A késő középkor, nemcsak a Szent Tamás által létrehozott monumentális szellemi és hitbéli katedrálisokat és épületekben megtestesülő transzcendenciát hagyta örökül, de egy addig ismeretlen magatartás kibontakozását is "kikényszerítette". A keresztény világnézet és államrend általánossá válása megszüntette a császárkori Rómára még olyannyira jellemző üldözést és a vértanúság által kimutatható megrendíthetetlen hit bizonyításának lehetőségét. Ez a kor más kérdéseket tett föl, s más és más válaszok születtek.

      Magatartásuk, cselekedeteik révén is példát mutathattak a hívők, ezzel irányítva a figyelmet az intézményesült vallás keretein kívülrekedt problémákra. S akik példát mutattak, azok olyan anomáliákat hoztak napvilágra, mint a papi arisztokrácia mértéktelen fényűzése, a szegényebb rétegek hitbéli üdvének elhanyagolása, s az evangélium szellemének és gyakorlatának mellőzése. Szent Ferenc Perugiai legendája is ennek a töretlen hitbéli elkötelezettségnek állít emléket, s idézi a 12-13. század fordulójának korát, a katedrálisok, egyetemek és teológiai viták árnyékában felhangzó kérdéseket és feleleteket: "Tündöklőn, mint a hajnalpír és mint a hajnalcsillag, vagy mint ahogy a felkelő Nap a világot elárasztja és megtermékenyíti izzó sugarával, úgy jelent meg Ferenc új fényességként. Mint a Nap, úgy tündöklött ő is szavaival és tetteivel a téli dermedtségben, hidegen, sötéten és élettelenül heverő világban. Ragyogó fénnyel megvilágosította, az igazság sugaraival felderítette, a szeretettel lángra lobbantotta, erényeinek bőven áradó gyümölcseivel megújította és feldíszítette, és az általa alapított három rendben, különféle gyümölcsöket termő fákkal csodálatosan meggazdagította. Így hozott tavaszt a világnak." (Assisi Szent Ferenc, 1990. 11. p.)

      Szent Ferenc, mikor azt mondja apjának, hogy: "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, és nem mondom többé atyámnak Bernardone Pétert, akinek ím ezennel nemcsak a pénzét adom vissza, hanem összes ruhadarabjaimat is." (uo. 13. p.), akkor az őt követő tizenkét társával valóban valami gyökeresen új magatartásformát és vallásosságot indított útjára. Saját rendjükben éppúgy mint a klarisszáknál és világi rendjüknél az "Úr általi béke" hirdetése volt mindennek a fókusza. Az isteni eredetű békét Ferenc, akinek lelkében teljes béke volt, kiárasztotta mindenkire és mindenre.

      És éppen ez az utóbbi mozzanat, ami oly jelentőssé tette. Mindent szeretett és tisztelt, a növényeket, az állatokat, az embereket, s alázattal viszonyult a teremtett világ egészéhez. Ha filozófiai terminusokkal akarnánk kifejezni ezt, akkor azt mondhatnánk, hogy elvetette a világ eszközjellegét, s mindent öncélként vett tekintetbe. Mégsem volt panteista, mert a természetet nem azonosította Istennel, csak Isten teremtményeként gondolta el; s még pontosabb, ha azt mondjuk, hogy érezte mindezt, s intuícióit meggyőző karizmatikus és poétikus erővel adta át másoknak. Így a gondolatokat élővé tette, s cselekvést motiváló erejüket megsokszorozta. "Mert mi mások is az Isten szolgái, ha nem komédiásai bizonyos értelemben, akiknek az emberek szívére kell hatniuk és lelki örömre kell őket hangolniuk" (uo. 67. p.)

      És éppen ez a könnyedség, a lelki derű sugárzása, az életöröm természetes igenlése, példamutatása jelentette azt a más színt, ami a hit tudományának spektrumába nem fért bele.

Mindenható, nagyságos, jó Úristen, tiéd a hír, tiéd a fény és minden malaszt, áldás, dicséret; nincsen e földön ember, ki méltó lenne megnevezni téged. Dicsértessél és dicsértessék véled minden sok teremtményed, de leginkább bátyánk-urunk, a Nap, mert ő hint ránk sok tüzes aranyszikrát, s oly nagy, oly pompás és oly roppant fénnyel vetíti felénk a te arcodat. Dicsértessék nevednek jóízével, asszonynénénk, a Hold, s a csillagok, oly szépen szőtted őket fenn az égen. Dicsértessék nevednek dallamával, Szél nővérkénk, ki fürtös felleget és szép időt hoz, s esőt is, hogy tőle viduljanak fák, barmok, emberek. Dicsértessék nevednek fűszerével tiszta húgunk, a Víz, mert oly ízes, oly halk, oly szende és szűzies. Dicsértessék nevednek mámorával vad öcskösünk, a Tűz, ki ragyog éjjel s oly nagy, oly friss, oly víg, oly óriás. Dicsértessék nevednek illatával asszonyanyánk, a Föld, a glóriás, mely eltart minket, gyümölcsöt hoz s ékes bimbókat szül és puha füveket. Dicsértessék nevednek jóhírével, ki szenved, s a szent szeretet nevében megbántást tűr, és szótlan megbocsát, ki békességben él, hogy lenne méltó hordozni egykor a te koronád. S dicsértessék nevednek balzsamával idősebb bátyánk, a testi Halál. Előle halandó meg nem menekszik; ezer jaj annak, kit bűnben talál! De boldog az, ki szent akaratodba merülve benned szunnyad el: mert arra pallost nem fenhet a Másik Halál!

Szent és dicső az én Uram, ki fennen áll a bűn felett: szolgálni öt porig hajolt alázattal ne szűnjetek! (Naphimnusz, in: Faludy, 1988. 223-224. p.)

      Ha Szent Tamás kapcsán a természetes erkölcsi törvény isteni rendben történő megalapozottságát emeltük ki, akkor jogosult azt mondani, hogy Szent Ferenc mindezt humanizálta, elmélyítette. Olyan természetre, emberre és Istenre figyelő közösségi programot dolgozott ki, olyan mintát adott, amely - ha kisebb-nagyobb módosulásokkal is, de lehetővé tette - a vallási élet földi boldogságot és egyszerűséget is igenlő mintájának mind szélesebb elterjedését. A középkor végének szekularizálódó világába organikus-szakrális mozzanatokat vitt, aminek hatása ma is tapasztalható a megmegújuló alternatív keresztény mozgalmak ideológiájában és cselekvési normáiban.