Martin Heidegger Husserl fenomenológiai módszerének nyomvonalán indult el rendszerének kiépítésekor, hogy ez a rendszerfogalom milyen jelentéstartalmakat hordoz, arról még lesz szó. Az alaphelyzet vázolható a "vissza a dolgokhoz" fenomenológiai maxima szemszögéből. A dolgokhoz való odafordulás juttathat el bennünket a "létezők létének" felfejtéséhez, a rejtettség, elfeledettség megszüntetéséhez. Az egész megértése, a léthelyzet analízise egyrészt a filozófiai kritika jegyében fogant, a neokantianizmus sok tekintetben steril értékfilozófiája ellenében, ill. a Dilthey és Bergson nevével fémjelezhető életfilozófiákkal szemben, másrészt a létfeledettség visszavételének igényével.

      A létszerkezet földerítésekor a cél a mindenkori alaphoz való eljutás, a hermeneutikai interpretáció érvényesítése. Ez Heidegger terminológiája szerint egzisztenciális analitikaként értelmezhető. Így juthatunk el a fundamentálontológiai megalapozáshoz, ahol is nem a kitüntetett létező keresése a program, hanem magának a létnek a fölfedése. Hogy a lét keresése a kitüntetett, az magával hozza azt is, hogy az ember létmódjának föltárása is ezen keresztül történhet. Az ember kitüntetett létmódja a világban-való-lét (in-der-Welt-sein), így nem élvez központi helyet. A létmód reflexióként jelenik meg, az aggódásig sodorja az embert és ez betölti a létezők egyetemes léte fölötti reflexió minden pillanatát. Mindez gondként, gondoskodásként válik az ember mindennapi létmódjává. A tárgy az előző kontextusban meghatározatlan, nem valamitől vagy valami miatt válik mindennapivá, ezért a hozzá való viszonyulás is több problémát hoz magával.

      A mindennapi jelenlét, a dolgokhoz való közvetlen viszonyulás - ez általában nem értelmezett csak egyik létmódunk, bár fundamentális jelentőségű. Kitüntetett létmódként jön számításba a tudomány is. Ennek teoretikus módszertana és homogén tárgya mögött pusztán a létezőkre, ill. azoknak szűk tartományára és nem a teljes létre irányuló fölfogás rejlik. Ebből a tudománykritikából is világossá válhat, hogy nem a teljes használhatatlanság kimutatása a szándék, csak a korlátozott érvényűség jelzése.

      Míg a tudomány egy homogén világ föltárásán fáradozik, addig a művészet, a mű keletkezésének ad teret, ami az igazság megnyilvánulása is egyben. A mű feladatának teljesülését Heidegger szemléletes kategóriapórral világította meg. A föld és a világ - ami A műalkotás eredetének (1988) alapterminusai - megmutatják, miként "nyilvánul meg a föld világként", és a "világ hogy áll bele a földbe". Ez a két kölcsönös, egymást kiegészítő folyamat együttesen a lét igazságának föltárulása, világlása: a műalkotás léte.

      Heidegger, a Bevezetés a metafizikába (Einführung in die Metaphysik, 1953.) című munkájában újragondolja a természet fogalmának újkori értelmezését és a lehetséges továbblépések irányát. Így kerül terítékre a phüszisz fogalom is, ami az eredeti görög jelentéshez közelít és magába foglalja az eget, a földet, a követ, a növényt, az állatot, az embert, az emberi történelmet - ember és Isten alkotását - és a sorsot.

      A természet fogalmának újraértékeléséhez és az igazság műalkotásként - emberi műként - való tételezéséhez kapcsolódik a hagyományos metafizikai megalapozottságú emberkép, az "animal rationalénak", a fölülvizsgálata. Az ember a létet ebben az állapotában elhagyja, mindent az "eltárgyiasított természet", az "üzemeltetett kultúra" és a "fölhalmozott ideálok" vonatkozásában értékel. A technicizált létben, amit ugyan az ember önmaga hozott létre, megváltozik önállóságra való képessége, vagy ha képessége érvényre jutna is, annak közmegítélése nem viszi előbbre cselekedeteit. A valóság tervezhető számításából, az egyformaságból következően az ember is uniformizálttá válik, csak így tud helyt állni a valóságban. Aki az uniformizáltságot elutasítja, az a "valószínűtlenség", az "oda-nemtartozás" benyomását kelti.

      Heidegger filozófiai munkássága, a Lét és idő "lezáratlanságától" kezdődően, mindig reflektált a rendszer problémájára. Rendszerfogalma a kérdések újfajta elrendezéséhez, a feltárandó utakhoz juttatta el a gondolkodót, s mint ahogy saját jellemzéséből tudjuk, az "állandóan úton lenni" magatartást részesítette előnyben. Az ember létfeltáró, szabad tevékenységéről és rendszerbe foglalásáról a következőket írta: "A rendszert azonban nem tagadhatjuk, mert az emberi szabadság tényének a fölvetésével maga a rendszer is szükségképpen tételezve van. Hogyan? Úgy, hogy amennyiben valóban fönnáll az egyes ember szabadsága, akkor az mégis csak azt jelenti, hogy valamilyen módon a világegésszel együtt áll fönn. És éppen ez a létszerű együtt-fönnállás (seinmässiges Zusammenbestehen) az, amit a rendszer fogalma és már maga a szó is jelent." (Heidegger, 1989. 491. p.)

      Ezek az intenciók azt is magukkal hozzák, hogy mind a rendszerelméleti, mind a perszonalisztikus összefüggések kapcsolatba hozhatók a lét alapkérdéseivel. A személyes lét megfoghatatlan egyedisége, szorongásban, gondban megnyilvánuló egyszerisége minden individuum számára lehetőséget jelent a saját perspektíva kibontására. A létteljesség, az ember egészének visszavétele, a tevékeny, alkotó, önmagát is felülmúló ember akaratával közelíthető meg. S így a világ sajátmagunk műveként tárul föl, a föld így a mi világunkként válik igazi otthonunkká.