"A világ kétarcú az ember számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban.
Az ember magatartása kétarcú, amiként kettő az alapszó, amit kimondani képes. Az alapszók nem szavak, hanem szópárok.
Az egyik alapszó az Én-Te szópár.
A másik alapszó az Én-Az szópár, ahol az Az helyett ő is állhat, anélkül, hogy az alapszó megváltoznék.
Így hát az ember Én-je is kétarcú.
Hiszen az Én-Te alapszó Énje más, mint az Én-Az alapszó Én-je." (Buber, 1991. 5. p.)

      Martin Buber olyan elfeledett viszony újrafogalmazására tesz kísérletet, ahol az interperszonalitás - Én-Te alapképlete - és nem a modern ember elszemélytelenedett Én-Az viszonyrendszere kerül középpontba. A döntő különbség a két viszony-rendszer között, hogy az elsőt egész lényével mondja ki az ember, míg a másodikat sohasem mondhatja egész lényével.

      A viszony világa három szférát foglal magába. Az első: életünk a természettel - itt a viszony megáll a nyelv küszöbénél. A második: az élet az emberekkel, ahol a viszony belép a nyelvbe. A harmadik: az élet a szellemi létezőkkel, ahol a viszony nyelv nélkül való, de nyelvet létrehozó. A viszonyok mindegyike az örök Te peremén halad, mindegyik arra tekint. S ami mindezt mozgatja, az a közvetlenség, lényegi tett, érzés: a szeretet. Az ember szeretetében lakik - mondja Buber -, s a szeretet a világban ható erő, aki ebben áll, ebben szemléli a világot, annak számára az emberek kibontakoznak a világi nyüzsgésből, jók és rosszak, okosak és ostobák, szépek és csúnyák, egyik a másik után valóságos lesz a számára.

      A viszony másik jellemzője, hogy míg az Az világában korlátlanul működik az okság, addig Én és Te szabadon áll átellenben egymással, kölcsönhatásban, melyet nem foglal magába és nem is színez semmiféle okság. Ez utóbbi szavatolhatja az ember saját életét, létét. A szabadság érzésének és bizonyosságának következményeként az ember olyan hatással lehet a világra, amely egészséges korokban bizalomként árad szét, s ekképp mindenkinek része lehet a találkozásból, a jelenlétből - a természet módján, az ösztönök módján, valamiféle derengésben -, de mindenki megérti, megérinti a Te-t valamiképpen. "A beteg korokban nem így van - ekkor következik el, hogy az Az-világ, melyet immár nem futnak be keresztül-kasul és nem termékenyítenek meg a Te-világból áradó eleven hullámok, az Az-világ különválik és megreked, s hatalmas kísértetlápként fogva tartja az embert. Mikor az ember megbékél egy olyan világgal, mely számára többé már nem jelenvaló tárgyakból áll, e világnak áldozatul esik. S íme: a mindközönséges okság nyomasztó, agyonnyomó végzetté fokozódik." (uo. 65. p.)

      A szeretet és a szabadság szükségességén túl a jelenlét fontosságát is hangsúlyozza Buber. Nem valamilyen tartalmat fogadunk el mikor találkozunk, hanem jelenlétet, annak valóságos kölcsönösségével, az elfogadtatás és összekapcsolódás egész gazdagságával. Ez az összekapcsoltság teszi terhessé az életet, de értelemmel terhessé. A kapcsolat az értelem kimondhatatlan megerősítése, s így lényünk egyetlenségünk tanúsága is.

      A személyes viszony sokszor prófétikus megfogalmazásai nemcsak elidegenedett világunk hiábavalóságaira hívhatják föl a figyelmet, de a viszony differenciáltságaira, mélyrétegeinek tagoltságaira is rámutathatnak. Bíró Dániel Martin Buber dialógusfilozófiájáról írott tanulmányában rámutat az Én-Te alapszó intenzitáskülönbségeire, mozgásaira. A tipográfiai kiemelésekkel kiválóan érzékelteti a lehetséges változatokat:

Ô-Az, Én-Te, Mi-Az
ÉN-Te
Én-TE
      Az egész filozófia gondolatköre kerülhet új megvilágításba, ha belátjuk, hogy nem rendelkezhetünk a másik létező létezése felett, s mindig csak olyan viszonyokba lépünk, amely valamilyen módon tartalmazza a személyességet és kölcsönösséget. Ekkor válhat valóságossá az a buberi igény, amely a nyitottságot helyezi centrumába, legyen szó egy másik lényről, a természetről vagy a legfőbb szellemi valóságról.