Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Egyedül Istennel


Bár már a ferences iskola alapítója és kiemelkedő képviselője Duns Scotus hangsúlyozza az Isten megismerésével kapcsolatban, hogy mivel Istenről nem alkothatunk tiszta fogalmakat, így csak a hit és a teológia szolgálhatja megismerését, s alapvető az intuitív szemlélet, mégis az Istenélményt leginkább a misztika közvetítésével ragadhatjuk meg.

      Eckhart mester akárcsak Scotus és Tamás a lét kutatásában jelölte meg az igazi feladatot. Mégis talán ő szemlélte a legnagyobb csodálattal a létet mint létezőt s annak transzcendenciáját. Nem képezett szakadékot a transzcendencia és immanencia, az örökkévalóság és a véges idő valamint az isteni és emberi természet között. A lét Eckhart mesternél a létezőket éppúgy magában foglalja mint az Egyet és az Igazat. Így Istent nem a létezők létével határozza meg, hanem a tulajdonképpeni létet tulajdonítja neki: "Ha azt mondtam, hogy Isten nem lét, hanem a lét fölötti, nem tagadtam meg tőle a létet, hanem felemeltem hozzá. Ha a rezet veszem az aranyban, akkor ott a réz, de magasabb módon mint önmagában." (in: Nyiri, 1977. 178. p.)

      Jól példázza Eckhart mester szemléletét a különböző tudásokról vallott fölfogása. Ha a teremtményeket csak önmagukban ismerjük meg, az a "szürkület tudása", ekkor a teremtést világosan elkülönített gondolatok szerint fogjuk fel; de amennyiben a teremtményeket Istenben ismerjük meg, úgy az a "hajnal tudása", ebben minden gondolatot elvetve, minden összehasonlítást odahagyva a teremtményeket megkülönböztetés nélkül fogjuk fel, abban az Egyben, mely maga az Isten. De ez utóbbi megismerés egyben bezárt is, rejtett és titkos dolgokat felfedő, mert nem azt kutatja, ami közvetlenül érzékelhető, s nem is azt, ami az értelem számára azonnal nyilvánvaló lehet, hanem a titkokat: Isten és természet rejtett értelmét. Tehát a ráció eszközei csak kiindulópontként szolgálnak a misztikus megismerésben, a végső fázisba az extázis révén jut el a misztikus elmélkedő, csak ezáltal talál rá a végső titokra.

      Néhány gondolattöredék segítségével kísérlem meg az elkövetkezőkben megvilágítani az eckhart-i misztika folyamatának jellegzetességeit. "Sok évvel ezelőtt még nem voltam; nem sokkal azután apám és anyám húst ettek, kenyeret és füveket, ami a kertben nőtt, s ebből én ember lettem. Apám és anyám ebben közreműködni nem tudtak, hanem közvetlenül Isten alkotta meg testemet és teremtette meg lelkemet a legfelsőbb minta szerint. Ekkor birtokosa lettem életemnek." (Eckhart mester, 1986. 51. p.) Már a kiindulópont is, mint láthatjuk, az Istennel való közvetlen kapcsolat. De hogy ez a kapcsolat valóságos is lehessen és a "hajnal tudása" érvényesüljön, ehhez három akadályt kell leküzdeni. Az első a testiség, a második a sokaság, a harmadik az időbeliség. Mikor az ember ezeken túljut meghallja az örök Igét. De ez a szó nem közönséges, mert különbözik minden elképzelhetőtől. "Van egy kiejtett Szó: az angyal, az ember és minden teremtmény. Van egy másik elgondolt és kiejtett Szó, ez teszi lehetségessé, hogy elképzeljek valamit. Van azonban még egy másik Szó is, amely sem ki nem mondott, sem el nem gondolt; amely sohasem ejtődik ki, sokkal inkább megmarad örökké abban, aki mondja. Ez a Szó az Atyában van, ó mondja szüntelenül a fogantatásban s benne maradóan. Az értelem állandóan befelé hat. Minél kifinomultabb az értelem, annál inkább egyesül és lesz egy vele az, amit megismer. Nem így van ez a testi dolgokkal; azok minél erősebbek, annál inkább kifelé hatnak. Isten boldogsága azonban az értelem befelé hatásában rejlik, aminek során a "Szó" belül marad. Ott kell a léleknek "mellékszónak" lennie s Istennel egy műben működnie, hogy boldogságot meríthessen az önmagában lebegő megismerésből: ugyanabból, ahol Isten lakozik." (uo. 23. p.)

      És végül nézzük azt, hogy milyen természetű ez az "önmagában lebegő megismerés", amely hozzásegíthet, hogy Istennel egy "műben" működhessünk. "Tudd meg: bármikor is a magadét keresed, Istent mindaddig nem találod meg soha, mert nem egyedül Isten az, amit keresel. Te Isten segítségével keresel valamit, s pontosan úgy jársz el, mintha Istenből gyertyát csinálnál, hogy vele keresd meg azt a valamit; amikor aztán az ember megtalálja, amit keresett, akkor a gyertyát a sutba hajítja. éppen így jársz el te is: keressél Istennél bármit is, semmi az, legyen akármi is - haszon vagy jutalom, bensőségesség vagy bármi; Semmit keresel, ezért találni is Semmit találsz. Hogy semmit lelsz, annak az az oka, hogy keresni is Semmit keresel. Minden teremtmény a merő Semmivel egyenlő. Nem azt mondom, hogy csekélyek volnának, vagy hogy egyáltalán valamik is; a merő Semmi egytől egyig mind. Aminek nincs léte az semmi. Márpedig egyetlen teremtmény sem bír léttel, mert létük Isten jelenlétén múlik. Ha Isten csak egy pillanatra is elfordulna a teremtményektől, semmivé lennénk. Azt mondtam valamikor, és úgy igaz: adná bár hozzá valaki az egész világot Istenhez, annak nem lenne többje, mintha egyes-egyedül Isten volna birtokában. Isten nélkül egyetlen teremtménynek sincs több léte, mint amennyi egy szúnyognak lenne Isten nélkül, éppen annyi - nem kevesebb és nem is több." (uo. 17. p.)

      Ezek a látszólag paradox megfogalmazások, új és mély tapasztalatokkal gazdagították a középkor hittudományát. Mert ebben a formában, mikor Isten abszolút Lét és Semmi egymásbajátszása, mikor a teremtésnek, mint önmegismerő szeretetnek a hangsúlyozása kerül előtérbe, s az ember részesedése ebből a "lélekszikrácska által" válik lényegévé, akkor az örök újjászületés tisztaságát és titkát pillanthatjuk meg egyszerre. S ami még különösen fontos ebben a beállítódásban, hogy mindez az egyén benső útjainak kiépítése és bejárása által lehetséges csak.

      A misztikus: Istent önmagáért szereti; s nem azért mert valamilyen jutalom vagy büntetés lebeg szeme előtt, így az is látóterén kívül kerül, amit a mindennapi keresztény erkölcs magába foglal. Az erények és bűnök hierarchizálása, s minden olyan törekvés, amely önös indítékokat tartalmaz, beleértve még tulajdon megváltásának vágyát is. Egyéni utakat járnak be a misztikusok, s Isten megtapasztalásának bizonyosságát önmagukban hordják. Ami nemcsak a hit tudományának határát és érvényességi körének korlátozottságát jelzi, de utal a transzcendencia iránti szükséglet individuális meghatározottságaira éppúgy, mint a határtalan utáni vágy örökkévalóságára.