Korunkban sokféleképpen jellemezték már az embert, elidegenedett lényként,
gazdasági alanyként, állampolgárként, s még sorolhatnánk a sok
meghatározást. Ami mindegyikben közös, az az, hogy
egy-egy oldalát,
tevékenységét, minőségét veszi tekintetbe, s ezt totális dimenzióba emeli.
Persze azt is mondhatnánk erre, hogy mindez igaz, mert közösségi
meghatározottságai valóban válságban vannak, ökonómiája rendkívül fontos és
jelentékeny kihatással van egész életvilágára, a jog funkcionálása
nélkülözhetetlen számára, így mindegyik meghatározás igaz. A probléma csak
az, bármelyiket vesszük tekintetbe, mindegyik csak egy-egy szeletét ragadja
ki az ember sokféle minőségének, s ezt abszolutizálja. Azonban ez nem lenne
még olyan súlyos, mert azt is válaszolhatnánk mindezekre, hogy
mozaikdarabkákból összeállítjuk az embert, és akkor már készen is van
a sokoldalú harmonikus lény, aki beleilleszkedik a világba.
Hogy ez mennyire nem így van azt sajnos ékesen bizonyította a modernizáció
sikereivel és kudarcaival egyetemben. Olyan civilizációt sikerült
kimunkálnia, ami a legjobb esetben is
igen szűk mozgásteret és
látszólagos autonómiát engedélyez a benne élőknek. Tevékenységét,
gondolkodásmódját, mentalitását jól kitapintható mederben igyekszik tartani,
s végső soron az anyagi javak termelésére és fogyasztására építve egy pontba
sűríteni érdeklődését és érdekeltségét. Hogy ezt a pozíciót mindig voltak
akik opponálták, akár teoretikusan, akár egzisztenciálisan, az nem kétséges.
A fő trend azonban mégis az, hogy az
egydimenziós ember fogyasztásra
orientáltsága, a világ és természet dolgainak ez irányú működtetése és
felhasználása ne szenvedjen csorbát.
Nézzünk egy példát először a
poétika tárgyköréből, ahol
megtalálhatjuk mindazokat a motívumokat, amelyek az egyén
kiszolgáltatottságát és reménytelennek tűnő küzdelmét jellemzik korunk
konzumtársadalmaiban:
olyan szánalmas
dolgot láttam nemrég
egy berúgott ember
próbált leesni
egy mozgólépcsőn azon
ami a harmincnegyedik utcában van a
pennsylvania felőli oldalon
nem tudott leesni oly
gyorsan ahogy
a mozgólépcső vitte felfelé de
vagány volt és kitartott
kitartott és
konok volt bizony
látni lehetett hogy
egész ösztönkészlete és
neveltetése azt parancsolta
essen le a lépcsőn ha
részeg és most
nem akart vereséget
szenvedni egy óráig
figyeltem azután
szomorúan elmentem és arra
gondoltam mennyi fájdalom
mennyi részegség oka
hogy nagy emberek céljaik
nem érik el
gyors röppenéssel de ők
azok
akik míg a többi aluszik
csak esnek egyre felfelé
az éjszakában
(Don Marquis: Idézőjel gigászi tett idézőjel zárva.
in: Bukfencező múzsa, 1976. 178-119. p.
ford. Rába György)
|
Már a címben megfogalmazott idézőjel státusza is tudtunkra adja, hogy itt
kivételes eseménynek - mivel
"gigászi tett" - vagyunk tanúi. Mert ez
a fő mozgások ellenében hat, s még ha adott esetben egyéni szerencse folytán
meg is valósul, akkor is nyugodtan megfeledkezhetnek róla azok, akik otthon
alszanak, szóval a mindennapi emberek átlaga így cselekszik. Még pontosabban
az élet "rendes" menetéhez nem tartoznak hozzá a gigászi, különleges tettek,
amelyek mást mutatnak és mást mondanak mint az emberek nagy többsége. Talán
a művészet szférájában maradt meg leginkább az ellenállás, a kívülmaradás
lehetősége, s ez akkor is számottevő, ha tényleges, az élet minden jelentős
szféráját átható cselekvéssort nem is motivál, mert emlékeztet arra az
eredendő szabadságigényre, a több
dimenzióban való megnyilatkozás
eredendő szükségességére, ami kiveszőfélben van.
