NYOLCADIK FEJEZET

Jó lenne itt egy kis pihenőt tartani, míg újra átgondoljuk Edgar Cayce indokait, amiért Istennek tulajdonítja az egyetlen erőt, amely csökkentheti a lélek gyötrődését, mikor a legmélyebb kétségbeesésben vergődik, és emberi erő már nem segíthet rajta.

Edgar tudatalattija a hipnózis alatt még mindig annyira ortodox keresztény maradt, hogy a lelket Isten teremtményének tekintse, mely magában hordoz egy parányi részecskét Belőle. Az olvasó azonban most már bizonyára tisztán látja, milyen vaskövetkezetességgel hangoztatja Cayce: minden emberi szomorúság abból ered, hogy a lélek visszaél a saját Teremtője által adott szabad akarattal.

Egyszóval, Isten nem vádol, nem tart törvényt, nem ítélkezik, nem szab ki büntetést, nem lehet álszent hízelgéssel megvesztegetni, és nem is osztogat adományokat a kiváltságos keveseknek. Ő lemondott ezekről az előjogokról, amikor minden léleknek megadta a cselekvési, választási és döntési szabadságot. Türelmesen és őszinte együttérzéssel várja, hogy a lelkek eldöntsék, mikor fogják használni szabad akaratukat arra, hogy visszatérjenek Hozzá, mert belátják, hogy Isten jobb Teremtő, mint ők.

Az olvasó élhet azzal az ellenvetéssel, hogy ez mind nagyon szép, talán még elfogadható is a tudatalatti számára, de a tudatos ember abba a kényelmetlen helyzetbe kerül általa, hogy nincs kire áthárítani a felelősséget, márpedig az ego fennmaradása attól az illúziótól függ, hogy ő nem vétkezett annyit, amennyit ellene vétkeztek.

Ha visszatérünk ahhoz a Lammersszel 1923-ban folytatott első szeánszhoz, most már könnyebb lesz nyomon követnünk azt az alapvető logikát, amely Edgar filozófiájának alapjául szolgál.

LAMMERS: Mit jelent az, hogy a test lelke?

CAYCE: Azt, amit a Teremtő minden egyénnek átadott a kezdetekben, s amely most keresi a Teremtő házát.

LAMMERS: Meghal valaha is a lélek?

CAYCE: Elűzethetik a Teremtőtől. De ez nem halál.

LAMMERS: Hogyan válik száműzötté a lélek saját Teremtőjétől?

CAYCE: Hogy maga gondoskodjék saját megváltásáról - ahogy ti fogalmaznátok -, az egyén száműzi önmagát.

LAMMERS: Mit jelent az, hogy személyiség?

CAYCE: A személyiség az, amit a fizikai síkon úgy ismerünk: tudat. Mikor a tudatalatti irányít (például hipnózis alatt), a személyiség eltávolodik az egyéntől és a fizikai test fölött helyezkedik el. Ezt itt is meg lehet figyelni (az én esetemben). Következésképpen, ha az ilyen állapotban lévőt megzavarják, az ártalmára van az egyén más részeinek is.

Ez utóbbi mondatot néhány évvel később drámai módon bizonyította egy eset egy nyilvános szeánszon, amelyet Hugh Lynn Cayce, Edgar fia vezetett. Az egyik jelenlévő férfi lefirkantott néhány sort, és átnyújtotta Hugh Lynn-nek Edgar alvó teste fölött. Edgar hirtelen elhallgatott, és szinte kataleptikus némaságba merült, ami alaposan megzavarta a fiát. Ilyesmi még sohasem fordult elő, Hugh Lynn-nek nem voltak eszközei a helyzet megoldására. Órák teltek el így, majd Edgar hirtelen felpattant fekvő helyzetéből, és talpra ugrott a dívány lábánál. Olyan hihetetlen gyorsasággal történt mindez, mintha egy gyorsított filmfelvétel pergett volna le a szemük előtt. Hugh Lynn még magához sem tért elképedéséből, az apja tökéletesen természetes hangon enni kért. Rendkívüli éhség- és szomjúságérzet tört rá.

Egy későbbi igazlátásban elmagyarázta, hogy amikor a baleset történt, "személyisége" - melyet az önhipnózis "száműzött" a fizikai testből - úgy fél méterrel a fizikai test fölött lebegett. S mikor az az úr átnyújtotta a jegyzetet Hugh Lynn-nek, átdöfte az öklét Edgar asztráltestének mellkasán. A lökés egy lórúgással volt egyenértékű.

A testnek megvan az a képessége, hogy az elektromos rezgések legalább három különböző szintjén válassza szét önmagát - igen hasonlóan ahhoz, ahogy az atomtudósok választották szét az atomot független, különálló, de mégis egyidejű energiákra -, ez azonban csak olyan különleges esetekben valósulhat meg, mint amilyen Edgar Cayceé volt. Ő olyan könnyedséggel tudott a tudat különböző síkjai között közlekedni, ahogy más a rádió hullámsávjait kapcsolgatja.

Az alaplogika teljesen egyszerű: bármely egység - légyen az szellemi, emberi vagy mechanikus - legkevésbé hatékony része a leginkább ideiglenes, átmeneti komponens. Az ember esetében a fizikai test az "ideiglenes menedék" az örökkévaló lélek számára, ez a legkönnyebben nélkülözhető, pótolható.

Nem valószínű, hogy a gyík túlzott fontosságot tulajdonít a farkának, hiszen mindig képes újat növeszteni, akár saját hibájából vesztette el, akár nem. Biztos lehet abban, hogy tud új farkat növeszteni, a farok viszont nem növeszthet másik gyíkot.

Sajnos az emberi ego képtelen ilyen világos okfejtésre. Hogy a logikus következtetést érdekében kissé megkeverjük a hasonlatot - az emberi pszichében a farok makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy ő csóválja a kutyát. Ebben benne van minden emberi szenvedés és gyötrelem eleje és vége. Ez az, ami Sartre-t és az egzisztencialistákat oda vezette, hogy a tudomány megfoghatatlanságával vakítsák el magukat, az avantgarde papokat pedig, akik még tovább mentek a szellemi felelősség előli menekülésben, addig az azonnal fogyasztható vallásig, amelynek kiindulópontja ez: Isten meghalt.

- Ha kibillen egyensúlyából az igazság, ez természetes következményekkel jár mind a fizikai, mind a lelki anyag számára - mondta Lammersnek Edgar Cayce. - Minden egyénnek a saját életét kell vezetnie, akár ebben a szférában, akár más síkokon.

Ez úgy is értelmezhető, hogy az ok és okozat örök törvénye, amely minden lélek fölött uralkodik, ugyanúgy működik a naprendszer minden bolygóján, ahogyan a Földön; még akkor is, ha ez az egyetlen bolygó, amelyen tudomásunk szerint fizikai élet létezik.

Más bolygók összetevői olyan változatosak lehetnek, mint az atomok a magfizikában. Lehetnek egydimenzióstól köbgyök x-dimenziósig bármilyenek. De végső soron mindegyik hozzájárul a maga módján a lélek fejlődéséhez.

- Minden alkalmatlan anyag a Szaturnuszra vettetik - mondta ez alkalommal Cayce, arra utalva, hogy az említett bolygó úgy működik, mint valami kemence: lassan feldolgozza az összegyűlt salakot, azon lelkek maradványait, kiknek a földre való visszatérése nehézségeket okozna minden érintettnek. A történelem nagy fanatikusairól van szó, Heródestől a római és bizánci zsarnokokon át egészen századunk diktátoraiig és szkizoid imádóikig.

Így tehát, ha Edgar Caycenek igaza van abban, hogy a környezet sohasem mér az emberre nagyobb megpróbáltatást, mint amekkorát elbír, akkor a lélek fogadtatását mindig azok a körülmények szabják meg, amelyekbe megérkezik - akár a naprendszer egy másik bolygójáról, akár a mi világunk valamelyik asztrális tartományából.

LAMMERS: - Honnan jön a lélek, és hogyan lép be a fizikai testbe?

CAYCE: - Már ott van. Mihelyt az emberi test a születés után beszívja az első lélegzetet, azonnal élő lélekké válik, ha elérte azt a fejlettségi szintet, ami szükséges ahhoz, hogy a lélek szálláshelyet találjon benne.

LAMMERS: - Lehetséges ennek a testnek, Edgar Caycenek, hogy ebben az állapotában kommunikáljon olyanokkal, akik már eltávoztak a szellemvilágba?

CAYCE: - A fizikai síkról eltávozott lelkek itt maradnak a közelünkben egészen addig, míg el nem érnek egy olyan fejlettségi szintre, mely tovább viszi őket, vagy további fejlődésük érdekében vissza nem térnek ide. Míg e szféra közelében vannak, bármelyikükkel kommunikálni lehet. Jelenleg is ezrével vannak körülöttünk...

LAMMERS: Nevezze meg a legfontosabb bolygókat és a hatásukat az emberek életére.

CAYCE: - Merkúr, Mars, Jupiter, Vénusz, Szaturnusz, Neptun, Uránusz, Szeptimusz.

LAMMERS: - Vannak olyan bolygók, melyeken emberi, állati vagy bármilyen szintű élet található?

CAYCE: - Nincsenek.

LAMMERS: - Írja le a földhöz jelenleg legközelebb eső bolygót, és azt, hogy milyen hatása van az emberekre.

CAYCE: - Az a bolygó most gyorsan közeledik a föld felé, és hatására a földi elmék gondolkodási irányvonalat váltanak a következő néhány évben, ahogy az időt itt mérik. Ez a bolygó a Mars, amely 1924-ben csupán harmincöt millió mérföldre lesz a Földtől.

- A hatás akkor is érezhető lesz, amikor eltávolodik a Földtől, s azok, akik átmenetileg a Marson időztek, most földi életükben élik át az elszomorító időket, amelyek bekövetkeznek. Ezt csak azok enyhíthetik, akik a Jupiterről, a Vénuszról és az Uránuszról jöttek, akik rendelkeznek a szeretet nemesítő erejével.

LAMMERS: - Kérem, definiálja az asztrológiát.

CAYCE: - Az ember hajlamait az a bolygó határozza meg, amely alatt született, mert az ember sorsa a bolygók szféráiban és együtthatásaiban rejlik.

- Kezdetben mozgásba jött a mi saját bolygónk, a Föld. A többi bolygó létrejöttével kezdődött minden teremtett anyag sorsa.

- Az ember sorsát befolyásoló legnagyobb erő a Nap, aztán a Földhöz közel eső bolygók, vagy azok, melyek emelkedő pályán voltak az egyén születésének idején.

- Ahogy az árapályt irányítja a Hold, éppen úgy határozza meg a magasabb teremtmények cselekedeteit a föld körüli bolygók együttállása.

DE VILÁGOSAN MEG KELL ÉRTENI: SEMMILYEN BOLYGÓ VAGY NAP, HOLD VAGY BÁRMILYEN ÉGITEST FÁZISAI NEM MÚLHATJÁK FELÜL AZ EMBER SAJÁT AKARATÁNAK SZEREPÉT: ezt az ember a Teremtőtől kapta a kezdetekben, mikor saját akarattal rendelkező, eleven lélekké változott...

- Az ugyanahhoz a naprendszerhez tartozó sok-sok bolygó szféráiban azt tapasztaljuk, hogy a lelkek újra és újra visszatérnek, egyikből a másikba, míg felkészülnek arra, hogy találkozzanak a Mindenség örökkévaló Teremtőjével, és ebben a Mindenségben a mi rendszerünk csak igen parányi rész. Csak a földi síkon, a jelenben találunk hús-vér embereket. Más síkokon azok vannak, akiket Ő a saját fejlődése érdekében készít fel.

Milyennek látja az élők világát az a lélek, aki átmenetileg megszabadult földi testétől? A legkézenfekvőbb, ha összehasonlítjuk egy űrhajós súlyát és fajsúlyát a földön és a világűrben.

Adatok vannak arra, hogy az űrhajós, ha kikerül a Föld gravitációs teréből, és csak egy vékony műanyag kötél kapcsolja az űrhajóhoz, túláradó örömöt, eufóriát érez: rátör a vágy, hogy így maradjon, a Földtől függetlenedve.

Tegyük fel tehát, hogy a halál által megszabadult lélek és az élő testbe zárt lélek csupán a fajsúlyban és a rezgésben tér el egymástól, ez pedig nem bonyolultabb, mint az űrben lebegő űrhajós és a kilövés előtt ülésébe szíjazott űrhajós közötti különbség. Felszállás előtt alig volt cselekvési szabadsága, az űrben viszont több is, amennyire szüksége volna - de lényegét tekintve ugyanaz az ember maradt.

Ha az Olvasó képes elfogadni ezt a hasonlatot, könnyebb lesz visszapillantania a Teremtésig, és elképzelnie a lelkeket, amint először tudatára ébrednek önmaguknak.

A Föld még hűlt az izzó születés után; ezt a szárazföld és a vizek különválása követte. Aztán az egysejtű kezdetekből kifejlődött az állati élet. Az egyetlen szilárd anyag, amit a lelkek valaha ismertek, most nyilvánult meg magán a Földön. Más szóval: csak maga a Föld alkalmazkodott a fajsúly és gravitáció ma ismert törvényéihez.

A Föld felett lebegve a lelkek megigézve követték figyelemmel az evolúciót, és később, amikor az állati élet hím- illetve nőneműre oszlott, kíváncsiságuk arra csábította őket, hogy letérjenek saját evolúciós ösvényükről, és helyette halandó formát öltsenek magukra. Akkor, emlékezzünk, a testük még finomult szellemi textúrából állott. Folytatva az űrhajós hasonlatot: súlytalanok voltak.

Cayce következetesen a "gondolatforma" kifejezést használja, amikor a fejlődésüknek erről a szintjéről beszél. A gondolatforma pontosan az, amit a neve sugall: összesűrűsödött gondolatokból teremtett forma, amely nélkülözi a földi anyag szilárdságát. A tudatos elmén kívül minden mentális szinten a gondolatok létező, valóságos dolgok, s ezért egy gondolatforma, ha egyszer létrejött, olyan igazi és tapintható, mint az agy, amely létrehozta.

A tudatos agy számára csak hallucinációként vagy látomásként mutatkozhat meg. Egy túlzottan nagy adag lizergsav (LSD) lerombolja a védőgátat; közvetlen kapcsolat jön létre a szer használója és a gondolatformák között. Ezek rendszerint a sajátjai, de ugyanilyen védtelen lesz mások gondolatformáival szemben is. Ha ezek a külső kapcsolatok gonoszak, a velük való találkozás katasztrofális hatást gyakorolhat elmebeli épségére.

Ha egy hozzáértő hipnotizőr azt mondja a transzban lévő és fogékony alanynak, hogy egy narancsot tart az üres kezében, és az alany engedelmesen enni kezdi, akkor valójában igazi narancsot eszik. Megteremtette a narancs gondolatformáját, tudatalattijának azon a szintjén, ahol a gondolat anyag.

Cayce elmagyarázta, hogy a romlatlan lélek tetszése szerint beléphet a sűrűbb anyagba vagy visszavonhatja magát belőle, mert képes "kilökni magát", és alkalmazkodni a körülményekhez, melyek gondolataiban már alakot öltöttek, "olyasféle módon, ahogyan a mai világ amőbái élnek a posványos, mozdulatlan tó vagy öböl vizében".

Mivel Istennek sosem állt szándékában, hogy a lelkek ezen a földön, emberi testekben manifesztálódjanak, a lelkek nem is oszlottak nemekre. Ezért az állatok szaporodásának eszközei elérhetetlenek voltak számukra. Egyetlen lehetőség kínálkozott számukra: "beköltözni" az állati testbe, ahogy a remeterák belebújik az üres csigahéjba - csak az a különbség, hogy a csigahéj ebben az esetben már foglalt volt!

Így tehát két teljesen idegen forma igyekezett osztozni egyetlen, közös fizikai örökségen. Ennek kockázata nyilvánvaló. A bátrabb lelkek közül azonban néhányan arra használták szabad akaratukat, hogy behatoljanak az állati anyag vastagabb, sűrűbb vibrációjába.

A bölcsebb és megfontoltabb lelkek haboztak, és jól tették.

Azok a lelkek, akik a hús börtönében csapdába estek, képtelenek voltak kiszabadulni belőle. Az anyagi világ idegen anyaga úgy viselkedett, mint egy kérlelhetetlen gépezet fogaskereke. Bekapta a lelkeket, és magával sodorta őket. Azok reménytelenül belegabalyodtak a fajfenntartás folyamataiba. Így jött létre a földön egy szenvedő hibrid, amely nem ember, de nem is állat - pontosabban: félig ember, félig állat -, aki képtelen alkalmazkodni az állati evolúció törvényeihez, de nem is tudja függetleníteni magát tőlük.

- S a Teremtő Erő fiai - mondja Cayce - rátekintettek ezekre a megváltozott formákra, az Ember Leányaira. És ekkor beszivárgott a szenny, vagyis inkább ők szennyezték be magukat azokkal a keverékekkel. Ez megvetést, gyűlöletet és vérontást hozott, és olyan ösztönöket, melyek az önzést táplálják, a mások szabadságának tisztelete nélkül.

A lelkek, akik szabadok maradtak, nem siethettek segítségükre. Csak tehetetlen, rémült szemlélők maradhattak.

Ez késztette Istent arra, hogy létrehozzon egy tökéletes fizikai formát, egy húsból alkotott testet, amelyben a "mentőlelkek" biztonságban inkarnálódhattak. Ez a fordulat a Teremtés Könyvében jelképesen Ádám teremtéseként szerepel. Az ember jelenlegi formájában öt különböző helyen tűnt fel a földön, s mind az öt újonnan teremtett csoport etnikailag eltért a többitől.

A lelkeket, akik így, a tiszta csatornákon keresztül inkarnálódtak, Cayce Isten fiainak nevezi, így különböztetve meg őket az állati anyag csapdájába esett lelkektől. Az utóbbiakat az Ember Fiainak hívja.

A Biblia intéseinek eredete, miszerint "tartsd a fajt tisztán", ezeknek a romlatlan lelkeknek első megjelenéséhez kapcsolható. Számukra a hibrid lelkek, az ő állati rútságukkal a hindu értelemben vett "érinthetetlenek" voltak.

Az Isten Fiai az öt különböző - fehér, fekete, barna, vörös és sárga pigmentációjú - faj tagjaiként felépítették saját civilizációikat a kontinenseken, melyek a későbbi földváltozások következtében elpusztultak, vagy a felismerhetetlenségig megváltoztak. Az Atlanti-óceán most elfedi Atlantisz elsüllyedt kontinensét (a vörös faj bölcsőjét), ugyanúgy, ahogy a Csendes-óceán elnyelte Lemuriát (a fekete faj bölcsőjét).

Mivel Lemuriára vonatkozóan igen kevés kérdést intéztek Edgar Caycehez, az igazlátásokban is alig esik szó róla. Atlantiszról (Kr. e. 200000 - Kr. e. 10700) azonban annál több. Az igazlátások szerint tulajdonképpen nem túlzás kijelenteni, hogy Atlantisz volt jelenlegi civilizációnk bölcsője.

Ez a hatalmas lélekcsoport volt a legdinamikusabb és a legleleményesebb ezen a világon.

Atlantisz hatása többnyire ma is olyan erős, mint valaha. A hatás különösen azokra a lélekcsoportokra vonatkozik, akik úgy döntöttek, hogy reinkarnációikat nem egy meghatározott fejlődési ütemhez igazítják. Civilizációjuk csúcspontján az atlantisziak rendelkeztek az ESP (érzékszerveken túli érzékelés) és a telepátia képességével, használták az elektromosságot, mechanikus úton mozgatott vízi és légi járműveket alkottak, meghonosították a rövidhullámú kommunikációt, kitágították az emberi életkor határait, és fejlett sebészeti ismeretekkel rendelkeztek. Energiaforrásként a Tuaoi követ, a "Félelmetes Kristályt" használták, a lézersugár előfutárját. Pusztulásukat végül is az energia rossz felhasználása okozta.

Az emberi élet állandóan mozgásban lévő, nyughatatlan változatát képviselték; szakadatlanul azon iparkodtak, hogy megváltoztassák, módosítsák, javítsák a természet törvényeit. Hatalmuk egészen fantasztikus méreteket öltött, s aztán elkezdtek visszaélni vele.

Szellemi kezdeteik idején olyan civilizációt alkottak, amely elismerte az Egyetlen Istent, de végül is elutasították Őt egy brutális erejű, zsarnoki Isten kedvéért, ami egyet jelentett azzal, hogy saját erkölcstelenségüket, bűneiket imádták.

A fejletlen, hibrid lelkeket vagy mutánsokat rabszolgasorba alacsonyították, megaláztatásnak és erőszaknak téve ki őket.

Tökéletesen tisztában voltak a karma törvényeivel, de elkövették azt a hibát, hogy feltételezték: a felszaporodó adósságok bármikor könnyen visszafizethetők a jövőben. Egy tényezővel nem számoltak - hogy a fejlődés pályája irányt változtathat, és olyan testben kell szembenézniük adósságaikkal, amely már nem rendelkezik a jövőbelátással és a többi atlantiszi erővel.

Pontosan ez volt az, ami bekövetkezett. Mikor az ember érzékszervei a minimumra, azaz ötre csökkentek, az atlantiszi bűnös oly tehetetlennek érezte magát, mint a remeterák, amely elvesztette a csigaházat.

A karmikus adósságok, melyeket egyszerű lett volna egy vagy két életen át letörleszteni, hirtelen a végtelenségig tágultak. Néhány Isten ellen elkövetett bűn életek ezreit kérte kárpótlásul.

Megrettenve az örökkévalóságig tartó tehertől, a szellemi csődöt választották. A roppant adóssághalmaz azonban megmaradt, és még mindig fizetni kell.

Századunk elején Edgar Cayce megjósolta, hogy mindkét típusú atlantiszi ember nagy számban fog visszatérni. Figyelmeztetett: minden tudományos felfedezés, minden anyagi felszabadulás, ami az Egy Isten Fiaitól származik, együtt járhat az Ember Fiai által hozott romlással és káosszal.

- Az atlantiszi lelkek igen szélsőségesek; nem ismerik a középutat - állította Cayce következetesen, hozzátéve, hogy minden atlantiszi faj megtalálható volt a második világháborúban részt vett nemzetek vezetői között. Ebben az összehasonlításban Roosevelt és Churchill lenne a skála egyik végén, Hitler és Sztálin a másikon. Ily módon szembe állíthatjuk egymással XXIII. János pápát és Mao Ce-tungot is.

A civilizáció fejlődési folyamata a barbárság korától a működő demokráciáig, változatlanul hagyta a konok atlantiszi típust, kivéve azt az esetet, amikor a világ változékonysága miatt érzett zavara eléri a pszichotikus szintet. Olyankor teletömi magát LSD-vel, vagy felmászik a főiskola harangtornyába, és puskával lövöldöz "a bitorlókra, akik megváltoztatták a világot". Az önfenntartás egy ravaszabb szintjén ő a nagy gúnyolódó, akinek cinizmusa aláássa a társadalmat. Megtalálható a korrupt politikusok, a demagógok, a vallási és faji diszkriminációt hirdetők, az uszítók jelmezében; ők azok, akik pénzsóvárságból a népszerű kultúrát fél-analfabétáknak való szemétté alacsonyítják.

- Mint már jeleztük, az atlantiszi emberek voltak azok, akik fejlődésen mentek keresztül a Földön, és isteni képességekkel ruháztattak fel, de ők megfeledkeztek az Egy Istenről, akiben minden él és létezik. Így hozták létre azt, ami a testet elpusztítja, bár a lelket nem. Nagy számban, igen nagy számban élnek atlantisziak jelenleg is a Földön.

A szélsőséges atlantisziakkal szemben, akik még mindig a paráznaságot, az erőszakot és a halált imádják, felsorakoztak a megfontoltabb, tapasztaltabb lélektársak józan erői: azok, akik a történelem folyamán leélt sok és változatos reinkarnáción keresztül tisztább perspektívára tettek szert - "azok a nemesítő hatású erők, akikben a szeretet hatalma munkál". Ezek között található Krisztus is. Bennük van utódaink egyetlen eszköze, amellyel elkerülhetnek egy újabb, Atlantisz pusztulásához hasonlítható kataklizmát.

Ez a gondolat rajzolódik ki világosan egy kisgyermek élet-igazlátásában. Cayce felhívta a szülők figyelmét, hogy atlantiszi életében a gyermek az Egyetlen Isten híve volt.

A harmadik és végső áradás idején a hatalmat Beliál fiai bitorolták. Gonosz istenük az Özönvizet túlélve a bibliai bálvány, Baál romlott alakjában maradt fenn. A gyermeket Beliál fiai üldözték, "ahogy ez a jelenben is be fog következni. Az entitás óvakodjék tehát az önző emberektől".

- Ha elfogadjuk, hogy a reinkarnáció tény - mondja máshol Edgar Cayce -; hogy a lelkek egykor olyan környezetben éltek, mint Atlantisz volt, s hogy ezek most újra belépnek a földi szférába - nos, ha olyan változásokat hoztak a maguk idejében, amellyel romlást idéztek a fejükre, akkor lehet-e csodálkozni azon, hogy ma is ilyen változásokat okoznak a népek és az egyének életében?

Ugyanez a figyelmeztetés megismétlődik egy másik igazlátásban: "Vigyázz, nehogy anyagi és hiábavaló dolgok miatt elhanyagold Őt, aki a Megváltód, akinek szava legbelülről szól. Mert mire van ma leginkább szüksége a világnak? Arra, hogy Beliál fiai megkapják a figyelmeztetést: hogy azoknak, akik hűtlenek voltak és ma is hűtlenek az Egyetlen Istenhez, szembe kell nézniük önmagukkal az eseményekben."

Egy másik gyermek igazlátásában Edgar arra ösztönözte a szülőket, hogy tereljék a gyerek érdeklődését "a rádió, a televízió és a hasonló dolgok" technikai oldala irányába, mert egy Atlantiszon leélt életében tapasztalatokat szerzett már az elektronikus kommunikáció terén. Akkor szakértője volt a hanghullámok használatának és "egy módszernek, amelyben a fényt használták a kommunikáció eszközeként. Abban az életben a Morse-féle pontok és vonalak idejétmúlt dolgok voltak az entitás számára".

Máshol azt javasolta egy ugyancsak atlantiszi "memóriabankkal" rendelkező fiatalembernek, hogy az elektronikát válassza életpályául, mert "egyetlen modern eszköz sem rejtély a számára, habár ma még nem érti meg őket. Az entitás mindig is számított arra, hogy újra találkozni fog ezekkel!"

A fejlett technika, amelyet az atlantiszi tudósok magukkal hoztak ebbe a századba, legyőzött betegségeket, meghódította az eget, atomot hasított, de megteremtette a hidrogénbombát is, ami ugyanolyan visszaélés a nukleáris energiával, mint ami elpusztította eredeti teremtőit, és Atlantisz gőgös partjait mélyen a tengerfenék iszapjába temette.

Miért van az, hogy egy egykor erős faj totalitariánus képviselői semmit nem tanultak saját botlásaikból? Mert nem tartottak lépést a világ spirituális fejlődésével, nem vettek részt a reinkarnáció törvényszerű lélekciklusaiban. A legnagyobb fogyatékosságuk azonban minden kétséget kizáróan az, hogy nem ismerik Krisztust. A földi életről őrzött utolsó emlékük majdnem két évszázaddal megelőzi a Megváltást, amelyet a Mester hozott el az ember lelkének. Hittételeink valószínűleg nem elég impozánsak ahhoz, hogy megértést és tiszteletet váltsanak ki az ilyen atavistákból. Krisztusról egyáltalán nincsenek emlékeik, így nincs okuk elhagyni ősi hitüket, mely szerint a legerősebb lesz a túlélő. Ma is épp oly buzgón vetnék rabszolgaságba az elmaradottabb népeket, mint azt a maguk idejében a humanoidokkal tették - azokkal a szörnyetegekkel, akiket az Egy Isten Fiai kivezettek az atlantiszi fogságból a történelem előtti Egyiptomba, ahol a gyógyítás templomaiban a sebészpapok megszabadították őket az állati származás tanújeleitől, és "emberré tették őket".

