Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Exkurzus:
SZELLEM, ÁLOM


Szellem_1._kép
Két leírt szó, de így környezetük nélkül csak parttalan, végtelen hullámzás elindítói. Jelestésük, kitárulkozásuk, megnyilatkozásuk tőlünk függ. Pontosítsunk! Ebben a kísérletben ami biztosnak mondható, az a személyes megértés/értelmezés /a szerzőé/, ill. mindezek "írásba" foglalása. A másik komplementer fázis (az olvasóé, a befogadóé) csak ezek után következhet. A nyom amelyen elindulunk a szellem/filozófia faggatása, és az álom/művészet forrásainak fölkutatása.

      Az újkori gondolkodás egyik meghatározó vonulata a racionalista, empirista tudományeszmény bűvöletében alkotta meg világképét. Ebben az univerzumban a szellem puszta gondolkodásra történő redukciójának következményeként a reflektív tudás - gondolkodás, érzékelés, érzelem, akarat, megértés komplex jelentősége - nemigen jutott szóhoz.

      Természetesen a képet árnyalják a redukcionista hagyománnyal együtt létező teljesítmények. A Winckelmann, Kant, Schleiermacher munkásságához köthető problémák többszörösen felmutatták, a filozófia jelentésmeghatározása és funkciója újra átgondolásra szorul.

      Az antikvitás eszményítése Winckelmannál nemcsak azzal a pozitív hatással járt, hogy beemelte a művészetfilozófiai gondolkodás horizontjába a klasszikus műveket - erre már a reneszánszban is láttunk példákat -, de ezzel egyidőben megingatta a normatív esztétikai gondolkodás bevehetetlennek hitt pozícióját is, mivel az ideálishoz való közeledés módját az érzékelés és a recepció fontosságát hangsúlyozó elméletek felé terelte.

      Később Kantnál már zöld útja van az ízlés fogalomnélküliségében kiteljesedő önálló esztétikai ítélőerőnek, s a művészetek szabadságának olyan kezdőakkordjait hallhatjuk, amelyek a későbbiekben paradigmatikos jelentőségre tesznek szert.

      Nemcsak az alkotói oldal normatív funkciói "fordultak át" szabadságot reprezentáló aktusokba, de a befogadás, az értelmezés lehetőségei is új irányokat mutattak. A hermeneutikus gondolkodásmód Schleiermacher által megfogalmazott alapvetése az individuális produkció és az identikus konvenció közötti feszültség fölfejtését helyezi előtérbe.

      Az antikvitás példaértékének, az esztétikai szféra önállóságának és a tradicionális hermeneutika megújulásának tükrében, mintegy folytatásként jelentkezik Nietzsche "bölcseleti-poetikai" auktoritása. Az antikvitás "újraélesztése" - a mámor dionüszoszi-poézise, az álom apollóni műformáló ereje - a teljes emberi tudást és cselekvést kísérti meg. Gondoljunk csak az "örök visszatérés" metaforájára: "a legtúlcsordulóbb kedélyű, legelevenebb és legvilágigenlőbb ember eszményére, aki megtanult nem csupán beérni és kiegyezni azzal, ami volt és van, hanem azt újra akarja, úgy, ahogyan volt és van, minden örökkévalóságon át, telhetetlenül da capót kiáltva, nem csupán magának, hanem az egész darabnak és színjátéknak, s nem csupán a színjátéknak, hanem alapjában Annak, akinek éppen erre a színjátékra van szüksége - és teszi szükségessé: mert újból magára van szüksége - és teszi szűkségessé - Hogyan? Hát nem volna ez - circulus vitiosus deus?" Mint látjuk, nemcsak az ember teljességének kísértése/kísérlete kerül fókuszba, hanem annak a bizonyos "archimédeszi pontnak" a felkutatása is, amely mindenkor mértékadó viszonyításként van jelen.

      A világ örök elevenségére való rátapintás lehetősége a művészet. Ami számunkra a teórián túl fontos, az a nietzschei művekben megjelenő egység újrafogalmazása, a már említett "bölcseleti-poétikai" (a sorrend felcserélhető) pozíció megmutatkozása. "Sokféle úton-módon értem el igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a magasba, ahonnan az én szemem az én messzeségemben kalandozik." Valóban, a Zarathustra költői látomásainak fényében a világ értelmezési horizontja kitárul/kitágul.

      Ez az alkotási mód megadja az egyre teljesedő értelmezés és cselekvés lehetőségeinek feltételeit. Az individuum így képes otthonteremtésre, a szuverenitás mozgástere, ill. a mozgástér kihasználása lakhatóvá teheti a világot.

      A ráció túlhangsúlyozása, a modern ember természettudományos mítosza már a múlt század végén sokak számára anakronisztikusan csengett, ennek ellenére századunk szellemisége és gyakorlata jobbára az említett mítosztechnika jegyében zajlott.

      Történt más is. Nem múlt el nyomtalanul Nietzsche munkássága sem, mint ahogy a husserli fenomenológia "vissza a dolgokhoz" maximája is jelentős hatást gyakorolt a 2000. évet maga mögött hagyni kívánó szellemiségre. Heidegger már a "Lét és idő"-ben világosan kimutatta, hogy a létfeledettség állapotából való kilábalás eredendő egzisztenciális érdekünk. Ennek perdöntő adaléka az eredet kérdésének megfogalmazása és a válaszlehetőségek kijelölése. A műalkotás eredetének faggatásakor a föld és a világ kategóriáinak megjelenítésével világít rá a műnek (az ember művének!) és az igazságnak kölcsönös együttlétezésére. "A műalkotás a maga módján feltárja a létező létét. A feltárás a műben történik, s ez nem más mint felfedés, azaz a létező igazsága." Ez a feltárás a föld és a világ egymásrautaltsága és vitája. A mű csak ezáltal a vita által létezhet műként, a világlás, az elnem-rejtettség csak így juthat kifejezésre. A mű által tételezett világ ragyog, ez a ragyogás maga a szép. A mű világalkotása tehát szépség és igazság találkozási pontjaként adható meg.

