Ugyan ideiglenes etikát vázolt Descartes, mégis az autonómia jelentésösszefüggésének kiindulópontjává vált az általa kimunkált metodika. A gondolkodó elme önmaga megértheti az igazságot, így bízhat is saját képességeiben. Ez részben az egyén fölszabadulásához vezetett, részben pedig a külső elvtelen tekintélytisztelet lerombolásához. Itt természetesen a tágabb összefüggésrendszerre gondolunk, amely nemcsak konkrét filozófiai rendszereket foglal magába, hanem a hatásuk alatt álló tudományok sokaságát is a matematikától a történettudományig.

      "A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között - írja Descartes a Módszerről szóló értekezésében -, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyiük van, akiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni. S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább azt bizonyítja, hogy az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól - s tulajdonképpen ez az, amit józan értelemnek vagy észnek nevezünk -, természettől fogva egyenlő minden emberben; úgyhogy véleményeink nem azért különböznek, mert egyesek okosabbak másoknál, hanem azért mert gondolataink különböző utakon járnak s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük. Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fődolog az, hogy azt jól használja." (Descartes, 1980. 176, p.) Az észhasználat helyességének feltétele, ami a kétellyel és a gondolkodással egyetemben létezésünket is igazolja, Descartes-nál a módszeresség, hogy minden egyes dolgot és jelenséget a maga logikájának megfelelően vizsgáljon. Az első az evidencia tétele, azaz annak kimondása, hogy semmit sem fogadjunk el igaznak, amit evidens módon nem ismertünk meg annak, gondosan kerülve minden elhamarkodást és elfogultságot, valamint az, hogy semmit ne foglaljunk ítéletünkbe, addig amíg világosan és evidensen, kételkedés nélkül nem áll elménk előtt. A második a problémák megfelelő tagolása, mindegyiket annyi részre kell osztanunk, amennyire csak lehet, s amennyit a probléma megkíván. Harmadikként azt fogalmazza meg, hogy olyan rendet szükséges követnünk, amelyben az egyszerűbb dolgoktól haladunk a bonyolultabbak felé. Utolsóként pedig azt szögezi le, hogy mindenütt a teljes felsorolásra, áttekintésre kell törekedni, hogy biztosak lehessünk abban, semmit sem hagytunk figyelmen kívül.

      Látszólag úgy tűnhet, Descartes rendszere a kételkedéssel, valamint a módszerből következő "maximalizmusból" adódóan nem lelhet nyugalmat, nem találhat bizonyosságot. Istent mégis feltételezi, mint minden gondolható tökéletesség egységét; s az ember csak azért téved, mert fogyatékos, s akarata nem egyezik meg értelmével. Az ember test és lélek szubsztanciáinak összetétele, s a kettő független egymástól. Hogy ennek a "gépben lakozó kísértet dogmájának" (Ryle kifejezése) a későbbiekben milyen negatív hatása lett, arról még szólunk, most egyenlőre fordítsuk figyelmünket a módszer és az ideiglenes etika pozitív hozadékaira.

      Éppen a módszeres kételyből következően Descartes a régi skolasztikus tekintélyeket elvetve, átmeneti erkölcsi útmutatást fogalmazott meg, addig amíg a részletes és átfogó meg nem születik. "Az első az volt, hogy engedelmeskedjem hazám törvényeinek és szokásainak, állhatatosan ragaszkodjam ahhoz a valláshoz, amelyre Isten kegyelméből gyermekkorom óta oktattak, minden más dologban pedig a legmérsékeltebb és a szélsőségektől legtávolabb eső véleményekhez tartsam magamat, azokhoz, amelyeket a legokosabb emberek, akikkel majd érintkeznem kell, tettek magukévá a gyakorlati életben. Második vezérelvem az volt, hogy a lehető legszilárdabb és leghatározottabb legyek cselekedeteimben, s hogy éppoly állhatatosan kövessem a legkétségesebb nézeteket is, ha már egyszer erre elhatároztam magamat, mint ha a legbiztosabbak volnának. (...) Harmadik vezérelvem az volt, hogy mindig arra törekedjem, hogy inkább magamat győzzem le, mint a sorsot, inkább kívánságaimat változtassam meg, mint a világ rendjét s egyáltalán ahhoz a hithez szokjam, hogy csakis gondolataink vannak egészen hatalmunkban, úgyhogy ha külső dolgokra nézve megtettünk mindent, ami tőlünk telt, akkor mindaz, ami hiányzik a sikerhez, számunkra teljesen lehetetlen. S ez egymagában, úgy láttam elegendő ahhoz, hogy a jövőben csak olyasmit kívánjak, amit el is érhetek, s így, hogy elégedett legyek." (uo. 179-181. p.) Ezek az alapelvek egy közösséget és reális életszemléletet tükröző magatartást vetítenek elénk, olyat amelynek követésével az individuum beilleszkedhet a társadalom és a világ rendjébe.

      Ehhez már szinte csak adalékul szolgál a saját hivatás iránti elkötelezettség, az értelem kiművelésének és a megismerésben való előrehaladásnak a kívánsága. A tradíciók tiszteletbentartását és a sztoikus attitűd kimunkálását célzó erkölcstan csak látszólag áll ellentétben a módszeres kétely metodikájával. Ugyanis, ez a látszólag beletörődő magatartás nem a teljes apátiába fordulást feltételezi, csak a valóság felismert lehetőségeinek mindjobbani kiteljesedését ígéri.

      S még valami. A gondolkodás által biztosítható szabadság és függetlenség, valamint az, hogy az etika körvonalazása csupán formális mozzanatokat érint, esélyt is ad az állandóan változó valósággal történő konfrontációra vagy adott esetben az igazodás harmóniát eredményező programjára.