- Ez az entitás célja a földön - tanította Cayce -: élő példája lenni az Ő tanításának: "Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek... Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok..." Ezek céljaid a földön. S gyönyörűen be is teljesíted majd - vagy ismét csúfos kudarcot vallasz, miként Atlantisz földjén, és miként azt számtalan lélek teszi a mi korunkban.

A végső Armageddon csatája nem a Földön fog lezajlani - mondta Cayce. Lelkek közötti csata lesz ez, azok a lelkek fogják megvívni, akik elhagyják a földet, azok ellen, akik vissza akarnak térni. Az egykor elhagyott Isten felé igyekvő lelkek az elkárhozott lelkek ellen, akik azt remélik, hogy ha erősen kapaszkodnak ebbe a hanyatló bolygóba, akkor mindörökre elszakadhatnak Istentől.

Az ortodox dogma kifejezéseivel élve, ezt a harcot nem az élők, hanem a holtak vívják majd meg.

De Edgar Cayce nem tett nagyobb különbséget holtak és elevenek között, mint amekkora különbség a hernyó, a báb és a pillangó között van. Így a végső Armageddonban részt vevő lelkek ugyanazok lesznek, akik a Kezdettől mindig is voltak. Semmi sem lesz más, csak az, hogy más tudatsíkon tartózkodnak. Az anyag börtönéből átköltöztek az örökkévaló síkra, ahonnan származnak.

KILENCEDIK FEJEZET

1941-ben Edgar Caycenek alkalma volt igazlátást adni az A. R. E. két tagja számára, és a szövegben elismerő szavakkal illette őket, mert a Társaság munkája érdekében elemezni engedték saját karmikus ellentétüket. Sikerült elásniuk a csatabárdot, és olyan harmóniában dolgoztak együtt, hogy Thomas Sugrue, az író az általuk aprólékos türelemmel feldolgozott igazlátások anyagából állította össze Edgarról szóló életrajzi kötetét (Van egy folyó címmel).

Mindketten kölcsönös megbocsátást tanúsítottak egymás iránt; ahogy az igazlátás magyarázza, "mert mindkettő sikerrel nézett szembe önmagával. Jusson eszünkbe, miként rendelkezett Ő: ŤTe azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsedť. Ne téveszd soha szem elől a bizonyosságot: Ő, a Mester, Jézus melléd áll majd, ha te mellette akarsz állani."

A távoli múltban ez a két ember több életen keresztül is ellensége volt egymásnak - nem is annyira azért, mert eszményeik ellentétesek voltak, inkább azért, mert ugyanazt az ideált ellentétes célok érdekében szolgálták. Nem gyűlölték egymást, csak féltékenyek voltak a másik dicsőségére; az egóik közt dúló háborút embertársaik szolgálatának elébe helyezték, és ez évszázadokkal késleltette lelki fejlődésüket.

Edgar ugyanebben az igazlátásban beszélt az aggodalomról is, amelyet a fizikai halállal találkozó, felvilágosulatlan lelkek iránt érzett. Ha a lélek úgy élt, hogy nem tudott az élet szakadatlan vándorlásáról a tudat síkjai között, akkor "megértés nélkül távozhat, míg végül látszólag a megértés lehetősége is elmúlik".

Cayce hangot adott reményének, hogy az A. R. E. sikeresen terjeszti majd az igazságot, a földön tartózkodó egyén tapasztalásának minden szakaszában - könyvekben, szórólapokon, előadásokon, beszélgetésekben - úgy, hogy a tudás és a felhasználásához szükséges bölcsesség mindenki számára hozzáférhető legyen, aki igényli.

Minden gondolata mélyén ott rejlik az abszolút hit Krisztus hatalmában, aki felvilágosítja és megóvja az emberi lelket. 1932-ben arra kérték, mondja meg, mi a leghathatósabb érv a reinkarnáció ellen. Így felelt: - Az, hogy az ok és okozat törvénye érvényesül itt, az anyagi dolgokban. Ám a reinkarnáció elleni legerősebb érv egyben a reinkarnáció mellett szóló legerősebb érv is, mint minden olyan esetben, amikor egy elvet az alapjaira egyszerűsítünk. Mert a törvény szilárd, és érvényre is jut - még akkor is, ha egy lélek sohasem akarna reinkarnálódni, hanem a vég nélküli szenvedést választaná - hiszen a Mennyország és a Pokol egyaránt a lélek alkotása.

- De vajon szükségszerű-e, hogy a lélek keresztre feszítse a testet, ahogy Ő tette, amikor felfedezi, hogy az anyagi világban csak úgy valósíthatja meg saját üdvözülését, ha újra és újra belép ide, míg el nem éri azt a lelki tudatállapotot, amelyben a Teremtő hívévé szegődik?...

- Nem: a megbocsátás törvénye érvényesül, amely a Fiún keresztül vált elérhetővé számodra, aki a helyedre állt.

Cayce sohasem állította, hogy éber állapotban íróember volna, de amit írt, az megkapóan világos, érthető, és sohasem torzítja el semmiféle póz. A bizonyíték nyilvánvaló abból a beszédből, amelyet az A. R. E. számára tartott 1933-ban, s amelyben elmagyarázza saját álláspontját saját paranormális erőivel kapcsolatban.

- Ami az alvás közben rajtam keresztülfutó információ érvényességét illeti - ez olyan kérdés, amely természetesen ötlik eszébe mindenkinek. Én személy szerint úgy érzem, hogy ez az érték nagy mértékben függ attól, mennyi hit és bizalom van abban, aki ehhez az információforráshoz fordul.

- Erről az információ-forrásról, jóllehet harmincegy éve végzem ezt a munkát, nagyon keveset tudok. Bármit mondanék, az nagyrészt feltételezésekből állana. Nem hivatkozhatom nagy tudásra, hiszen magam is csupán tapogatózom.

- De hát hiszen mindannyian a tapasztalatokból tanulunk, nemde? Csak lépésenként teszünk szert hitre és megértésre. Többségünknek nincs olyan élménye, hogy egy csapásra tett volna szert vallására, mint az az ember, aki félúton járt a kút feneke és a pereme között, amikor egy adag dinamit felrobbanása kivetette onnan! Többségünknek úgy kell levonnia következtetéseit, hogy összeveti a bizonyítékokat valamivel, ami a belső énünkből válaszol.

- Annyi bizonyos, hogy a jelek szerint nemcsak egy, hanem több információs forrás is rendelkezésemre áll, mikor ebben az alvó állapotban vagyok.

- Az egyik forrás alighanem az a feljegyzés, amelyet az egyén készít tapasztalatairól az időben. A lélek tapasztalatainak összessége fel van jegyezve az egyén tudatalattijában, valamint az Akasha Krónikának nevezett helyen. Ezeket a feljegyzéseket bárki elolvashatja, aki megfelelően rá tudja magát hangolni. Úgy tűnik, én egyike vagyok azoknak a keveseknek, akik eléggé félre tudják tenni személyiségüket, hogy lelkük ráhangolódhassék az egyetemes tudás forrására. Nem kérkedésből mondom ezt; azt sem állítom, hogy olyan képességgel rendelkezem, amely másban ne volna meg. Őszintén hiszem, hogy nincs olyan ember, akinek ne volna meg ez a képessége. Biztos vagyok abban, hogy minden emberi lény nagyobb erővel rendelkezik, mint aminek valaha tudatában lesz - feltéve, hogy hajlandó az önzéstől megszabadulni, mert ez szükséges ahhoz, hogy ezek a képességek kifejlődjenek. Ön például hajlandó lenne, akár csak egy évben egyszer félretenni a személyiségét, és teljesen eltávolodni tőle?

- Sok ember kérdezi tőlem, hogyan veszem elejét a nemkívánatos hatásoknak, amikor munkához látok. Erre a kérdésre válaszolva hadd mondjam el egy gyerekkori élményemet. Mire tizenegy-tizenkét éves lettem, már háromszor elolvastam a Bibliát. Mostanra ötvenhat alkalommal olvastam végig. Nem kétlem, hogy vannak emberek, akik ennél többször olvasták. De életem során én megpróbáltam minden évben egyszer elolvasni.

- Nos, gyerekfejjel azért imádkoztam, hogy képes legyek tenni valamit a többi emberért - segíteni nekik önmaguk megértésében, különösen pedig beteg gyerekeken segíteni. Egy nap látomásom volt, amely meggyőzött engem, hogy imámra kedvező fogadtatást kapott.

- Igen, azt hiszem, akkori imám még ma is meghallgatásra talál. S mikor öntudatlan állapotba hozom magam, ezt hittel teszem. Abban is hiszek, hogy az információ forrása az Egyetemesből fakad, ha a kapcsolatot nem ingatják meg annak a személynek a vágyai, aki az igazlátást kérte.

- Néhányan azt gondolják, hogy a rajtam keresztülfutó információt olyan eltávozott személyiségektől kapom, akik kommunikációra vágynak - pár jóindulatú túlvilági szellemtől vagy vezetőtől. Ez néha igaz lehet, de többnyire nem vagyok "médium" a szó hagyományos értelmében. Ha azonban a személy, aki az igazlátást kéri, ilyen kapcsolatot és információt keresve jön, azt hiszem, ezt a fajtát is megkaphatja.

- Ha például valaki heves vágyat érez, hogy a nagypapával, a bácsikával vagy valami nagyszerű lélekkel lépjen kommunikációba, akkor a kapcsolat így alakul, és ilyenné válik a forrás is.

- Ne gondolják, hogy megvetendőnek tartom az olyanokat, akik ezzel keresnek meg. Ha azt akarod hallani, mit mond Joe bácsi, akkor azt fogod hallani. Ha egy egyetemesebb forrásra akarsz támaszkodni, akkor azt kapod.

- Ez az "amit kérsz, azt kapod" elv olyan, mint egy kétélű kard. Két irányba vág.

Két évvel korábban egy beszédében ezeket mondta az A. R. E. közönségének: - Ki ítélhetné meg, mi a helyes módszer, amellyel az élet rejtelmei után kutathatunk? Csak a megtermett gyümölcsök alapján tudunk ítélkezni: az élet efféle jelenségeit kutató emberek eredményei alapján.

- Akik nem régóta ismernek, gyakran megkérdik: "Spiritiszta ön? Hogyan kezdett érdeklődni a paranormális jelenségek iránt? Médium ön? Micsoda ön: ez, az vagy amaz?"

- Mindig az volt a vágyam, hogy a bennem lakó hitet szolgáljam. Úgy látom, ha valaki nem képes megfelelni a hitnek, amely szerint él, akkor nem tudja tudása legjavát nyújtani. Mert napról napra a hitünk szerint élünk. Ha nem tudjuk, miben hiszünk vagy miért, akkor bizony jócskán eltávolodhatunk attól, amire az Élet Forrása szánt bennünket.

- Mi az Élet? Mi ez az életnek nevezett jelenség? Hol és miként nyilvánulnak meg a különböző jelenségek?

- Van fizikai testünk, van mentális testünk is - és van szellemi testünk - azaz lelkünk. Ezek mindegyikének megvannak a sajátosságai. Pont úgy, ahogy a fizikai testnek megvan a felosztása - mindegyik része függ a többitől, és némelyik egy kissé jobban függ, mint mások -, a tudat tevékenységének is megvan a maga forrása, amely különféle módokon nyilvánul meg a test által.

- A léleknek ugyancsak megvannak a sajátosságai, és megvannak az emberek közötti megnyilvánulásának, fennmaradásának és gyarapodásának különböző módjai is. A paranormális erő a lélektudat megnyilvánulása.

- Térjünk vissza a szent történelembe. Tudják-e önök, hol írták le az első sorokat a paranormális jelenségre vonatkozóan? Hol írták le az első sort annak meghatározására, hogy mi a paranormális jelenség - hogy hol a határ a valóságos és a nem valóságos között?

- Akkor történt ez, amikor Mózest küldetése Egyiptomba szólította, hogy kivezesse a Választott Népet. Áronnal, a fivérével együtt, bottal kezében kellett a fáraó elé járulnia. Isten hatalmas csodákat mutat majd általa az embereknek. Mózes a Fáraó elé lépett, a földre vetette vesszejét, és az kígyóvá változott. A varázslók szintén eldobták az ő vesszejüket, és azok is kígyóvá változtak. De Áron vesszeje vagy kígyója felfalta a többiekét!

- Ezután kezdődött az, amit úgy hívunk, a tíz egyiptomi csapás. Az egyikben Áron kinyújtotta vesszejét a folyóvíz fölé, és az vérré változott. A varázslók is kinyújtották a vesszeiket, és a folyóvíz nekik is vérré változott. A következő csapás a békák voltak, és a varázslók ezt is utána tudták csinálni varázslataik segítségével. Aztán következett a tetvek csapása, mikor a vesszőt a föld porához érintették; és ez a csapás volt az első példa arra, hogy a testből vér távozott el. A varázslók ezt is megpróbálták, de semmi nem történt. S ők így fordultak a Fáraóhoz: "Az Isten ujja ez!". (Mózes II. 8:18,19)

- Ennél a pontnál húzhatunk egy választóvonalat a varázslat és Isten dolgai között. Ha tudjuk, ha meg vagyunk győzve, ha látjuk az eredményét, hogy valójában Isten ujja az, akkor tudhatjuk, hogy az általunk látott vagy tapasztalt jelenség isteni eredetű-e, vagy más!

- De hogyan lehetne más? Azt mondjuk, minden erő, minden hatalom egyetlen forrásból ered. Ezzel egyetértek; csakhogy amikor az Élet Erejét helytelenül használják, a jelenség nem marad el - akkor sem, ha rossz szándékok hozzák létre. Éppen úgy, ahogy születnek köztünk emberek, akik szellemileg fogyatékosak vagy testileg nyomorékok. Az ilyen nyomorúságról az egyén látszólag mit sem tehet. (Hangsúlyozom: látszólag.) És az élet mégis megy tovább. Előfordultak már tévedések, eltérések a Mindenható céljaitól. De mégis minden ment tovább.

- Talán nincs nagyszerűbb példázat, mint amely az együtt növekedő búzáról és konkolyról szól. A konkolyt nem lehetett tövestől kitépni, mert tönkrement volna a búza is. De eljött az idő, mikor a búzát csűrbe gyűjtötték, és összegyűjtötték a konkolyt is, hogy tűzre vessék.

- Ha a lélek igazi összhangban van az Élet Forrásával, vajon a jelenségeket nem inkább az irányítja, aki Áront vezette, mint aki a varázslókat? Az egyiptomi csapásokban volt egy pont, ahol a varázslók kudarcot vallottak. Tehát ha a paranormális jelenségek valami más forrásból származnak, nem az Egyetemes Isteni Forrásból, akkor azokban is kell lennie egy pontnak, ahol kudarcot vallanak.

- A Mester összhangban volt Minden Jóság Egyetemes Forrásával. Úgy gondolom, voltak többen is, különböző időkben, akik Istennek tetsző, szent, élő áldozatnak ajánlották fel önmagukat. Ezért bármelyikünk számára lehetségesnek kell lennie harmóniába kerülni a Tudás Egyetemes Isteni Forrásával, ha megfizetjük az árát.

- Jelenlegi életemben gyakran vallottam kudarcot; nem sikerült eleven áldozattá válnom oltárán az erőnek, amely rajtam keresztül megnyilvánul. Ebben az értelemben, azt hiszem, médiumnak is nevezhetnek. De remélem, inkább talán csatorna vagyok, melyen keresztül az áldás jut el sokakhoz, nem pedig médium, akin át mindenféle erők megnyilvánulhatnak. Ha ez Istentől van, jónak, helyesnek kell lennie. Vagy: ha ez helyes, akkor a Legfőbb Jótól, Istentől ered. Bízom abban, hogy ebből a jóból származik a rajtam keresztül megnyilvánuló paranormális erő.

A tökéletes hit nyugodt, derűs megfogalmazása ez, egyszerű szavakkal kifejezve, ami a szépségét adja. Cayce szeretete és Krisztusba vetett hite, ha lehetséges, még bensőségesebben, odaadóbban szólal meg az 1934-es beszédben, amelyet ugyanehhez a csoporthoz intézett.

- János Evangéliumában (14:1-3) Jézus ezt mondja: "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek; higyjetek Istenben és higyjetek én bennem... És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek".

- Ha végigtekintünk a ma ismert világ történelmén, milyen gyakran bukkannak fel nagyszerű vallási vezetők vagy próféták? Platón szerint ennek gyakorisága ezer évre tehető. Magából a történelemből ítélve a földre érkező vallási tanítók megjelenése között eltelt idő hatszázhuszonöt és ezerkétszáz év között váltakozik.

- Most feltehetik a kérdést: "Ezek szerint ilyen gyakran jött el Krisztus a földre?"

- Nem, ezt nem állítom. Nem tudom, hányszor jött el Ő. Ha azonban figyelmesen megvizsgáljuk a Szentírás következő szakaszait, érdekes gondolat körvonalazódik előttünk: "Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi nem lett, a mi lett... És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk... A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt". (János 1:1-14)

- Sokan azt mondják, hogy ezek a szavak szellemi dolgokról szólnak. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. De ha az Ige testté vált, és közöttünk élt, hogyan lehetnénk biztosak abban, hogy nem szól-e anyagi dolgokról is?

- Amikor Izrael bíráihoz beszélt, a Mester így szólott: "Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült." S azt mondták neki a zsidók: "Még ötven esztendős nem vagy, és Ábrahámot láttad?" Jézus így felelt: "Bizony, bizony, mondom néktek: mielőtt Ábrahám lett, én vagyok." (János 8:56-58)

- Vajon hogy gondolta ezt Jézus: spirituális értelemben, esetlen a szó szoros értelmében - vagy mindkettő? Önök mit gondolnak erről? Én nem tudom. De ezt a lelki üzenetet hagyta reánk; mindenki becsülje értéke szerint, és alkalmazza saját tapasztalataira.

- Most lapozzunk Mózes első könyvének tizennegyedik fejezetéhez, és olvassuk el azt a részt, amelyben Ábrahám előtt lerója tiszteletét egy bizonyos királyi pap, Melkhisédek, aki kenyeret és bort hozott neki. "Mert ez a Melkhisédek Sálem királya, a felséges Istek papja, a királyok leveréséből visszatérő Ábrahámmal találkozván, őt megáldotta... Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké." (A zsidókhoz 7.)

- A Mester volt vajon ez a Melkhisédek? Nem tudom. Olvassák el önök is. Talán tévedek, mikor úgy gondolom, hogy a Mester volt: az az ember, akit a későbbiekben Jézusként ismertek.

- Tekintsünk most bele Józsué könyvébe. Ki mutatott utat Józsuénak, amikor Izrael vezetőjévé vált? Ki vezette Józsuét, miután átkelt a Jordánon? A Bibilia azt mondja, hogy az Ember Fia jött el, hogy vezesse az Úr seregeit. S miután Józsué találkozott Isten emberével, Izrael minden gyermeke félt tőle. (Józsué 5:13-15)

- A fenti utalásokból vonjunk le néhány következtetést, és egészítsük ki a paranormális információkkal. Krisztus Szelleme már Jézus eljövetele előtt sokszor megnyilvánult a földön, olykor olyan alakban, mint Melkhisédek, máskor pedig spirituális hatásként, azokon a tanítókon át, akik az Egy Isten hitét fenntartják.

- Mi köze ennek a következtetésnek Krisztus második eljöveteléhez? A fentiek értelmében nincsen második eljövetel! És ha megfontoljuk a körülményeket, amelyek lehetővé tették az Ő különböző megjelenéseit - vagy, ha úgy tetszik, azt az egy, Jézusként való megjelenését -, visszakövetkeztethetünk bizonyos tényekre a Mester visszatérésével kapcsolatban.

- Miért épp Názáreti Jézusként jött el? Akkor már több, mint négyszáz esztendeje nem érkezett kinyilatkoztatás az ember számára, legalábbis nem maradt nyoma. Tehát a sötétség és az emberi tékozlás hozta el Krisztust a világba? Ha igen, akkor megfordult a természet törvénye, miszerint a hasonló hasonlót szül. Isten törvényei nem fordíthatók meg, ilyesmit sohasem fogunk tapasztalni. Azok a törvények változhatatlanok, és igazak maradnak, bármilyen királyság uralkodjék is a földön.

- Akkor mi váltotta ki Jézus eljövetelét? Egy nép volt az, amely őszintén kereste Istent - egy kis csoport, mely önmagát csatornává változtatta, amelyen keresztül az a nagyszerűség átjöhetett. Kik voltak ezek az emberek? A világi történetírás által számon tartottak közül a leggyűlöltebb, a Bibliában alig említett csoport, az esszénusok, a gyűlölt nép, a zsidóság legalja...

- Ezek az esszénusok arra szentelték életüket, hogy találkozóhelyet készítsenek elő Isten és az ember számára, hogy Jézus, a Krisztus eljöhessen a világra. Tehát megtörténtek az előkészületek; és ha mi készítjük majd elő a találkozóhelyet - a szívünkben, az otthonunkban vagy a templomunkban -, akkor mi is elérhetjük, hogy Krisztus eljöjjön újra, és akkor el is jön majd. A szelleme mindig velünk van, és mindig velünk is marad...

- Mindnyájan hisszük, hogy Ő alászállt a Pokolba, és ott is folytatta tanítását. Ez áll a Bibliában, és szerintünk ez így igaz. De nem igazán hisszük. Ha hinnénk, nem találnánk hibát egyetlen lélekben sem - soha! Ha elhinnénk, hogy Ő lement a Pokolba, és ott tanította az embereket, hibáztatnánk-e szomszédunkat, mert a csirkéi átjárnak a mi udvarunkba, vagy mert nem hiszi pontosan azt, amit mi?

- Ő testet öltött a kedvünkért. Hányszor? Válaszolja meg ki-ki önmagának. Mikor fog újra eljönni? Ha majd azt az életet éljük, amelyet kijelölt nekünk, akkor tesszük lehetővé Neki, az Úrnak és Mesternek, hogy visszatérjen.

- "Nem hagylak titeket árvákul; ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek".

Cayce tehát éber állapotban is toleráns, ortodox őseihez méltó, őszinte templomjáró embernek mutatkozik, akinek eszébe sem jut, hogy saját személyes hitét másokra kényszerítse, de az sem, hogy ezt másoknak megengedje. Nehéz lenne azonban továbblépni erről a pontról a reinkarnáció Cayce-féle magyarázatáig. Előbb meg kell értenünk, hogy szerinte Krisztus Istenség volt, aki Jézus nevű, magasan fejlett emberi lélek által nyilvánult meg. Továbbá: ugyanennek az Istenségnek korábban többször is meg kellett nyilvánulnia a földön, mire fel tudott készíteni egy oly fejlett szellemiséggel rendelkező emberi testet, hogy a végső feladat, a Megváltás alkalmából befogadja Őt.

Biztosítjuk az olvasót: nem létezik olyan igazlátás, amelyben Edgar Cayce arra utalna, hogy a Biblia szövegét bárki gonosz szándékkal megváltoztatta volna. Amikor megkérdezték tőle, hogy előfordulhatott-e ilyesmi, azt felelte: a Biblia szelleme ma is teljes és érintetlen, hatalma a spirituális erőből fakad, és a szövegösszefüggések nem befolyásolják. Röviden: a Biblia továbbra is Isten ígérete az emberiség számára, hogy sohasem hagyja el.

Másfelől viszont alvó állapotban sohasem tagadta, hogy a Biblia sok helyen elvesztette eredeti világosságát, hiszen a héber eredetit bizánci görögre, majd klasszikus latinra, végül Jakab korabeli angolra fordították.

Ha alaposan megvizsgáljuk azokat az igazlátásokat, amelyek a Krisztus korabeli Palesztinát érintik, kiderül, hogy Cayce igazlátásai az ősi iratok igaz bölcsességének megőrzésében sokkal nagyobb szerepet tulajdonítanak az esszénusoknak, mint a hagyományos zsidó egyháznak, amely akkoriban azt a periódusát élte, melyet XII. Pius pápa így definiált: "a tettekben megnyilvánuló eretnekség".

Amikor Krisztus a zsinagógákban prédikált, szentbeszédeiben semmi újat vagy ismeretlent nem hirdetett. Kínosabb dolgot cselekedett: fölelevenítette a régi tanításoknak azokat a részeit, amelyeket a szanhedrin megtagadott, vagy átértelmezve őket, a maga politikai céljaihoz igazított.

E helyen érdemes megemlíteni: a Holt-tengeri tekercsek, megfejtésüknek még a mai, kezdeti állapotában is megerősítik, hogy Krisztus sok tanítása változatlan formában, sőt gyakran szó szerint megtalálható az esszénus iratokban, amelyek már legalább száz évvel az Ő születése előtt is léteztek.

Ez azt bizonyítja, hogy Krisztus alapvető összhangban volt az esszénusok tanaival, bár ezek az Ő korában oly éles ellentétben álltak az ortodox júdaizmussal, hogy a héber nyelvű szent iratokban még csak utalni sem volt szabad rájuk.

Sajnos a szektában szép számmal akadtak lázítók és forrófejűek is, akik azt vallották, hogy a cél szentesíti az eszközt, és ez odáig is elment, hogy időnként gerillaakciókat hajtottak végre: megtámadták a szaducceusok és a farizeusok karavánjait. A csoport nyilvánvalóan ellentmondásban volt Krisztus intésével, hogy az erőszak minden formája kerülendő. Még a tanítványai közé sorolt két-három esszénus is elég gyakran megfeledkezett magáról; incidenseket provokáltak, amelyeknek nem lehetett más eredménye, mint hogy fokozta a konfliktust az Ő ellenségeivel.

Jeruzsálem akkoriban római megszállás alatt állt, körülbelül úgy, ahogy századunkban Franciaországot megszállták a nácik. Az esszénusok azonban olyan szekta tagjai voltak, amely régóta illegalitásban élt; gyakorlatilag nem jelentett számukra különbséget, hogy most a rómaiak üldözték őket, és nem a főtanács. A szektát végül a római hadsereg semmisítette meg a szanhedrin ösztönzése nyomán - ugyanez a testület szorgalmazta Krisztus megfeszítését is.

Vannak, akik szerint a Holt-tengeri tekercsek lassanként kibontakozó szövege szerint az esszénusok tantételei erősen a reinkarnáció törvényeiben gyökereznek.

Ezen túlmenőleg is: az esszénus szekta volt az egyetlen, amely helyesen megjövendölte Krisztus eljövetelét. Ahogy az apokrifok és a Jelenések Könyve a bennük rejlő igazság védelmében szimbolikusan "elkódolt" szöveget tartalmaz, az esszénus prófécia is múlt időben fogalmazódott meg, és benne Krisztust különböző neveken hívják: az Igaz Ember, a Messiás vagy a Fény Fia, sohasem az igazi nevén; a szanhedrinre pedig a Gonosz Papként utalnak. Minden más vonatkozásban pontos megjóslása ez az egy évszázaddal később bekövetkezett eseményeknek.

Cayce kategorikusan állítja, hogy az esszénusok, lévén az egyetlen szekta, mely felkészült Krisztus földi eljövetelére, tagjai nemcsak a szülés körül, a jászol mellett, valamint az Egyiptomba költözésben segédkeztek, hanem gyermekkorában tanították is Jézust. Ezek közül a tanítók közül Cayce sokakat felismert a jelenben.