Teoretikus síkon
Herbert Marcuse "egydimenziós embere" reprezentálta
a problémát. "A kifejlődőben lévő egydimenziós társadalom módosítja az
ésszerű és ésszerűtlen viszonyát. Racionalitásának fantasztikus és esztelen
oldalaival szemben az irracionalitás birodalma válik a valóban ésszerű
otthonává - azon eszmék gyűjtőhelyévé, amelyek képesek előmozdítani az
életművészetet. Ha minden normális kommunikációt a fennálló társadalom
vezérel, a társadalmi követelményeknek megfelelően téve őket érvényessé vagy
érvénytelenné, akkor az e követelményektől idegen értékek kommunikálódása
számára talán nincs is más megfelelő közeg mint a fantázia abnormitása."
(Marcuse, 1990. 271. p.)
S hogy az egydimenziós ember mindennapi életét, ami
innen van a
képzelet abnormitásán, a poétikai meghatározottságokon, mennyire átjárja a
fejlett ipari társadalom egy hangra komponált elvárásrendszere, azt
jellegzetes példán keresztül mutatja be Marcuse. "Új autóban robogok.
Érzékelem a szépségét, a csillogását, sok-sok lóerejét, kényelmét - ám ekkor
eszembe jut, hogy viszonylag rövid idő múlva elromlik és javíttatnom kell;
hogy szépsége és csillogó külseje haszontalan, sok-sok lóereje fölösleges,
hatalmas mérete hülyeség, meg hogy nem fogok parkolóhelyet találni. Kezdek
úgy gondolni az én kocsimra, mint a Három Nagy gépkocsitröszt egyikének
gyártmányára. Ôk határoznak a kocsim kinézetéről, ők gondoskodnak a
szépségéről és haszontalanságáról, lóerőiről és romlékonyságáról,
működéséről és elavulásáról. Valahogy becsapva érzem magam. Úgy hiszem, a
kocsim nem az, ami lehetne, s lehetne jobb autókat is gyártani kevesebb
pénzért. De hát a másik fickónak is élnie kell. A bérek és adók túl magasak;
kereskedelmi forgalomra szükség van; sokkal jobban élünk, mint azelőtt. A
látszat és valóság közti feszültség eloszlik, s a kettő egy eléggé kellemes
érzésben olvad össze." (uo. 250. p.) Éppen ez az emóció, ami a fejlett
társadalmak egydimenziós emberére olyannyira jellemző, akadályozza meg azt,
hogy valódi kérdésfeltevések keretében közelítse meg és fedje fel a kor
problémáit. Ez a nagy Egész, amit a nyugat civilizációjának hívunk,
mindannyiunkat saját engedelmes alkatrészévé szelídít - folytatja
gondolatmenetét Marcuse - s elhárítja, feloldja minden olyan
kezdeményezésünket, amely
kitörni készül a felszíni csillogás
pluralizmusából, a szabad választás eltervezettségéből, a kreativitást
nélkülöző munkatevékenységből, az egyféle orientációval rendelkező és
elszegényített gondolkodásból, kultúrából.
Valójában az emberi élet majd minden szféráját a fenti céloknak alárendelő
társadalmi mechanizmus felbontása került napirendre a modern kor egyre
inkább nyilvánvalóvá váló válsága kapcsán. Az
egydimenziós ember
többdimenzióssá növelésének programjához közelíthetünk a reneszánsz
univerzalitásának értelmezései kapcsán. Egy-egy tudományos, politikai,
művészeti, vallási probléma és ezek kapcsolatának, kölcsönösségének
értékelése közelebb vihet antropológiai és etikai meghatározottságaink igen
széles spektrumához, s mélységében és tematikájában bővíthetjük a lehetséges
kérdésfeltevéseket és válaszokat.