Két leírt szó, de így környezetük nélkül csak parttalan, végtelen hullámzás
elindítói. Jelestésük, kitárulkozásuk, megnyilatkozásuk
tőlünk függ.
Pontosítsunk! Ebben a kísérletben ami biztosnak mondható, az a személyes
megértés/értelmezés /a szerzőé/, ill. mindezek "írásba" foglalása. A másik
komplementer fázis (az olvasóé, a befogadóé) csak ezek után következhet. A
nyom amelyen elindulunk a szellem/filozófia faggatása, és az
álom/művészet forrásainak fölkutatása.
Az újkori gondolkodás
egyik meghatározó vonulata a racionalista,
empirista tudományeszmény bűvöletében alkotta meg világképét. Ebben az
univerzumban a szellem puszta gondolkodásra történő redukciójának
következményeként a reflektív tudás - gondolkodás, érzékelés, érzelem,
akarat, megértés komplex jelentősége - nemigen jutott szóhoz.
Természetesen a képet
árnyalják a redukcionista hagyománnyal együtt
létező teljesítmények. A
Winckelmann,
Kant,
Schleiermacher munkásságához köthető problémák többszörösen
felmutatták, a filozófia jelentésmeghatározása és funkciója újra
átgondolásra szorul.
Az antikvitás eszményítése
Winckelmannál nemcsak azzal a pozitív
hatással járt, hogy beemelte a művészetfilozófiai gondolkodás horizontjába a
klasszikus műveket - erre már a reneszánszban is láttunk példákat -, de
ezzel egyidőben megingatta a
normatív esztétikai gondolkodás
bevehetetlennek hitt pozícióját is, mivel az ideálishoz való közeledés
módját az érzékelés és a recepció fontosságát hangsúlyozó elméletek felé
terelte.
Később
Kantnál már zöld útja van az
ízlés
fogalomnélküliségében kiteljesedő önálló esztétikai ítélőerőnek, s a
művészetek szabadságának olyan kezdőakkordjait hallhatjuk, amelyek a
későbbiekben paradigmatikos jelentőségre tesznek szert.
Nemcsak az alkotói oldal normatív funkciói "fordultak át" szabadságot
reprezentáló aktusokba, de a
befogadás, az értelmezés lehetőségei is
új irányokat mutattak. A hermeneutikus gondolkodásmód
Schleiermacher
által megfogalmazott alapvetése az individuális produkció és az identikus
konvenció közötti feszültség fölfejtését helyezi előtérbe.
Az antikvitás példaértékének, az esztétikai szféra önállóságának és a
tradicionális hermeneutika megújulásának tükrében, mintegy folytatásként
jelentkezik
Nietzsche "bölcseleti-poetikai" auktoritása. Az
antikvitás "újraélesztése" - a mámor
dionüszoszi-poézise, az álom
apollóni műformáló ereje - a teljes emberi tudást és cselekvést
kísérti meg. Gondoljunk csak az "örök visszatérés" metaforájára: "a
legtúlcsordulóbb kedélyű, legelevenebb és legvilágigenlőbb ember eszményére,
aki megtanult nem csupán beérni és kiegyezni azzal, ami volt és van, hanem
azt újra akarja,
úgy, ahogyan volt és van, minden örökkévalóságon át,
telhetetlenül da capót kiáltva, nem csupán magának, hanem az egész darabnak
és színjátéknak, s nem csupán a színjátéknak, hanem alapjában Annak, akinek
éppen erre a színjátékra van szüksége - és teszi szükségessé: mert újból
magára van szüksége - és teszi szűkségessé - Hogyan? Hát nem volna ez -
circulus vitiosus deus?" Mint látjuk, nemcsak az ember teljességének
kísértése/kísérlete kerül fókuszba, hanem annak a bizonyos "archimédeszi
pontnak" a felkutatása is, amely mindenkor mértékadó viszonyításként van
jelen.
A világ
örök elevenségére való rátapintás lehetősége a művészet. Ami
számunkra a teórián túl fontos, az a nietzschei művekben megjelenő egység
újrafogalmazása, a már említett "bölcseleti-poétikai" (a sorrend
felcserélhető) pozíció megmutatkozása. "Sokféle úton-módon értem el
igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a magasba, ahonnan az én szemem az én
messzeségemben kalandozik." Valóban, a Zarathustra költői látomásainak
fényében a világ értelmezési horizontja kitárul/kitágul.
Ez az alkotási mód megadja az egyre teljesedő értelmezés és cselekvés
lehetőségeinek feltételeit. Az individuum így képes
otthonteremtésre,
a szuverenitás mozgástere, ill. a mozgástér kihasználása lakhatóvá teheti a
világot.
A ráció túlhangsúlyozása, a modern ember természettudományos mítosza már a
múlt század végén sokak számára anakronisztikusan csengett, ennek
ellenére századunk szellemisége és gyakorlata jobbára az említett
mítosztechnika jegyében zajlott.
Történt más is. Nem múlt el nyomtalanul Nietzsche munkássága sem, mint ahogy
a
husserli fenomenológia "vissza a dolgokhoz" maximája is jelentős
hatást gyakorolt a 2000. évet maga mögött hagyni kívánó szellemiségre.
Heidegger már a "Lét és idő"-ben világosan kimutatta, hogy a
létfeledettség állapotából való kilábalás eredendő egzisztenciális érdekünk.