- Akkor az entitás olyan tanítás vagy irányzat követőjévé vált, amely megkísérelte visszaállítani az egykori szektát, melyet Illés alapított a Karmel-hegyen...

- Az emberek közötti megosztottság következtében szekták alakultak, mint a farizeusok, a szadduceusok és az ilyenfélék; így jött létre az esszénusok csoportja is, amelynek tagjai nemcsak a szájhagyomány útján fennmaradt tanításokat tartották becsben, hanem feljegyezték a természetfeletti élményeket is - álmokat, látomásokat, hangokat -, amelyeket ezek a különleges emberek átéltek...

- Ezeket ma asztrológiai előrejelzésnek neveznénk, és ide tartoznak a Messiás eljövetelére vonatkozó feljegyzések is. Ezek azok közé a feljegyzések közé tartoztak, amelyeket a Karmel-hegyen adott át Illés, aki az előfutár volt, az unokatestvér volt, Keresztelő Szent János volt...

- Ennélfogva a csoport, amelyre mint esszénusokra hivatkozunk, Melkhisédek tanításai nyomán alakult, amelyeket Illés, Elizeus és Sámuel terjesztett tovább. A mozgalom nem egyiptomi volt, bár egy korábbi időszakban elfogadták egyiptomiak is, és a mozgalom részévé váltak. Zsidókat és nem zsidókat egyaránt a tagok közé fogadtak... Önmagukat olyan csatornává igyekeztek változtatni, amelyen át eljöhet Ő, az új vagy az isteni eredet megtestesítője...

- Az esszénusok segédkeztek a gyermek Jézus tanításában, valamint Jánoséban is. Mert János még inkább esszénus volt, mint Jézus. Mert Jézus a törvény szellemét tartotta szem előtt, János viszont betű szerint követte.

Az igazlátásokban található, Jézusra vonatkozó részletes és alapos utalások olvastán az embert hatása alá keríti a szöveg valóságossága. Edgar Cayce mindig úgy hivatkozik Rá, mint közvetlen, eleven Erőre, mely nincs távolabb az embertől, mint a saját karja.

Ha Krisztus Jézus testében megnyilvánulva - érvel Edgar Cayce -, a földön fejezte be saját lelki fejlődését, mindjárt meggyőzővé válik a tanítványoknak adott biztatás, hogy ők is képesek lesznek megtenni mindazt, amit Ő megtett. Ez nyilván lehetetlen lett volna, ha spirituálisan olyan tökéletlenek maradnak, mint voltak. Ez a kijelentés kétségkívül arra utalt, hogy sokszor visszatérnek még, mielőtt elérik a megvilágosodásnak azt a szintjét, amelyen Ő volt.

Vagy pedig azt kellene feltételeznünk, hogy Krisztus szinte emberfeletti vakhitet várt el követőitől. Csupán egyszeri próbálkozás lehetőségét kínálta fel a túlélésre: ha nem vétkezünk többé, csak akkor léphetünk be a mennyek országába. Lehetséges volna ilyen gyakorlati érzék nélküli maximalistának tekinteni Őt? Hiszen összes többi tanítása minden értelemben praktikus és valóságközeli.

Cayce sokkal logikusabbnak találta, hogy az Ő meghatározása szerint a lélek végső megváltása nem "azonnali megdicsőülés", hanem a lábnyomok lassú, türelmes visszakövetése. Ebben a rendszerben az önmagában kételkedő számára a reinkarnáció gondolata segít elkerülni a kétségbeesést, ha azt kell látnia, hogy fürgébb társai megelőzik. Levonhatja ebből azt a tanulságot, hogy szabad akaratát éppúgy alkalmazhatja a saját érdekében is, ahogyan ellene. Az út megmutatkozott előtte - a többi tőle függ. Föl kell kelnie párnáiról, és el kell indulnia, nehogy egy nagyon is halandó Megváltó testileg elragadja egy hamis Mennyországba.

Megtanulja, hogy ha egy ártatlan ember igazságtalanságot szenved el valamely hatalmas ellenség kezétől, és emiatt "jogosan" bosszút áll, ezáltal fölöslegesen odabilincseli magát ehhez az ellenséghez. Mindketten arra kényszerülnek, hogy együtt térjenek vissza, és újraéljék az egész szomorú, negatív konfliktust, míg el nem érnek arra a fejlettségi szintre, ahol már elegendő józan eszük van ahhoz, hogy elássák a csatabárdot, és felhagyjanak az ellenségeskedéssel. Kettejük közül a fejlettebb léleknek el kell halasztania saját spirituális fejlődését, mert rákényszerítette magát, hogy annak a kevésbé fejlett léleknek a tempójával folytassa útját, akinek kárt okozott.

Ha viszont elég okos ahhoz, hogy ne alkalmazzon hasztalan megtorlást, hanem "odafordítja a másik orcáját is", ezáltal megszabadítja magát az ellenségével kapcsolatos minden további bonyodalomtól. A teher akkor az ellenségére kerül, akinek egyedül kell visszatérnie, hogy helyrehozza, ami kárt maga mögött hagyott.

Miért nem tett Krisztus társadalmi különbséget farizeusok és szajhák, kocsmárosok és mértékadó tudósok között? Biztosan azért nem, mert testi öltözékük ideiglenes és mulandó volt, Ő pedig csak az önkéntes száműzetésben, lassú és fájdalmas folyamatban küszködő lélek végső boldogulásával törődött.

Mit mást mondott Krisztus, mikor arra intett, hogy szeressük felebarátunkat, ha nem ezt: - Ne legyetek bolondok gyűlölni őt, és megterhelni magatokat egy újabb ellenség fölösleges súlyával!

Krisztus sohasem volt toleránsabb és irgalmasabb, mint a házasságtörő asszony esetében. A szeretet törvényét úgy ültette át a gyakorlatba, hogy az Ő nevét viselő egyházak közül csak nagyon kevesen igyekeznek utánozni. És mégis, valójában csupán ennyit mondott: "A milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek". Figyelmeztette a nő vádlóit: annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy következő életeikben bűn elkövetésén érik tetten őket, pusztán azért, hogy megtanulják elvetni maguktól a mások elítélését és a képmutatást, ami a lélek két legáltalánosabb rákfenéje.

A tékozló fiúról szóló példabeszéd a helyes perspektívába állítja vissza Istent, akinek alakját ugyancsak eltorzították az Ótestamentumban: a szétszórt nomád törzsek furkósbotként használták a bosszúálló Jehovát, hogy vérszomjas harcosaikat távol tartsák társaik és végül önmaguk kiirtásától.

Ezért a tékozló fiúról szóló példabeszéd csak akkor viszi tovább igaz egyetemességét, ha Isten a megbocsátó Atyává válik, és a Fiú lesz az eltévedt, a Földön bolyongó lélek, aki jelképes rongyaiban fél visszatérni atyjához.

A khalkedóni zsinat (Kr. u. 451) dekrétumával, amely kétféle, különálló, emberi és isteni természetűnek határozta meg Krisztust, egyetértett Edgar Cayce is, amikor ugyanerre a kérdésre válaszolt: - Krisztus nem egy ember! Jézus volt az ember! Krisztus a hírnök volt!... Krisztus minden korban ott él! Jézus csak egy korban élt!

Krisztus bizonyára felkészült arra, hogy olyan, megtisztult testben tér vissza tanítványaihoz, amilyet majd ők is magukra öltenek, ha egyszer megtérnek az Atyához - különben miért vonta volna vissza önmagát Jézus testéből oly hosszú időre, hogy a szenvedő így kiálthasson fel a keresztfán: - Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet? - Végképp ellentétes minden tanításával, hogy Krisztus a tizenegyedik órában utat engedjen a megmagyarázhatatlan kétségeknek, és ezekkel a szavakkal forduljon Istenhez. Nem szolgált volna ezzel egyéb célt, mint hogy elcsüggeszti követőit, kiknek Beléje vetett hite mindaddig töretlen volt.

Logikusan megmagyarázva Krisztus bizonyára azzal a céllal vetette alá magát a megfeszíttetésnek, hogy megmutassa követőinek, milyen könnyűszerrel el lehet dobni a test földi kötelékeit, és bebizonyítsa, mennyire jelentéktelen a test, ha már nem szolgál a lélek otthonául.

Ezen a meggondoláson alapul Edgar Cayce elmélete, amely sehol nem szerepel az egyházi dogmatikusok vitáiban, bár mind közül a legérthetőbbnek tűnik. (Tartsuk észben, hogy az élő testet anyagi testnek, a halál utánit pedig fizikai testnek nevezi.)

- Az entitás, amikor ott találja magát egy birodalomban, amilyenekben bővelkedik a Naprendszer, nem földi alakot vesz magára, hanem az adott bolygó vagy tér elemeivel összhangban álló mintát ölt fel. A Békesség Hercege ugyanígy jött el emberi alakban a földre, hogy beteljesítse saját fejlődését. Legyőzte a testet és minden kísértést. Így Ő lett az első, aki győzedelmeskedett a testi halálon. Így vált képessé arra, hogy megfényesítse, új életre keltse azt a testet, és újra felvehesse, annak ellenére, hogy a test nedvei elfolytak a bevert szögek helyén és a lándzsa ütötte seben...

Cayce határozottan állította: Krisztus már elkezdte magára ölteni halhatatlan formáját, amikor Mária Magdolna meglátta őt két angyal társaságában:

- A kertben Máriához intézett szavak szerint: "Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz"... Mária normális, anyagi szemével nézve a test olyan volt, hogy nem lehetett megérinteni, amíg nem egyesült Minden Erők Forrásával...

Cayce ezt követőleg tovább elemzi János evangéliumát, a huszadik fejezet 19-29. verse közötti szakaszt.

- Amikor a fizikai test (a szellemtest) belépett a szobába, noha az ajtó zárva volt, ezt nem úgy tette, hogy részévé vált a fának, amelyen keresztüljött. Újraalkotta magát az éterhullámokból, amelyek jelen voltak a szobában, mert a találkozást már előkészítette a hit... "Fiaim, van-é valami ennivalótok?" - e kérdés jelezte a tanítványok számára, hogy nem átlényegülésről van szó: a test atomjai és sejtjei regenerálódtak...

Első pillantásra különösnek tetszhet ekkora fontosságot tulajdonítani e Krisztus-fogalomnak, hiszen ez látszólag csekély szerepet játszik abban, miként viszonyulnak a nyugati egyházak a reinkarnációhoz. Ám épp ez az a téma, amely körül az egyház korai történetében a legádázabb viták dúltak, és ennek számos következménye közül az egyik az, hogy a reinkarnáció tanát kivetették a nyugati vallásokból.

Mielőtt tovább követnénk e témát a forrásoktól egészen a mai ortodox nézetekig - amelyek további súlyos terheket róttak Edgar Caycere -, bemutatjuk ugyanezeknek a bibliai részleteknek egy másik értelmezését, a híres angol teológus, Leslie D. Weatherhead, bölcsészdoktor, a filozófia díszdoktora, a londoni City Templom lelkésze, Őfelsége Hadseregének tiszteletbeli káplánja tollából.

"A feltámadással foglalkozó kutatók véleményem szerint nem szenteltek elég figyelmet a halotti ruháról szóló részleteknek, melyek a negyedik Evangéliumban találhatók. Ez a leírás - ellentétben az Evangélium más részeivel - számomra szemtanúi beszámolónak tűnik.

Világosan kiderül, hogy a halotti lepel, amely hónaljig fedte a testet, összeesett, mintha a test elpárolgott volna alóla. Megtudjuk azt is, hogy a fejére tekert kendő a peremén állt, mintha a fej is elpárolgott volna. Ha a kutató a negyedik Evangélium huszadik fejezetéhez lapoz, és elolvassa az első húsz verset, rájön majd: épp a halotti lepel elhelyezkedése győzte meg Pétert és Jánost, hogy Krisztus megszabadult fizikai testétől, mégpedig olyan módon, amely számunkra érthetetlen, de az "elpárolgás" vagy "szertefoszlás" szavakat sugallja.

Vélhetnénk, mi sem áll távolabb egymástól, mint egy magányos látnok és az ortodox angol metodizmus egyik szilárd pillére, de Edgar Cayce vallásfilozófiája szinte sehol másutt nem kapott olyan megerősítést, mint Dr. Weatherhead világos és lényegretörő szövegében.

Pszichológia, vallás és gyógyítás című művében Dr. Weatherhead kijelenti: "Az, hogy Constantinus római császár megtért a keresztény hitre (Kr. u. 325), nagyon is kétes értékű nyereség volt Krisztus ügye számára. Lehet, hogy az égen keresztet látott, amelyet e szavak vettek körül: In Hoc Signo Vinces (e jelben győzni fogsz), ám ő olyan kereszténységet teremtett, amely elvetette a keresztet; akár egy párnát is használhatott volna jelképeként.

A mindenek felett álló Név egykor megjelent Krisztus ifjú lovagjainak sápadt homlokára, akik vagy százával haltak meg érte, vagy szerteszét vágtattak a gúnyos, közönyös világban, hogy hirdessék az örömhírt, az Evangéliumot. De az az idő már elmúlt. Constantinus "megtérése" katasztrófának bizonyult...

A kereszténység gyakorlatilag erő és szépség nélküli, udvarias álarccá vált. Minden udvari léhűtő kereszténnyé lett. A gerinctelen talpnyalók, akik vihorászva élték a semmittevés napjait a római udvar fényűzése közepette, a sunyi, ravasz paraziták, akik a birodalom energiáján és hatalmán élősködtek, egy csapásra megtértek mind...

A pogányság megmaradt, de ráragasztották a kereszténység címkéjét, amiként ma is. Krisztus vallása sohasem támadt fel, néhány rövid időszakot kivéve, és igaz szentek nélkül túl sem élte volna a századokat."

Forduljunk most Voltaire (1694-1778) géniuszához, aki a történelem egyik legnagyszerűbb gondolkodója és a demokrácia egyik szülőatyja volt. Meglátjuk, hogy az ő Filozófiai szótárából vett, csípős idézetek jócskán megelőzték Dr. Weatherhead érveit.

"Az első század végére vagy harminc evangélium létezett, mindegyik más társasághoz tartozott, és Kisázsiában, Szíriában, Alexandriában, még Rómában is vagy harminc keresztény szekta bújt elő a földből - írja Voltaire. - Két-három történész, zsoldosok vagy fanatikusok lehettek, piedesztálra emelte a barbár és elpuhult Constantinust, az igazságos és bölcs Julianus császárt pedig úgy állította be, mint valami gonosztevőt. A későbbi krónikások ezekből merítettek: megismételték a hízelgést és a rágalmakat is. Végre eljött az egészséges kritika ideje: ezernégyszáz évvel később a felvilágosodott emberek felülvizsgálták a tudatlanok ítéletét.

Constantinusról bebizonyosodott, hogy megalkuvó volt, aki egyformán vetett meg Istent és embert. Így okoskodott: "A keresztség minden vétek alól feloldoz. Ezért megölhetem a feleségemet, a fiamat és minden rokonomat. Aztán megkeresztelkedhetem, és a Mennybe jutok". És eszerint is cselekedett. De keresztény volt, és szentté avatták..."

Az egyik dogmatikus iskola azt állítja, hogy a reinkarnációt a niceai zsinat utasította el. Ez esetben érdemes ideiktatni Voltaire elemzését a zsinat céljáról:

S végül Voltaire eképpen tapint az ügy lényegére: "Az Egyház alapítói közül egyik sem idézett egy árva szakaszt sem a négy evangéliumból úgy, ahogy mi elfogadjuk ma őket.

Nemcsak hogy az evangéliumokból nem idéztek: ráadásul ragaszkodtak néhány olyan passzushoz, melyeket ma csak a kánon által elutasított apokrifokban találunk meg.

Oly sok hamis evangéliumot hitték először hitelesnek, hogy azok, amelyek ma hitünk alapját képezik, ugyancsak lehetnek hamisítványok."

Mindez logikusan elvezet bennünket Órigenész (Kr. u. 185-254) tanaihoz, amelyek körül ekkor összpontosult a vita.

Órigenész tanításai létfontosságúak voltak az eredeti evangéliumok fennmaradásában. Tolla éppoly termékeny volt, mint Voltaire-é, de az Encyclopaedia Britannica szerint legtöbbet vitatott munkája, a Stromata tíz könyve szinte nyomtalanul elveszett. Ez rendkívül fontos tény, mivel Órigenész ebben hasonlította össze az elfogadott keresztény tanokat Platón, Arisztotelész, Numenius és Corrutus "keresztény" dogmáival. Egész életét az eredeti evangéliumok védelmének szentelte.

"Nem is a hit és a tudás összevetését tekintették sértőnek, hanem inkább egyes, elszigetelt állításokat, például a lélek preegzisztenciájáról (korábbi létezéséről) szóló doktrínát... Órigenész az egész emberiség bűnös voltát azzal tudta megmagyarázni, hogy a lelkek a világ teremtése előtt is léteztek, és már akkor elbuktak.

Órigenész Contra Celsum című művében leszögezi: "Nincs-e vajon összhangban az értelemmel, hogy minden lélek, bizonyos rejtélyes okoknál fogva (e helyütt csak Püthagorasz, Platón és Empedoklész nézeteiről beszélek, akikre Celsus sűrűn hivatkozik), korábbi cselekedeteik miatt vettetett emberi testbe? Nem ésszerű-e, hogy azok a lelkek, akik a lehető legnagyobb jócselekedetek véghezvitelére használták a testet, olyan testhez szereznek jogot, amelynek minősége fölötte áll a többiekénél?

A lélek, amely természeténél fogva anyagtalan és láthatatlan, anyagi helyen nem létezik a hely természetéhez illő test nélkül. Ennek megfelelően leveti egyik testét - melyre korábban szüksége volt, de a megváltozott állapothoz immár nem megfelelő -, és felváltja egy másikkal."

Ezt írja De Principiis című munkájában: "Minden lélek előző életének diadalai által megerősödve, a kudarcok által meggyengülten jön erre a világra. Helyét a világban a korábbi bűnök és érdemek határozzák meg; ezek döntik el, hogy megbecsülésben vagy megvetésben részesül-e. E világban való működése szabja meg helyét abban az ezután következőben."

Platón és Püthagorasz egyaránt elismerte a reinkarnációt. Hogyan is egészítette ki az ő "pogány" filozófiájuk a Keresztény Atyák hitét?

Püthagorasz (Kr. e. 582-507) nézetei csak Diogenész Laertiusz és Jamblikhusz róla írt életrajzaiban maradtak fenn. Az előbbi szerint Püthagorasz azt hangoztatta: "Mercurius adományaként lelke minden vándorlására emlékezett, valamint arra is, hogy lelke mit tapasztalt a halál és az újjászületés között."

Platónnál (Kr. e. 427-347) közvetlen ismertetést találhatunk: "A lélek idősebb, mint a test. A lelkek szakadatlanul újra és újra megszületnek a világra.

Az igaz filozófus lelke, amennyire lehet, tartózkodik az élvezetektől és vágyaktól, fájdalomtól és félelmektől... Mivel ha ugyanazt a véleményt alkotja, mint a test, és ugyanazokban a dolgokban leli élvezetét, sohasem tud tiszta állapotban a Hádészbe jutni, hanem mindig a testtől szennyezetten kell eltávoznia, és így hamar át kell költöznie egy másik testbe, következésképpen nem érintkezik azzal, ami isteni, tiszta és változatlan.

Tudjátok meg: ha rosszabbá váltok, akkor a rosszabb lelkek közé kerültök, de ha jobbá, akkor a jó lelkek közé; az egymást követő életek és halálok sorozatában úgy fogtok szenvedni, ahogy a hasonlóknak szenvedniük kell a hasonlók kezei által."

Szögezzük le azt is, hogy Szent Jeromos (Kr. u. 340-400) egyszer így magasztalta Órigenészt: "az Egyház legnagyszerűbb tanítója az apostolok óta". Ez aligha elfogadható, ha az Új Testamentum már akkor is olyan homályos volt a reinkarnációra vonatkozó utalásokat illetően, mint manapság. Órigenésznek kétségtelenül előkelő helyet tartottak fent az ősegyház alapítói között, tanításainak tehát szilárdan kellett támaszkodniuk az akkoriban elfogadott igaz evangéliumokon.

Alexandriai Szent Kelemen (150-220), Intés a pogányokhoz című művén szintén világosan kimutatható Platón hatása. "Hosszú idővel a világ keletkezése előtt már léteztünk Isten szemében, mert az a mi sorsunk, hogy Őbenne éljünk. Az Isteni Ige értelmes teremtményei vagyunk. Következésképpen a kezdetektől fogva létezünk, mert kezdetben vala az Ige... Nem először mutat irántunk könyörületet kóborlásaink során. A kezdettől fogva szánakozott felettünk."

Szent Jeromos és Szent Ágoston Platónra vonatkozó nézeteihez hozzá kell tenni Szent Gergely (257-332) véleményét is, aki azt állította: "Feltétlenül szükséges, hogy a lélek megtisztuljon, és ha ez nem megy végbe a földi élet során, akkor a következő életekben kell megvalósítani."

Szent Ágoston (354-430) annyira tisztelte Platónt, hogy ezt írta Contra Academicos címet viselő munkájában: "Platón üzenete a legtisztább és legsugárzóbb minden filozófia között; végre szétoszlatta a tévedés sötétjét, és most ott ragyog, elsősorban Plótinosznál, aki platónista, és olyannyira hasonlatos mesteréhez, hogy az ember azt hinné, együtt éltek, vagy inkább - mivel oly hosszú idő választotta el őket -, hogy Platón Plótinoszban született újjá."

Hogy a kör bezáruljon, Plótinosz (205-270) Órigenésszel együtt Ammoniusz tanítványa volt, aki Kr. u. 193-ban Egyiptomban megalapította a neoplatonizmus híres alexandriai iskoláját.

Plótinosz talán A lélek alászállása című művében a legérthetőbb és legkifejezőbb: "Így a lélek, noha isteni eredetű, a magasabb régiókból megérkezve beleolvad a test sötét tartályába, és bár természeténél fogva egy vízözön utáni istenség, leereszkedik ide a hatalom és más alacsonyrendű dolgok kedvéért...

Ám lelkeink ki is emelkedhetnek innen, hogy magukkal vigyék mindazt, amit bukott állapotukban megtudtak és elszenvedtek. Így tudják meg, milyen áldás a tiszta világban időzni, és az ellentétek összevetésével még világosabban érzékelhetik a felsőbbrendű állapot nagyszerűségét.

Ha megtapasztaljuk a rosszat, jobban ismerjük majd a jót is... Nem a teljes lélek lép be a testbe: egy része mindig a tiszta világban időzik, amely valamennyire különbözik ettől az érzékelhető világtól, és az a rész, amely itt időzik az érzékek világában, nem engedi megpillantanunk azt, amit a lélek felsőbbrendű része tapasztal.

Előttünk áll hát az ősegyház négy szentjének tanúvallomása. Nem lehet, hogy mindegyikük eszelős vagy hóbortos volt, az sem lehetséges, hogy egyházuk akkori tanításaival ellentétes tanokat tettek volna magukévá. A tényből, hogy következetesen ragaszkodnak Platón "keresztény" tanaihoz, kiolvasható az a meggyőződés, mely szerint maga Krisztus is belevette ezeket a tanokat saját filozófiájába.

Pontosan mikor esett át az evangéliumok eredeti szövege ilyen drasztikus átformáláson? Az elérhető kutatási anyagokban egy árva forrás sem akad, amely világos, bizonyító erejű választ adna. A Catholic Encyclopedia az egyetlen, amely egyáltalán sejtet valamit.

TIZEDIK FEJEZET

- Én bele tudom olvasni a reinkarnációt a Bibliába, és ezt mindenki megteheti! - mondta egyszer Edgar Cayce, jellegzetes száraz humorával. Bár minden évben elolvasta egyszer a Bibliát, a daytoni események után az volt az első reakciója, hogy újra elolvasta, ezúttal azt keresve, hol utasítja el a Biblia ténylegesen a reinkarnáció elméletét. Sehol sem talált ilyet. Igaz, olyat sem, amely egyértelműen támogatta volna ezt a nézetet. A Példabeszédek Könyvében azonban rábukkant egy különösen megrendítő részre (8:22-31), amely a Teremtésre vonatkozik: "Az Úr az ő útának kezdetéül szerzett engem; az ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva. Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem vala... Mikor készíté az eget, ott valék... Mikor megállapítá e földnek fundamentomait, mellette valék... Játszva az ő földének kerekségén, és gyönyörűségemet lelve az embereknek fiaiban."

Kötelességünk úgy tekinteni ezeket a sorokat, mint egy ismeretlen költő elvont képeit? Vagy föltehetjük a kérdést, ki az az "én", aki e sorokban megszólal? Nyilván nem egy hetven életévre szánt, halandó teremtmény, bármily talányosan fejezte is ki magát. Ha feltételezzük, hogy egy emberi lélek szavát halljuk, aki saját tudat alatti emlékezetéből való eredetéről beszél, azonnal minden sor logikus értelmet nyer. Nosztalgikus sóvárgás a kezdetek romlatlan örömei iránt, vágyakozás az eltaszított Isten után - mindez tökéletesen összefoglalja, mennyire kiábrándult az elcsigázott lélek az anyagi létezés terméketlen körforgásából, miután tékozló fiúként elszakadt a szerető Atyától.

Ez nem az a szigorú "predesztináció és eredendő bűn", amely Kálvin szerencsétlen, elátkozott humanoidját sújtja, még mielőtt beszívná az első lélegzetet, s tökéletes fűtőanyaggá teszi őt az örök tűzön, még mielőtt elhagyta volna az anyaméhet. Ez nem az elátkozottak kétségbeesése: ez csupán az eltévedt bárány sírása.

Ha ezt tekintjük modellnek, ugyan miként értelmezhetjük Salamon bölcsességeinek következő sorait: "Mert jó gyermek voltam, jó lélek adatott sorsomul. Sőt, mivel jó vagyok, szeplőtlen testbe jöttem."

A Jakab király korabeli angol Biblia-fordítás ezt az érdekes torzítást engedte meg magának: "Mivel eszes gyermek voltam, és jó lelkem volt. Sőt, mivel jó vagyok, szeplőtlen testbe jöttem" - ez követhetetlenné teszi az egész szakaszt. De bármelyik verziót tekintjük is, ugyan ki a bírája annak, hogy mi a jó, és mi a rossz? Világos, hogy maga a lélek, a saját előző életvitelét használva mércének. És persze semmi módon nem tudhatná, mi a "jó", hacsak nem ismeri ugyanígy az ellentétét is.

Hogy a lelkek földi megtestesüléseik különböző szintjein jók és rosszak egyaránt voltak, benne foglaltatik a Rómabeliekhez írt levélben (9:11-14): "Mert mikor még meg sem születtek, sem semmi jót, vagy gonoszt nem cselekedtek... megmondatott néki (Rebekkának), hogy a nagyobbik szolgál a kisebbiknek. Miképen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem. Mit mondunk tehát? Vajjon nem igazságtalanság-é ez az Istentől? Távol legyen!"

Ha nincs igazságtalanság Istentől, akkor vajon miért tanúsít olyan istentelen elfogultságot, hogy ok nélkül szereti Jákobot és ugyancsak ok nélkül gyűlöli Ézsaut? Ugyan mikor volt alkalmuk a teremtésük előtt ilyen eltérő természetet választani? Ha egyenesen a Teremtőtől kerültek Rebekka méhébe, akkor Ézsau hol másutt követhette el bűneit, ha nem a Mennyben? Ha így történt, vajon miért nem űzetett ki a többi bukott angyallal együtt egyenest a pokolba? Valószínűbbnek látszik, hogy a Földön, halandó testben tanult meg vétkezni, és öccse szolgájaként való visszatérése a törlesztéshez tartozott.

