A reneszánsz erkölcsbölcselete, a különböző kapcsolódási pontok, az ember sokféleségének, univerzalitásának adott hangot. Színre lépnek a természet és a tudomány megújításával, a világok sokaságával foglalkozó filozófusok (Bruno, Galilei); találkozhatunk reális alapokra épülő politikai-filozófiákkal (Machiavelli, Bodin) és társadalomutópiákkal, amelyek a lehetséges és kívánatos határait terjesztik ki (Morus, Campanella); merőben új vallási-etikai programoknak lehetünk tanúi (Luther, Kálvin); a művészetben is fontos hangsúlyeltolódásokat tapasztalhatunk a természet és ember programjának kapcsán (Leonardo, Michelangelo). S végül az ember méltóságának olyan harmonikus és dinamikus megnyilvánulásaival szembesülhetünk, amelyek ma is rendkívül tanulságosak lehetnek (Ficino, Mirandolla).

      Új tendenciák, másféle megközelítések láttak napvilágot, akár a középkort, akár az antikvitást vesszük alapul. Mert ugyan Platón és Arisztotelész rendszerei, a sztoa és az epikureizmus igen jelentős befolyással rendelkezett, s a katolikus filozófia és teológia is új formát öltött és tovább élt, mint azt Cusanus munkássága mutatja, mégis egészen más szempontok kerültek fókuszba mind elméleti, mind gyakorlati síkon.

      Az ember evilági környezetében bontakoztathatja ki sokoldalúságát, fejlesztheti univerzálissá képességeit. A természet ebben a kontextusban mint saját törvényekkel rendelkező organizmus jelenik meg, s az ember mindamellett, hogy a természet része, társadalmiságával is új procedúrákat teremt. A sztoicizmus és epikureizmus természetszemléletének újraformálódásán, valamint Arisztotelész poliszpolgárának felelevenítésén túl, a keresztény gondolkodás is erős hatással volt a reneszánsz világára. Így ezt a kort, mint igen sokféle elemet szintetizálót érdemes szemügyre vennünk, ahol a helyiértékek és a körülmények megváltozása adja a dinamikát, de ezáltal a tartalom is jelentősen átstrukturálódik és megváltozik jelentése.

      Ficino, mikor meghatározza azt a három erényt, ami Istennek a bölcsességében foglaltatik, nemcsak a platonizmus vagy Plótinosz tanait helyezi érzéki-világi keretbe, de a keresztény elvek újraformálásával megélhetővé, emberközelivé is teszi azokat: "Az emberi lélek pedig fölgyulladva az erények iránti vágytól, gyakorlással szeretné elnyerni ezeket, megkapaszkodni bennük, s mindörökre elsajátítani őket. Az emberi bátorságot férfierénynek mondjuk a (vele járó) erő és vakmerőség miatt. A mérsékletet asszonyinak, mert a vágyakkal szemben nyugodtabb, hűvösebb természetet tanúsít, s szelíd karakterű. Az igazságosság vegyes erény: asszonyos, mivel ártatlanságában senkivel sem igaztalan, férfias, mert senki kárára igazságtalanságot nem tűr, és az igazságtalanságot igen szigorúan ítéli meg. Mivel a férfi sajátja az adás, a nőé a befogadás, ezért a Napot, mint amely a fényét sehonnan nem fogadja, de mindenkinek nyújtja, férfinak mondjuk; a Holdat, amely a Naptól befogadott fényt az elemeknek adja, tehát ad is és kap is, kettős neműnek. A Földet, mely mindeniktől kap, de semminek nem ad nőnek nevezzük." (in: Reneszánsz etikai antológia, 1984. 202. p.)

      S ez a változás akkor is igen szembeötlő, ha a mindennapi élet kapcsolódási pontjait vesszük számításba, mert még inkább mutatja, hogy akár a tudomány, akár a művészet, akár a politika, de a vallást is nyugodtan ide sorolhatjuk, tekintetében gyökeres fordulat állt be. Először nyílik arra lehetőségük az embereknek, hogy az életmódjuk csak keretként szolgáljon számukra, s ezen belül egyéniségüknek megfelelően más és más erkölcsi attitűdökkel viszonylag szabadon alakíthassák mindennapjaikat. Igény jelentkezhetett a mindennapok tudatos humanizálására, a szép élet értékeinek megvalósítására. Elég, ha csak egy olyan beszédes tényre utalunk, hogy például egy Dürer metszet eljuthatott az uralkodóktól az egyszerűbb polgárokig, mesteremberekig. Ebben a tekintetben is kivételes pillanat volt a reneszánsz az emberiség történetében, mert nemcsak a művészetek nem szakadtak el a mindennapoktól, és "sugározták" szépségüket, de a tudomány és a politika sem volt annyira egy-egy kaszt egyedüli kiváltsága, mint az előző korokban vagy a későbbiekben egyaránt.

      A reneszánsz dinamikáját különböző pozíciók kapcsán tekintjük át, jelezve mindezzel azt a sokféleséget és azt az egyszeriséget, ami megadta és sok tekintetben ki is teljesítette univerzalitásának programját.