Wittgenstein Tractatusában, az utolsó paragrafusok egyikében, a következőket olvashatjuk. "A világ értelmének a világon kívül kell lennie. (...) Ha van érték, amelynek van értéke, akkor ennek minden történésen és ígyléten kívül kell helyet foglalnia. Mert minden történés és ígylét véletlenszerű. (...) Ezért nem létezhetnek etikai kijelentések. Kijelentések nem fejezhetnek ki semmi magasabbat. Világos, hogy az etikát nem lehet kimondani." (Wittgenstein, 1963. 175. p.) Azonban mégsem "igazolódott be" saját kijelentése, hogy ebből következően: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell; mert a későbbiekben számos gondolatmenet keretében foglalkozik erkölcsi kérdésekkel. Csak a kérdés első részét zárja le azzal, hogy a világ tényei leírhatóak, de csak ezek, és ezek nem etikai jellegűek. Más megközelítési módot javasol, hogy magukat az etikai problémákat megközelítsük. "Amíg az etika abból a vágyból keletkezik, hogy az élet végső értelméről, az abszolút jóról vagy az abszolút értékesről mondjon valamit, addig nem lehet tudomány. Azzal amit mond, tudásunk semmilyen értelemben nem gyarapodik. Mégis tanúságot tesz az emberi szellem egy olyan vágyáról, amit én nagyon nagyra becsülök, és az életem árán sem tennék nevetségessé." (Wittgenstein, 1990. 11. p.)

      A kérdés "életfontosságú," a kidolgozandó keret a nyelvjáték- elmélet. Nyelvjáték, ahogy a gyermek játsza a játékokat, ahogy anyanyelvét tanulja. Nyelvjáték az egész nyelv, a tevékenységekkel együtt, amelyek "bele vannak dolgozva". Életformánk felfedését teszi lehetővé a nyelvjátékok kereteinek rögzítése. Az emberi cselekedetek szabálykövetőek, az egyes tradíciókhoz, kultúrkörökhöz kötött helyes szabályokat és játékcselekvéseket kell megtalálnunk. Ezek a szabályok módosíthatóak a tapasztalati ítéletek segítségével, egymáshoz igazíthatóak a kölcsönösség igényének figyelembe vételével. "Önmagában minden jel halottnak tűnik. Mi ad neki életet? - A használatban él. Benne rejlik-e ekkor az élő lélegzet? Vagy a használat lélegzete?" (Wittgenstein, 1992. 188. p.) A jel Wittgenstein felfogásában nem való külső a megértéshez képest, hanem a jel élete magában a használatban van. Elutasítja azt a kettősséget, ami feltételezi az anorganikus grammatika absztrakciónak "felszíni formáját és a jelek mögött a "mélyben" rejtőző organikus tényezőket, tradíciót, kultúrát. A kettősség akkor áll fönn, ha mindennapi nyelvjátékainkban zavar támad, amikor a "felszíni" rétegek alatt valóban meghúzódnak a "mélyszerkezet" minőségei. (lásd még Neumer, 1991. 154-194. p.)

      A filozófia célja ebben a kontextusban különböző nyelvjátékok bemutatása, a megértés begyakoroltatása cselekedetek segítségével. Az együttjátszás, együttcselekvés - mikor az olvasónak, a másik embernek bemutat egy szemléletmódot, világképet - az a megértés előfeltételét is megadja egyben.

      Etikai érvényességet csak azzal szerezhetünk vizsgálódásainknak, ha a cselekvések körülményeit fedjük fel. Azt, hogy ilyen és ilyen körülmények között az emberek ezt és ezt tartják jónak, igaznak. Így racionálisan rendszerezett tudásunk nem lehet magáról az erkölcsről sem, csak a tudás alapjainak megfelelő beállítódás.

      A wittgensteini nyelvjáték koncepció végső hozadékát mindennek szellemében kétféleképpen is megközelíthetjük. A hagyományos etikák - beleértve a transzcendens megalapozottságút, a formális és materiális értéketikákat, a szándék és kötelességetikákig - szempontjából puszta negatívumként jelentkezhet, mert tulajdonképpen nem mond semmit sem arról, hogy miképpen és mit kell tennünk az erkölcsös cselekedethez. Az említett hagyományos erkölcstanok valamennyi változata megfogalmaz legalább egy "minimális programot", annak szellemében, hogy eligazodhassunk a világban, kiteljesíthessük tételezett küldetésünket.

      Azonban értelmezhetjük akképpen is Wittgenstein munkásságának morális hozadékait, hogy ő egy tágabb összefüggés keretében fogalmazta meg igényeit. Feltételezte azt, hogy létezik erkölcs, de azt már nem, hogy ez egzakt módon meghatározható. S nemcsak a meghatározatlanság végső intenciója fogható fel pozitív tettnek globális, értékpluralizmust igénylő világunkban, de a közös cselekvések, az együttjátszások humanisztikus tendenciái is segíthetik a kommunikációs zavarok sokszor kivihetetlennek tűnő áradatát érthetővé tenni: a magunk számára éppúgy mint másokéra.