"Öröktől fogva mindörökké te vagy Isten - mondja a kilencvenedik zsoltár. - Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embernek fiai... Elragadod őket, mint az árvíz; olyanokká lesznek, mint az álom; mint a fű, amely reggel sarjad". [Ezen a helyen Károli Gáspár szövegét az alábbi fejtegetések érthetősége kedvéért az angolhoz hasonlóbbá igazítottuk. - A szerk.] A Mennyországot azokban az időkben a statikus tökéletesség örökké tartó állapotának tekintették. Ha a "Térjetek vissza embernek fiai" azt jelentette, hogy "térjetek vissza a Mennybe" (mivel az egyetlen alternatíva a Tüzes Verem), akkor a három átváltozás az árvízből az álomba, majd a fűbe nemcsak képileg rossz, de nem is összefüggő. Ha elfogadjuk, hogy az "árvíz" szó szerint vízbefulladásra utal - elvégre a Vízözön eléggé a közelmúlt történelméhez tartozik -, az "álom" pedig a halál és az újjászületés közötti átmeneti periódust jelképezi, a "reggel sarjadó fű" akkor is fölöttébb furcsa szimbólum a mennybéli lét érzékeltetésére, hiszen ott minden tökéletes, és semmi sem változik. A földi évszakok viszont igenis változnak. A fű minden tavasszal kinő, és télen elpusztul: ugyanilyen körforgást követ a reinkarnálódó lélek is.

A téma Jób könyvében megint csak felbukkan (1:20-21): "Akkor felkele Jób, megszaggatá köntösét, megberetválá a fejét, és a földre esék és leborula. És monda: Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből és mezítelen térek oda vissza."

Napnál világosabb: ha Jób egy és ugyanazon anyáról beszél, akkor szegénynek elment a józan esze. De ha elfogadjuk, hogy Jób nem volt történelmi személy, hanem a lélek szimbóluma, akkor a példabeszéd arra buzdítja az embert: akkor se essék kétségbe, ha már minden elveszettnek tűnik. Az anyaméh szimbóluma egyszerre magától értetődővé válik. A lélek addig semmiképpen sem kezdheti el következő életét, amíg "mezítelen vissza nem tér az anyaméhbe".

S mi a jutalma a léleknek, ha a földi körforgások végére ért, és visszatérhet, mint a tékozló fiú az Atyához, akit elutasított, és inkább önmagát dicsőítette? A Jelenések Könyvében (3:12) ez áll: "A ki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő".

Malakiás próféta könyvében (4:5) talán a legmeggyőzőbb példáját kapjuk annak, hogy az Illés és Éliás csak névváltozatok, és ugyanazt a prófétát jelentik. Malakiás ezt mondja a Krisztus előtti ötödik században: "Ime én elküldöm nektek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja." [Az angol szövegben itt az Eliah név áll, az újszövetségi idézetekben pedig Elias. - A szerk.]

Ötszáz évvel később Máté így nyilatkozik (16:13): "Mikor pedig Jézus Cézárea Filippi környékére méne, megkérdé tanítványait, mondván: Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek? Azok pedig mondának: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illyésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül."

S a tizenhetedik fejezetben így folytatódik: "És megkérdezék őt az ő tanítványai, mondván: Miért mondják tehát az írástudók, hogy előbb Illyésnek kell eljőnie? Jézus pedig felelvén, monda nékik: Illyés bizony eljő előbb, és mindent helyreállít. De mondom néktek, hogy Illyés immár eljött, és nem ismerék meg őt, hanem azt mívelék vele, amit akarának. Ezenképpen az ember Fiának is szenvednie kell majd ő tőlük. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szóla nekik."

Miféle logikus gondolatmenet késztette a tanítványokat arra, hogy azonnal levonják ezt a következtetést? Hacsak Jézus be nem avatta őket a reinkarnáció törvényeibe. Keresztelő Jánosnak annak idején Heródes a fejét vétette, Illés pedig ötszáz éve halott volt.

A lélek reinkarnációjának gondolata ugyanilyen ismerős lehetett Heródes számára is, mert Lukács Evangéliumában ezt olvashatjuk (9:7-8): "Meghallá pedig Heródes... mindazokat, amik ő (Jézus) általa történtek: és zavarban volt, mivelhogy némelyek azt mondák, hogy János támadt fel a halálból; Némelyek pedig, hogy Illyés jelent meg; mások meg, hogy a régi próféták közül támadt fel valamelyik. És monda Heródes: Jánosnak én vettem fejét: kicsoda hát ez, aki felől én ilyen dolgokat hallok? És igyekezik vala őt látni."

Egy ortodox hitű uralkodó kíváncsisága aligha ébredt volna fel holmi kósza pletykák nyomán. Kisöpörte volna udvarából a babonás idiótákat, akik ilyesmiben hisznek, és Jézussal nem is foglalkozott volna többet.

S a fentiek fényében mit kezdjünk az alábbi, János Evangéliumából származó részlettel (9:1-3)? "És a mint (Jézus) eltávozék, láta egy embert, ki születésétől fogva vak vala. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é, vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne Isten dolgai."

Ha a reinkarnáció gondolata nem lett volna általánosan elfogadott, Jézus bizonyára megrótta volna a kérdezőt az ostoba kérdés miatt. Az újszülött csecsemő nyilvánvalóan nem képes bűnt elkövetni; ha a vakság valamilyen bűn következménye, akkor a kérdést máshogy kellett volna feltenni: "Mester, az apák bűneinek büntetését hordja ez az ember, vagy a szülők bűntelenek?" Jézus mindenkor irgalmas volt. Még akkor is, mikor "elátkozta" a fügefát (abban a nem melodramatikus értelemben, hogy száradjon el). feltehetőleg megérezte, hogy olyan altalajban gyökerezik, amely megmérgezheti a gyümölcsét. Ő sohasem festett volna olyan félelmetes képet Atyjáról, ami azt sugallná: pusztán azért sújtott vaksággal egy védtelen gyermeket, "hogy nyilvánvalókká legyenek benne Isten dolgai". Ha viszont a lélek olyan emberben lakozik, aki önkéntesen választotta a vakságot, hogy a türelem és megértés által gyorsabban fejlődjék, akkor Isten dolgai kétségkívül nyilvánvalókká váltak benne.

A karma szempontjából értelmezve, Jézus korlátozó erejű tantétele, miszerint "a mit vet az ember, azt aratándja is", tökéletesen megvilágosodik. Ha megfosztjuk a reinkarnációhoz kapcsolódó összefüggésétől, a mondat üres banalitássá zsugorodik. Nagyon kevés ember annyira szerencsés, hogy ugyanabban az életében arassa le, amit elvetett.

A tanítványok egyszerű halászok voltak és parasztok, és Jézus hanghordozása megváltozik, amikor iskolázott emberrel vitatkozik, olyannal, mint Nikodémus.

A János Evangéliumából származó következő szakaszokat (3:3-14) rendszerint csupán úgy értelmezik, mint amelyek a keresztség elleni és melletti érveket tartalmazzák; a szöveg azonban nem utal erre; nehéz is volna elképzelni, miért bocsátkozott volna Jézus valláselméleti finomságokról való, szőrszálhasogató szófacsarásba a szanhedrin érett korú tudósával. A szakaszok azonnal érthetőbbé válnak, ha elfogadjuk, hogy Jézus megdorgál általuk valakit, akinek nem kellene már az ő jelképes szavait szó szerint értelmezni.

Nem úgy tűnik, mintha Nikodémus zavarodottságára a világi keresztséget írná elő orvosságul ebben a félreérthetetlen kijelentésben: "Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Monda néki Nikodémus: Mi módon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? Felele Jézus: Bizony, bizony, mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. Felele Nikodémus és monda neki: Mimódon lehetnek ezek? Felele Jézus és monda néki: Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket?... Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek? És senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, aki a mennyből szállott alá, az embernek Fia, aki a mennyben van."

Folytassuk a búvárkodást János Evangéliumában a nyolcadik fejezet harmincnegyedik versénél; Jézus az ortodox zsidókkal vitatkozik a templomban, s olyan kevéssé törődik előítéleteikkel, hogy meg akarják kövezni. Ha még mindig azt akarnánk feltételezni, hogy a vita azon folyt, miként helyes és miként helytelen levezetni a megkereszteltetést, nehezen érthető, miért pazarolta Jézus a türelmét és energiáját ilyen apróságra. Ha viszont a reinkarnáció elutasítása körül zajlik a vita, akkor az Ő alábbi szavai és a nyomukban kitört düh logikus rendszerré állnak össze: "Bizony, bizony, mondom néktek, hogy mindaz, a ki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga pedig nem marad mindörökké a házban [értsd: a testben]: a Fiú marad ott mindörökké. Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek... Én azt beszélem, a mit az én Atyámnál láttam; ti is azt cselekszitek azért, a mit a ti atyátoknál láttatok. Felelének és mondának néki: A mi atyánk Ábrahám. Monda nekik Jézus: Ha Ábrahám gyermekei volnátok, az Ábrahám dolgait cselekednétek. Ámde meg akartok engem ölni... Ábrahám ezt nem cselekedte... Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült. Mondának azért néki a zsidók: Még ötven esztendős nem vagy, és Ábrahámot láttad? Monda nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: mielőtt Ábrahám lett, én vagyok."

Miért ilyen elszigeteltek és töredékesek a reinkarnációra vonatkozó utalások a Bibliában? Lehetséges, hogy az a kevés, ami ma létezik, véletlenül kerülte el az eredeti görög és zsidó szövegek módszeres megpurgálását?

Egyelőre érjük be annak megállapításával, hogy Cayce megnyugodott: a reinkarnáció elfogadása semmiképpen sem ellenkezik a Szentírással: sőt, sok ponton inkább megerősítette tanításait.

Az alábbi figyelmeztetések például erősebbé és logikusabbá válnak általa: "Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni." (Jelenések Könyve, 13:10)

"A mint cselekedtél, úgy cselekesznek veled; a mit te fizettél, visszaszáll fejedre." (Abdiás próféta könyve, 1:15)

Mind közül a legnyomatékosabb figyelmeztetés azokhoz szól, akik esetleg megpróbálnák saját hasznuk érdekében meghamisítani az evangéliumok igaz jelentését. Jézus intő szavait Lukácsnál olvashatjuk (11:52): "Jaj néktek, törvénytudók! mert elvettétek a tudománynak kulcsát: ti magatok nem mentetek be, és a kik be akartak menni, azokat meggátoltátok."

A századunkban fölfedezett Kopt Evangéliumban (Az Evangélium Tamás szerint a Jézus rejtett szavai című kötetben; Holnap Kiadó, 1990.) ez a rész (a 39. vers) egyenesen a papságnak van címezve: "A farizeusok és az írástudók kapták meg az ismeret kulcsait. Elrejtették azokat: sem ők nem mentek be, sem a bemenni akarókat nem engedték be." (Hubai Péter fordítása.)

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az Ó-‚ s az Újtestamentum általunk ismert, elfogadott verziója nem régebbi, mint a hatodik évszázad; Justinianus bizánci császár Kr. u. 553-ban összehívta az ötödik ökumenikus Konstantinápolyi Zsinatot, hogy elítélje Origenész Platón által inspirált írásait.

A jelenkori egyházak véleményével ellentétben ez nem vallásos kongresszus volt. A pápa nem lehetett jelen, és amikor denunciálta a zsinatot, kigúnyolták. A zsinatot ugyanazok a hitvány barbárok kezdeményezték, akik Constantinus idejében "megtértek" a kereszténység kebelére.

Az olvasó szokatlannak találhatja, hogy a következő lapokon ily sok figyelmet szentelünk e zsinatnak. Nos, ennek az a magyarázata, hogy az események, melyek ehhez az ötödik kongresszushoz vezettek, gyakorlatilag az egyetlen létező bizonyítékot képviselik arra nézve, miért száműzetett a reinkarnáció a Bibliából.

Justinianus bizánci császár (483-565), mint félárva, anyja és nagybátyja, a "földműves" Justinus császár árnyékában nevelkedett. Nevelői rideg módszerekkel készítették fel arra, hogy majdan Konstantinápoly trónjára üljön. A kemény nevelés hatására érzéketlen, kiszámíthatatlan viselkedésű emberré vált. Korán kifejlődött benne a jog iránti intellektuális szenvedély, ami aligha illik a normális kamaszkorhoz, és bár alapvetően "jó" embernek tartotta önmagát, hatott rá a hízelgés, embertársainak megítélésében pedig felületesnek és éretlenek mutatkozott.

Csak ösztönös katonai stratégiájában volt következetes. Ifjú hadvezére, Beliszariosz sikeresen legyőzte a keleti gótokat Itáliában, és a vandálokat Afrikában, és visszaállította a roskadozó Római Birodalom egykori hatalmának egy részét.

Justinianus alatt virágzott a bizánci építészet; a császár oly mértékben alakította át a római jogot, hogy később ez lett minden nyugati magánjog alapja.

Ha csak a felszínt tekintjük, Justinianus olyan magasságokba emelkedhetett volna, mint Nagy Károly. Hogy ez nem történt meg, az részben a temperamentumának volt köszönhető - a fanatizmus és határozatlanság összeférhetetlen keveréke munkált benne -, részben pedig annak, hogy bábbá vált egy kegyetlen asszony kezében, aki önmaga istenítésére késztette.

Theodora (508-547), közrendű születésű nőből vált császárnévá. Hatalmát arra is felhasználta, hogy megsemmisítse a kétes múltjáról szóló dokumentumokat. Egyetlen kortárs életrajzírója, Prokópiosz oly vadul gyűlölte őt, hogy Titkos történet című munkáját akadémiai berkekben épp annyian utasítják el, mint ahányan elfogadják.

Általában elfogadott, hogy Theodora a konstantinápolyi amfiteátrum egyik medveápolójának leánya volt. Theodora gyermekszínészként kezdte pályáját, abban az időben, amikor ez a szakma egybeolvadt a világ legősibb mesterségével. Ez utóbbiban is csakhamar gyakorlottá vált, és kielégíthetetlen becsvágya révén tőkét kovácsolt az előtte álló akadályokból.

Theodora stratégiája az volt, hogy az állandó, szervezett zűrzavar állapotát teremtette meg önmaga körül; mindenki konfliktusba keveredett mindenkivel, s az asszony kényelmesen tudott megosztani és uralkodni. Mikor Justinianus szeretőjévé vált, még magasabbra tette a mércét. Császárné akart lenni, és bár Justinianus anyja minden erejével és befolyásával ellenezte ezt, a császár érzelmileg túlságosan labilis volt ahhoz, hogy ellenálljon ennek a villámháborúnak.

Justinianus felületesen és igen sokszor tévesen ítélte meg az embereket, Theodora viszont tapasztalt volt, és működött benne a vele született ragadozóösztön. A férfi tétovázott, az asszony hajlíthatatlan volt, mint a vas. Bár a törvény tiltotta, hogy szenátornál magasabb állású férfiak színésznőket vegyenek feleségül, anyja halála után ezt a törvényt Justinianus könnyedén eltörölte, és az anyacsászárnő helyét Theodora vette át a trónon.

A történelemben nem egyedülálló, hogy egy puha jellemű uralkodót rabszolgasorba hajtott egy könyörtelen kurtizán, de a történelemben kevés kurtizán volt olyan sátáni jellem, mint Theodora.

Az Encyclopaedia Britannica tanúsága szerint a hivatalnokok nemcsak a császárnak tettek hűségesküt, hanem neki is. A város tele volt Theodora kémeivel, akik jelentettek mindent, ami ellene vagy a kormányzat ellen elhangzott. Ünnepi pompával vette körül magát, és mindenkitől, aki közelített hozzá, olyan mértékű megalázkodást követelt meg, hogy az még ebben a félig-meddig keleti udvarban is példátlan volt.

"Prokópiosz szerint Theodora a házassága előtt egy fiúnak adott életet, aki, mikor felnőtt, visszatért Arábiából, fölfedte magát anyja előtt, majd nyomban ezután örökre eltűnt."

Minden apró rendeletével afelé tett újabb lépést, hogy a legőrültebb császárok zsarnoki uralmát teremtse meg önmaga számára.

Theodora kegyencei üstökösként röppentek be a hatalomba, ellenségei pedig tömegesen meghaltak; olyannyira, hogy a köznép végül fellázadt a királyi pár ellen. 532-ben kitört a Nika-felkelés. Justinianus rettegve és elcsüggedve elmenekült volna, de a fékezhetetlen Theodora a hatalom nélküli életnél többre becsülte a halált. Rávette a császárt, hogy álljon helyt, és a lázadást végül leverték.

Ezek után Justinianus nem volt már több, mint báb Theodora kezében. Az asszony most már a legnagyobb ellenfelére, a római egyházra összpontosíthatta energiáit.

Theodora a keresztény egyházban lehetőséget vélt látni arra, hogy felépíthesse saját Nagy Piramisát - egójának elpusztíthatatlan emlékművét. Hozzá is látott, hogy teljesen átalakítsa a kereszténység hittételeit, amelyek túl magasztosak voltak az ő céljaihoz. Hogy végül is sikerrel járt, azt annak a ténynek köszönhette, hogy a Vatikánnak alig volt ideje felépülni a Teodorik keleti gót vezértől elszenvedett vereségből, és nyomban utána Beliszariosz megszálló hadseregének túlságosan is gondoskodó "rendőri védelme" alatt találta magát.

Theodora első és legbefolyásosabb tanítója, Eutükhész, a görögkeleti egyház fanatikus híve akkor bukkant fel először, amikor Theodora Hecebolusnak, az észak-afrikai Pentapolisz kormányzójának volt a szeretője. Mikor Hecebolus végül kidobta őt a városból, Theodora és Eutükhész előbb Alexandriába ment, majd Konstantinápolyba. Az asszony a profán szerelem szaktekintélye, a férfi pedig a monofizita vallási iskolák doyenje volt.

A monofiziták doktrínája volt - képletesen szólva - a dráma fő intrikusa.

A monofiziták szektája vont kétségbe minden, a reinkarnációra vonatkozó utalást a korai evangéliumokban, és az egyházat két, egymással hadakozó részre osztotta.

Ne feledjük: Kr. u. 300-tól nemcsak egy sor hitszakadás sújtotta a keresztény egyház egységét, hanem a pogány vallás ellenállásával is szembe kellett néznie, hiszen nem sikerült legyőznie őket. Ezek pedig nemcsak vidámabbak és engedékenyebbek voltak: általuk olykor lehetőség nyílott szaturnáliákra is.

A monofiziták csak növelték a zűrzavart. Azt állították, hogy Jézus fizikai teste teljesen isteni eredetű volt, sohasem ötvöződött benne az isteni és az emberi attribútum. (Nem zavarta őket, hogy maga Jézus jelentette ki: minden ember lelkében ott van az isteni szikra. Erőnek erejével ragaszkodtak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy Jézus igazi eredetét bemocskolta volna, ha halandó testet ölt magára.)

Eutükhész hatása alatt sajnos Theodora is ennek az ellentmondásos monofizita dogmának a hívévé vált. Legfontosabb szempontja az volt, hogy így elvethette Órigenész tanításait, amelyek oly mély hatást gyakoroltak az ősegyház atyáira. Órigenész nemcsak hitt a lélekvándorlásban: azt állította, hogy Krisztus, a Logosz, az Ige Jézus emberi testében lakozott, s ezáltal megszentelte azt.

Hozzá kell tenni: Theodora - valószínűleg Eutüklész sugallata vagy követelése nyomán - megnyerte e nézet számára két leghívebb diakónusát, Virgiliust és Antinust.

Ha az ember ma keresztülrágja magát az egyház keleti és nyugati fele között Krisztus isteni jellege ügyében dúló vita bonyolult érvelésén, nehéz érzékelni a mindkét táborban lobogó, mániákus gyűlölködést. A monofiziták tovább tüzelték az ellentéteket, egészen 451-ig, amikor egy külön emiatt összehívott egyházi tanács, Órigenész tanításaihoz híven, két különálló jellegűnek határozta meg Krisztust: emberinek és isteninek.

A jószándékú határozat, amely khalkedóni dekrétumként ismert, megvédte ugyan Órigenész tanításait, de hatásában melegágya lett az utána következő minden sötét gonoszságnak.

A monofiziták és a Vatikán közötti szakadás végül olyan méreteket öltött, hogy "Justinianus egyik első törvényével arra kényszerítette a konstantinápolyi pátriárkát, hogy nyilvánítsa ki teljes hűségét a khalkedóni krédóhoz". (Encyclopaedia Britannica)

Ez szilárd bizonyítékot szolgáltat arra, hogy mielőtt Theodora belépett volna a képbe, Justinianus a római egyház origenista vonalának odaadó híve volt. 543-ban azonban Theodora nyomásának hatása alatt engedélyezte egy helyi szinódusnak, hogy megbélyegezze és elítélje Órigenész írásait.

Az ezt követő események nagyon hasonlítottak ahhoz, amivel Orwell 1984 című regényének hőse foglalkozott: "megtisztította" a nyilvános folyóirattárakat, újraírta a történelmet, és eltávolított mindent, ami a korábbi "Nagy Testvérekre" vonatkozott. Theodora hadjáratot indított, hogy a Bibliából kiirtson minden olyan részletet, amelyből kiderülne, milyen abszurd remény azonnali mennybe mennie, mihelyt eltávozott a földi létből.

Theodora nagyszabású stratégiájának első lépése az volt, hogy leigázza és egyesítse a görögkeleti egyház ellenségeskedő csoportjait. Nyílt kihívást intézett a Vatikán ellen: lakáját, Anthimust megtette Konstantinápoly pátriárkájának.

Anthimus jelentéktelen mellékfigurája a teljes képnek, de alkalmasnak bizonyult a nagy gaztett végrehajtására: Theodora egyedül abból a célból nevezte ki őt, hogy sürgősen hatálytalanítsa a khalkedóni dekrétumot. Justinianus szerepe, mint mindig, az volt, hogy tájékozatlanságára hivatkozott, és Pilátust játszotta.

Theodorának azonnal nehézségei támadtak Agapetus pápával.

Ez az idős, tiszteletet parancsoló, derék ember a zord februári időjárásban Rómából Konstantinápolyba utazott, és mikor felismerte Theodora szándékainak minden borzalmát, ő volt az egyetlen főpap, aki elítélte őt, méghozzá a császár jelenlétében.

- Buzgó vágyakozással szívemben jöttem ide, hogy lássam a legkeresztényebb császárt - mondta a felbőszült Justinianusnak. - De helyette egy zsarnokot, egy Diocletianust találtam, ám fenyegetései nem rémítenek el!

Justinianus mélységesen megdöbbent a felséges orrára kapott váratlan fricskától. "Mivel tökéletesen meggyőződött arról, hogy Anthimus hite torz, nem vonta ki magát a pápa hatalma alól: Agapetus leváltotta a betolakodó Anthimust, és az egyház történetében először, személyesen szentelte fel a törvényesen megválasztott utódot, Mennászt." (Catholic Encyclopedia)

Európa szellemi sorsára nézve szerencsétlen fordulat állt be: a szent és megvesztegethetetlen Agapetus ugyanabban az évben, 536-ban meghalt; hagyatéka azonban nemesebb és becsületesebb, mint eme szomorú társasjáték bármely más részvevője.

Halála olyan gyorsan követte győzelmét, hogy az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú: lehet, hogy Theodora is közreműködött a boldogabb világba való megtérésében?

Agapetus halála után Mennászt is könnyen térdre lehetett kényszeríteni: a császár nevében előzékenyen megbélyegezte Órigenész minden tanait.

Ettől a ponttól kezdve Justinianus engedelmesen szentesítette Theodora minden, az origenizmus ellen irányuló tisztogatási akcióját.

Érdemes egy teljesen független forrásra, a Vita Silverire (Gesta Pont. Rom. I. 146) támaszkodva illusztrálni, mennyi gonoszság húzódott meg Theodora önistenítése mögött.

A császárné bánkódott Anthimus pátriárka miatt, kit a legszentebb Agapetus pápa eretnekséggel vádolva megfosztott tisztétől, és Virgiliust ültette helyébe; levelet külde tehát Silverius pápának [Agapetus utódjának] Rómába: "Késlekedés nélkül jöjjön el hozzánk, vagy pedig Anthimust haladéktalanul helyezze vissza tisztségébe!"

S mikor az áldott Silverius olvasta ezt, felsóhajtott, és így szóla: "Jól tudom, hogy ez az üzenet életem végét jelenti", de levelében így válaszolt a császárnénak: "Legfelségesebb Úrnőm, sohasem fogok hozzájárulni, hogy visszahelyezzenek állásába egy eretneket, akit gonoszsága miatt kiátkoztatott."

Ekkor a császárné dühtől eltelve parancsot külde Virgilius diakónussal Beliszariosz hadvezérnek: "Keríts valamily panaszt vagy kifogást Silverius pápa ellen, amellyel eltávolítható főpapi méltóságából, avagy pedig sürgősen hozd ide őt hozzánk. Véled leszen Virgilius archidiakónus, szeretett megbízottunk, aki ígéretet tett, hogy visszahívja Anthimus pátriárkát.

Beliszariosz hozzákezde a megbízás teljesítéséhez, s sürgető parancsai nyomán hamis tanúk állanak elő, kik kijelenték: Silverius pápa üzeneteket küldött a gótok királyának. Beliszariosz nem ada hitelt szavuknak, tudván, hogy e rágalmak irigység szülöttei. Hanem amikor már sokan mások is hangozatták a vádakat, megrettent.

Magához szólítá hát az áldott Silverius pápát a Pincian Palotába; az egész papság felsorakozék a bejárat mellett; s amikor Silverius egyedül Virgilius kíséretében belépe a fogadóterembe, a nemes Antonia a kereveten pihent, férje, Beliszariosz pedig lábainál foglalt helyet. És Antonia nyomban föltevé a kérdést: "Mondd meg nékem, Silverius pápa; mit vétettünk ellened és a rómaiak ellen, hogy elárulni és a gótok kezére adni akarsz bennünket?"

Még ki sem ejté e szavakat, máris belépett János, a helyőrség aldiakónusa. Levevé az áldott Silverius pápa stóláját nyakából, és egy oldalsó szobába vezette őt. Ott megfosztá papi ruhájától, szerzetesi szőrcsuhát adott rá, és el nem bocsátá.

És Virgilius, úgymond, személyes védelme alá vevé őt, és száműzetésbe küldé Pontuszba, hol a gyötrelem kenyerét ette, és a szükség vizét itta. És ott legyengült és meghalt, és hitvallóvá lőn."

Theodora most már kimutathatta a foga fehérjét. A következő lépése volt a legvadabb. Ő volt az egyetlen császárné a történelemben, akinek 538-ban, Rómában sikerült felszentelnie saját pápáját, Virgiliust.

Theodora valójában önmagát emelte a pápai trónra, és több, mint valószínű, hogy ez volt a forrása a mitikus Johanna nőpápáról szóló legendának.

Mielőtt figyelmünket a szemtanú, Prokópiosz beszámolójára fordítanánk, helyénvaló bevezetőként egy független forrásból idézni.

A bizánci történelem e korszakának hiteles krónikásai közül hárman kiemelkedő fontosságúak - Agáthiosz (530-582), Lüdosz János (490-565), és Eugraiosz (536-594). Eugraiosz a következőket írja Egyháztörténetében:

"Justinianus jellemének volt egy rejtett oldala is - olyan gonoszság, amely felülmúlt minden elképzelhető vadállati kegyetlenséget. Hogy ez vajon jellembéli fogyatékosság volt-e, avagy gyávaság és a félelem szülte-e, meg nem mondhatom, de a Nika-felkelés következményeképpen nyilvánult meg."