Ennek perdöntő adaléka az eredet kérdésének megfogalmazása és a
válaszlehetőségek kijelölése. A műalkotás eredetének faggatásakor a
föld és a
világ kategóriáinak megjelenítésével világít rá a
műnek (az ember művének!) és az igazságnak kölcsönös együttlétezésére. "A
műalkotás a maga módján feltárja a létező létét. A feltárás a műben
történik, s ez nem más mint felfedés, azaz a létező igazsága." Ez a feltárás
a
föld és a
világ egymásrautaltsága és vitája. A mű csak
ezáltal a vita által létezhet műként, a világlás, az elnem-rejtettség csak
így juthat kifejezésre. A mű által tételezett világ ragyog, ez a ragyogás
maga a szép. A mű világalkotása tehát szépség és igazság találkozási
pontjaként adható meg.
"Anyanyelv a lét háza" - mondja Heidegger, és feladja a létfeledettségre
való rákérdezés talányát. Mert a nyelv meghatározásakor csak egy gesztus
metaforikus jelzésének lehetünk tanúi. Nem léteznek objektív definíciók,
csak kereteket rajzolhatunk fel.
Nyelvjátékok (Wittgenstein) mindig
változó, átalakuló gyakorlatát szemlélhetjük. "Mivel azonban - mondja
Wittgenstein - egy nyelvjáték valami olyan, ami az időben ismétlődő
játékcselekvésekből áll, ezért úgy tűnik, hogy egyetlen egyes esetben sem
lehet mondani, hogy ahhoz, hogy létezzék egy nyelvjáték, ennek és ennek
kételyen fölül kell állnia, azt azonban igen, hogy rendszerint bizonyos
tapasztalati ítéleteknek kétségkívül kell lenniük." Ilyen időben ismétlődő,
változó játékcselekvésként értelmezhetjük a művészetet is. Fontos a
szabályok felismerése, elfogadása, a szabályelemek kicserélhetősége, esetleg
a teljes rendszer megváltoztatásának lehetősége. Ez a lehetőség
biztosíthatja a nyelvjáték szereplőinek komplementer autonómiája.
A
szellem újkori történetének mozgását követve látható, hogy a
leszűkítő racionalista-empirista-pozitivista beállítódás a teljes lét
birtokbavételének, ill. fölmutatásának akadályozója. Így a probléma
fölfejtését más forrásvidékek közelében is meg kell, hogy kíséreljük. Mind
Nietzsche, mind Heidegger filozófiai intenciói a művészet által megélhető
valóság felé irányítottak. A wittgensteni nyelvjáték koncepció a közös
életlehetőségek fölkutatására és a nyelvi cselekvés fontosságának
számbavételére intett. A szellem nem maradhat magányos...
Az előzőekben a filozófia/szellem felől közeledtünk a művészetlálom felé.
Most billentsünk egyet a mérleghintán és figyeljük az álom felől a szellem
működését.
Mit is jelent az
álom? A nem-ébrenlétben, az alvás állapotában, az
agy működését. A fiziológiai meghatározáson túl az álom a vágyak, a
kívánságok birodalma, s mint ilyen a szuverén műalkotás létezési lehetősége.
A nemlétező megálmodása, létezővé tétele minden emberi cselekedet
mozgatórugója. Az álom és a szellem folytonos dialógusa az emberi lét
fókuszában az értelemkeresés és az értelemadás perpetum mobiléjét fogalmazza
meg.
A vágyak, az álmok a
művészet horizontját jelölik, szimbólumok
formájában adnak hírt a szellemről, a létezők létéről, s arról a rejtett
értelemről aminek fölfejtése, megsejtése feladatként áll elő. A rejtőzködő
megjelenés, azaz "a vágyak szólni akarása"
(Ricoeur) jellemzi azt a
kisülést, amely a műalkotások erőterében lejátszódik. Álomként mutatkozik
meg a költői képzelőerő, mikor az ember rejtett lehetőségeit felszínre
juttatja, méghozzá olyan specifikus egyedi érzéki keretként, amelyben
megmutatkozhat az is, ami kisiklott már a hétköznapi tapasztalás aurájából.
Az esztétikai hermeneutika a művészet felöli világmegértésre, az előzőekben
jelzett szimbólumok rejtett értelmének megmutatására vállalkozik, s
értékelheti a művészeti tapasztalat milyenségét. "Úgy látom - írja
Gadamer -, hogy a művészet tapasztalatában valódi tapasztalat
működik, mely azt, aki végzi, megváltoztatja..."
A
művészet tapasztalata valódiságában, egyenrangúságában a tudományok
mellett kell, hogy elhelyezkedjen. Mert ennek segítségével fogalmazódhatnak
annak a dialógusnak az elemei, amelyek az individuumok kölcsönösségére
alapozódnak. Így kerülhetnek elő a közös kiindulópontok, amelyek egyben a
műalkotások látható határpontjait is jelölik, s innen indulhat el majd a
szellem és az álom világfeltérképező útjára.
Szimbólumokkal jelzünk valami
töredéket lényegünkből, a
szimbólumokkal fedjük el azt is, ami megmutathatatlan. Ez a kettősség
nyomaszt és felemel, s szellem és álom egymásrautaltságát a művészet
reprezentativitásába utalja.
Az álom a szellem révén jut napvilágra. A szellem az álommal töltődik fel,
fényét csak tőle kaphatja.
Mindenki leírhatja ezt a két szót: szellem, álom. A betűk - amelyek
egy világhoz tapadnak - magukban hordozzák az azonosítási pontok csíráit. Az
egyes betűk leírásakor, szavakká illesztésükkor, kontextusuk megadásakor
megannyi lehetőséggel bíbelődünk. A szöveg értelmezésének demokratizmusán
túl már a
különböző életvilágok szabad manifesztációját találjuk.
S a
remény így a szellemes-álom és nem az álmos-szellem eljövetelét
hordozza.