Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Realitás és utópia


"A középkorban a tudatnak - írja Burckhardt - mind a két része - a világ felé való és magának az embernek a belseje felé irányuló része - mintegy közös fátyol alatt nyugodott álmodva vagy félébren. A fátyol hitből, gyermeki elfogultságból és agyrémből szövődött; rajta keresztül csodálatos színűnek tetszett a világ és a történelem, az ember azonban csak mint faj, nép, párt, testület, család vagy az egyetemesnek valamely más alakjában ismert magára. Itáliában lebbenti félre először a levegő ezt a fátylat; az emberek tárgyilagosan kezdik megfigyelni az államot és e világ minden dolgát, és úgy is bánnak velük; ugyanakkor teljes erejével feltámad a szubjektív elem, az ember szellemi egyéniség lesz és így ismer magára. Így támadt föl egykor a görög a barbár ellen, az arab a többi ázsiai fajbeli ember ellen. Nem lesz nehéz bebizonyítani, hogy ebben a politikai állapotoknak volt a legnagyobb részük." (Burckhardt, 1978. 94. p.)

      A politikai érdeklődés megnövekedése valóban a differencializálódást jelzi, de ugyanakkor a sajátos szintézis kimunkálásának is tanúi lehetünk. A társadalmi meghatározottságok - gazdasági, jogi, etikai - különös szintézisét jelenítették meg a reneszánsz politikai gondolkodói: Bodin, Machiavelli arra a praxisra figyelnek, ami áthatja a kor levegőjét, az állam belső és külső életét befolyásoló tényezőket és tendenciákat szervezik egységes elméletté, mindig szem előtt tartva a valóságost, s csak ebből következtetve a lehetségesre.

      Machiavelli fogalmazza meg először a republikánus értékeket olyan szituációban, mikor a városköztársaságok kora már a vége felé közeledett. A fejedelemben az államok különböző fajtáit tekinti át, különös figyelmet szánva az újonnan alapított államoknak. Itt nem a köztársaságnak, csak az egyeduralomnak a problémáit fejti ki, arra koncentrálva, hogy a romlott közállapotok erős kezű uralkodót kívánnak. Az örökletes hatalom megtartása könnyebb, mintsem az újkeletűen megszerzetté, s míg az elsőben szabadság alig van, az utóbbiban ez sokkal nagyobb. Fontos ezentúl még az is, hogy beépíti elméletébe azt a morális szempontot, hogy becsületesebb dolog a nép céljait szolgálni, mint az arisztokrácia elnyomó törekvéseit. "Aki tehát a nép kegyéből uralkodik, a nép kegyét keresse, s ez könnyű is, mert a nép nem óhajt mást, mint hogy ne éljen elnyomás alatt. S annak is, aki a nép akarata ellen, az előkelők kegyéből lett uralkodó, a maga oldalára kell állítani a népet; s ez is könnyű lesz, ha védelmébe veszi. És ha az emberek jót kapnak onnan, ahonnan rosszat vártak, szívesebben elkötelezik magukat jótevőjüknek; s a nép rögtön jobban fogja támogatni, mintha az ő kegyéből került volna uralomra. Sokféle módon keresheti a nép kegyét az uralkodó, de ez esetenként változván, rendszerbe nem foglalhatók, így hát elhagyom őket." Igen lényeges az utolsó gondolat az éppen aktuális valóságra való érzékeny reagálókészség fontosságának hangsúlyozása. (Machiavelli, 1987. 56. p.)

      A fejedelem azonban tartalmazza azokat a nézeteket is, amelyek eltérnek a hagyományos erkölcs szempontrendszerétől. A már hatalmon lévő uralkodó tekintetében más morális kötelezettségeket állít fel, mint azt hagyományosan eleddig megkövetelték. A politikai tevékenység mércéje így a politikai hasznosság irányába mutat, s a fejedelemnek, ha a szükség úgy hozza, gonosznak is kell lennie. Ekképp a cselekvés mércéje a végcél, nem a természettörvény szerinti magatartás mint a középkorban; a földi és emberi értékeket hirdetve a vallást nem tartja felsőbbrendűnek csak esetleg szükséges és hasznos eszköznek a kormányzás céljából.