E vonással kiegészül a császár arcképe, amelyet Prokópiosz alapos részletességgel megfestett ugyan, de a forrásmunkák általában diszkréten elhallgatják, legtöbbjük megelégszik azzal, hogy egyszerűen meghazudtolja Prokópioszt, és könnyedén fehérre mosdatja a sátáni Theodorát.

Az Anecdota vagy Titkos történet, amelyből idézünk, egyike annak a hét könyvnek, amelyek közé a Justinianus háborúi és a Justinianus építkezései is tartozik; ez utóbbiakat H. B. Dewing fordított angolra 1935-ben.

Dewing szerint a megnyerő és művelt Prokópiosz fiatalemberként érkezett Konstantinápolyba a palesztíniai Cézareából. Szinte azonnal kinevezték jogi tanácsadóvá és magántitkárrá Beliszariosz, Justinianus legfiatalabb és legkiválóbb hadvezére mellé. Ez az állás aligha lett volna elérhető, ha Prokópiosz csupán sikamlós pletykák névtelen firkásza lett volna.

Valóban: egy meglepően jó tollú és tiszteletet parancsoló alak áll előttünk a történetíró személyében, aki Justinianus három hadjáratáról, a perzsák, a vandálok és a gótok ellen viselt háborúról tudósított. Prokópiosz Beliszariosz közvetlen kíséretében utazott, beszámolói tehát első kézből valók.

Nemcsak Beliszariosszal volt bizalmas kapcsolata - írja Dewing -, pozíciója előnyei közé tartozott az is, hogy bizonyos tekintélyt és számos vezető ember ismeretségét hozta meg számára a konstantinápolyi császári udvarban. Tanúságtétele tehát olyan embertől szármaszik, aki közelről ismerte a kormányzat ügyeit.

Világos, hogy a császári kegyet szókimondással nem lehetett elnyerni; mégis olyan ember áll előttünk, aki nem tudta annyira megtagadni önmagát, hogy vállalja a talpnyaló szerepét; Anecdota vagy Titkos történet című munkájában pedig megmutatja az ellenkező oldalt is. Ebben a műben lerúgja magáról a tisztelet vagy a félelem béklyóit, és aggályok nélkül papírra vet mindent, amit a Justinianus háborúiban politikai okokból elhallgatott vagy lakkozni kényszerült.

Ez a mű a magán- és a közéletben elkövetett féktelen bűnök, az intrika és a botrány szégyentelen tobzódásának krónikája... Érezhető, hogy szíve minden keserűségét beleöntötte. És le kell szögeznünk azt is: nagyon csekély mértékben szakad el a tényektől.

Prokópiosz szándéka, amint azt határozottan állítja a Titkos történet XI. fejezetében, az volt, hogy könyvet ír a kereszténység tanairól (és a hosszadalmas, gyakran keserves vitákról, amelyek nyomán kialakultak). Ezt a tervét megismételte a Történetek nyolcadik könyvének XXV. fejezetében.

Szerfölött sajnálatos, hogy ígéretét nem válthatta be, Ő ugyanis liberális álláspontból szemlélte korát: nem értette azt az indulatosságot, amellyel kortársai belevetették magukat ezekbe a vitákba.

Bármily felületesen pillantunk is bele A Háborúk történetébe, Prokópioszt nemcsak szorgos és aprólékos krónikásnak látjuk, hanem lelkiismeretesnek is: kész volt magára venni Justinianus haragját is, hogy az igazsághoz híven Beliszariosznak tulajdonítsa a három hadjárat sikerét.

Ha megígérte, hogy ír egy értekezést kora vallási zűrzavaráról, akkor több, mint lehetséges, hogy meg is írta. A tény, hogy a mű nem került elő, nem feltétlenül ellenségei becstelen üzelmeinek következménye. Elég, ha arra gondolunk, hogy a megözvegyült Lady Burton elégette férje egzotikus arab fordításait, hogy férje "emléke makulátlan maradjon". Különben is: Prokópiosz Egyháztörténetének a dolog természeténél fogva, szükségszerűen robbanóanyagot kellett tartalmaznia. Ha egy jámbor könyvmoly valami elfeledett polcon rábukkant, bizonyára inkább a hatóságokhoz fordult vele, semhogy magángyűjtőknek kínálja fel eladásra.

Mégis egy magángyűjtő volt az, aki a XIX. század közepén Rómában megtalálta az Anecdota kéziratát. A görög nyelven íródott, csonkítatlan művet a jelek szerint féltő kezek óvták több, mint tizennégy évszázadon át. Az Egyháztörténetről azonban alighanem sohasem fogunk többet tudni, mint azt, hogy feltehetőleg örökre eltűnt a konstantinápolyi császári udvar irattárában, amely nem élte túl Justinianus bűntudattal súlyosbított szenilitását.

Akinek elég türelme van elviselni Prokópiosz archaikus stílusát, a Titkos történet lapjain valóságos, meggyőző portrékat talál, amelyek merőben különböznek az illedelmes ábrázolásoktól, amelyeket a mértékadó forrásmunkák tartalmaznak. A Justinianus álmatlanságáról és szkizoid dühkitöréseiről szóló beszámolók nyugtalanítóan ismerősnek tetszhetnek. Ugyanaz a viselkedésmodell ez, mint Hitleré - ez a tény 1935-ben, a fordítás befejezésének évében Dewing számára még nem lehetett hozzáférhető.

Prokópiosz eleven, első kézből származó beszámolót ad Theodora szexuális túlkapásairól; legtöbbjük túlságosan undorító ahhoz, hogy e helyen idézzük, jóllehet az elfajzottabb császárok kicsapongásaival összevetve eléggé hihetőek. Miután Theodora császárné lett, a krónikás így folytatja a leírást:

Theodorának arcvonásai szépek valának, s külleme általában szemrevaló, ám termete kurta és bőre halavány vala, ugyan nem sápatag, mint inkább sárgás. Tekintete átható és kemény, szemöldökét rendesen összevoná. Testét a szükségesnél odaadóbban ápolta, ám igényeinél kevésbé. Példának okáért igen korán lépett fürdőjébe, és igen későn hagyá el azt, utána reggelire menvén. Reggeli után pedig lepihent. Ebéden és vacsorán mértéktelenül fogyasztott ételt s italt, olyannyira, hogy mindig fölöttébb sokáig aludt, nemcsak napközben alkonyatig, hanem éjszaka is napkeltéig, és jóllehet a nap nagy részét ilyesformán a dőzsölés tevé ki, mégis jogot formált az egész Római Birodalom kormányozására.

És ha a császár az ő egyetértése nélkül kiváltságokat ruházott volna egy emberre, annak szerencséje mihamar megfordula; nemsokára szégyenteljesen kellett megválnia hivatalától, és a legméltatlanabb halállal pusztult el.

A szöveg valóban úgy hangzik, mint első kézből származó jelentés egy hatalmas felelősségű uralkodó hétköznapjairól.

Prokópiosz ezután előadja azt a feltevését, hogy Theodora és Justinianus is "démonok által megszállt" ember volt. Ugyanazt a mániás rendellenességet írja le, amellyel Hitlert is jellemezték, jóllehet az akkori nyelvben még nem léteztek a modern pszichiátria szakkifejezései.

Úgy vélem, nem haszontalan lefestenem ennek az embernek külsejét. Termete nem volt sem magas, sem fölöttébb alacsony, inkább közepes, mégsem sovány, hanem inkább testes, arca kerek vala és egyáltalában nem rút, pirospozsgás lévén még kétnapos böjt után is. Jellemét pontosan aligha lehet leírnom, mivel egyszerre vala gonosztevő és gonosztettek könnyen rászedhető áldozata; tökéletes művésze a színlelésnek, mikor valamely nézetről el akará hitetni, hogy övé; még könnyezni is képes vala, de nem örömében, vagy fájdalmában, hanem számításból, ahogy a pillanat szüksége megkívánta... Folyvást hamis játékot űzött, ám sohasem hanyagul: aláírásával s a legszörnyűbb esküvésekkel pecsételé meg ígéreteit, gyakorta alattvalói előtt is...

Mondják, hogy egy bizonyos szerzetes, ki Isten előtt igen nagyon kedves vala, elmene Bizáncba, könyörögni a monostor környékén élő emberek érdekében, kiket elviselhetetlen elnyomás sújtott, s rögtön megérkezésekor bebocsáttatást nyere a császár színe elé. Ám alighogy fél lábbal átlépé a küszöböt, hirtelen visszahőkölt, és hátrább voná magát.

Az őt kísérő eunuch és a többi jelenlévők biztaták, hogy menne tovább, ám ő úgy viselvén magát, mint kit szélütés ért, egyetlen szót sem szóla, hanem eltávozott onnan, és szállására visszamene.

És mikor kísérői megkérdezék, miért viselkedék imígyen, kendőzetlen szavakkal kijelenté előttük, hogy a démonok urát látá a trónuson ülni, s még annyi időt sem bírt annak jelenlétében tölteni, míg kérelmét előadhatta volna.

Hogyne lett volna ez az ember gonosz démon, ki ételből, italból, alvásból sohasem vevé ki elégséges részét, csupán szeszélye szerint megízlelé, ami elébe került, és éjnek évadján palotájában bolyongott, holott szenvedélyes híve volt az Aphrodité nyújtotta örömöknek. Általában sohasem aludta ki magát, s ételt és italt sem vett magához a jóllakásig, az ételt épp csak ujja hegyével illeté, s már ment is tova.

Éles szemű megfigyelő és avatott tollforgató tárja elénk az alábbiakban Justinianus hasadt személyiségét.

Orcája nem pirult vala azok előtt sem, kiknek vesztét előre elhatározá. Sohasem mutatott volna haragot vagy neheztelést azok iránt, kik megsérték, hanem nyájas képpel, derűs tekintettel, nyugodt hangon adta ki parancsait, melyek nyomán ártatlan emberek ezrei ölettettek meg, városok romboltattak a föld színéig, vagyonok koboztattak el a kincstár javára. E jellemzőiból bárki hihetné, hogy báránytermészete vala. Hanem ha bárki könyörgéssel próbált volna közbenjárni előtte olyanok érdekében, akiket ő vétkesnek ítélt, vicsorgó düh támadt fel benne, már-már attól lehetett tartani, hogy belülről szétveti őt; olyannyira, hogy bizalmasai közül senki sem akadt, aki megpróbálta volna kieszközölni az óhajtott kegyelmet.

Hite Krisztusban látszólag szilárd vala, hanem ezt is alattvalóinak sanyargatására alkalmazá. Arra törekedvén, hogy mindenkit az egy Krisztus hitében összegyűjtsön, ezért a többi embert esztelenül irtotta vala, úgy mutatván, hogy mindez kegyes cselekedet. Nem tekinté gyilkosságnak, ha áldozata nem volt egy hiten ővele.

Megmutatom alább, mennyi bajok és szerencsétlenségek estenek ez időkben; némelyek azt tartották, hogy a föntebb emlegetett gonosz démon jelenléte miatt, míg mások szerint az Istenség utálkozott a császár tettein, s elfordult a Római Birodalomtól, szabad utat engedve az öldöklő démonoknak, hogy pusztító munkájukat végbe vigyék.

Eképpen a Szkirtosz folyó elönté Edesszát, mérhetetlen szenvedéseket okozván az ottan lakóknak, miként azt a későbbiekben leírandom.

És földrengés pusztítá el a Kelet fővárosát, Antiokhiát és a vele szomszédos Szeleukeiát, valamint a kilikiaiak nevezetes városát, Anazarbuszt. Ki tudná összeszámlálni, hányan pusztultak el e városokban?

Hozzátehetni még Ibórt és Pontosz székhelyét, Amaszeiát, a phrygiai Polübótoszt, meg ama várost, melyet a piszídiaiak Philomédé néven emlegetnek, meg az épeiroszi Lychnidoszt, és szintúgy Korinthoszt. És azután, mint azt korábban említém, a dögvész is felüté fejét, ami az életben maradtak felét elvivé.

Helyettesítsük be a természeti csapások helyére a második világháború bombázásait, és tegyük Hitler "hangjait" a Justinianust "megszálló" démon hangja helyére - a párhuzam nem meglepő, és nem is erőltetett.

Prokópiosz két igen eleven, valószerű portrét rajzolt meg; nehéz volna megfigyeléseit rosszindulatú fecsegésnek minősíteni.

Miután két pápát is eltett láb alól, Theodora azt várta, hogy az utódot, Virgiliust beolthatja saját mániájával: megsemmisítheti a khalkedóni dekrétum minden nyomát, és eltöröltetheti a határozatot, mely szerint Krisztus két természetű volt: egy emberi és isteni. Ezt azonban nem sikerült elérnie.

Hogy mi okozta Theodora halálát, senki nem tudja biztosan. Az Encyclopaedia Britannica ez esetben az ártatlanság vélelmét szavazta meg Prokópiosznak, és 547-re tette ezt az időpontot.

Egy dolog biztos: Justinianus pontosan ugyanúgy folytatta rémtetteit, mintha felesége még mindig ott állna mellette. Eltökélt szándéka volt, hogy istenné nyilvánítja önmagát és Theodorát, eltörölve a keresztény vallásból mindent, ami útját állhatná ennek a groteszk ötletnek. És melyik vallási doktrína volt leginkább útjában, ha nem a reinkarnáció törvénye, az ok és okozat összefüggésére épülő, minden részrehajlástól mentes rendszer? Milyen más törvény törölhetné el az ő és hitvestársa uralkodói mivoltát a halál pillanatában, mindkettejüket fejletlen léleknek minősítve, hogy azután újabb életek sorozatában, nyomorult vezeklőként kelljen helyrebillenteniük a mérleget?

Justinianus nyitó lépése az volt, hogy előásott egy fogahullott, erőtlen, elfeledett polgári törvényt, amelyet 531-ben vezettek be; Hárompontos rendelet volt a címe, és kíméletlenül ostorozott három rég elhunyt eretnek író-püspököt, Theodoroszt, Theodretoszt és Ibart. Ez a jelentéktelen rendelet annak idején senkit nem riasztott meg, Virgiliust kivéve. Most pedig, 553-ban, félelmei beigazolódni látszottak, hiszen Justinianus szükségesnek látta összehívni az V. ökumenikus zsinatot, hogy ezt a pohár vízben dúló vihart a kánonjogba iktassa.

Mikor odáig ment, hogy hat kivételével minden nyugati püspököt kirekesztett a zsinatról, viszont százötvenkilenc keleti püspök jelenlétét engedélyezte (alighanem mindannyian hithű monofiziták voltak), Virgilius elkésett, de bátor cselekedetre szánta el magát. Azt követelte, hogy a keleti és nyugati püspöki kar egyenlő arányban legyen képviselve. Justinianus ezt a követelést előre látható módon azonnal eltiporta.

Látszólagos tekintélyének maradékától is megfosztva Virgilius pápa nem ment el a tanácsba, bár ebben gyaníthatólag nem annyira a Vatikán iránti hűsége vezette, mint inkább az, hogy féltette az életét. Justinianustól nem állt távol, hogy ugyanazokkal az eszközökkel járjon el vele szemben is, mint Agapetus és Silverius esetében.

Ha a római egyház nem lett volna oly védtelen Bizánc katonai fölényével szemben, Virgilius a kiátkozás fenyegetésével súlyosbítva megtilthatta volna Justinianusnak, hogy egybehívja az ötödik zsinatot. Vagy esetleg, ha egy kicsit több kurázsi szorult volna Virgiliusba, ha hajlandó megkockáztatni a mártírrá válást, akkora ellenállást gerjeszthetett volna Nyugaton, hogy Justinianus esetleg eláll szándékától. Bizonyosan nem siettette volna egy olyan arányú népfelkelés kirobbanását, mint az 523-as Nika-lázadás, amely még élénken élt emlékezetében. Virgilius azonban ugyanúgy járt, mint Becket: a múltja ellene volt. Elveszítette a játszmát ura vészjósló tűzijátékai és saját lelkiismerete ellen egyaránt.

Az embernek megáll az esze, milyen hányaveti módon intézték ennek a zsinatnak a jegyzőkönyvezését. Egyszerűen nem jegyeztek föl semmit. Mikor a gyűlés a szervezett zűrzavar és a hangzatos dagályosság kellően áttekinthetetlen légkörében véget ért, Justinianus hivatalosan bejelentette, hogy a zsinat egyedüli célja a megtépázott Hárompontos rendelet törvénybe iktatása volt, és ezt el is végezték.

Virgilius pápának hivatalos értesítést küldtek, miszerint a Hárompontos rendelet törvényerőre emelkedett. Ezután pedig, miután a zsinat beteljesítette rendeltetését, a püspökök szétszéledtek.

Magának a Hárompontos rendeletnek igen csekély politikai jelentősége volt. Ha ez lett volna Justinianus egyetlen célja, játszi könnyedséggel befoglalhatta volna a kánoni törvénybe, nem kellett volna mozgásba hoznia a bonyolult gépezetet, összetrombitálnia a teljes ökumenikus zsinatot. Úgy járt el, mintha kivágatott volna egy teljes gyümölcsöskertet azért, hogy egyetlen almát leszedjen.

Ha viszont az volt a császár célja, hogy töröljön minden, a reinkarnációra vonatkozó utalást az eredeti evangéliumokból, szándéka elkendőzése érdekében kétségkívül szüksége volt az V. zsinat imponáló hatalmára.

Az, hogy ítélje el Órigenész írásait, s ebből természetesen következett a 451-es khalkedóni dekrétum eltörlése. Rendkívül fontos, hogy össze ne tévesszük a khalkedóni dekrétumot az 531-ből származó, nevetséges Hárompontos rendelettel: az V. zsinat minden bűvészkedése pontosan ezt az összemosást akarta elérni.

Valójában ki hívta életre ezt a zsinatot?

Theodora nyughatatlan szelleme. Az ő posztumusz államcsínye volt ez a nyugati egyház autonómiája ellen. Keleti erődítményükre támaszkodva a monofiziták újraszervezhették immár az egyházat.

Röviden szólva: a zsinat minden pompája és külsősége mögött boszorkányüldözés folyt teljes gőzzel, és az áldozat a reinkarnáció volt, minden - platónista, origenista, világi, és vallási - formájában.

Justinianus azonban, császárság ide vagy oda, világi, laikus ember volt, aki durva kézzel piszkált bele az egyházi jogba. A római egyház feje nem lehetett jelen a zsinaton, és csak hat nyugati püspök kapott szavazati jogot.

A zsinat határozatai természetesen száműzték az origenizmust a keresztény egyház tanításaiból, jóllehet néhány makacs szekta, köztük a dél-franciaországi trubadúroké, illegalitásban fennmaradt még néhány évszázadon át.

Az Órigenész elleni támadásról hamar kiderült, hogy valójában az ősegyház alapító atyái elleni támadás, hiszen ők két kézzel szórták a magasztalást Órigenészre. Írásaiknak nem létezett túl sok másolata, könnyűszerrel a nyomukra lehetett bukkanni és megtisztítani őket. A korai evangéliumok vagy latinul, vagy görögül íródtak, és világi személyek kezébe sohasem kerülhettek.

Szembeszállni a császárral, és elrejteni az eredeti verziókat - nagyon kevés kolostor vette ehhez a bátorságot, ha akadt ilyen egyáltalán. A császári kémhálózat olyan hatékony és alapos volt, hogy Sztálin vagy Hitler is büszke lehetett volna rá; bizonyosra vehető, hogy részletes katalógus volt a birtokában minden egyházi könyvtárról. Késedelem nélkül elkészülhettek Justinianus módosításai és változtatásai az evangéliumokon, és ugyanilyen gyorsan tüntették el e vandalizmus összes bizonyítékát.

Bizonyos kérdések ennek ellenére makacsul talányosak maradnak. Ha Virgilius pápa nem bízott volna abban, hogy a nyugati egyház szilárdan mögötte áll, bizonyára sohasem próbált volna ujjat húzni Justinianusszal. És mégis ellenezte a zsinatot.

Ha azt kellene feltételeznünk, hogy a nyugati püspökök teljes mellszélességgel a monofizita dogmát támogatták, akkor miért zárta ki őket Justinianus a zsinatról?

Milyen folyamat vezette a Vatikánt arra a meggyőződésre, hogy pápájuk önként egyezett bele az egyházi átkokba, hogy hivatalosan kánonjogi törvénynek fogadja el őket?

A nyugati püspököket hat kivételével kitiltották a zsinatról - ez az eset aligha ébresztett hirtelen bizalmat az Anyaszentegyház szívében két legádázabb ellensége, Theodora és Justinianus ellen. Vajon a Vatikán arra rendezkedett be, hogy az idők végezetéig fenyegetni és zsarolni engedi magát? Féltek Theodora bosszúálló kezétől - ez érthető volt mindaddig, míg a császárné élt. Justinianus viszont vénségére szenilis agyalágyulttá változott, aki megbánta rémtetteit, és kétségbeesetten kereste a feloldozást. Miért nem vizsgálta meg a kérdést a későbbiekben egy érvényes meghatalmazással rendelkező ökumenikus zsinat?

A Catholic Encyclopedia úgy tájékoztat, hogy Virgilius és a négy utána következő pápa a zsinatra való hivatkozásaiban csak a Hárompontos rendeletet ismerte el, és mindannyian úgy emlegették az origenizmust, mintha semmit sem hallottak volna a kiátkozásáról.

Ötszáz évvel később, 1054-ben a római és a görögkeleti egyház kiközösítette egymást. Lehet-e ennél is teljesebb az ideológiák közötti szakadás? Még egy érdekes vonatkozása van a reinkarnáció-tan elfojtásának. A reneszánsz közepén, a firenzei zsinat idején Gemisthus György, aki a görögkeleti egyház megbízottjaként volt jelen, arra unszolta a hatalma tetőpontján álló Cosimo de Medicit, hogy alapítson egy platónista akadémiát Firenzében. Ez az akadémia azt a célt szolgálta volna, hogy megismertesse az európai filozófiát a reinkarnáció tanával, bár az egyház ettől határozottan távol tartotta magát. Voltaire gúnyos magyarázata, miszerint "ma a római katolikusok csak abban hisznek, amit a Vatikán jóváhagyott, a görögkeletiek pedig csak azt fogadják el, amit Konstantinápolyban megerősítettek", azt sejteti, hogy a platónizmushoz való hűség a fonákjára fordult. Rómának el kellett ítélnie, mielőtt a görögkeletiek úgy döntenek, hogy eltűrik, habár kizárják krédójukból.

Ez egyenlő azzal, ha azt mondanánk, hogy a zsinat igazi határozatait sohasem terjesztették be a római egyház elé, ennélfogva a Vatikán soha nem is ratifikálta őket.

A zsinat nem volt több, mint alaposan kidolgozott szemfényvesztés, melynek célja az volt, hogy leplezzen egy néhány nappal korábban megtartott, bizalmas zárt ülést. Ebben a titkos konklávéban a Catholic Encyclopedia szerint "a Konstantinápolyban már összegyűlt püspököknek a császár parancsára fontolóra kellett venniük az origenizmus egy válfaját, amelynek gyakorlatilag semmi köze sem volt Órigenészhez, és az egyik palesztínai origenista szervezettől származott."

Az Encyclopedia azzal a kijelentéssel fejezi be, hogy a püspökök engedelmesen aláírták a tizenöt egyházi átkot, melyet a császár indítványozott Órigenész ellen, és hogy Szküthopoliniai Theodoroszt, az elismert origenistát álláspontja visszavonására kényszerítették. De (és tegyük hozzá: ez a leglényegesebb) "nincs bizonyíték arra, hogy a zsinat összehívása ellen tiltakozó pápa jóváhagyását kikérték volna. Könnyű megérteni, hogy ezt az engesztelhetetlen ítéletet a későbbi korokban a valódi ökumenikus zsinat határozatának vélték.

Kinek könnyű ezt megérteni?

A zsinat óta eltelt csaknem ezernégyszáz év alatt semmiféle egyházi hatóság nem javasolta a probléma felülvizsgálását, sőt ilyesmire a legcsekélyebb szándékot sem mutatta.

Head és Cranston A Reinkarnáció kelet-nyugati antológiája című könyvében olvasható a következő meggyőző összegzés: "Úgy látszik, a katolikus tudósok kezdik visszautasítani, hogy a római egyháznak bármi köze lett volna Órigenész kiátkozásához. Ezzel azt sugallják: az egyház téved, ha azt hiszi, hogy sok évszázadon át elítélte Órigenészt. Azonban e tévedés egy katasztrofális eredménye még mindig megmaradt; nevezetesen, hogy kiutasították a keresztény hitből a lélek korábbi létezésének elméletét, vagyis a reinkarnációt."

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Érthető, hogy az 1692-ben lefolytatott salemi boszorkányperekre való utalások különös nyomatékot kapnak az élet-igazlátásokban, mert ezek voltak a vallásos üldöztetés első példái az Újvilágban, és kitörölhetetlen nyomot hagytak az érintetteken.

Tizennégy férfit és öt nőt akasztottak fel, egy férfit pedig a halálba üldöztek, mert sem ártatlannak, sem bűnösnek nem volt hajlandó vallani magát. Ötvenöt további vádlott úgy menekült meg, hogy ártatlanok ellen tettek tanúvallomást. Mikor a hatóságok végül visszanyerték józan ítélőképességüket, százötven ember még mindig börtönben sínylődött.

Itt is "évszázadokon át végighúzódnak a sebhelyek". Az igazlátások nyomán kibontakozó összkép azt mutatja, hogy az üldöztetést szenvedett férfiak, nők és gyermekek között elkötelezett látnokok voltak.

Igen jellemző, hogy a Cayce-dokumentációban szereplő esetek majdnem mindegyike a jelenben valamilyen lelki problémával kapcsolódott össze. Első példánkban újra azt láthatjuk, hogy a fizikai és érzelmi karma szálai összefutnak.

Úgy harminc évvel ezelőtt az A. R. E. egyik tagja sürgős segítséget kért a húga, Moira Schaeffer számára. Moira harminchárom éves, szégyenlős, befelé forduló és önsajnálatra hajlamos teremtés volt, festőművészként próbálta fenntartani magát. Egyszer meghívást kapott egy estélyre a Greenwich Village-be, ahol - úgymond - "művészekkel és műkereskedőkkel találkozhat", akik segíthetnék karrierje alakulásában. A partiról sokkos állapotban ért haza, és igen hamar önveszélyessé vált, olyannyira, hogy elmegyógyintézetben kellett elhelyezni.

Önkívületében folytonosan, rémülten kiáltozott, hogy valaki megpróbálja bántani őt, s görcsös félelem vett erőt rajta, hogy újból meg fogja látogatni egy bizonyos fekete esernyős férfi.

Az élet-igazlátás Új-Angliáig követte vissza Moirát, a boszorkányüldözések idejébe. Amikor Cayce megtalálta, Mana Smyrth néven élt, és valami csekély látnoki képességgel rendelkezett, ami miatt csakhamar a vádlottak padján találta magát. Viszonylag enyhe büntetést szabtak ki rá: nyilvános boszorkányfürdetésre, úgynevezett vízpróbára ítélték. Ezeket a próbatételeket azonban gyakran oly brutálisan hajtották végre, hogy az áldozat megfulladt; Mana Smyrth keserűséggel és bosszúvággyal telt el a megpróbáltatások során.

- Az entitás sokat szenvedett az üldöztetések alatt, és később is sok megaláztatásban volt része a vízpróba miatt.

- Eképpen az entitás jó és rossz hatásokat egyaránt hozott magával a jelenbe. Itt határozott álláspontot kell elfoglalni. Az entitás bizonyos értelemben fél a víztől, mégis úgy találjuk, hogy a víz - vagy a szín és a víz - az önkifejezés módja, eszköze vagy csatornája lehet.

