Láthattuk Spinoza kapcsán, hogy a "szigorú" racionalizmusnak azért léteztek olyan változatai is, amelyek "figyelemre méltatták" a természetet - elutasítván annak kirablását -, s esélyt adtak a szükségszerű oksági kapcsolatokon túl a szabadság és boldogság megvalósítására, az apró "emberi rezdülések" érvényre jutására.

      Pascal Gondolatai jelzik talán a korszakban a legátfogóbban a korlátozott racionalizmus érvényességét és lehetőségét. Pontosabban azt, hogy nem szükséges föladnunk teljesen ésszerűségünket, csak a határok kijelölésére érdemes nagyobb gondot fordítanunk. Etikájának alaptézise is ezt hangsúlyozza: "Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem sejti, hogy mennyivel erősebb nála. Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Belőle kell nagyságunk tudatát merítenünk, nem a térből és az időből, amelyeket nem tudhatunk betölteni. Igyekezzünk helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve." (Pascal, 1983. 169. p.) Azonban ez a helyes gondolkodás kétféle lehet: geometriai és intuitív. Az első alapelvei világosan érthetők, de távol esnek az általános használattól, míg a második közhasználatú, ott van mindannyiunk szeme előtt, de ezek az alaptételek oly finomak és nagyszámúak, hogy majdnem lehetetlen egyszerre mindet figyelembe venni. Egymást kiegészítheti a kettő helyes használata, a megérzés, a lényeg meglátása és a tudományok pontos kimunkálása.

      Pascal mind a tudományos, mind az intuitív megismerés birtokában, s talán éppen ezért, az újkorban elsőként fogalmaz meg az ember egzisztenciális helyzetéről maradandó érvényességű reflexiókat. "Az ember nem tudja, hol a helye. Nyilvánvaló, hogy eltévedt, hogy lebukott, de képtelen újra meglelni igazi helyét, ezért most mindenütt szorongva és eredménytelenül keresi, áthatolhatatlan sötétségben." (uo. 199. p.) Innen már csak egy lépés az, hogy az embert a kegyelem mintegy Istenhez hasonlóvá, istenségének részévé teszi, kegyelem nélkül azonban az oktalan állatokhoz válik hasonlóvá. Végül is nem elég a gondolkodás ereje, mert önmagától képtelen az ember küldetésének beteljesítésére.

      Mindezen túl Isten létének olyan hiteles, egzisztenciánkban gyökeredző "bizonyítását" adja, amely egyszerűségénél és meghökkentő erejénél fogva valódi kérdéseket helyez életünk fókuszába. Ésszerű meggondolással nem védhető Isten léte és tagadása sem. Választanunk kell. Erre ajánl fogadást. "Két dolgot veszíthet el, az igazat és a jót, és két tétje van: az értelme és az akarata, a tudása és az üdvössége; természete szerint két dolgot kell elkerülnie: a tévedést és a nyomorúságot. Értelmén nem esik nagyobb csorba, akár az egyiket, akár a másikat választja, minthogy szükségszerűen választania kell. Ezt el is intéztük. No de az üdvössége? Mérlegeljünk, mit nyerhet vagy veszíthet, ha fejre, vagyis arra fogad, hogy van Isten. Értékeljük ezt a két eshetőséget: ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít. Fogadjon hát habozás nélkül arra, hogy van. (...) Így tehát a mi tételünk végtelenül erős, hiszen a végest kockáztatjuk egy olyan játékban, amelyben egyforma a nyerés-vesztés esélye, de nyerni végtelent nyerhetünk. Ez meggyőző; és ha az emberek egyáltalán képesek valami igazságra, hát ez olyan. (uo. 117-119. p.)

      Mindenképpen a személyes viszony függvényében értékeli Pascal embernek Istenhez való viszonyát. Ezt nemcsak a fenti "fogadás" bizonyítja eminensen, de az is, hogy a "szív természettől fogva szereti a mindenhatót is, önmagát is, aszerint, hogy melyik mellé áll; és tőle függ, melyikkel szemben keményíti meg magát." (uo. 138. p.) Az embereket is akképp csoportosíthatjuk, hogy melyik lehetőséget választják. Vannak akik már megtalálták Istent és szolgálják, ők értelmesek és boldogok. Az igyekvők keresik, de nem találták még meg, ezért boldogtalanok és értelmesek. S végül akik úgy élnek, hogy nem is keresik, s nem is találják, ők balgák és boldogtalanok. Ebből adódóan a szeretet rendje a legfontosabb, ami közel vihet a helyes választáshoz, csak ez segítheti elő a személyes Istennel való egész egzisztenciánkra kiható találkozást.

      Pascal ráció és hit viszonyát a maga komplementaritásában feltételezte, mindig hangsúlyozva azt, hogy hitünk eredendő létélményünk, s ennek elhagyása, ellényegtelenítése önmagunk hiányának megtapasztalásához vezet. A későbbiekben Kierkegaard kapcsán fogalmazódnak meg majd hasonlóak, de a huszadik század egzisztencializmusa is igen sokat merített gondolataink és cselekedeteink Pascal által vázolt tematikájából.