Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Egydimenzióban


Tenke_István:_Az_ember
Korunkban sokféleképpen jellemezték már az embert, elidegenedett lényként, gazdasági alanyként, állampolgárként, s még sorolhatnánk a sok meghatározást. Ami mindegyikben közös, az az, hogy egy-egy oldalát, tevékenységét, minőségét veszi tekintetbe, s ezt totális dimenzióba emeli. Persze azt is mondhatnánk erre, hogy mindez igaz, mert közösségi meghatározottságai valóban válságban vannak, ökonómiája rendkívül fontos és jelentékeny kihatással van egész életvilágára, a jog funkcionálása nélkülözhetetlen számára, így mindegyik meghatározás igaz. A probléma csak az, bármelyiket vesszük tekintetbe, mindegyik csak egy-egy szeletét ragadja ki az ember sokféle minőségének, s ezt abszolutizálja. Azonban ez nem lenne még olyan súlyos, mert azt is válaszolhatnánk mindezekre, hogy mozaikdarabkákból összeállítjuk az embert, és akkor már készen is van a sokoldalú harmonikus lény, aki beleilleszkedik a világba.

      Hogy ez mennyire nem így van azt sajnos ékesen bizonyította a modernizáció sikereivel és kudarcaival egyetemben. Olyan civilizációt sikerült kimunkálnia, ami a legjobb esetben is igen szűk mozgásteret és látszólagos autonómiát engedélyez a benne élőknek. Tevékenységét, gondolkodásmódját, mentalitását jól kitapintható mederben igyekszik tartani, s végső soron az anyagi javak termelésére és fogyasztására építve egy pontba sűríteni érdeklődését és érdekeltségét. Hogy ezt a pozíciót mindig voltak akik opponálták, akár teoretikusan, akár egzisztenciálisan, az nem kétséges. A fő trend azonban mégis az, hogy az egydimenziós ember fogyasztásra orientáltsága, a világ és természet dolgainak ez irányú működtetése és felhasználása ne szenvedjen csorbát.

      Nézzünk egy példát először a poétika tárgyköréből, ahol megtalálhatjuk mindazokat a motívumokat, amelyek az egyén kiszolgáltatottságát és reménytelennek tűnő küzdelmét jellemzik korunk konzumtársadalmaiban:

olyan szánalmas
dolgot láttam nemrég
egy berúgott ember
próbált leesni
egy mozgólépcsőn azon
ami a harmincnegyedik utcában van a
pennsylvania felőli oldalon
nem tudott leesni oly
gyorsan ahogy
a mozgólépcső vitte felfelé de
vagány volt és kitartott
kitartott és
konok volt bizony
látni lehetett hogy
egész ösztönkészlete és
neveltetése azt parancsolta
essen le a lépcsőn ha
részeg és most
nem akart vereséget
szenvedni egy óráig
figyeltem azután
szomorúan elmentem és arra
gondoltam mennyi fájdalom
mennyi részegség oka
hogy nagy emberek céljaik
nem érik el
gyors röppenéssel de ők
azok
akik míg a többi aluszik
csak esnek egyre felfelé
az éjszakában

(Don Marquis: Idézőjel gigászi tett idézőjel zárva. in: Bukfencező múzsa, 1976. 178-119. p.
ford. Rába György)

      Már a címben megfogalmazott idézőjel státusza is tudtunkra adja, hogy itt kivételes eseménynek - mivel "gigászi tett" - vagyunk tanúi. Mert ez a fő mozgások ellenében hat, s még ha adott esetben egyéni szerencse folytán meg is valósul, akkor is nyugodtan megfeledkezhetnek róla azok, akik otthon alszanak, szóval a mindennapi emberek átlaga így cselekszik. Még pontosabban az élet "rendes" menetéhez nem tartoznak hozzá a gigászi, különleges tettek, amelyek mást mutatnak és mást mondanak mint az emberek nagy többsége. Talán a művészet szférájában maradt meg leginkább az ellenállás, a kívülmaradás lehetősége, s ez akkor is számottevő, ha tényleges, az élet minden jelentős szféráját átható cselekvéssort nem is motivál, mert emlékeztet arra az eredendő szabadságigényre, a több dimenzióban való megnyilatkozás eredendő szükségességére, ami kiveszőfélben van.