Oly ádáz dühnek és gyűlöletnek engedte át magát, hogy ezzel semmivé tett mindent, amit akkor nyerhetett volna, ha megbocsát ellenségeinek. Ilyenformán megszegte a Kegyelem Törvényét: újból beleesett az ok-okozat karmikus csapdájába, ahol egy befejezetlen ügy várt rá egy korábbi életből, amelyet kézművesként élt le egy réges-régi arab inkarnációban.

- Abban az időszakban sok fizikai és mentális zavar támadt - mondta neki Cayce -, és mégis, még akkor is nagyszerű lehetőségeket talált arra, hogy a művészet által mutassa fel a szépséget. Lehetséges, hogy ugyanezt a jelenben is megtalálja majd.

Hiába mutatkozott e reménysugár, az eset minden szempontból makacsnak bizonyult. Moira egészségi igazlátása azt jelezte, hogy az elmezavart gerincsérülés okozta az elmezavart, de a kórház illetékeseit nehéz volt rávenni, hogy Moirát kiengedjék a "gyógyíthatatlan és erőszakos" betegek osztályáról vagy osteopathiás kezelést engedélyezzenek. Ötven kilóra fogyott. Elmezavara odáig fokozódott, hogy már senkit sem ismert fel. Edgar azonban kitartóan hangoztatta, hogy mindenáron segíteni kell rajta, így végül David Kahn, az A. R. E. egyik befolyásos tagja New Yorkban latba vetette minden tekintélyét és szakmai hozzáértését. Végül, folyamodványok és kis csodák hosszas, fáradalmas sorozata után a lány végül visszanyerte elméje épségét és egészségét - a gerincmasszázsnak, s az osteopathiás kezeléseknek köszönhetően.

Festőművészi karrierje akkor kezdett egyenesbe jönni, mikor egy igazlátásból kiderült, hogy egykor a híres festő, Pieter Pauwel Rubens (1577-1640) tanítványa volt, és ha annak az iskolának a stílusához próbálna igazodni, saját stílusa is sikeresen kibontakoznék. Edgar Caycehez írt köszönőlevelében a következő megindító sorok olvashatók: "Lelkileg sokkal boldogabbnak érzem magam, mióta megkaptam az igazlátást. Hihetetlennek tűnik, hogy egy emberi lény úgy lássa és érezze a dolgokat, ahogy ön! Rubens hatását már mások is felfedezték a munkáimon, úgyhogy ez nagyon meggyőző volt. Tanulmányozni fogom Rubens munkásságát és korát; Bostonban már bele is kezdtem... Rubens az olajfestés mestere volt. Ami az akvarellt illeti, egészen sajátos, ahogy a dolgok alakultak. Mindig féltem a víztől, ahogy az igazlátásban mondta, és épp itt jön be a képbe a vízfesték."

Hogy pontosan miféle megaláztatást kellett elszenvednie annak idején, azzal kapcsolatban semmilyen adat nem került elő, de a Moira delíriumban mondott szavaiból a testvére azt a benyomást szerezte, hogy a lány rossz szándékú hipnózisnak vetették alá, mielőtt kegyetlenül bántalmazták volna.

Ha ez valóban így volt, akkor itt a bumeráng-effektus érvényesülhetett: a bosszúvágyó salemi "boszorkány" hatékonyabban átkozta el kínzóit, mint hitte, és ezzel saját csapdájába esett. Mert "ha elátkozunk másokat, az ugyanaz, mintha önmagunkat átkoznánk el".

Az igazlátásokban két derék ember alakja bukkan fel: az ő létezésüknek nyomai fellelhetők, bár azt számításba kell venni, hogy a helyesírás akkoriban teljesen esetleges és többnyire fonetikus volt. Ez a két férfiú John Dane, aki részt vett az általános üldözésekben és James Allen tiszteletes, egy lelkész, aki megkísérelte megvédeni az üldözötteket.

John Dane (vagy Dain) "azok között volt, akik elsőként érkeztek arra a földre, melyet most Massachusetts néven ismerünk: a puritánok közé tartozott. Az entitás a másoknak nyújtott szolgálatokon keresztül gyarapodott; mert sok szenvedést kiállt abban az időszakban."

Az igazlátás érdekes megvilágításba helyezi ezt az inkarnációt, amikor Dane előző életére utal. Dane akkor angol szerzetes volt, aki "engedett a test csábításának", és megszegte esküjét. Nyilvánvalóan ezt vezekelte le a Dane-ként élt megtestesülésben.

Legalább két történelmi hitelességű könyvben fordul elő a neve, mivel tagja volt az úgynevezett boszorkányok ügyét tárgyaló esküdtbíróságnak. A láthatatlan világ csodái című kötet 1700-ban jelent meg Robert Calef kiadásában; Charles Williams Boszorkányság című kötete pedig Londonban jelent meg a Faber and Faber kiadónál. Ez utóbbiban találhatunk egy beszámolót arról, hogy az esküdtek egy csoportja nyilatkozatot írt alá, "amelyben megbocsátást kértek a boszorkányüldözésben való részvételükért". Az aláírók között olvasható John Dane neve is.

James Allen tiszteletes lelkipásztorként tevékenykedett Salemben és Providence városában is, "és Salem külterületén megtalálhatjuk a síremléket vagy sírkövet Allen nevével, aki e templom lelkipásztora volt".

Az igazlátás azt állítja, hogy Allent üldözték, mert védeni próbálta az egyházközösségéhez tartozó embereket, akik "eljöttek egy szabad világba, hogy úgy imádják Istenüket, ahogy saját lelkiismeretük diktálja".

- Az entitás azonban - folytatja az igazlátás - gyarapodott e tapasztalatokon keresztül. Bár meghurcoltatásban volt része, továbbra is szeretettel vették körül azok, akiket abban az életében testben és lélekben szolgált, és magával hozta a jelenbe mindazt a tudást, amit az akkori üldöztetések során megtanult.

Az entitás számára jelenbeli élete is a lélek hűségének próbája.

Allen létezését megerősíti Elliot Woodward A salemi boszorkányság jegyzőkönyvei című művének második kötete; a temető, ahol Allent eltemették, azóta megsemmisült. Az igazlátás szerint azonban a sírkő sértetlen, és kibetűzhető rajta a felirat, jóllehet azóta beépítették egy falba vagy egy templom padlójába.

Jelen életében mindkét férfiú jól boldogul, megőrizve azt a könyörületet és toleranciát, amelyet a boszorkányüldözések alatt gyakoroltak. Még Dane is, aki pedig az akasztásokat elrendelő esküdtbíróság tagja volt, mert olyan igazságos lenni, amennyire csak tudott, és nem egy szerencsétlen teremtés köszönhette életét Dane szavazatának.

A következőkben egy olyan bonyolult esetről lesz szó, amely akár Poe vagy Hawthorne tollából is származhatott volna. A harmincöt éves, családos férfi, Ezra Brandon a harmincas évek elején fordult Caycehez, és igazlátása átfedéseket tartalmazott Marion Kramerével, aki néhány évvel idősebb volt nála, és hajadon.

Brandon pikkelysömörtől szenvedett, amelyet egy hátsérülés okozott, de egészségi igazlátása nyomán a betegsége jelentősen enyhült.

Marion élénk érdeklődéssel fordult a misztikus dolgok felé. Volt egy kis látnoki képessége, és ezt "terjesztette" is: automatikus írással és az Ouija-táblával lefolytatott, hatásos szeánszok által. Természete nyughatatlan volt és rosszindulatú; sohasem volt tekintettel mások érzelmeire. Mikor megismerkedett Ezra Brandonnal, szexuális szenvedély ébredt fel benne, amelyet a férfi viszonzott. A nő uralkodásra hajlamos természeténél fogva, Brandon gyengeségét kihasználva hamarosan behálózta a férfit: az Ouija-tábla azt állította, hogy ők "lelki társak", egymáshoz tartoznak; Marion hamarosan sürgetni kezdte a férfit, hogy szabaduljon ki a házasság kötelékéből. Színpadias bűvészkedése természetesen az igazságnak csupán csekély morzsáit tartalmazta, ám a hiszékeny Brandont sikerült hatalmába kerítenie.

Egyikőjük sem törődött az igazlátásaikból kiolvasható figyelmeztetésekkel. Brandon elvált a feleségétől, és otthagyta családját. Abban a percben, mikor ő és Marion egybekelt, rászakadt mindaz a szerencsétlenség, amely addig távol maradt tőle. Csapások sorozata nyomán odalett a megélhetése, a betegsége is kiújult, és élete végéig el sem hagyta többé.

A felületes szemlélő mindennapos tragédiát lát ebben; olyat, amilyen nap mint nap megtörténik a társadalom minden rétegében. Ez az eset azonban egy viszolyogtató kapcsolat újrajátszása volt: Salemben kezdődött, háromszáz évvel korábban.

Akkor is házaspárként éltek; a férfi Jacob Bennet néven beteges buzgalommal vett részt a boszorkánysággal vádolt nők üldözésében, és a feleségével sem tett kivételt, amikor ő is e szerencsétlenek sorsára jutott - "sokszor a víz alá merítették, egyszer pellengérre is állították tettei miatt".

Marion Kramer és Ezra Brandon egyaránt pozitív lehetőségekkel tért vissza. Marionnak azt mondták, képességeit a pszichoanalízissel vagy pszichiátriával kapcsolatos terápiákban kamatoztathatja, Ezra pedig úgy enyhítheti a salemi türelmetlensége miatt hordozott lelkiismeret-furdalást, ha ebben az életében társadalmi és egyházi munkákat végez.

Mi béklyózta hát össze őket, mi tette tönkre mai életüket? Marionét nyilvánvalóan az, hogy képtelen volt megbocsátani. Égett benne a bosszúvágy, hogy megtorolja a kegyetlenségeket, amelyekben a férje Jacob Bennetként oly nagy szerepet játszott. Egy Görögországban leélt életéből merítve tapasztalatot - akkor rendkívüli szépség volt, és életét testi kicsapongással tékozolta el - most is tisztán szexuális zsarolást alkalmazott, hogy csapdába ejtse a férfit.

És miért tűrte Brandon passzívan, hogy a nő darabokra szaggassa az életét? Hiszen már a javulás útján járt; boldog házasságban élt. Szinte tehetetlenül vetette alá magát a romlásnak. Szabad akaratával nem élt, hanem visszaélt. A terméketlen nihilizmus légkörében a Kegyelem Törvénye nem érvényesülhetett: mindketten az ok-okozat törvényének irgalmasságára hagyatkoztak.

Salemből azonban jóság is származott, ezt bizonyítja a következő eset. Egy férjes asszonyról van szó és a sógoráról, mindkettőjük neve Alden. A férfi egykor a boszorkányok vízbe merítését végző ítéletvégrehajtó mellett segédkezett, de annyira megundorodott a munkájától, hogy végül állást foglalt az üldözöttek mellett. Ami az asszonyt illeti, ő "a testében szenvedett a hozzátartozóira mért megpróbáltatások miatt. Harag támadt szívében azok iránt, akik szenvedést hoztak szeretteire. A jelenben félelemmel vegyes bámulat él benne a tanítók, lelkészek és mindazok iránt, akik a láthatatlan forrásokkal érintkeznek", és létezik a félelem is, hogy bántódásuk eshet, ha hangot adnak igazi meggyőződésüknek.

Boszorkánysággal vádolták az asszonyt, mert köze volt a vádlottakhoz? Üldöztetések idején az ártatlan mindig kétszer annyit szenved, mint a bűnös, és az ellene elkövetett hibát ritkán hozzák helyre. Akárhogy volt is, jelenlegi életében az asszony egy panziót vezetett Norfolkban. Edgar Cayce szívesen fogadta őt, mert imáiban mély őszinteséget tanúsított. Tagja volt az A. R. E. imacsoportjának, és rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy kézrátétellel tudott gyógyítani.

Ebben az életben az asszony sógora német nemzetiségűnek született, és az első világháborút kamaszként mint lövész szolgálta végig. A német hadsereg döntő vereségét jelentő csatában súlyosan megsebesült, és bajtársai otthagyták elvérezni a kihalt csatatéren. Az éjszaka folyamán azonban elállt a vérzés, és egy sugárzó, természetfeletti lény életben tartotta őt. Ezt ő az Őrangyalának tekintette (az első világháborúban az ilyen élmények korántsem voltak ritkák), mert másnap hajnalban az elsők között volt, akiket a szanitécek megtaláltak.

Később Amerikába emigrált, és a sors biztos kézzel vezette el a norfolki panzióhoz, ahol a salemi időkből ismert, most ötvennyolcéves sógornője meleg fogadtatásban részesítette. A férfi rajta keresztül jutott el Edgar Caycehez. Megkapta élet-igazlátását, és beiratkozott a szerencsétlen sorsú Atlantic Universityre, amely az Edgar Cayce Kórházzal együtt szerveződött, és azzal együtt ment csődbe a 29-es gazdasági válságban.

Cayce megvilágította, hogy a fiatalember őrangyala nem angyal volt - a szó bibliai értelmében -, hanem egy Őrző vagy Segítő, aki spirituális fejlődésében azon a ponton tartott, hogy mialatt a következő dimenzióban az újjászületésre várakozott, képes volt átjönni, és segíteni a halandókon.

Ez a fejlett lélek teljes egészében vissza tudta fizetni azt a könyörületet és jóindulatot, amelyet Alden a salemi üldöztetések idején tanúsított az áldozatok iránt. Jó példája ez a Kegyelem Törvénye működésének, amely felette áll az ok és okozat alacsonyabb rendű törvényének.

Másik pozitív példát mutat annak a nőnek az esete, aki mint "Jane Dundee, a boszorkány" Salemből Virginiába szökött, és bár olykor ott is része volt zaklatásban vagy elutasításban, haláláig igyekezett minél több jó cselekedetet véghezvinni. Az igazlátásból megtudta, hogy Krisztus idején egyike volt azoknak a gyermekeknek, akiket Ő meggyógyított, és hogy a gyógyítás utáni vágy életei sorozatán át mindvégig megmaradt - Salemben még a kötél általi halált is kockáztatva, és most a kézrátétellel való gyógyítás képességében nyilvánult meg.

Az igazlátásokban fellelhető, Salemmel kapcsolatos utalásokból az az általános benyomás vonható le, hogy az ott inkarnálódott lélekcsoport közös reinkarnációs körforgás részese volt: az életek helyszínei közé tartozott Franciaország (a keresztes hadjáratoktól a Forradalomig); Palesztina a Mester idejében; valamint Görögország, a történelem előtti Egyiptom - és a titokzatos, kiismerhetetlen kontinens: Atlantisz. Azok a lelkek, akik ösztönös érzékenységgel reagáltak Jézus tanításaira, a salemi perek idején erős lelki tartást és bátorságot tanúsítottak. Ahol és amikor csak lehetett, igyekeztek helyreállítani a józanságot és a toleranciát.

Azok, akiket Salemben szenvedés sújtott, már az atlantiszi időkben is gyakorta tanúsítottak türelmetlenséget, ami egyenes vonalban vezetett salemi szerencsétlenségükhöz. Vigasztaló tanulság vonható le, ha megnézzük, milyen sokan okultak hibáikból, és a huszadik században megszületve nemcsak az "élni és élni hagyni" elvet követték, hanem igyekeztek hasznossá tenni magukat embertársaik számára.

A salemi események egyes lelkekre gyakorolt hatását az igazlátásokból is kiolvashatjuk, például az alábbi idézetekben.

"Az entitást Sally Dale-nek hívták akkor... úgy vesztette életét, hogy a vízbemerítés során meghűlt...", és innen eredeztethető jelenlegi félelme attól, "hogy szavakba öntse legbelső érzéseit, ha olyan dolgokról van szó, mint a boszorkányság".

"Marie Smith volt a neve... víziókat látott és hallott, amelyek a messze járó elme képzelgései voltak [a szöveg itt egy Nyugat-Indiából származó rabszolganő képtelen történeteire céloz], aki az erdő morajlásából kihallotta, hogy az emberek lelke tovább él. A jelenben ez kíváncsiságot szülhet, tudásvágyat - bizony, nem szép dolog mások beszélgetéseit kihallgatni, mert gyakran hallhatsz olyat, amit jobb lenne nem hallanod!"

"Elsie Pepper néven azok között volt, akik szembeszálltak a báránybőrbe bújt farkasokkal. Innen származik a mai életében a boszorkánysággal kapcsolatos érdeklődése - az sem csoda, hogy látomásai és olyan álmai vannak!"

"Az entitás neve Bill Edmundson volt; földerítette, sőt átélte a közeli kapcsolatot azokkal a földhöz kötött lelkekkel vagy entitásokkal, akik nem lelték meg az Utat. Ezután az entitás kereskedő lett, közeli kapcsolatban állt néhány pappal és tanácsnokkal... innen való a kereskedelem iránti érdeklődés, innen való a nyilvánosság előtti beszéd képessége és mindazok a dolgok, amelyek az okkult vagy paranormális erőkkel függnek össze mai életében. Ezek mindegyikének megvan a helye, de az entitás nem lehet vakbuzgó, és ügyeljen, nehogy kellő megfontolás nélkül ítéljen meg másokat. Mert a szólásszabadság senkit sem jogosít fel arra, hogy rosszat mondjon felebarátjáról. Inkább arra ad előjogot az embernek, hogy támogató hatást gyakoroljon mind a beszéden, mind a gondolatokon, mind a cselekedeteken keresztül. És eképpen a szabadság valóban szabadság lesz, mert az igazság teszi azzá!"

"Amikor üldözték azokat, akik ismeretségben álltak a szellemekkel, akik az anyagi gondolkodású emberek előtt rejtett dolgokat láttak, hallottak és értettek - az entitás ebben az időben túlságos hajlandóságot mutatott a másik nem és a tőle szerezhető élmények iránt, és testben-lélekben egyaránt szenvedett. A jelenben ezeknek az élményeknek az emléke rezgéseket okoz a tobozmirigy környékén és központjában, vibrációt, remegést, valamiféle didergést, és a mentális lényt bánat önti el. Ha egy eszmény szolgálatában használja fel őket, ezeknek a rezgéseknek hasznuk is lehet.

"Az entitás üldözte azokat, akiknek vízióik vagy álmaik voltak, vagy azokat, akikről azt állították, hogy kapcsolataik vannak a szellemvilággal. De mikor saját háznépében is akadtak olyanok, akik víziókat láttak és hangokat hallottak, az entitás lelkében zavar támadt. Ezért a jelenben feltehetőleg érdeklődést tanúsít majd a transzcendens, okkult vagy tudományos dolgok iránt. Azonban ez csak zavart okoz. Óvakodjék az olyan rejtelmektől, amelyek a tárgyi világ gyakorlatában nem hasznosíthatók, de ugyanígy őrizkedjék azoktól, akik lelki vagy paranormális élményeiket annyira praktikusan használják, hogy az már a lélek spirituális fejlődésének rovására megy!"

Az A. R. E. egyik tagjának salemi életét bizonyos titokzatosság övezi. "Akkor Robert Calvertnek hívták. Az entitás részt vett a kihallgatásokon, és bíróként működött az egyház, az állam és az emberek kapcsolatára vonatkozó maradi tanok érvényre juttatásában".

Az igazlátás alanya barátságos hangú levelében a következőket írta Gladys Davis Turnernek:

Hónapokig kutattam adatok után Robert Calvertet illetően, akire ráillenék a leírás. E nevet egyetlen család viselte az Új Világban, de ők Maryland államban éltek, nem Massachusettsben. Egyiküknek sem volt Robert a keresztneve, és a lánc nem nyúlt túl rajtuk: nem házasodtak meg, így örököseik sem születtek.

Az ördög Massachusettsben című könyv névmutatójában nem lelhető fel Robert Calvert neve, de benne van egy Robert Calef, akinek jelleme és tettei pontosan ráillenek azokra a részletekre, amelyek az igazlátásokban feltárultak.

Calef bostoni kereskedő volt, a szöveg elítélő összefüggésben takácsnak nevezi, aki kétségkívül részt vett a kihallgatásokon, és bírói minőségben tevékenykedett.

A néveltérés átírási hibával magyarázható, hiszen a két változat gyorsírási jelei meglehetősen hasonlóak, és természetes reakció, ha az átíró az ismeretlen név helyére ismerős nevet helyettesít be. Azt hiszem, senki nem haboznék kijelenteni, hogy Robert Calef volt az az ember, akire az igazlátás hivatkozik.

1648-ban született Angliában, és 1688-ban érkezett Bostonba családostól. Nyolc gyermeke közül kettő már Bostonban született, legidősebb fia 1693-ban Ipswichben volt orvos. A kereskedésen és a boszorkányüldözésen kívül Calef számos más foglalkozást is űzött: 1692 és 1710 között volt rendőr, csősz, határfigyelő, útfelvigyázó, piaci tisztviselő, szegényügyi biztos, adóellenőr és adószedő! Később visszavonult a Massachusetts állambeli Roxburyben lévő birtokára, és ott is halt meg 1719. április 13-án, hetvenegy éves korában. A házával szemközti régi temetőben temették el.

Úgy tűnik, egyike volt a város kevés józan gondolkodású lakosának, és akár takács volt, akár textilkereskedő, nem félt megtenni saját megfigyeléseit, levonni saját következtetéseit. És nem félt ismételten kétségbevonni a két Mather, Cotton és Increase teológiáját, okfejtéseit. Amikor pedig nem tudtak kielégítő magyarázatot adni neki, az egyházhoz folyamodott. Cotton Mathers A láthatatlan világ csodái című könyvét követve megírta saját, Újabb csodák című munkáját, amely öt utánnyomást ért meg, és ma is egy rendezett elme átgondolt, becsületes szándékú műveként tartható számon.

Tartózkodni szeretnék a mértéktelen öndicsérettől (bár hajlamos vagyok rá), mégsem hallgathatom el, hogy Increase atya, a Harvard elnöke elégette ennek az embernek a könyvét a Harvard udvarán, a fia, Cotton pedig "a város szadduceusának" nevezte. S ha ehhez hozzávesszük a két hittudós infantilis, fanatikus jellemét, e kijelentés már önmagában is megnyugtatásnak, dicséretnek számít!

Lehet, hogy öntelt és elhamarkodott kijelentést teszek, de büszke vagyok Robert Calefre - nemcsak mert mindig olyan szerettem volna lenni, mint ő, de a jövőben is szeretnék a nyomdokába lépni!

Más talán nehezebben fedezné fel az igazságot Cayce Calefről mondott szavaiban, amelyek a jelenben is megmutatkozó erényeire és vétkeire vonatkoznak. Én azonban tudok róluk.

"Innen erednek azok a jelenbeli hatások, amelyek miatt az entitás úgy érzi, hogy már majdnem elérte a célt, és mégis felbukkan egy olyan erő, amelyet látszólag nem képes befolyásolni... mert ahogy az entitás megítélte a többieket, olyannak látja magát a jelenben."

Pontos magyarázatot kapni mindenre - ez ma is ugyanolyan fontos nekem, mint valaha. Ma ugyan korántsem vagyok olyan sikeres, mint egy textilkereskedő; és rendőri, határfigyelői, útfelvigyázó és szegényügyi biztosi tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkezem, mégis kész vagyok bárkivel vitába szállni, míg a dolgok nem tisztázódnak teljesen. És vitáim végkövetkeztetését írásba is akarom foglalni, úgy, ahogy én látom - lépésről lépésre - akár annak árán is, hogy unalmasnak és kicsinyesnek látszom miatta!

A konokságból máig sem gyógyultam ki: puritán mezben járó libertinus vagyok, és még mindig küzdök a világ Matherjei ellen. Talán tényleg igazuk volt, és én valóban afféle szadduceus vagyok!

TIZENHARMADIK FEJEZET

A három ember, aki a legtöbbet tette Edgar Cayce reinkarnációra vonatkozó tanításainak terjesztésében, a következő volt: a néhai Thomas Sugrue, aki úgy ismerte és szerette őt, mint a saját fiát; Morey Bernstein, aki Edgar Cayce halála után azzal a szándékkal érkezett Virginia Beachre, hogy leleplezze őt mint csalót és szélhámost; az utóbbi időben pedig Jess Stearn.

Sugrue-t az amerikai olvasónak nyilván nem szükséges bemutatni, Stearn könyve, Az alvó próféta pedig önmagáért beszél. [A mű magyar fordítása előkészületben van az Édesvíz Kiadónál - A szerk.]

Bernstein elmélyült, elkötelezett, független fiatalember volt, akinek a hipnózis orvosi vonatkozásait tanulmányozva kezébe került Sugrue Van egy folyó című könyve. A Colorado állambeli Pueblóban rátalált egy fiatal háziasszonyra, bizonyos Ruth Simmonsra, aki olyan fogékony volt a hipnotikus szuggesztióra, hogy Bernstein vissza tudta vinni őt egy korábbi életébe, amikor a tizenkilencedik század első felében ír parasztasszonyként Belfastban élt.

Bridey Murphynek ekképpen az lett a szerepe, hogy a teljes amerikai nyilvánosság előtt újraélje eseménytelen életét, és éveken át királynőként uralta az újságok címoldalát.

1956-ban Bernstein megjelentette Bridey Murphy nyomában című könyvét, amely a hipnotikus szeánszokról szóló beszámoló volt. Bernstein védelmében el kell mondanunk, hogy teljesen készületlenül érte a könyv óriási sikere (mint ahogy mindenki mást is, akinek az ügyhöz köze volt). Hasonlóképpen felkészületlen volt arra a sértődött reakcióra, amelyet a zajos siker a legkülönbözőbb társadalmi intézmények konzervatív köreiben kiváltott. A megtorlás nem is váratott sokat magára.

A könyv körül támadt vihar egy darabig azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi mindenki jó hírét, még azokét is, akik csak távolról voltak érintettek az ügyben. És mivel a könyv jó néhány oldalon keresztül ismerteti Edgar Cayce életét, az A. R. E. törekvései szempontjából visszaesést, kudarcot hozott volna, ha a reinkarnáció tana elleni offenzíva eléri célját.

A Bridey Murphy-féle incidens tehát ebben a kötetben többet érdemel az egyszerű említésnél.

Bernstein azon igyekezett, hogy a teljes történetet bemutassa, ezért olyan pártatlansággal tette fel kérdéseit, mint egy kelletlen, vonakodó tanút kihallgató államügyész; teljesen megfeledkezett arról, hogy a múlt század elején élt, műveletlen szolgáló intelligenciája szükségszerűen messze alatta marad Ruth Simmons IQ-jának.

Bridey először el volt ragadtatva, hogy végre megnyilatkozhat. Boldogan locsogott; hízelgett neki, hogy az érdeklődés középpontjában áll, amit életében sohasem élvezhetett. Nagyon iparkodott, hogy mindenki megkedvelje, igyekezett mindenkire jó benyomást tenni, és természetesen vonakodott nyilvánosság elé tárni a tényt, hogy ő voltaképpen egy írástudatlan parasztasszony. Férjét és családját fölemelte az alsó középosztályba, ahová félelemmel vegyes tisztelettel és irigységgel nyilván mindig vágyódott. (A társadalmi ranglétrán valójában ott helyezkedett el, ahol például egy kocsisnak vagy egy belfasti ügyvéd kifutójának felesége.) Kérkedését, amely emberi és megbocsátható volt, sajnos szétzúzták Bernstein hazugságvizsgáló módszerei.

Ha az ember a hangfelvételeket hallgatja, megfigyelhető a nő fokozatosan növekvő zavarodottsága, majd valódi félelme, amint a "felsőbb osztályok barátságtalan tagjai" vallatásának kereszttüzében találja magát. Szemére lobbantották ártatlan kis hazugságait, azt érzékeltetve, hogy egy szavát sem hiszik. Nem szerette volna, ha közszemlére teszik, és bolondot csinálnak belőle, és ezzel párhuzamosan Ruth Simmonsban is elkezdődött egy rokonszenves visszahúzódás, bár finomabb formában. Bosszantotta, hogy a szeánszok rátelepszenek az életére, úgyhogy Bernsteinnek a végén már könyörögnie kellett a folyatásért.