      Machiavellit igen sok támadás érte a "cél szentesíti az eszközt" erőszakot éltető elvéért. Adott korban valóban nem volt más lehetőség, mint erőteljes lépések megtétele, az egyensúly másképp nem volt fönntartható. De mindez nem jelenti azt, hogy Machiavelli azt is megfogalmazta volna, hogy teljesen mindegy, hogy milyen körülmények között történik a kormányzás: az erőszak megengedett a cél érdekében. Mert ha tekintetbe vesszük azt, hogy mindig a "van" a kiindulópont, akkor létrejöhetnek olyan helyzetek is, ahol az erőszak alkalmazása ellentmond a hatalom és a kormányzás érdekeinek egyaránt. Machiavelli egy külön társadalmi szférát írt le azzal, hogy megadta a politika, a politikus működésmódjának fontosabb mozzanatait, így leválasztotta - legalábbis a már jelzett módon - azt a morális ítéletalkotásról. Ez az elkülönítés nem szembeállítás, csupán az illetékességi körökre tett konkrétumok állandóan változó és változtatható pozícióinak meghatározására tett kísérlet. (lásd még Paczolay - Szabó, 1984., 42-49 p.)

      Természetesen Machiavelli fejedelme is elképzelt, mert sohasem létezett ilyen uralkodó. A reneszánsz utópistáinál is hasonló elképzelésekkel találkozhattunk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ők az adott feltételek mellett más társadalmi berendezkedés keretében kívánták álmaik megvalósítását. Ennyiben az utópisták - Morus vagy Campanella - nem egy aranykor igézetében vagy egy távoli jövő reményében fogalmazták meg gondolataikat, hanem valóságos kiindulópontokat választottak. Olyan szabad társadalmat vázoltak, amelyben nincs pénz és tulajdon, s a természetes szükségletek kielégítése dominál. Maga a munka - Morusnál 6 óra, Campanellánál 4 óra! - valamint a pihenés és a tudományok megszerzése jelenti az örömöt, ez teljesíti ki az ember képességeit. Ugyan még elhanyagolható számban mindkettejüknél szerepelnek rabszolgák, s csak a dolgozókra vonatkozik a szabadság és egyenlőség, de már előlegezik ezzel azt, ami a későbbiekben a polgári társadalom keretei között - még ha más feltételekkel is -, de megvalósult.

      Mindkettejük felismeri, hogy a tulajdon és vagyon eltörlése, egyfajta kommunisztikus állapot létrehozása, a polgárok egyenlősége és a közérdekek alá rendelt magánérdekek megteremtése, a társadalom racionalizálása a jogrend és gazdaság maximális ésszerűsítésével egybekapcsolva: előlegezheti a boldog és szabad társadalmi létet. "Véleményük szerint - fogalmazza át Morus a sztoikusok álláspontját - a boldogság nem minden élvezetben, hanem csak a jó és tisztességes élvezetben rejlik. Az élvezethez mint legfőbb jóhoz, vonzza természetünket maga az erény is, az ellenvélemény pedig éppen benne látja a boldogságot. Tudniillik az erényt úgy határozzák meg, hogy nem egyéb, mint a természet szerint élni (hiszen erre rendelt bennünket Isten), és az követi a természet szavát, aki egyes dolgok keresésében, mások kerülésében az észnek engedelmeskedik." (Morus, 1989. 87. p.) Morus az angliai állapotokat, intézményeket bírálva építette fel társadalomképét, ahol a végső mérce az ész volt.

      Campanella mediterrán tapasztalatai több teret engedtek a transzcendencia hagyományos értékeinek, ezzel is jelezvén azt, hogy a más földrajzi és kulturális adottságok más és más jelentőségre tehetnek szert: "... ők a szabad akarat elvét vallják - itt Campanella saját példájára utal - magukénak. Azt mondják, ha valaki negyven órás folytonos kínzás közepette meg tudja állni, hogy ne mondja ki, amit el akar hallgatni, akkor még a csillagok sem képesek rákényszeríteni, amelyek távoli módon hatnak az emberekre. De minthogy a csillagok könnyen hatnak az érzékekre, nem tudják kivonni magukat a csillagok ereje alól azok, akik inkább az érzékeket követik, mint az értelmet. Ezért ugyanaz a konstelláció, mely Luther teteméből fertőző gőzöket váltott ki, egy időben az erény illatos páráit fakasztotta a mi jezsuitáinkból és Fernando Cortezből, aki szintén ugyanabban az időben terjesztette el a kereszténységet Mexikóban. (...) Az eretnekség az érzékek műve, mint Szent Pál mondja, s az érzékek szerint élőket a csillagok az eretnekség felé hajlítják, az értelem embereit pedig a mindörökké dicsérendő első Értelem igaz és szent törvénye felé. Ámen." (Campanella, 1959., 89-90 p.)

      Azt is mondhatjuk a politika reális és utópikus képviselőinek summázatakor, hogy a Machiavelli által vázolt valóságelemzés számos értékes és optimisztikus mozzanatot tartalmaz, s az utópiák kimunkálói is jó néhány életközeli lehetőséget vetettek fel, aminek érvényre juttatása közelebb viheti az embert közösségi létmódjának magához mért gyakorlásához.