Az újkor racionalista tendenciái mellett mindig jelen voltak a
tapasztalatra fokozottabban figyelő gondolkodásmódok. Elég, ha csak
Locke szenzualizmusára utalunk, amely ugyan végsősoron a racionalista
természetjogi tradíciókba ágyazza etikáját, de mégis matematikailag
megalapozhatónak tartja mint például a mechanika tudományát, vagy
Berkeley következetes szubjektivizmusára, aki az "esse est percipi"
(létezni annyi mint észleltnek lenni) elvéből következően az észlelt
ideákból mint okozatokból következtet Istenre mint okra, az már más kérdés,
hogy ezzel alátámasztja a keresztény konzervativizmus erkölcsi nézeteit. Ha
eltekintünk az ideológiai-világnézeti meghatározottságoktól, akkor azonban
világosan kitetszik érzékelés és tapasztalat jelentőségének hangsúlyozása és
fontossága.
Hume összegezte az empirizmus tanulságait, kísérletet tett arra, hogy
pusztán az okokra vezessen vissza mindent, s megtisztítsa a
filozófiát az igazolhatatlan előfeltevésektől. Kiindulópontjául azt az elvét
választja, hogy sehonnan nem tudjuk levezetni viselkedésünk normáit,
választásaink lényegét, sem Isten, sem a természet nem látott el bennünket
olyan biztos értéktáblázattal, amelyre pillantva leolvashatnánk, hogy meddig
kell a "van" világában élnünk, s mikor szükséges átlépni a "legyen"
birodalmába.
A racionalizmus alapelveit elveti Hume, mert nem tudja elfogadni azt
a feltételezést, hogy ha ilyen és ilyen a világ rendje, akkor ebből
következik az is, hogy vagy mechanikus elrendelésből vagy Isten akaratából,
de az embernek szükségszerű így és így cselekednie, ha a ráosztott szerepet
jól akarja eljátszani. Tehát nemcsak Locke és Berkeley munkásságán akar
túljutni, de a másik oldal metodikáját is bírálja. Locke-al szemben
azonban még azt is hangsúlyozza, hogy nem az ideáink, hanem a
benyomásaink alapján teszünk különbséget erény és vétek között. S
visszautal a szókratészi erkölcsi racionalizmus kiindulópontjára, azt
állítva szembe vele, hogy "Egy dolog tudni, hogy mi az erényes, és megint
más ehhez igazítani az akaratot."
Mindezek után joggal kérdezhetjük, hogy mi az ami megmaradt Hume-nak, hogy
egyáltalán valamit mondjon az ember természetéről és cselekedeteiről? Hume
azt javasolja, hogy ne az örök és változatlan igazságok után fussunk, hanem
támaszkodjunk az erkölcsi érzések belső bizonyosságára, mert ez a
rendkívül finom érzék olyan egyetemlegesen átfogja az egész emberiséget,
hogy így a filozófus sem tévedhet az erények katalógusának összeállításának
útvesztőjébe. Megoldást találhat, csupán saját lelkébe kell, hogy tekintsen
egy pillanatra és feltegye kérdését: vajon ő kívánná vagy sem, hogy az
illető erkölcsi tulajdonság meglegyen benne. A tapasztalat taníthat meg
arra, hogy helyesbíthessük módszerünket, érzelmeinket.
Az erkölcs szabályozásának két módját körvonalazza Hume. Az egyéni
erkölcs szabályozásához, a "természetes kötelezettségek"-hez, elég az
önszeretet belső, érzelmi erőforrásokat felhasználó, hasonlóan természetes,
de önzetlenebb érzelmeink mozgósítása. A társadalmi erkölcs
szabályrendszerének kiépítéséhez azonban már szilárdabb külső biztosíték
szükséges, mert a műveletlen természetű emberek mesterséges intézkedések
nélkül aligha tudják megfékezni részrehajló szenvedélyeiket. Ez utóbbira
azért van szükség, mert a kötelességtudattal, ami a bensőből fakad, nem
rendelkezik mindenki, így nem is képes önmagától erényes cselekedetek
véghezvitelére: "... semmiféle cselekedet nem lehet erényes vagy erkölcsileg
jó, ha csupán erkölcsös voltának tudata váltja ki, és nincs valami külön
indítéka is természetünkben." (Hume, 1976. 652. p.)
Tehát, ha vannak olyan célok, amelyeket benső önszeretetünkből adódóan nem
vagyunk képesek elérni - már pedig a tapasztalat ezt mutatja -, akkor
szükség van arra, hogy a privát érdekeken túlmutató társadalmiak
létjogosultságát igazoljuk és érvényt szerezzünk nekik. Mivel
az emberek szükséglete csak társadalmilag elégíthető ki - lakás, ruha,
élelem stb. -, így a munkamegosztás és a javak szabályozott elosztása
szükséges, mert vágyaink lehetnek végtelenek, de ezek kielégítése a véges
javakból történik. A társadalom tudja csak kárpótolni az embert a többi
lénnyel szembeni hiányosságaiért. "Ha az emberek külön-külön és csupán saját
maguknak dolgoznak, az egyes embernek nincs elég ereje, hogy bármiféle
jelentősebb munkát véghezvigyen; valamennyi szükségletét saját munkája révén
kell kielégítenie, ezért egyetlen mesterségben sem válhat tökéletessé; s
minthogy nem mindig sikerül ugyanolyan erővel dolgoznia, ezért akár ereje,
akár a szerencse hagyja el, elkerülhetetlen nyomorúság és romlás vár rá. A
társadalom e három baj mindegyikét orvosolja. Az összefogás növeli erőnket;
a foglalkozások megosztása gyarapítja képességeinket; a kölcsönös segítség
révén kevésbé vagyunk kitéve a sorscsapásoknak és a baleseteknek. Ily módon
válik előnyössé számunkra a társadalom: fokozza erőnket, képességeinket és
biztonságunkat" (Hume, 1976. 661. p.)
Láthattuk, hogy mind a kétely az előző filozófiák bizonyosságával
szemben, mind a tapasztalat irányította emberről és társadalomról
alkotott kép sajátos valóságismeretet tükrözött. A korabeli Angliában
jelentkezhetett az a felismerés, aminek Hume adott hangot talán a
legátfogóbban: mivel nem tudjuk az emberi természetet lényegesen
megváltoztatni, így a körülményeken kell, hogy módosítsunk, mégpedig oly
módon, hogy az igazságosság törvényeinek betartását tesszük a legközelebbi
érdekeinkké, s megszegésüket a legtávolibbá. (uo. 723-729. p.)
Hume végül is analizálta korának emberét és erkölcsét, s azon túl, hogy a
liberális és plurális demokráciák elméletei előtt
előkészítette a talajt, az erkölcs önértékként való tételezésével és a
tapasztalat fontosságának kiemelésével jelentősen "hozzájárult" a korszak
legmesszebbtekintő morálfilozófiájának Kant munkásságának
létrejöttéhez.