Fontos körülmény, hogy a műveletlen szolgálótól elvárható apró részletek tekintetében Bridey igen jól teljesített. Pontosan megnevezte a városban található üzleteket, a népszerű olvasnivalót (amit ugyan ő maga sosem tudott elolvasni), az ételeket, amelyeket feltálalt, az akkoriban használatos köznyelvi szólásokat, és tisztán kifejezte áhítatát és megilletődését Gorman atya, a plébános iránt, aki a jelek szerint zárkózott, fiatal pap lehetett, aki lassanként lemondott minden reményéről, ami túlmutatott volna az elszegényedett plébánián. A múlt századi szegények kérlelhetetlen, sivár elhagyatottsága világosan érzékelhető még a magnószalagon keresztül is. Brideynak nem sok örömben volt része, annál több kínos jutalmazatlan rabszolgamunkában. Végkimerülésben halt meg, idő előtti vénségre jutva, és a halálban is ugyanúgy korlátok közé szorult, mint életében - képtelen volt szenilis férje tudomására hozni a jelenlétét, és ugyanígy képtelen volt arra, hogy túlemelkedjék a primitív asztrális világon, amely az élet külső peremén helyezkedik el. Ebben az "elnyomottak purgatóriumában", a halál utáni élet gondolatformája egy dologház vagy szegényház sivárságát, állandó félhomályát idézi. Egyik kevésbé diplomatikus pillanatában Bernstein belevette a könyvbe Bridey utalását egy találkozásra, mely ezen a szinten történt Gorman atyával, aki maga is ugyanolyan zavart és téveteg volt, mint az asszony. (Ez természetesen bántotta a jelenkori papok érzékenységét; szószékeikről később el is átkozták a könyvet.)

Két megható jelenséget kell még megemlítenünk. Bernstein keresztkérdései alatt Bridey zavara és kényelmetlensége egyre növekedett, és mind szánalmasabb próbálkozásokhoz folyamodott, hogy kiengesztelje vallatóját. Például megfázott, és amikor a kérdések túlságosan agresszívvá váltak, rögtön köhögni kezdett. Máskor arra panaszkodott, hogy fáj a lába, mert ír jiget táncolt, és megrándította.

Aztán, a szeánszok sorozatának vége felé, amikor a kérdések Bridey Murphy utolsó éveire összpontosultak, olyan hang tört elő Ruth Simmonsból, amilyet még a legképzettebb színésznő sem tudna produkálni. A panaszosan sipító hang egy fogatlan, hatvanéves asszonyé volt, aki teljesen megbékélt immár a szegénységgel és a fizikai gyötrelmekkel. Kiejtése utánozhatatlanul belfasti volt - a nyomornegyedekből származó akcentus, amely nem került át a óceán túlsó partjára, és amerikai színészek sohasem használták. (Mindezt magnószalagon rögzítették.)

Ha Ruth Simmons hangutánzó zseni lett volna, eszközök híján akkor sem lett volna képes tudatosan újrateremteni ezt az akcentust. Márpedig Ruth Simmons nem volt valami jó amatőr színész.

Ezek az utolsó szalagokon található viselkedésminták sokkal meggyőzőbbek annál, mint amikor Bridey felsorolta, milyen utcák voltak Belfastban azokban az időkben, de annál is, hogy gyerekkorában "iron bed"-nek vagy "foine bed"-nek nevezte-e az ágyát.

Ha Bernstein az a ravasz róka lett volna, aminek a sajtó beállította, sosem lett volna olyan naiv, hogy megjelenteti a könyvet, mielőtt összegyűjtött volna egy halom szilárd bizonyítékot. S hogy ezeket megszerezze, először meg kellett volna engednie egy tapintatos és gyakorlott pszichológusnak, hogy kikérdezze Brideyt, majd legalább hat hónapra be kellett volna ásnia magát egy belfasti könyvtárba, és a tizenkilencedik század elejéről szóló feljegyzéseket bújni.

És még ha megtette volna ezeket az erőfeszítéseket, akkor is kérdéses, vajon a közvélemény nyitottabban fogadta volna-e a könyvet.

C. J. Ducasse, a Rhode Island-i Brown University nyugalmazott filozófiatanára 1961-ben megjelent, A halál utáni életben való hit kritikai vizsgálata című könyvében objektívan elemezte a tényeket.

A szerző ebben a könyvben tizenhárom objektív, pártatlan oldalt szentelt a Bridey Murphy körüli vitának; ez a rész kötelező olvasmány mindenkinek, akit ennyi év után is érdekel az akkori ribillió.

Ducasse professzor nyugodtan és józanul tette helyre az ügyet, úgy, ahogy előtte senki sem tudta. Védelmébe vette Bernsteint, és támogatni kezdte Ruth Simmonst - az asszony valódi neve Mrs. Virginia Tighe volt -, tisztázva őt mindennemű csalás gyanúja alól.

Mrs. Tighe 1923. április 27-én született. Hároméves korában adoptálta a nénikéje, Mrs. Myrtle Grung, így a kislány Chicagóban nőtt fel. Húszéves korában összeházasodott a légierő egyik pilótájával; férje egy évvel később bevetés közben meghalt.

Virginia másodszor is férjhez ment. Férje, Hugh Bryan Tighe denveri üzletember volt, akitől három gyermeke született. Férje és rokonai "vallási okokból nagyon ellenségesek voltak az egész Bridey-jelenséggel szemben", de magát Virginiát is felkészületlenül és fegyvertelenül érte a Bernstein-könyv körüli felzúdulás és a többi következmény, amelyek védtelen családját is fenyegették.

A Life magazin 1956 márciusában vette célkeresztje alá a Bernstein-ügyet, de a támadást a Chicago American nyitotta meg. A lap júniusban cikksorozatot indított, amelynek szakértője egy bizonyos Wally White tiszteletes volt. A pap ünnepélyesen megfogadta, hogy "lerántja a leplet a reinkarnációról, mert az merénylet a vallás elfogadott nézetei ellen".

White azt állította, hogy kislánykora óta ismeri Mrs. Tighe-t. Az asszony maga azt állította: sohasem találkozott vele, egészen addig, míg 1956-ban egyszer hívatlanul meg nem jelent az ajtajuk előtt, és közölte vele, hogy kötelessége imádkozni az asszony lelkéért.

A Denver Post bátran Virginia és Bernstein védelmére kelt, de fegyverei elhallgattak, amikor a Life június 25-én megadta a kegyelemdöfést: összefoglalva közölte a Chicago American expozéját, és mellette egy bizonyos Mrs. Bridie Murphy Corkell és családja fényképét - róluk később lesz szó.

Az akkor megjelent, freudi indíttatású, lebilincselő kuriózumok sorába tartozott egy könyv, amelyet közösen írt három new york-i pszichiáter. Céljuk az volt a könyvvel, hogy teljesen és mindörökre megsemmisítsék a reinkarnáció teóriáját. Művük, a Tudományos jelentés a "Bridey Murphy nyomában"-ról szokatlanul tudománytalan véget ért: a diszkont könyvesboltokban a megmaradt példányokat darabonként negyvenkilenc centért kínálták a vevőknek.

Ducasse professzor a következőket mondja Wally White tiszteletesről: - Akkor úgy tűnt, az American csak pszichológiai kirakatrendezést végez, amikor ezt a papot a jámbor, de naiv olvasók kedvéért a cikksorozat fejlécében szerepelteti. Ha az ilyen olvasó azt látja, hogy a cikkek szerzője pap, ráadásul annak a chicagói templomnak a lelkésze, ahová Virginia járt, természetesen elfogadja, hogy ő valóban első kézből ismerheti az asszony gyerekkorát és ifjúságát; hogy a cikkei ezen a speciális ismereten alapszanak; s mivel minden pap szavahihető, ezért a White tiszteletes által írt cikkeknek hitelesnek kell lenniük. És bár az olvasó a cikkek nyomán valószínűleg így következtet, magában a szövegben gondosan tartózkodtak attól, hogy ezt nyíltan kimondják.

- A Chicago American cikksorozatának csúcspontja azonban akkor következett el, amikor Chicagóban fölfedeztek egy bizonyos Mrs. Bridie Murphy Corkellt, aki szemben lakott azzal a házzal, ahol Virginia és nevelőszülei éltek, és akit Virginia ismert... A cikkekben az áll ugyan, hogy Virginia többször járt a Corkell-házban, de valójában sohasem beszélt Mrs. Corkell-lel - ilyesmit egyébként a cikkek sem állítottak.

- Továbbá: Virginia nem tudta, hogy Mrs. Corkellnek Bridie a keresztneve, még kevésbé, hogy lánykori neve Murphy, ha egyáltalán valóban az volt. Mikor a Denver Post kísérletet tett ennek ellenőrzésére, Mrs. Corkell nem fogadta a telefonhívásukat. Amikor egy riporter, Bob Byers a plébánosánál érdeklődött Mrs. Corkell felől, a pap megerősítette, hogy az asszonynak Bridie a keresztneve, de azt nem tudta megmondani, hogy vajon a lányneve Murphy-e; erre egyébként Wally White tiszteletes úr sem volt képes.

- De az olvasó aligha fogja kitalálni, hogy végül mi derült ki, kicsoda is ez a Mrs. Corkell, akit az American "fölfedezett". Még egy különös véletlen ebben a szövevényes ügyben: Mrs. Bridie (Murphy) Corkell annak az embernek az édesanyja volt, aki a Chicago American vasárnapi kiadását szerkesztette!

Az egész történet bohózatba illik - de ezt csak akkor látjuk teljesen, ha hozzávesszük a könyv filmváltozatának sorsát is. A film a Paramount stúdióban, Pat Duggan producer vezetésével már készült, amikor a viharfelhők gyülekezni kezdtek.

A film forgatókönyvíró-rendezője mesélte az alábbiakat.

- A forgatókönyvben a Bernstein-könyben megjelent szöveghez tartottam magam, bár az eredeti magnószalagokon voltak sokkal drámaibb és meggyőzőbb részletek is. A film csúcspontját igen gondosan úgy komponáltuk meg, hogy elijesszük a közönséget a hipnózis felelőtlen használatától. Írtam még egy olyan jelenetet is, amelyben egy protestáns lelkész és egy katolikus pap mondja el határozott véleményét a reinkarnáció teóriájáról (ártalmas eretnekség) és a hipnózisról (ostobaság).

- A két főszereplőnek kimért gázsi igen szerény volt, de sikerült Teresa Wrightot szép szavakkal elcsábítanom, úgyhogy az ígért éhbérért is elvállalta a szerepet. Ezt tette Louis Hayward is, akit korábbi kosztümös filmjei miatt megbocsáthatatlanul alábecsültek, pedig igen sokoldalú jellemszínész. A stúdió fejesei, ahelyett, hogy örvendeztek volna a szereposztás miatt, minden lehetőt megtettek, hogy az üres tenyerüket mutassák a két sztárnak. Engem is csak a százkilencven centim mentett meg attól, hogy csőre töltött légycsapóval kelljen a kihalt folyosókon közlekednem. Hamarosan "járványkórház"-nak kezdtem nevezni a forgatócsoportunkat. Gyártásvezetőnket magasabb forrásból bizalmasan értesítették, hogy a film soha nem fog elkészülni, de nekem és Duggannek már végünk is van. A vágóm, aki fecsegő természetű ember volt, hosszú órákat töltött a forgatáson, és igyekezett elvenni az emberek kedvét, de a vágószobába, ahogy én láttam, a lábát sem tette be - amit leforgattam, úgymond, sehogy sem "passzolt össze".

- A stúdióban még elejét tudtuk venni a nyílt szabotázsnak, de egyszer csak eljutottunk oda, hogy használnunk kellett volna a trükklaboratóriumot. "Szellemjeleneteket" akartunk fölvenni, és bonyolult áttűnésekre is szükség volt, amikor a modern Coloradóból átmegyünk a 1860-as évekbeli Írországba. Közölték velünk, hogy Mr. DeMille a labort teljes egészében lefoglalta a Tízparancsolat című produkció számára. Ekkor azt kértük, hadd adjuk ki a munkát egy stúdión kívüli, független trükklabornak. Erre azt a választ kaptuk, hogy szó sem lehet róla. Végül az operatőröm, Jack Warren ötven évvel visszacsavarta az órát, és felvétel közben, a díszletben készítette el a trükköt. Nem használt semmiféle bonyolult berendezést, csak egy prizmát, egy tükröt, meg egy hatvancentis síküveg lapot, amelynek az egyik végét bekormozta, a közepén vazelinnal kente be, a másik végét pedig meghagyta átlátszónak. Ezt a lapot húzta el lassan a kamera előtt, és a trükk kétszer olyan hatásos lett, mint a modern laboratóriumban előállított áttűnések.

- A legrosszabb azonban még mindig hátravolt. A Life magazin egy ideje figyelemmel kísérte a Bridey Murphy-hisztériát, és leleplezték, milyen veszedelmes hatást gyakorolt a tizenévesekre. A házibulikon felelőtlen ifjú "semmirekellők" tömegével hipnotizálják - a könnyebb elcsábíthatóság reményében - az ugyanilyen felelőtlen fiatal lányokat. A forgatás közepén tartottunk, amikor a Life közölte, hogy az egész ügy merő humbug.

- A költségvetésünk alacsony volt, naponta négy és tíz perc közötti hasznos anyagot tudtunk felvenni (meg kellő mennyiségű egyéb felvételt), de időközben Járványkórházból Leprateleppé változtunk. Megindult a törekvés, hogy teljesen leállítsák a produkciót, nekem meg nemcsak rendeznem kellett, hanem Horatiusként tartani a hídfőállást is, hogy legalább addig távoltartsam az ellenséget, amíg dolgozunk. Idejében elkészültünk a filmmel, de öt percnél is kevesebb volt összevágva belőle. A tizenegyedik órában sikerült új vágót találnom. A megmaradt, kurta vágási időben először Teresa jeleneteit kellett véglegesítenünk. Ha ez már egyensúlyban van, hozzáigazíthattuk volna Haywardot is. Louis önzetlen erőbedobással dolgozott, Teresa teljesítményén is tükröződött az ő csapatmunkája - mégis kellett volna még egy hét, hogy az alakításához méltó vágást elkészítsük. Ez a plusz egy hét nem adatott meg.

- A film még ebben a csonkított, bicegő állapotában is nyíltszíni tapsot kapott az előzetes sajtóbemutatón, amelyre egy kivételesen barátságtalan és rideg környéken, egy glenwoodi moziban került sor. Ez föllelkesíthette volna annyira a vezetőket, hogy engedjék befejezni a munkát, már csak a részvényesek befektetéseinek érdekében is, de én soha többé nem láttam a filmet.

- A bemutató után a sajtó agyonhallgatta, s ettől a film szépen elhervadt, mielőtt kinyílhatott volna.

- Hollywoodban a kutya sem ment el megnézni, hátha valaki felforgató gaztettnek minősíti, hogy megjelentek a nézőtéren. Duggannel és velem pedig úgy bántak, mint árulókkal, akik indokolatlanul bemocskolták a négy alapvető szabadságjog büszke örökségét."

Az ötvenes évek szorongó hangulatától hosszú út vezetett Alan J. Lerner 1966-os Broadway-sikeréig, az Tiszta időben az örökkévalóságig elláthatsz című musicalig. A közbeeső években a reinkarnáció teóriája a közvéleményben pánikkeltő mumusból megfontolandó, elmélkedésre késztető dologgá vált, tökéletesen otthonra talált a Broadway színpadán, és boldogan alkalmazkodott Lerner géniuszának melegségéhez, dallamaihoz.

A kritikák többsége túlságosan kihívónak találta ahhoz, hogy melegen bánjon vele, ám a közönség más véleményen volt. A Mark Hellinger színházbeli bemutató idején már fél évre előre minden jegy elkelt.

A musical egy modern fiatal nőről szól, aki természetes hipnotikus alanya egy rokonszenves, fiatal pszichiáternek. A férfi visszaviszi őt egy korábbi életébe, a tizennyolcadik századi Angliába, és burkoltan céloz rá (bár nyíltan ez sohasem hangzik el), hogy abban az időben ő maga az asszony hűtlenkedő szeretője volt.

A pszichiáter jó úton halad, hogy beleszeressen az angol szépségbe, Melindába. Jelenkori inkarnációja, Daisy viszont szerelmes lesz a férfiba, ami mindkettejük számára kölcsönös frusztrációt okoz.

Melindaként leélt életében a hősnő meghalt, mialatt Amerikába akart menekülni a Trelawney nevű vitorlás hajón. A pszichiáter elől menekülve Daisyt majdnem ugyanez a végzet éri utol, amikor jegyet vált egy transzatlanti légijáratra - a repülőgépnek ez a neve - miért is ne? -: Trelawney.

A reinkarnáció téves értelmezésének képviseletében jelenik meg a színen Kriakos, a görög hajómágnás, aki tekintélyes összeget ajánl fel a pszichiáternek, ha az megmondja neki, ki lesz ő a következő életben, hogy saját magára hagyhassa millióit.

Daisy paranormális képessége és az igaz szerelem megmenti a helyzetet. A lány végül megengedi előző személyiségének, hogy átvegye az irányítást jelenlegi énjétől. A happy end előtt azonban a közönség fájdalommentes, ám alapos kiképzést kap az érzékeken túli észlelés utóbbi évtizedes fejlődéséből. Lerner lényegében ennyit állít a darabbal: a társadalom hamarosan elfogadja a reinkarnációt; ez lesz a pszichiátria holnapi logikája.

Az Atlantic Monthly 1965 novemberi számában közöl egy interjút Mr. Lernerrel, amelyben a szerző az alábbiakat mondta: - Valaki megkérdezte, hogy szerintem a darab a fantázia birodalmába tartozik-e, mert hogy a reinkarnáció lehetőségével foglalkozik. Azt feleltem neki: ötszázmillió indiai számára nem!

- Az egyetlen meglepő dolog a darabbal kapcsolatban, hogy nem hamarabb írtam meg. Az érzékszerveken túli érzékelés volt a hobbim egész életemben... Természetesen tudom, hogy agyunknak gyakorlatilag csak mintegy huszonkét százalékát használjuk ki. Biztos, hogy a többi is csinál valamit, azon kívül, hogy kitölti a kalapunkat. Nekem sohasem volt érzékeken túli élményem, egy apró esetet kivéve, amikor a Brigadoont írtam.

- A Brigadoon első felvonása egy esküvővel végződött, amely a templomon kívül zajlott. Próbáltam rájönni, hogy a tizenhét-tizennyolcadik századi Skóciában miért tartotta volna valaki a templomon kívül az esküvőjét, és ha már így történt, milyen lehetett az az esküvő. Kiagyaltam valamit, és leírtam.

- Néhány évvel később Londonban jártam, és a kezembe került egy könyv, amelynek az volt a címe: Hétköznapok a régi Skóciában - és ott volt benne leírva az én esküvői ünnepségem, szóról szóra!...

- Mikor komolyan gondolkodni kezdtem azon, miért is akarok musicalt írni a reinkarnációról, rájöttem, hogy az utóbbi hónapokban egyre inkább felháborodtam azokon a hányaveti magyarázatokon, amelyeket a pszichoanalízis vetett elénk, hogy megindokolja az ember viselkedését. Egyre jobban undorodtam a pszichoanalízis erkölcsi felfogásától - hogy olyan világban élünk, ahol nincs többé jellem, ahol minden csak viselkedés; ahol nincs jó, csak alkalmazkodás, és nincs rossz, csak az alkalmazkodás hiánya. A pszichoanalízis fogyatékos, ki nem elégítő vallássá változott, nem nyújt sem emberi, sem isteni erkölcsiséget, aminek alapján élni lehetne. Úgyhogy elkezdtem gondolkodni: "Hát igen, erről lehetne írni valamit". Megtalálom a módját, hogy elmondjam: nem hiszem, hogy mindannyian ilyen könnyen megmagyarázhatók vagyunk, legtöbbünk még mindig megmagyarázhatatlan; hogy végtelen világok vannak bennünk, és ez megfontolásra érdemes, izgalmas lehetőség.

1966-ban megjelent egy másik kiadvány is, Dr. Ian Stevenson Húsz eset, amelyek reinkarnációra utalnak című munkája, amellyel a következőkben foglalkozunk. Ebben láthatjuk, miként fogadta el maradéktalanul a reinkarnációt egy tekintélyes tudós, a University of Virginia Orvosi Karán a Neurológia és Pszichiátria Tanszék professzora.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Dr. Ian Stevenson azoknak a lelkiismeretes kutatóknak az élharcosa volt, akik első kézből származó bizonyítékokat kerestek a reinkarnáció létezésére. Elutazott olyan távoli helyekre is, mint India, Ceylon, Libanon és Alaszka. A felfedezéseiről szóló könyv Húsz eset, amelyek reinkarnációra utalnak címmel 1966-ban jelent meg.

A keleti esetek sajátossága, hogy a halál és az újjászületés között feltűnően rövid idő telik el. Cayce igazlátásai durván századokban és félszázadokban adják meg az újjászületés terminusait, dr. Stevenson eseteiben viszont az átlag tíz év körül van, vagy annál is kevesebb. Sőt néha szinte azonnal végbemegy, mint annak a huszonkét éves, ifjú hindunak az esetében, akit egy adósa megmérgezett, és aki egy három és fél éves, feltehetőleg himlőben meghalt fiúcska testében reinkarnálódott. A kisfiú feléledt, de onnantól kezdve a huszonkét éves ifjú jellemvonásait és élettörténetét tartotta magáénak. Pontosan leírta előző családját, és a személyes találkozásnál mindegyik családtagot felismerte.

Dr. Stevenson megfigyelései közül a legmeggyőzőbb eset 1964-ben történt meg Libanonban, egy ötéves, Imad Elawar nevű arab fiúval, aki egy Kornajel nevű faluban élt. Még két éves sem volt, mikor célozgatni kezdett előző életére. Első szavai szeretetteljesen utaltak az előző életében szerepet játszott kedvesére. Szerencsére Imad szülei nem próbálták szigorral elfojtani a gyermeki csacsogást. A gyermek 1958. december 21-én született, és azt állította, hogy előző életében egy Khribi nevű faluban élt, huszonöt mérföldnyire onnan. Ibrahim Buhanzinak hívták, és 1949. szeptember 18-án halt meg tüdővészben. Imad pontosan elismételte Ibrahim utolsó szavait, tökéletes pontossággal azonosította Ibrahim családjának még élő tagjait, és mindig szeretettel emlegette Dzsarmilét, Ibrahim szerelmét. Ibrahim faluja és háza ugyancsak ismerős volt Imad számára. Dr. Stevenson Imaddal és családjával elutazott Ibrahim falujába, és a következőképpen csoportosította azt az ötvenhét tárgyat vagy részletet, amelyet a gyermek emlékezett: "Az ötvenhétből Imad tízet a kocsiban nevezett meg, útban Khirbi felé. Ebből a tízből három téves volt. A maradék negyvenhét részletben Imad csak háromszor tévedett. Eléggé lehetségesnek tűnik, hogy az utazás izgalmai miatt összekeverte az előző élet emlékeit mostani élete emlékeivel."

Amennyire egyáltalán lehetséges volt ellenőrizni a két családdal kapcsolatos bizonyítékokat, dr. Stevenson ezt aprólékosan megtette. A legtöbb bizonyíték azonnal magától értetődő volt. A két család nem nyert, nem is veszített volna a hazugságon, azt pedig nem lehetett letagadni, hogy a gyermek emlékezete ötvenhét alkalomból ötvenegyszer helyes volt.

Dr. Stevenson rámutat, hogy ha lett volna összejátszás a két család között (holott nem ismerték egymást, amíg a gyerek miatt nem találkoztak), nem volna könnyű meghatározni, hogy erre mi vitte rá őket. Nehéz elképzelni két családot, amelynek tagjai ilyen szorgalmasan, ilyen hosszú időn keresztül halmoznák a bizonyítékokat, pusztán abból a célból, hogy a nevük bekerüljön az újságokba. Sőt, ráadásul a legtöbb hindu csalód igen barátságtalanul viselkedett, amikor dr. Stevenson először felkereste őket.

Volt egy eset, amikor a három és fél éves Dzsaszbir "holttestébe" a huszonkét éves, ugyancsak "elhunyt" hindu ifjú, Szobha Ram költözött bele. A gyermek családjának zavarodottságát tovább növelte, hogy Dzsaszbir a brahmin ételek kivételével visszautasított minden ennivalót, ezért a szomszédban lakó rokonszenves brahmin család az ő számára is főzött. Aki jártas a hindu kaszttörvények kérlelhetetlen kegyetlenségében, az tudja, hogy egy dzát gyermek normális körülmények között inkább éhezne, semhogy brahmin ételt egyék. Azt szintén nehéz felfogni, hogy a zsenge korú gyerek hirtelen olyan határozottsággal és akarattal kezd viselkedni, ahogy a nála tizennyolc évvel idősebbek szoktak.

"Ottlétem alatt nem volt nehéz megfigyelnem - írja dr. Stevenson -, hogy Dzsaszbir nem játszott a többi gyerekkel, hanem tartózkodó és magányos maradt. Tolmácsommal szívesen, készségesen beszélgetett, de a szomorú kifejezés mindig megmaradt nyugodt, himlőhelyes, mégis csinos arcán."

A halott Szobha Ram brahmin családja szívesen megvendégelte volna Dzsaszbirt, de a fiú dzát családja zokon vette, hogy a gyerek egy felsőbb kasztbéli családdal azonosítja magát, és makacs ellenállásuk a kisfiú "előző" családjával szemben akkor érte el a tetőpontját, mikor a fiú találkozhatott volna saját "özvegyével".

"Az olvasók bizonyára kíváncsiak rá, ahogyan én is tudni szerettem volna - írja dr. Stevenson -, hogyan számol be Dzsaszbir a Szobha Ram halála és Dzsaszbir Szobha Ram emlékeivel való újjászületése közötti időről.

Erre a kérdésre Dzsaszbir 1961-ben azt felelte, hogy halála után (mint Szobha Ram) találkozott egy szádhuval (egy szent emberrel), aki azt tanácsolta neki, Ťkeressen menedéketť Dzsaszbir testében.

Bár Dzsaszbir látszólagos Ťhalálať 1954 áprilisa-májusa körül történt, közel Szobha Ram halálának ismert dátumához, nem tudjuk, hogy Dzsaszbir személyiségének megváltozása rögtön azon az éjszakán bekövetkezett-e, amikor teste látszólag meghalt és azután újjászületett.

A következő hetekben Dzsaszbir még mindig súlyosan beteg volt a himlőtől, élelmet is alig volt képes magához venni, ezért személyiségjegyei nemigen voltak megfigyelhetők. A személyiségváltozás tehát végbemehetett fokozatosan vagy egyetlen pillanat alatt is, a Dzsaszbir látszólagos halála utáni néhány hét során."

A dokumentált bizonyítékok szempontjából ez az ügy egyedülálló. A legtöbb hasonló példában a lélek még erőszakos halál esetén is elhagyja felnőtt testét, és idő telik el, míg a következő teste megfogan.

A szent szádhu megjelenése, aki utasította a testétől megfosztott Szobha Ramot, hogy "keressen menedéket" Dzsaszbir halott vagy haldokló testében, szükséghelyzetre utal: arra, hogy üzemzavar támadt a "teremtés törvényeiben". Edgar Cayce elismerte, hogy "néha még odafent is akadnak hibák"; igaz, ezek oly ritkán fordulnak elő, hogy még a véletlen kategóriájába sem sorolhatók. Kijelentette, hogy az első asztrális sík primitív, a földi sík torzított változatára hasonlít; visszamaradt vagy fejletlen lelkek lakhatják, akik képesek rémálmok fenyegető köntösében megjeleníteni magukat.

