazdagította. Így hozott tavaszt a világnak."
(Assisi Szent Ferenc, 1990. 11. p.)
Szent Ferenc, mikor azt mondja apjának, hogy: "Mi Atyánk, ki vagy a
mennyekben, és nem mondom többé atyámnak Bernardone Pétert, akinek ím
ezennel nemcsak a pénzét adom vissza, hanem összes ruhadarabjaimat is." (uo.
13. p.), akkor az őt követő tizenkét társával valóban valami gyökeresen
új magatartásformát és
vallásosságot indított útjára. Saját
rendjükben éppúgy mint a klarisszáknál és világi rendjüknél az "Úr általi
béke" hirdetése volt mindennek a fókusza. Az isteni eredetű békét Ferenc,
akinek lelkében teljes béke volt, kiárasztotta mindenkire és mindenre.
És éppen ez az utóbbi mozzanat, ami oly jelentőssé tette.
Mindent
szeretett és tisztelt, a növényeket, az állatokat, az embereket, s alázattal
viszonyult a teremtett világ egészéhez. Ha filozófiai terminusokkal akarnánk
kifejezni ezt, akkor azt mondhatnánk, hogy elvetette a világ
eszközjellegét, s mindent
öncélként vett tekintetbe. Mégsem
volt panteista, mert a természetet nem azonosította Istennel, csak Isten
teremtményeként gondolta el; s még pontosabb, ha azt mondjuk, hogy érezte
mindezt, s intuícióit meggyőző karizmatikus és poétikus erővel adta át
másoknak. Így a gondolatokat élővé tette, s cselekvést motiváló erejüket
megsokszorozta. "Mert mi mások is az Isten szolgái, ha nem komédiásai
bizonyos értelemben, akiknek az emberek szívére kell hatniuk és lelki örömre
kell őket hangolniuk" (uo. 67. p.)
És éppen ez a
könnyedség, a
lelki derű sugárzása, az
életöröm természetes igenlése, példamutatása jelentette azt a más
színt, ami a hit tudományának spektrumába nem fért bele.
Mindenható, nagyságos, jó Úristen,
tiéd a hír, tiéd a fény és minden
malaszt, áldás, dicséret;
nincsen e földön ember,
ki méltó lenne megnevezni téged.
Dicsértessél és dicsértessék véled
minden sok teremtményed, de leginkább
bátyánk-urunk, a Nap,
mert ő hint ránk sok tüzes aranyszikrát,
s oly nagy, oly pompás és oly roppant fénnyel
vetíti felénk a te arcodat.
Dicsértessék nevednek jóízével,
asszonynénénk, a Hold, s a csillagok,
oly szépen szőtted őket fenn az égen.
Dicsértessék nevednek dallamával,
Szél nővérkénk, ki fürtös felleget
és szép időt hoz, s esőt is, hogy tőle
viduljanak fák, barmok, emberek.
Dicsértessék nevednek fűszerével
tiszta húgunk, a Víz, mert oly ízes,
oly halk, oly szende és szűzies.
Dicsértessék nevednek mámorával
vad öcskösünk, a Tűz, ki ragyog éjjel
s oly nagy, oly friss, oly víg, oly óriás.
Dicsértessék nevednek illatával
asszonyanyánk, a Föld, a glóriás,
mely eltart minket, gyümölcsöt hoz s ékes
bimbókat szül és puha füveket.
Dicsértessék nevednek jóhírével,
ki szenved, s a szent szeretet nevében
megbántást tűr, és szótlan megbocsát,
ki békességben él, hogy lenne méltó
hordozni egykor a te koronád.
S dicsértessék nevednek balzsamával
idősebb bátyánk, a testi Halál.
Előle halandó meg nem menekszik;
ezer jaj annak, kit bűnben talál!
De boldog az, ki szent akaratodba
merülve benned szunnyad el: mert arra
pallost nem fenhet a Másik Halál!
|
Szent és dicső az én Uram, ki fennen áll a bűn felett:
szolgálni öt porig hajolt alázattal ne szűnjetek!
(Naphimnusz, in: Faludy, 1988. 223-224. p.)
|
Ha Szent Tamás kapcsán a természetes erkölcsi törvény isteni rendben történő
megalapozottságát emeltük ki, akkor jogosult azt mondani, hogy Szent Ferenc
mindezt
humanizálta, elmélyítette. Olyan természetre, emberre és
Istenre figyelő közösségi programot dolgozott ki, olyan mintát adott, amely
- ha kisebb-nagyobb módosulásokkal is, de lehetővé tette - a vallási élet
földi boldogságot és egyszerűséget is igenlő mintájának mind szélesebb
elterjedését. A középkor végének szekularizálódó világába
organikus-szakrális mozzanatokat vitt, aminek hatása ma is
tapasztalható a megmegújuló alternatív keresztény mozgalmak ideológiájában
és cselekvési normáiban.