Ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. A reneszánsz által már sok tekintetben előlegezett ráció az újkorban méginkább a világ birtokbavételének eszköze. Az ésszerű cselekedet válik mindennek mértékévé. Végső soron a tapasztalat és az intuíció is ezt szolgálja.

      Természet és ember közötti közvetítés, az hogy az ember miképpen tudja maga alá gyűrni környezetét, a ráció hatékonyságának függvénye. A tudományos megismerés és képzelet egyensúlya megbomlott, s a mindenség szeretetét és a szép érzéki világ helyét elfoglalja a megismerendő objektum elszemélytelenített, mechanikus képe: az értékelés egyedüli kritériuma a hasznosság.

      Az előzőek jelezhetik azt az általános summázatot, amelyben a modern kor válságának fő okozója az egyoldalú, túlhajtott racionalizmus. Hogy ennek mennyiben és milyen mértékben van létjogosultsága, azt vehetjük szemügyre majd a következő fejezetekben. Mert Kant valóban munkásságának középponti elemévé tette azt, hogy: a természet azt akarta, hogy az ember teljességgel önmagából hozza létre mindazt, ami túlmegy állati létének berendezkedésén, és semmilyen más boldogulásban vagy tökéletességben ne részesedjék, mint amit önmaga, minden ösztöntől szabadon, saját eszével szerzett meg.

      Viszont az sem tagadható, hogy a racionalista tendenciákkal szemben vagy azok mellett voltak az intuíciót, a korlátozott racionalitást - "irracionalitást" - hangsúlyozó áramlatok. A görög tradíció, a teljes ember helyreállítására is történtek jelentékeny kísérletek, mint azt láthatjuk Kierkegaard vagy Nietzsche kapcsán: Tudnunk kell kicsinek lennünk. Olyan közel lennünk a virágokhoz, fűszálakhoz és pillangókhoz, amilyen közel a gyermek van hozzájuk, aki nem is nőtt nagyobbra náluk.

      Az újkor racionalizmusa - mint majd látni fogjuk - korántsem volt olyan egyoldalú és steril, mint azt jelenünkből sokan látni vélik. Mert más történeti szituációban, más és más jelentéssel rendelkeztek adott gondolatrendszerek. Mindez persze nem jelenti azt, hogy eltekinthetünk a hatástörténeti értékelésektől, de azt mindenképp jelzi, hogy az elemzések kiindulópontja: a legalábbis megközelítőleg eredeti értelem rekonstruálása.

      S azok után, hogy újragondoljuk az újkori bölcselet néhány fontosabb teljesítményét, talán más színben tűnhetnek föl előttünk az elmúlt 400 év történései, differenciáltabbá válhatnak az individuum sorsáról alkotott sokszor igen borús elképzeléseink. Reményünk szerint, így az ésszerű cselekedetek, a racionális társadalmi működésmódok kimunkálására tett erőfeszítések végre betölthetik az őket megillető helyiértéküket.