      "Anyanyelv a lét háza" - mondja Heidegger, és feladja a létfeledettségre való rákérdezés talányát. Mert a nyelv meghatározásakor csak egy gesztus metaforikus jelzésének lehetünk tanúi. Nem léteznek objektív definíciók, csak kereteket rajzolhatunk fel. Nyelvjátékok (Wittgenstein) mindig változó, átalakuló gyakorlatát szemlélhetjük. "Mivel azonban - mondja Wittgenstein - egy nyelvjáték valami olyan, ami az időben ismétlődő játékcselekvésekből áll, ezért úgy tűnik, hogy egyetlen egyes esetben sem lehet mondani, hogy ahhoz, hogy létezzék egy nyelvjáték, ennek és ennek kételyen fölül kell állnia, azt azonban igen, hogy rendszerint bizonyos tapasztalati ítéleteknek kétségkívül kell lenniük." Ilyen időben ismétlődő, változó játékcselekvésként értelmezhetjük a művészetet is. Fontos a szabályok felismerése, elfogadása, a szabályelemek kicserélhetősége, esetleg a teljes rendszer megváltoztatásának lehetősége. Ez a lehetőség biztosíthatja a nyelvjáték szereplőinek komplementer autonómiája.

Álom_2._kép       A szellem újkori történetének mozgását követve látható, hogy a leszűkítő racionalista-empirista-pozitivista beállítódás a teljes lét birtokbavételének, ill. fölmutatásának akadályozója. Így a probléma fölfejtését más forrásvidékek közelében is meg kell, hogy kíséreljük. Mind Nietzsche, mind Heidegger filozófiai intenciói a művészet által megélhető valóság felé irányítottak. A wittgensteni nyelvjáték koncepció a közös életlehetőségek fölkutatására és a nyelvi cselekvés fontosságának számbavételére intett. A szellem nem maradhat magányos...

      Az előzőekben a filozófia/szellem felől közeledtünk a művészetlálom felé. Most billentsünk egyet a mérleghintán és figyeljük az álom felől a szellem működését.

      Mit is jelent az álom? A nem-ébrenlétben, az alvás állapotában, az agy működését. A fiziológiai meghatározáson túl az álom a vágyak, a kívánságok birodalma, s mint ilyen a szuverén műalkotás létezési lehetősége. A nemlétező megálmodása, létezővé tétele minden emberi cselekedet mozgatórugója. Az álom és a szellem folytonos dialógusa az emberi lét fókuszában az értelemkeresés és az értelemadás perpetum mobiléjét fogalmazza meg.

      A vágyak, az álmok a művészet horizontját jelölik, szimbólumok formájában adnak hírt a szellemről, a létezők létéről, s arról a rejtett értelemről aminek fölfejtése, megsejtése feladatként áll elő. A rejtőzködő megjelenés, azaz "a vágyak szólni akarása" (Ricoeur) jellemzi azt a kisülést, amely a műalkotások erőterében lejátszódik. Álomként mutatkozik meg a költői képzelőerő, mikor az ember rejtett lehetőségeit felszínre juttatja, méghozzá olyan specifikus egyedi érzéki keretként, amelyben megmutatkozhat az is, ami kisiklott már a hétköznapi tapasztalás aurájából.

      Az esztétikai hermeneutika a művészet felöli világmegértésre, az előzőekben jelzett szimbólumok rejtett értelmének megmutatására vállalkozik, s értékelheti a művészeti tapasztalat milyenségét. "Úgy látom - írja Gadamer -, hogy a művészet tapasztalatában valódi tapasztalat működik, mely azt, aki végzi, megváltoztatja..."

      A művészet tapasztalata valódiságában, egyenrangúságában a tudományok mellett kell, hogy elhelyezkedjen. Mert ennek segítségével fogalmazódhatnak annak a dialógusnak az elemei, amelyek az individuumok kölcsönösségére alapozódnak. Így kerülhetnek elő a közös kiindulópontok, amelyek egyben a műalkotások látható határpontjait is jelölik, s innen indulhat el majd a szellem és az álom világfeltérképező útjára.

      Szimbólumokkal jelzünk valami töredéket lényegünkből, a szimbólumokkal fedjük el azt is, ami megmutathatatlan. Ez a kettősség nyomaszt és felemel, s szellem és álom egymásrautaltságát a művészet reprezentativitásába utalja.

      Az álom a szellem révén jut napvilágra. A szellem az álommal töltődik fel, fényét csak tőle kaphatja.

      Mindenki leírhatja ezt a két szót: szellem, álom. A betűk - amelyek egy világhoz tapadnak - magukban hordozzák az azonosítási pontok csíráit. Az egyes betűk leírásakor, szavakká illesztésükkor, kontextusuk megadásakor megannyi lehetőséggel bíbelődünk. A szöveg értelmezésének demokratizmusán túl már a különböző életvilágok szabad manifesztációját találjuk.

      S a remény így a szellemes-álom és nem az álmos-szellem eljövetelét hordozza.

Szellem-Álom_3._kép