A reneszánsz természetfilozófiája akárcsak Plótinosznál vagy Platónnál, a rajongó odafordulással kezdődik. De míg az antikvitásban vagy később a kereszténységben, mindez a transzcendencia jegyében történik, addig a reneszánsz az immanenciára összpontosított. Ismét - mert volt már példa rá az epikureusoknál - az élményszerű természetfilozófia kerül a középpontba. Isten a világba, azaz a természetbe "kerül vissza". A megismerés, a természet szépségének érzékelése, a végtelenség megsejtése, a célszerűség és a harmónia megtapasztalása, és ezek megjelenítése, sajátosan reneszánsz attitűd. Ezt mutatják Giordano Bruno dialógusainak felépítései is, mikor a tudományos értekezésben elragadtatásának hangot adva költői formában jeleníti meg gondolatait:

Semmi sem áll, de keringve, forogva Mozog minden az égen s egek alatt. A mélybe bukik s föltör a magasba Nagy s kicsi rész, Könnyű, nehéz; S tán egy véghez valamennyi halad S egyforma az út; Célja felé siet így mind, míg oda jut. Így a kavargó vízben is Hab habra kering, A mélybe leszáll, majd fölmerül újra megint; S mi űzi, mi hajtja, Nem szűnik az ok: Nincs nyugalom, miriden mozog. (Bruno, 1990. 129-130. p.)

      Epikurosz nézetei mellett különösen Plótinosz tanai gyakoroltak hatást Brunóra. Az emanáció révén az Egyből létrejövő világ olyan mint a fény, amely kiárad a Napból. De míg a kereszténység - mint láttuk Ágostonnál - az Egyet azonosította a Teremtővel, és ennek rendelte alá a többi létszférát, addig Bruno nem tesz lényeges különbséget az "istenség" és a teremtett világ között. Meg kell, hogy említsük még Nicolaus Cusanust is, aki előfutára volt Bruno bölcseletének. Nála már megtalálható az ellentétek egybeesésének tana, a lehetőségnek és a valóságnak az abszolutumban való azonossága, s a világok végtelenségének megsejtése.

      A cél amit maga elé tűzött Bruno, nem kevesebb volt mint az új világkép kialakítása. A világok végtelenségét tanítja, de a monast (egyest) tekinti minden létezőnek, s így a végtelen világ alapjának is. Felbonthatatlan egységként létezik számára az "abszolút való", amely létrehozta a világegyetemet, és a természet, melyben az anyagi valóság az uralkodó. De mint alapkategóriái is jelzik - ellentmondás, anyag és forma, ok, minimum, maximum, aktív és passzív elem, lehetőség és valóság, valamint a mindent magába foglaló Egy - a változatos lét egységét kívánja mindenben megtalálni, s azt az univrzális harmóniát, amely áthatja az egész mindenséget. És hogy mennyire organikus szemléletet munkált ki, azt kiválóan bizonyítja az életről és a világlélekről vallott felfogása. Élni annyi, mint formával rendelkezni. Minden dolog élő. És ha az élet minden dologban létezik, akkor a lélek a formája minden dolognak, benne van az összetett testekben s általa lehetséges csak a részek összetartozása, ebből következően éppúgy halhatatlan mínt maga az anyag. Csak a külsőségek változnak, a lényeg (szubsztancia) nem. Ezzel a "gesztussal" Bruno visszaadta az anyagnak az életet és újra aktív létezőként tételezte. (lásd még erről Heller, 1967. 292-296. p., Király, 1990. 9-31. p.)

      Azért is fontos Bruno munkásságának kiemelése, mert ez tükrözi egyben a reneszánsz organikus és aktív szemléletét, s Galileivel egybevetve rámutathat a későbbi mechanikus-matematikai szemlélet ellentétes pozícióira. Mert míg Brunónál a világlélek egy benső mozgást, dinamikát és örökké változást jelez, addig Galilei - s majd később Newton - a világegyetemet egy konzekvens és homogén törvényszerűség keretében szemléli. Természetesen hatalmas horderejű volt Galilei felfedezése is a matematikai szükségszerűségek feltárásának tekintetében, de mint azt a huszadik századi természettudományok is igazolták, nem kaphatunk magyarázatot a világ összes jelenségeire ezzel a módszerrel, és igen sok helyen gyümölcsöző lehet a Bruno által felvázolt dinamikus-organikus megközelítés.

      És hogy az "univerzum szerelmese", mennyire komolyan gondolta a "világok sokaságáról" szóló tanítását, Isten és természet ekvivalenciáját, azt mutatja példás erkölcsisége is. Élete utolsó hét évében az inkvizíció börtönében sem volt hajlandó arra, hogy elveit visszavonja, s saját életét adta hitelességéért, mikor 1600-ban a máglyát választotta. Munkássága és hatása azonban továbbgyűrűzött, majd láthatjuk Spinozánál, Goethénél, s nem lehetett megállítani azt a folyamatot, amit beindított, a világok kitárulkoznak az ember előtt és az ember a természet szerves részeként élheti meg ezt a csodálatos élményt.