Bár már a ferences iskola alapítója és kiemelkedő képviselője Duns
Scotus hangsúlyozza az Isten megismerésével kapcsolatban, hogy mivel
Istenről nem alkothatunk tiszta fogalmakat, így csak a hit és a teológia
szolgálhatja megismerését, s alapvető az intuitív szemlélet, mégis az
Istenélményt leginkább a misztika közvetítésével ragadhatjuk meg.
Eckhart mester akárcsak Scotus és Tamás a lét kutatásában jelölte meg
az igazi feladatot. Mégis talán ő szemlélte a legnagyobb csodálattal a létet
mint létezőt s annak transzcendenciáját. Nem képezett szakadékot a
transzcendencia és immanencia, az örökkévalóság és a véges idő valamint az
isteni és emberi természet között. A lét Eckhart mesternél a létezőket
éppúgy magában foglalja mint az Egyet és az Igazat. Így Istent nem a létezők
létével határozza meg, hanem a tulajdonképpeni létet tulajdonítja neki: "Ha
azt mondtam, hogy Isten nem lét, hanem a lét fölötti, nem tagadtam meg tőle
a létet, hanem felemeltem hozzá. Ha a rezet veszem az aranyban, akkor ott a
réz, de magasabb módon mint önmagában." (in: Nyiri, 1977. 178. p.)
Jól példázza Eckhart mester szemléletét a különböző tudásokról
vallott fölfogása. Ha a teremtményeket csak önmagukban ismerjük meg, az a
"szürkület tudása", ekkor a teremtést világosan elkülönített gondolatok
szerint fogjuk fel; de amennyiben a teremtményeket Istenben ismerjük meg,
úgy az a "hajnal tudása", ebben minden gondolatot elvetve, minden
összehasonlítást odahagyva a teremtményeket megkülönböztetés nélkül fogjuk
fel, abban az Egyben, mely maga az Isten. De ez utóbbi megismerés egyben
bezárt is, rejtett és titkos dolgokat felfedő, mert nem azt kutatja, ami
közvetlenül érzékelhető, s nem is azt, ami az értelem számára azonnal
nyilvánvaló lehet, hanem a titkokat: Isten és természet rejtett értelmét.
Tehát a ráció eszközei csak kiindulópontként szolgálnak a misztikus
megismerésben, a végső fázisba az extázis révén jut el a misztikus
elmélkedő, csak ezáltal talál rá a végső titokra.
Néhány gondolattöredék segítségével kísérlem meg az elkövetkezőkben
megvilágítani az eckhart-i misztika folyamatának jellegzetességeit. "Sok
évvel ezelőtt még nem voltam; nem sokkal azután apám és anyám húst ettek,
kenyeret és füveket, ami a kertben nőtt, s ebből én ember lettem. Apám és
anyám ebben közreműködni nem tudtak, hanem közvetlenül Isten alkotta meg
testemet és teremtette meg lelkemet a legfelsőbb minta szerint. Ekkor
birtokosa lettem életemnek." (Eckhart mester, 1986. 51. p.) Már a
kiindulópont is, mint láthatjuk, az Istennel való közvetlen kapcsolat. De
hogy ez a kapcsolat valóságos is lehessen és a "hajnal tudása"
érvényesüljön, ehhez három akadályt kell leküzdeni. Az első a testiség, a
második a sokaság, a harmadik az időbeliség. Mikor az ember ezeken túljut
meghallja az örök Igét. De ez a szó nem közönséges, mert különbözik minden
elképzelhetőtől. "Van egy kiejtett Szó: az angyal, az ember és minden
teremtmény. Van egy másik elgondolt és kiejtett Szó, ez teszi lehetségessé,
hogy elképzeljek valamit. Van azonban még egy másik Szó is, amely sem ki nem
mondott, sem el nem gondolt; amely sohasem ejtődik ki, sokkal inkább
megmarad örökké abban, aki mondja. Ez a Szó az Atyában van, ó mondja
szüntelenül a fogantatásban s benne maradóan. Az értelem állandóan befelé
hat. Minél kifinomultabb az értelem, annál inkább egyesül és lesz egy vele
az, amit megismer. Nem így van ez a testi dolgokkal; azok minél erősebbek,
annál inkább kifelé hatnak. Isten boldogsága azonban az értelem befelé
hatásában rejlik, aminek során a "Szó" belül marad. Ott kell a léleknek
"mellékszónak" lennie s Istennel egy műben működnie, hogy boldogságot
meríthessen az önmagában lebegő megismerésből: ugyanabból, ahol Isten
lakozik." (uo. 23. p.)
És végül nézzük azt, hogy milyen természetű ez az "önmagában lebegő
megismerés", amely hozzásegíthet, hogy Istennel egy "műben"
működhessünk. "Tudd meg: bármikor is a magadét keresed, Istent mindaddig nem
találod meg soha, mert nem egyedül Isten az, amit keresel. Te Isten
segítségével keresel valamit, s pontosan úgy jársz el, mintha Istenből
gyertyát csinálnál, hogy vele keresd meg azt a valamit; amikor aztán az
ember megtalálja, amit keresett, akkor a gyertyát a sutba hajítja. éppen így
jársz el te is: keressél Istennél bármit is, semmi az, legyen akármi is -
haszon vagy jutalom, bensőségesség vagy bármi; Semmit keresel, ezért találni
is Semmit találsz. Hogy semmit lelsz, annak az az oka, hogy keresni is
Semmit keresel. Minden teremtmény a merő Semmivel egyenlő. Nem azt mondom,
hogy csekélyek volnának, vagy hogy egyáltalán valamik is; a merő Semmi
egytől egyig mind. Aminek nincs léte az semmi. Márpedig egyetlen teremtmény
sem bír léttel, mert létük Isten jelenlétén múlik. Ha Isten csak egy
pillanatra is elfordulna a teremtményektől, semmivé lennénk. Azt mondtam
valamikor, és úgy igaz: adná bár hozzá valaki az egész világot Istenhez,
annak nem lenne többje, mintha egyes-egyedül Isten volna birtokában. Isten
nélkül egyetlen teremtménynek sincs több léte, mint amennyi egy szúnyognak
lenne Isten nélkül, éppen annyi - nem kevesebb és nem is több." (uo. 17. p.)
Ezek a látszólag paradox megfogalmazások, új és mély tapasztalatokkal
gazdagították a középkor hittudományát. Mert ebben a formában, mikor Isten
abszolút Lét és Semmi egymásbajátszása, mikor a teremtésnek, mint
önmegismerő szeretetnek a hangsúlyozása kerül előtérbe, s az ember
részesedése ebből a "lélekszikrácska által" válik lényegévé, akkor az örök
újjászületés tisztaságát és titkát pillanthatjuk meg egyszerre. S ami még
különösen fontos ebben a beállítódásban, hogy mindez az egyén benső útjainak
kiépítése és bejárása által lehetséges csak.
A misztikus: Istent önmagáért szereti; s nem azért mert valamilyen
jutalom vagy büntetés lebeg szeme előtt, így az is látóterén kívül kerül,
amit a mindennapi keresztény erkölcs magába foglal. Az erények és bűnök
hierarchizálása, s minden olyan törekvés, amely önös indítékokat tartalmaz,
beleértve még tulajdon megváltásának vágyát is. Egyéni utakat járnak be a
misztikusok, s Isten megtapasztalásának bizonyosságát önmagukban hordják.
Ami nemcsak a hit tudományának határát és érvényességi körének
korlátozottságát jelzi, de utal a transzcendencia iránti szükséglet
individuális meghatározottságaira éppúgy, mint a határtalan utáni
vágy örökkévalóságára.