"A középkorban a tudatnak - írja Burckhardt - mind a két része - a
világ felé való és magának az embernek a belseje felé irányuló része -
mintegy közös fátyol alatt nyugodott álmodva vagy félébren. A fátyol hitből,
gyermeki elfogultságból és agyrémből szövődött; rajta keresztül csodálatos
színűnek tetszett a világ és a történelem, az ember azonban csak mint faj,
nép, párt, testület, család vagy az egyetemesnek valamely más alakjában
ismert magára. Itáliában lebbenti félre először a levegő ezt a fátylat; az
emberek tárgyilagosan kezdik megfigyelni az államot és e világ minden
dolgát, és úgy is bánnak velük; ugyanakkor teljes erejével feltámad a
szubjektív elem, az ember szellemi egyéniség lesz és így ismer magára. Így
támadt föl egykor a görög a barbár ellen, az arab a többi ázsiai fajbeli
ember ellen. Nem lesz nehéz bebizonyítani, hogy ebben a politikai
állapotoknak volt a legnagyobb részük." (Burckhardt, 1978. 94. p.)
A politikai érdeklődés megnövekedése valóban a differencializálódást
jelzi, de ugyanakkor a sajátos szintézis kimunkálásának is tanúi lehetünk. A
társadalmi meghatározottságok - gazdasági, jogi, etikai - különös
szintézisét jelenítették meg a reneszánsz politikai gondolkodói:
Bodin, Machiavelli arra a praxisra figyelnek, ami
áthatja a kor levegőjét, az állam belső és külső életét befolyásoló
tényezőket és tendenciákat szervezik egységes elméletté, mindig szem előtt
tartva a valóságost, s csak ebből következtetve a lehetségesre.
Machiavelli fogalmazza meg először a republikánus értékeket olyan
szituációban, mikor a városköztársaságok kora már a vége felé közeledett. A
fejedelemben az államok különböző fajtáit tekinti át, különös
figyelmet szánva az újonnan alapított államoknak. Itt nem a köztársaságnak,
csak az egyeduralomnak a problémáit fejti ki, arra koncentrálva, hogy a
romlott közállapotok erős kezű uralkodót kívánnak. Az örökletes hatalom
megtartása könnyebb, mintsem az újkeletűen megszerzetté, s míg az elsőben
szabadság alig van, az utóbbiban ez sokkal nagyobb. Fontos ezentúl még az
is, hogy beépíti elméletébe azt a morális szempontot, hogy
becsületesebb dolog a nép céljait szolgálni, mint az arisztokrácia elnyomó
törekvéseit. "Aki tehát a nép kegyéből uralkodik, a nép kegyét keresse, s ez
könnyű is, mert a nép nem óhajt mást, mint hogy ne éljen elnyomás alatt. S
annak is, aki a nép akarata ellen, az előkelők kegyéből lett uralkodó, a
maga oldalára kell állítani a népet; s ez is könnyű lesz, ha védelmébe
veszi. És ha az emberek jót kapnak onnan, ahonnan rosszat vártak,
szívesebben elkötelezik magukat jótevőjüknek; s a nép rögtön jobban fogja
támogatni, mintha az ő kegyéből került volna uralomra. Sokféle módon
keresheti a nép kegyét az uralkodó, de ez esetenként változván, rendszerbe
nem foglalhatók, így hát elhagyom őket." Igen lényeges az utolsó gondolat az
éppen aktuális valóságra való érzékeny reagálókészség fontosságának
hangsúlyozása. (Machiavelli, 1987. 56. p.)
A fejedelem azonban tartalmazza azokat a nézeteket is, amelyek
eltérnek a hagyományos erkölcs szempontrendszerétől. A már hatalmon
lévő uralkodó tekintetében más morális kötelezettségeket állít fel, mint azt
hagyományosan eleddig megkövetelték. A politikai tevékenység mércéje így a
politikai hasznosság irányába mutat, s a fejedelemnek, ha a szükség
úgy hozza, gonosznak is kell lennie. Ekképp a cselekvés mércéje a végcél,
nem a természettörvény szerinti magatartás mint a középkorban; a földi és
emberi értékeket hirdetve a vallást nem tartja felsőbbrendűnek csak esetleg
szükséges és hasznos eszköznek a kormányzás céljából.