      Teoretikus síkon Herbert Marcuse "egydimenziós embere" reprezentálta a problémát. "A kifejlődőben lévő egydimenziós társadalom módosítja az ésszerű és ésszerűtlen viszonyát. Racionalitásának fantasztikus és esztelen oldalaival szemben az irracionalitás birodalma válik a valóban ésszerű otthonává - azon eszmék gyűjtőhelyévé, amelyek képesek előmozdítani az életművészetet. Ha minden normális kommunikációt a fennálló társadalom vezérel, a társadalmi követelményeknek megfelelően téve őket érvényessé vagy érvénytelenné, akkor az e követelményektől idegen értékek kommunikálódása számára talán nincs is más megfelelő közeg mint a fantázia abnormitása." (Marcuse, 1990. 271. p.)

      S hogy az egydimenziós ember mindennapi életét, ami innen van a képzelet abnormitásán, a poétikai meghatározottságokon, mennyire átjárja a fejlett ipari társadalom egy hangra komponált elvárásrendszere, azt jellegzetes példán keresztül mutatja be Marcuse. "Új autóban robogok. Érzékelem a szépségét, a csillogását, sok-sok lóerejét, kényelmét - ám ekkor eszembe jut, hogy viszonylag rövid idő múlva elromlik és javíttatnom kell; hogy szépsége és csillogó külseje haszontalan, sok-sok lóereje fölösleges, hatalmas mérete hülyeség, meg hogy nem fogok parkolóhelyet találni. Kezdek úgy gondolni az én kocsimra, mint a Három Nagy gépkocsitröszt egyikének gyártmányára. Ôk határoznak a kocsim kinézetéről, ők gondoskodnak a szépségéről és haszontalanságáról, lóerőiről és romlékonyságáról, működéséről és elavulásáról. Valahogy becsapva érzem magam. Úgy hiszem, a kocsim nem az, ami lehetne, s lehetne jobb autókat is gyártani kevesebb pénzért. De hát a másik fickónak is élnie kell. A bérek és adók túl magasak; kereskedelmi forgalomra szükség van; sokkal jobban élünk, mint azelőtt. A látszat és valóság közti feszültség eloszlik, s a kettő egy eléggé kellemes érzésben olvad össze." (uo. 250. p.) Éppen ez az emóció, ami a fejlett társadalmak egydimenziós emberére olyannyira jellemző, akadályozza meg azt, hogy valódi kérdésfeltevések keretében közelítse meg és fedje fel a kor problémáit. Ez a nagy Egész, amit a nyugat civilizációjának hívunk, mindannyiunkat saját engedelmes alkatrészévé szelídít - folytatja gondolatmenetét Marcuse - s elhárítja, feloldja minden olyan kezdeményezésünket, amely kitörni készül a felszíni csillogás pluralizmusából, a szabad választás eltervezettségéből, a kreativitást nélkülöző munkatevékenységből, az egyféle orientációval rendelkező és elszegényített gondolkodásból, kultúrából.

      Valójában az emberi élet majd minden szféráját a fenti céloknak alárendelő társadalmi mechanizmus felbontása került napirendre a modern kor egyre inkább nyilvánvalóvá váló válsága kapcsán. Az egydimenziós ember többdimenzióssá növelésének programjához közelíthetünk a reneszánsz univerzalitásának értelmezései kapcsán. Egy-egy tudományos, politikai, művészeti, vallási probléma és ezek kapcsolatának, kölcsönösségének értékelése közelebb vihet antropológiai és etikai meghatározottságaink igen széles spektrumához, s mélységében és tematikájában bővíthetjük a lehetséges kérdésfeltevéseket és válaszokat.