Az újkor racionalista tendenciái mellett mindig jelen voltak a tapasztalatra fokozottabban figyelő gondolkodásmódok. Elég, ha csak Locke szenzualizmusára utalunk, amely ugyan végsősoron a racionalista természetjogi tradíciókba ágyazza etikáját, de mégis matematikailag megalapozhatónak tartja mint például a mechanika tudományát, vagy Berkeley következetes szubjektivizmusára, aki az "esse est percipi" (létezni annyi mint észleltnek lenni) elvéből következően az észlelt ideákból mint okozatokból következtet Istenre mint okra, az már más kérdés, hogy ezzel alátámasztja a keresztény konzervativizmus erkölcsi nézeteit. Ha eltekintünk az ideológiai-világnézeti meghatározottságoktól, akkor azonban világosan kitetszik érzékelés és tapasztalat jelentőségének hangsúlyozása és fontossága.

      Hume összegezte az empirizmus tanulságait, kísérletet tett arra, hogy pusztán az okokra vezessen vissza mindent, s megtisztítsa a filozófiát az igazolhatatlan előfeltevésektől. Kiindulópontjául azt az elvét választja, hogy sehonnan nem tudjuk levezetni viselkedésünk normáit, választásaink lényegét, sem Isten, sem a természet nem látott el bennünket olyan biztos értéktáblázattal, amelyre pillantva leolvashatnánk, hogy meddig kell a "van" világában élnünk, s mikor szükséges átlépni a "legyen" birodalmába.

      A racionalizmus alapelveit elveti Hume, mert nem tudja elfogadni azt a feltételezést, hogy ha ilyen és ilyen a világ rendje, akkor ebből következik az is, hogy vagy mechanikus elrendelésből vagy Isten akaratából, de az embernek szükségszerű így és így cselekednie, ha a ráosztott szerepet jól akarja eljátszani. Tehát nemcsak Locke és Berkeley munkásságán akar túljutni, de a másik oldal metodikáját is bírálja. Locke-al szemben azonban még azt is hangsúlyozza, hogy nem az ideáink, hanem a benyomásaink alapján teszünk különbséget erény és vétek között. S visszautal a szókratészi erkölcsi racionalizmus kiindulópontjára, azt állítva szembe vele, hogy "Egy dolog tudni, hogy mi az erényes, és megint más ehhez igazítani az akaratot."

      Mindezek után joggal kérdezhetjük, hogy mi az ami megmaradt Hume-nak, hogy egyáltalán valamit mondjon az ember természetéről és cselekedeteiről? Hume azt javasolja, hogy ne az örök és változatlan igazságok után fussunk, hanem támaszkodjunk az erkölcsi érzések belső bizonyosságára, mert ez a rendkívül finom érzék olyan egyetemlegesen átfogja az egész emberiséget, hogy így a filozófus sem tévedhet az erények katalógusának összeállításának útvesztőjébe. Megoldást találhat, csupán saját lelkébe kell, hogy tekintsen egy pillanatra és feltegye kérdését: vajon ő kívánná vagy sem, hogy az illető erkölcsi tulajdonság meglegyen benne. A tapasztalat taníthat meg arra, hogy helyesbíthessük módszerünket, érzelmeinket.

      Az erkölcs szabályozásának két módját körvonalazza Hume. Az egyéni erkölcs szabályozásához, a "természetes kötelezettségek"-hez, elég az önszeretet belső, érzelmi erőforrásokat felhasználó, hasonlóan természetes, de önzetlenebb érzelmeink mozgósítása. A társadalmi erkölcs szabályrendszerének kiépítéséhez azonban már szilárdabb külső biztosíték szükséges, mert a műveletlen természetű emberek mesterséges intézkedések nélkül aligha tudják megfékezni részrehajló szenvedélyeiket. Ez utóbbira azért van szükség, mert a kötelességtudattal, ami a bensőből fakad, nem rendelkezik mindenki, így nem is képes önmagától erényes cselekedetek véghezvitelére: "... semmiféle cselekedet nem lehet erényes vagy erkölcsileg jó, ha csupán erkölcsös voltának tudata váltja ki, és nincs valami külön indítéka is természetünkben." (Hume, 1976. 652. p.)

      Tehát, ha vannak olyan célok, amelyeket benső önszeretetünkből adódóan nem vagyunk képesek elérni - már pedig a tapasztalat ezt mutatja -, akkor szükség van arra, hogy a privát érdekeken túlmutató társadalmiak létjogosultságát igazoljuk és érvényt szerezzünk nekik. Mivel az emberek szükséglete csak társadalmilag elégíthető ki - lakás, ruha, élelem stb. -, így a munkamegosztás és a javak szabályozott elosztása szükséges, mert vágyaink lehetnek végtelenek, de ezek kielégítése a véges javakból történik. A társadalom tudja csak kárpótolni az embert a többi lénnyel szembeni hiányosságaiért. "Ha az emberek külön-külön és csupán saját maguknak dolgoznak, az egyes embernek nincs elég ereje, hogy bármiféle jelentősebb munkát véghezvigyen; valamennyi szükségletét saját munkája révén kell kielégítenie, ezért egyetlen mesterségben sem válhat tökéletessé; s minthogy nem mindig sikerül ugyanolyan erővel dolgoznia, ezért akár ereje, akár a szerencse hagyja el, elkerülhetetlen nyomorúság és romlás vár rá. A társadalom e három baj mindegyikét orvosolja. Az összefogás növeli erőnket; a foglalkozások megosztása gyarapítja képességeinket; a kölcsönös segítség révén kevésbé vagyunk kitéve a sorscsapásoknak és a baleseteknek. Ily módon válik előnyössé számunkra a társadalom: fokozza erőnket, képességeinket és biztonságunkat" (Hume, 1976. 661. p.)

      Láthattuk, hogy mind a kétely az előző filozófiák bizonyosságával szemben, mind a tapasztalat irányította emberről és társadalomról alkotott kép sajátos valóságismeretet tükrözött. A korabeli Angliában jelentkezhetett az a felismerés, aminek Hume adott hangot talán a legátfogóbban: mivel nem tudjuk az emberi természetet lényegesen megváltoztatni, így a körülményeken kell, hogy módosítsunk, mégpedig oly módon, hogy az igazságosság törvényeinek betartását tesszük a legközelebbi érdekeinkké, s megszegésüket a legtávolibbá. (uo. 723-729. p.)

      Hume végül is analizálta korának emberét és erkölcsét, s azon túl, hogy a liberális és plurális demokráciák elméletei előtt előkészítette a talajt, az erkölcs önértékként való tételezésével és a tapasztalat fontosságának kiemelésével jelentősen "hozzájárult" a korszak legmesszebbtekintő morálfilozófiájának Kant munkásságának létrejöttéhez.