Machiavellit igen sok támadás érte a "cél szentesíti az eszközt" erőszakot
éltető elvéért. Adott korban valóban nem volt más lehetőség, mint erőteljes
lépések megtétele, az egyensúly másképp nem volt fönntartható. De mindez
nem jelenti azt, hogy Machiavelli azt is megfogalmazta volna, hogy
teljesen mindegy, hogy milyen körülmények között történik a kormányzás: az
erőszak megengedett a cél érdekében. Mert ha tekintetbe vesszük azt, hogy
mindig a "van" a kiindulópont, akkor létrejöhetnek olyan helyzetek is, ahol
az erőszak alkalmazása ellentmond a hatalom és a kormányzás érdekeinek
egyaránt. Machiavelli egy külön társadalmi szférát írt le azzal, hogy
megadta a politika, a politikus működésmódjának fontosabb mozzanatait, így
leválasztotta - legalábbis a már jelzett módon - azt a morális
ítéletalkotásról. Ez az elkülönítés nem szembeállítás, csupán az
illetékességi körökre tett konkrétumok állandóan változó és változtatható
pozícióinak meghatározására tett kísérlet. (lásd még Paczolay - Szabó,
1984., 42-49 p.)
Természetesen Machiavelli fejedelme is elképzelt, mert sohasem létezett
ilyen uralkodó. A reneszánsz utópistáinál is hasonló elképzelésekkel
találkozhattunk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ők az adott
feltételek mellett más társadalmi berendezkedés keretében kívánták
álmaik megvalósítását. Ennyiben az utópisták - Morus vagy
Campanella - nem egy aranykor igézetében vagy egy távoli jövő
reményében fogalmazták meg gondolataikat, hanem valóságos kiindulópontokat
választottak. Olyan szabad társadalmat vázoltak, amelyben nincs pénz és
tulajdon, s a természetes szükségletek kielégítése dominál. Maga a munka -
Morusnál 6 óra, Campanellánál 4 óra! - valamint a pihenés és a tudományok
megszerzése jelenti az örömöt, ez teljesíti ki az ember képességeit. Ugyan
még elhanyagolható számban mindkettejüknél szerepelnek rabszolgák, s csak a
dolgozókra vonatkozik a szabadság és egyenlőség, de már előlegezik ezzel
azt, ami a későbbiekben a polgári társadalom keretei között - még ha más
feltételekkel is -, de megvalósult.
Mindkettejük felismeri, hogy a tulajdon és vagyon eltörlése, egyfajta
kommunisztikus állapot létrehozása, a polgárok egyenlősége és a
közérdekek alá rendelt magánérdekek megteremtése, a társadalom
racionalizálása a jogrend és gazdaság maximális ésszerűsítésével
egybekapcsolva: előlegezheti a boldog és szabad társadalmi létet.
"Véleményük szerint - fogalmazza át Morus a sztoikusok álláspontját - a
boldogság nem minden élvezetben, hanem csak a jó és tisztességes élvezetben
rejlik. Az élvezethez mint legfőbb jóhoz, vonzza természetünket maga az
erény is, az ellenvélemény pedig éppen benne látja a boldogságot. Tudniillik
az erényt úgy határozzák meg, hogy nem egyéb, mint a természet szerint élni
(hiszen erre rendelt bennünket Isten), és az követi a természet szavát, aki
egyes dolgok keresésében, mások kerülésében az észnek engedelmeskedik."
(Morus, 1989. 87. p.) Morus az angliai állapotokat, intézményeket bírálva
építette fel társadalomképét, ahol a végső mérce az ész volt.
Campanella mediterrán tapasztalatai több teret engedtek a
transzcendencia hagyományos értékeinek, ezzel is jelezvén azt, hogy a más
földrajzi és kulturális adottságok más és más jelentőségre tehetnek szert:
"... ők a szabad akarat elvét vallják - itt Campanella saját példájára utal
- magukénak. Azt mondják, ha valaki negyven órás folytonos kínzás közepette
meg tudja állni, hogy ne mondja ki, amit el akar hallgatni, akkor még a
csillagok sem képesek rákényszeríteni, amelyek távoli módon hatnak az
emberekre. De minthogy a csillagok könnyen hatnak az érzékekre, nem tudják
kivonni magukat a csillagok ereje alól azok, akik inkább az érzékeket
követik, mint az értelmet. Ezért ugyanaz a konstelláció, mely Luther
teteméből fertőző gőzöket váltott ki, egy időben az erény illatos páráit
fakasztotta a mi jezsuitáinkból és Fernando Cortezből, aki szintén
ugyanabban az időben terjesztette el a kereszténységet Mexikóban. (...) Az
eretnekség az érzékek műve, mint Szent Pál mondja, s az érzékek szerint
élőket a csillagok az eretnekség felé hajlítják, az értelem embereit pedig a
mindörökké dicsérendő első Értelem igaz és szent törvénye felé. Ámen."
(Campanella, 1959., 89-90 p.)
Azt is mondhatjuk a politika reális és utópikus képviselőinek
summázatakor, hogy a Machiavelli által vázolt valóságelemzés számos értékes
és optimisztikus mozzanatot tartalmaz, s az utópiák kimunkálói is jó néhány
életközeli lehetőséget vetettek fel, aminek érvényre juttatása közelebb
viheti az embert közösségi létmódjának magához mért gyakorlásához.