Ha feltesszük, hogy Szobha Ram korai, váratlan, méreg általi halála nem volt előre látható a karmikus törvényekben, amelyekhez alkalmazkodott, sebezhetővé válhatott néhány ellenséges, bosszúszomjas lélek számára, akik már régen várhattak egy ilyen alkalomra, hogy kiegyenlíthessék vele a számlát.

A szervezetlen zűrzavar állapotában képtelen lett volna arra, hogy megvédje magát. Az egyik jóságos Segítő vagy Őrző jelenhetett meg neki egy szádhu bizalomkeltő alakjában, hogy megmutassa az egyetlen fellelhető óvóhelyet - a halott gyermek elhagyott testét. Ez pusztán átmeneti intézkedés lehetett, amíg az alsóbb asztrálsíkon elhárul a közvetlen veszély, és Szobha Ram biztonságban továbbhaladhat a felvilágosultabb, oltalmazó szintre. (Itt újra emlékeztetünk Cayce kijelentésére, hogy a sötét erőket, legyenek bármily erősek és megátalkodottak, mindig szét lehet kergetni tiszta és felelősségteljes forrásból származó imával.)

Lehetséges azonban, hogy amikor Szobha Ram újra belépett az emberi test anyagi korlátai közé (mintha a homár magától mászna be a fazékba), képtelen volt újra kiszabadulni belőle; így kénytelen Dzsaszbir testében "földhözkötött" maradni, míg le nem éli a karmikus előélete alapján szükséges éveket. Előző életének emlékei szerencséjére fokozatosan el fognak halványulni.

Az észak-nyugat alaszkai eszkimók, a nyugaton élő aleutok és a keleti tlingit indiánok egyaránt a reinkarnációra alapozzák vallásos hitvilágukat. A tlingitek tovább személyesítik azzal, hogy hitük szerint a lelkek saját közvetlen családjukba térnek vissza.

1961 és 1965 között dr. Stevenson négy alkalommal látogatott el a tlingitekhez, és ezalatt harminchat reinkarnációs esetet jegyzett fel. Nem volt nehéz dolga, mivel a legtöbb indián beszélt angolul, és közülük sokan viseltek "szimpátia-" sebhelyeket, amelyek az előző életbeli haláluk módjára utaltak.

1949-ben egy hatvanéves, William George nevű tlingit halász azt mondta a fiának és a menyének, hogy a fiukként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a jelenlegi anyajegyeiről, és átadta aranyóráját, hogy őrizzék meg neki. Néhány héttel később nyomtalanul eltűnt a csónakjából. Éppen kilenc hónappal ezután a menye világra hozott egy fiút, akinek "pigmentfoltok voltak a bal válla felső részén és a bal karján, pontosan azokon a helyeken, melyeket a nagyapja megjelölt".

Ahogy növekedett, a fiú hasonló viselkedésmintákat mutatott, mint a nagyapja - még bicegett is, pedig William George sántítása egy kosárlabda-mérkőzésen elszenvedett sérülés következménye volt. Még nem volt öt éves, amikor felismerte az órát: kivette anyja ékszerdobozából, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az övé. Bácsikáira úgy utalt, hogy "fiúk", nagy-nagynénjét pedig "húgom"-nak szólította.

Dr. Stevenson ezt írta: "Korához képest feltűnően sokat tudott a halászatról és a csónakokról. Jobban félt a víztől, mint a vele egykorú gyerekek. Higgadtabb és érzékenyebb volt, mint a többi gyermek."

Még bizonyítóbb erejű egy másik tlingit, Victor Vincent (törzsi neve Kahkody) esete, aki 1946-ban halt meg.

Egy évvel a halála előtt magához hívta kedvenc lányunokáját és annak férjét, Corliss Chotkint, és azt mondta nekik: az ő gyermekükként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a forradásairól - az egyiket az orrán viselte, a másikat a hátán: ez utóbbi egy műtéti heg volt, még az öltések nyomai is látszottak.

Tizennyolc hónap múlva Mrs. Chotkin fiúgyermeknek adott életet, akin anyajegyek voltak láthatók - pontosan ott, ahol Vincent forradásai voltak. A rendkívül koraérett kisfiú tizenhárom hónapos volt, amikor anyja meg akarta tanítani neki a nevét: "ifjabb Corliss Chotkin". A gyermek anyja szavába felkiáltott: - Nem ismersz meg? Kahkody vagyok!

Kétéves korában helyesen azonosította korábbi életéből való fiát, Williamet, a mostohalányát, Susie-t, valamint a saját özvegyét. Egészen kilencéves koráig megmaradt a képessége, hogy szokatlan részletességgel emlékezett mindenre, de aztán az emlékek halványulni kezdtek, és végül tizenötéves korára megszűntek.

Dr. Stevenson aprólékosan és tudományos igénnyel osztályozott minden egyes ügyet. Részletesen leírta saját nézeteit, kétségeit és logikus érveit. Könyve azonban kétségbevonhatatlan tények gyűjteménye. Zárszavában nem jelenti ki határozottan, hogy művével bebizonyította a reinkarnáció létezését, de az erre utaló bizonyítékokat nála felelősségteljesebb kutató még sohasem mutatta be.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Ha a Kegyelem Törvényét illusztrálni akarjuk, nyilvánvalóan az a legegyszerűbb, ha működés közben mutatjuk be.

Anthony Hollis egyetemista korában, Connecticutban szerelmes lett egy lányba. Harc nélkül mondott le róla egy barátja kedvéért, és az ezután kapott igazlátásból kiderült, hogy tudat alatti emlékeinek jó hasznát vette: a lány korábban kétszer is a felesége volt, és mindkétszer hűtlen lett a férjéhez. Az egyik életük az ókori Egyiptomban zajlott, s akkor a lány ugyanezzel a baráttal szökött meg tőle! A többi, együtt leélt életekről nem szólt az igazlátás, csupán annyit sejtetett, hogy mindig erőszak és tragédia keretezte őket.

Hollis élt a lehetőséggel, hogy további igazlátásokat kérjen, és a bennük foglalt tanulságokat minden erejével igyekezett átültetni a gyakorlatba, úgyhogy joggal lehet őt "jó keresztény"-nek nevezni. Házassága jól sikerült, a diákszerelem emléke hamarosan elhalványult, el is felejtette. 1944-ben aktív szolgálatra hívták be, és a Virginia állambeli Fort Eustisban szállítótiszti kiképzést kapott.

Egy nap véletlenül lenyelt egy szilvamagot, mely olyan makacsul megakadt a torkán, hogy csak a kórházban, orvosi segédlettel lehetett eltávolítani. Akkor nem tulajdonított nagy jelentőséget az esetnek. De mialatt az európai partraszállást megelőzően Angliában állomásozott, újra fulladozni kezdett, ezúttal egy porcogódarabkától. A helyzet megint annyira komoly volt, hogy orvoshoz kellett fordulnia. Addigra már késő volt igazlátást kérni Edgar Caycetől, és amikor Anthony Hollis a megszállt Németországban átélte a harmadik balesetet, Edgar Cayce már nem élt. Mindegyik eset súlyosabb volt az előzőnél: Németországban kis híján valóban megfulladt egy kis csontdarabtól, amely a pörköltjébe került.

A háború után New Yorkban egyik barátjával ebédelt együtt, amikor egy csirkecsont akadt meg a nyelőcsövében. Sürgősen kórházba szállították, ahol egy gyakorlatlan orvos értékes perceket vesztegetett el azzal, hogy megpróbált báriumtesztet csinálni, hogy bebizonyítsa, fuldoklása csupán pszichoszomatikus tünet.

Mikor végre nagy sietve föltették a műtőasztalra, Hollis éppen hogy eszméleténél volt. de míg ráadták az oxigénmaszkot, és helyi érzéstelenítést alkalmaztak, meglátott maga előtt egy különös, bosszúszomjas arcot, amelyet csatakos, piszkossárga haj keretezett. Egészen mélyre zuhant a tudatnak erre a szintjére, míg végül "összeolvadt" ezzel a másik személyiséggel, és rájött, hogy ő maga az. A környezet homályosan valami északi helyszínre utalt, kilenc-tíz évszázaddal korábbra... és egy fiatal nő állt előtte. Gyilkos fájdalmat és dühöt érzett: tudta, hogy a nő hűtlen volt hozzá. Tudta, hogy a felesége, de ez volt minden.

Pontosan abban az időben, amikor ez történt, Hollis egyik barátja San Franciscóban egy fényképszerűen eleven képet látott ugyanerről az eszelős arcról, és közben Hollis jutott eszébe. Ebben a vízióban azonban nő nem szerepelt. A barát egy föld alatti várbörtönben, láncra verve látta Hollist, egy csoport ápolatlan, rongyos férfival együtt. A kép annyira élénk volt, hogy ez a barát másnap kissé döbbenten felhívta Hollist. Mikor összehasonlították a részleteket, nem maradt kétség afelől, hogy mindketten ugyanazt az arcot látták.

Hollis újra végigolvasta igazlátásai szövegét, de nem talált semmiféle utalást a "piszkossárga hajú férfira". Az igazlátások kiemelték azt a karmikus jellemvonást, hogy Hollis lobbanékony természetű, és csak nagy erőfeszítéssel tudja kordában tartani indulatait. Edgar Cayce óvatos, tapintatos jegyzetei céloztak arra, hogy fennállnak még bizonyos karmikus adósságok, amelyeket vissza kell fizetni. Az igazlátások azt sugallták, hogy Hollisnak meg kellene próbálnia felvilágosultabb módszerekkel, megbocsátással és imával kiegyenlíteni az adósságot, ahelyett, hogy a "szemet szemért, fogat fogért" elvet követné.

Nehéz feladat egy huszadik században élő férfi számára, aki a nyolcadik vagy kilencedik században, a vikingek Norvégiájában vadul gyűlölt egy asszonyt. De az ügy kikerült Hollis kezéből. Nem egészen egy héttel később ugyanazt a kísérteties álmot látta. Ezúttal az ismeretlen nő "szellemarca" annak a lánynak a vonásait öltötte magára, aki az egyetemi időkben kikosarazta, ő pedig gyilkos indulattal fojtogatta a lányt. Az álom és a karmikus "visszajátszás" közötti határmezsgyén Hollis minden erejével és hitével imádkozni kezdett. Imádkozott lelki erőért, hogy meg tudjon bocsátani az asszonynak, akit fojtogatott; imádkozott az asszonyért, hogy paráznaságának vétkéért feloldozást kapjon; imádkozott önmagáért, hogy bűnbocsánatot nyerjen, amiért megfojtotta az asszonyt. Akinek sikerült szó szerint visszaimádkozni magát a halálos ágyról, tanúsíthatja, hogy az őszinte imádság, ha elér egy bizonyos intenzitást, energiaként nyilvánul meg, amely legyőz minden ellene ható erőt.

Amikor Hollis másnap reggel felébredt, érezte, hogy elméje megszabadult egy súlyos tehertől, és helyét átvette egy soha nem tapasztalt szabadságérzet, és ez az érzés a hét hátralévő részében is vele maradt. Megfogható eszközök híján azonban nem volt képes meggyőzni önmagát, hogy imái végleg megszabadították a súlyos, karmikus igából, amelyet a nyakában cipelt. Aztán vasárnap csengett a telefonja, és az álmaiban látott áldozat hangját hallotta megszólalni.

Az asszony már régen elvált attól a régi baráttól, és újra férjhez ment. Második házassága szintén kudarcot vallott; most gazdag nőként luxuskörutazásokat tesz a világ körül a gyerekeivel, szomorúan és meg nem valósult vágyakkal. Amikor hajója kikötött New Yorkban, minden ok nélkül azon kapta magát, hogy rossz lelkiismerettel gondol Hollisra, és arra, ahogy faképnél hagyta őt. Ezért szánta el magát arra, hogy felhívja. - Remélem, mostanra megbocsátottál nekem - mondta. - Gyalázatosan bántam el veled!

Hollist a megkönnyebbülés és a hála hullámai öntötték el: szívből jövő szavakkal bizonygatta az asszonynak, hogy már régen, ezerszer is megbocsátott!

Mi lett volna Hollis karmikus alternatívája? Bizton állítható, hogy megszaporodtak volna fuldoklásos balesetei, és az egyik meg is ölte volna. Adóssága volt önmagával szemben, mégpedig az, hogy egyszer gyilkosságot követett el. Ebben az életben a lány maga kímélte meg őt a házasság okozta szenvedéstől, és Hollis ismét elszenvedte ugyanazt a nyomorult megpróbáltatást a lány árulása miatt, de mindez együtt sem szabadította ki a karmikus hurokból. A gyilkosságot attól még elkövette; a Törvény megkövetelte az elszámolást. Következésképpen valahányszor Hollisnak a torkán akadt valami, sokkal súlyosabb fuldoklási tüneteket mutatott, mint amit egy apró csontocska jelenléte indokolt volna.

Hollisnak javára szolgált, hogy jelen életében a felszínen megnyilvánuló indulatok nélkül mondott le a lányról, és az is, hogy miután Cayce elmagyarázta a karmikus okokat, nem neheztelt többé a nőre, nem kívánt neki rosszat. Ahogy a sértett büszkeség, a megalázott hiúság eltűnt a képből, megszűntek a komplikációk is, és a férfi előtt már csak a tiszta képletű próbatétel állt.

Hollis a végső megbocsátás imájába akaraterőt és koncentrációt tudott foglalni. Ennek forrása az itt következő szavakban egyszerűen összefoglalható. "Tény, hogy az élet élménye az isteni lényeg megnyilvánulása. Az entitás elméje pedig az építő. És amikor az entitás teremtő tevékenységbe fog, hatása alá kerül a törvénynek, amely a karma és a kegyelem kiegyenlítésében érvényesül. Az entitás kiszabadul az ok-okozat vagy a karma törvénye alól, kegyelmet nyer, és továbbhaladhat az Őbenne élő magasabb elhivatottság felé."

- Legyetek biztosak abban, hogy a törvény működik - jelentette ki Cayce egy hasonló eset kapcsán. - Az emberiség kezdetén, amikor az ember a földön élő lélekké vált, létrejöttek a törvények, és ezek érvényesülnek. De a kegyelem törvényét, a megbocsátás törvényét és a türelem törvényét se tévesszétek szem elől. Mert mindegyiknek megvan a maga helye - különösen akkor, ha valaki arra vágyik, hogy csatornává váljék, amelyen keresztül Isten megnyilvánulhat.

A második eset alanya Vera Aldrich, ötvenhárom éves háziasszony. Történetében megfigyelhetjük, milyen hibát követett el egy fejlett lélek, akinek életútját fizikailag alig lehetett elviselni, amikor azt hitte, hogy karmikus adóssága még mindig kiegyenlítést követel, és készülnek meglátogatni régi bűnei.

- Miért kellett ilyen összetört fizikai testtel erre a világra jönnöm? Azt hiszem, megjártam a poklot (igaz, eddig nagyon is érdekes utazás volt!) és gyakran csodálkoztam, mire tartogatom még magam. Mindig az embereket akartam szolgálni, de nem volt erőm... Fiatal korom óta angina, vészes vérszegénység és más betegségek kínoznak. Miért választottam ilyen megtört testet magamnak? Valami súlyos bűnt követtem el a múltban?

Cayce válaszai meleg biztatást fogalmaztak meg.

- Ez az entitás egykor kapcsolatban állt azzal, aki oly kíméletlenül üldözte az egyházat, és zenélt, miközben Róma égett (Nero). Ez az ok, ami miatt jelenlegi teste rossz alakot öltött.

- Az entitás mégis felszabadulhat! Mert a földi élet tapasztalatain keresztül az alacsony szintről felfejlődött már oda, ahol újabb földi reinkarnáció nem lesz szükséges.

- Nem mintha elérte volna a tökéletességet, de ne feledjük, az anyag, az anyagi vágyak léteznek a tudat más szintjein is, nemcsak a háromdimenziós valóságban. Vannak a tapasztalásnak más tartományai is, ha az entitás szilárdan tartja magát azoknak eszméihez, akiken egykor gúnyolódott (a római keresztények eszméihez).

- Még sok mindent el lehet mondani, de csökkenteni fogjuk a hibákat, és növeljük az erényeket. És szinte semmi sem említhető, ami eltérítené az entitást, mert, ahogy Józsué hajdanán, ő is elhatározta: "tegyenek mások, amit akarnak, én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk."

- Ami a képességeket illeti: ki vonhatna glóriát a felkelő nap köré? Ki mondhatná meg a csillagoknak, mi módon lehetnének szépek? Tartsd meg hitedet, amely vezérel téged! Sokak számára hoz majd enyhülést a te türelmed, a te állhatatosságod, a te szereteted!

Ez az asszony nagylelkű és önzetlen életmódja által elnyerte a Kegyelmet, anélkül, hogy ezt tudatosan felismerte volna. Hosszú karmikus vándorútja végére ért.

- Bizonyos - mondta Cayce -, hogy az emberek gyarapodnak kegyelemben, tudásban, megértésben. És amikor alkalmazzák, amit megtanultak, a következő lépés megmutatkozik előttük... Mert az Ő ígérete ez: "ti veletek vagyok, minden napon a világ végezetéig." Kezdetben veled volt. Te tértél le az útról.

Gladys Turner Davis, aki 1923-tól egészen Cayce haláláig Edgar titkárnője volt, lemásolta az irattárban található összes igazlátást, nem is egy, hanem öt példányban, és oly önzetlenül hű maradt mesteréhez halála után is, mint életében volt. Nála jobban az A. R. E. egyetlen tagja sem ismerte az igazlátásokat, és talán senki más nem példázná ennyi szerénységgel, miként lehet a kegyelem törvényét a mindennapi életben alkalmazni. Gladys szerint Cayce igen ritkán mondta bárkinek: a lelke oly magas fejlettségi szintet ért el, hogy nem kell újra vissszatérnie a földre.

Gladys ritkán vetette papírra gondolatait; az egyik írásában az alábbiak olvashatók:

Mr.Cayce élete folyamán csupán három olyan esetre emlékszem, mikor az ügyfelek azt állították, hogy élet-igazlátásuk téves volt - három eset, a csaknem 2500-ból!

Mr. Cayce halála óta is gyűjtjük és az igazlátásokhoz csatoljuk a fejlődési beszámolókat. És mindössze egyetlenegy kedvezőtlen jelentéssel találkoztunk - egy anya panaszolta, hogy "semmi személyes" nem akadt a hatéves kislányáról szóló igazlátásban.

Olykor megtörtént, hogy a gyermekeknek készített élet-igazlátást a szülők félretették, és elfelejtették, aztán később bebizonyosodott, hogy minden részletében igaz volt. De gondolkodjunk el egy pillanatra azon a néhány eseten, amelyekben az igazlátásokat kifogásolták. Még ha minden huszonnegyedik teljesen hibás lett volna - ez a teljesítmény akkor is példa nélkül állna a paranormális kutatások terén. Sőt, lehet, hogy bármilyen kutatási területen!

Azoknak, akik tapasztalatból ismerik az igazlátások értékét, nemcsak kiváltságuk, hanem egyenesen kötelességük tovább haladni a tökéletesség felé, vinni a fáklyát, és nemcsak a reinkarnáció elmélete miatt, hanem az egész keresztény életmód érdekében. Ahogyan Ő tanította: "A ki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő."

De mit jelentenek az igazlátások azoknak a millióknak, akik nem tudják, vagy nem érdekli őket, hogy egy ember az életét adta értük? Mit fognak jelenteni az eljövendő generációk számára?

Azt mondják, a törvény a két vagy három szemtanú által megerősített tényt tekinti megalapozottnak. Nekünk több, mint kétezer példa van a birtokunkban, a képességek és jellemek pontos elemzése az elmúlt életek Akasha-krónikájára építve.

Alaposan tanulmányozva ezeket, sokunknak meggyőződésévé vált, hogy az ember gondolatait és érzéseit irányító alapvető tényezők megérthetők. Mert ezek az élet-igazlátások az alapvető szellemi törvényeket értelmezik, igaz, a személyes problémákra alkalmazva. Ha kellő számú példát tanulmányozunk, képesek leszünk megtanulni, miként alkalmazzuk ezeket a törvényeket a saját személyes problémáinkra.

TIZENHATODIK FEJEZET

Edgar Cayce előző életében mint Bainbridge, határmenti felderítő, a fiatal nemzet földjén, a kanadai határtól Floridáig kóborolt. Személyét így írhatnánk le: keveréke egy hős telepesnek és egy szerencsejátékos aranyifjúnak.

Változatos útjai Fort Dearbornban, egy kereskedőállomáson keresztezték egymást: ez az erőd a mai Chicago területén helyezkedett el. Itt történt, hogy erős kötelék szövődött közte és embertársai között. Fort Dearborn kegyetlen hely volt, folytonos készenlétet igényelt az ellenséges indiánok miatt; lakói kemény munkával és kemény játékkal töltötték napjaikat. Megvoltak a puritán erkölcsi normák, de a derűs színlelés is erénynek számított (a Jakab korabeli Anglia örökségeként), és a kereskedelmi állomáson működtek a kocsmák, a játékbarlangok és a bordélyházak is.

Ennek az életnek az emlékei olyan élénken megmaradtak, hogy Edgar még mindig sajnálkozott Bainbridge rosszra csábító ékesszólása, szoknyavadászata és elvesztegetett lehetőségei miatt. Cayce soha, semmilyen téttel sem játszott szerencsejátékot, és szeszes italt is csak nagyritkán fogyasztott.

Erős érzelmi szálak szövődtek Bainbridge és Fran Barlowe, egy közeli állomás boltosának lánya között. A lány kispolgári családja népes és zűrzavaros volt, a szülők elhanyagolták gyermekeiket; a tizenhét éves lány boldogan szökött el otthonról egy fiatal, meglehetősen kétes emberi értékű vendéglőssel, és Fort Dearbornban telepedett le. A vendéglő pusztán fedőszerve volt a játékbarlangoknak, amelyek arra szakosodtak, hogy megfejjék a balekokat. Ez volt Bainbridge törzshelye, ha átmenetileg Fort Dearbornban időzött.

Fran meglehetős tehetségű táncos- és énekesnővé vált férje kocsmájában. Szoros barátságba került a könnyűvérű lányok jószívű madámjával, aki "a kötelező mértéken is túl" törődött a gondjaira bízott lányok egészségével és közérzetével. Fran összeütközésbe került egy lelkiismeretes pappal. Az egyház embere zordan szemlélte őt és léha társaságát, és különös rosszallással viseltetett egy jókedélyű sekrestyés iránt, aki jámboran imádkozott nappal, de éjszakánként nagy bakugrásokat mutatott be a táncparketten, és arra is talált időt, hogy a pap húgának csapja a szelet - bár a románcot a szerelmesek nagy bánatára csírájában elfojtották. Élete vége felé Fran kezdett jó útra térni, felszámolta néhány szégyenteljes kapcsolatát, de az éjszakai dorbézolás hangjai csak akkor hallgattak el véglegesen, amikor az erődöt az indiánok hatalmas erőkkel megtámadták, és porig égették.

Bainbridge a környéken tevékenykedő felderítő járőrként sok jót vitt véghez, eleinte mégis hajlamos volt komolytalan cselekedetekre. Most kimenekítette a túlélők egyik legnagyobb csoportját, és épségben eljuttatta őket az Ohio folyóhoz, ahol tutajt ácsoltak, hogy azzal keljenek át a keleti partra.

A parton azonban az ellenséges indiánok követték őket - Bainbridge-nek nem volt más választása, mint továbbhaladni lefelé a folyón, biztonságos kikötőhelyet keresve. Még az éjszaka leple alatt sem tudtak partra szállni, hogy élelmet szerezzenek, így a tutaj kimerült utasai az éhségtől és a hidegtől haldokolni kezdtek, köztük Bainbridge is. Fran azonban szerencsésen életben maradt, és amikor végül a tutaj szárazra futott, barátságos indiánok közé kerültek. A lány később továbbment Virginiába, ahol új életet kezdett.

1812-re Fran egy szerény panzió tulajdonosnője lett, akit melegsége és kedvessége miatt a Segítő Angyal becenévvel illettek. Negyvennyolc éves korában halt meg, köztisztelettől övezve, fiatalkori botlásai alól feloldozva. Csakhogy az életciklusnak Fort Dearbornban nem volt ideje beteljesíteni önmagát. Az indián támadás miatt szétszóródtak a családok, és ez maga után vont egy sor befejezetlen ügyet.

Fran hetven év múlva visszatért Virginiába, ahol néhány Fort Dearborn-i vetélytársa már újra gyülekezett. Mintha valami hallgatólagos megegyezés lett volna köztük: lakóhelyül mind a Chesapeake félszigetet és környékét választották, amely elérhető távolságra van Virginia Beachtől, bár maga Cayce egészen 1925-ig nem költözött oda.

Fran hamarosan azt kezdte érezni, hogy rossz csillagzat alatt született. Korai, szerencsétlen első házasságát megtetézte egy újabbal; a harmincas évek elejének gazdasági válsága idején már menekülőben volt önmaga elől: New Yorkban, egy külvárosi negyed munkásemberek látogatta kávéházában pincérkedett.

Inkább kába volt, mint megkeseredett; útmutatás és önbizalom hiányában, egyik napról a másikra élt, és már nem is reménykedett abban, hogy megtalálja helyét a látszólag csupa kelepcéből és kiábrándulásból álló világban. Itt és ekkor figyelt fel rá David Kahn.

A látnok életében Kahn tette a legtöbbet azért, hogy a rászorulók figyelmét felhívja Caycere. Széltében-hosszában bebarangolta a keleti államokat és a középnyugatot, és ahol csak megfordult, mindenütt meggyőző ékesszólással magasztalta legjobb barátja, Edgar Cayce képességeit. Külvárosi kifőzdékbe nem sűrűn tért be, de ezúttal üzleti ügyben a környéken járt, és jó szimattal vizsgálgatta Frant, ahogy a lány kiszolgálta őt. Végül feltette a közhelyszerű, de indokolt kérdést: "Mit keres egy ilyen kedves lány ebben a lebujban?" Mikor Kahn megtudta, hogy a lány Virginiában, Norfolk mellett lakik, egy cédulára lefirkantotta Edgar lakcímét, és azt javasolta, hogy mikor Fran hazatér, folyamodjék igazlátásért.

A lány úgy gondolta, értelmesebb dolgokra is költheti a pénzét. Az életnek csavarnia kellett még rajta egyet-kettőt, mielőtt - több, mint egy évvel a Kahnnal való találkozás után - végül megjelent Edgar ajtaja előtt. Edgar azonnal felismerte őt. A ház meg a benne lakók által sugárzott béke és nyugalom atmoszférájában Fran élete huszonöt éve alatt először érezte igazán biztonságban magát.

Ekkor keletkezett az igazlátások egyedülállóan összefüggő sorozata, amely egyetlen lélekcsoport sorsát írta le. Fran népes családjának szinte minden tagja szerepelt bennük. Edgar úgy érezte, jóvá kell tennie azt, hogy olyan hányaveti módon kezelte problémáikat Fort Dearbornban.

Fran annak a madámnak a lányaként született újra, akivel a Fort Dearborn-i években összebarátkozott. Az anyát Cayce gyógyította ki az ekcémából, és az asszony nyolcvanhét éves korában halt meg - "lelki kimerültség" vitte el. Fran apját ugyancsak Cayce gyógyította meg; a máját és toxikus vérképét kezelte; az apa kilencven évet élt. Fran Ned nevű bátyja Fort Dearbornban is a testvére volt. Joel, a másik bátyja volt az a sekrestyés, aki a pap húgának udvarolt. Jelenlegi inkarnációjában találkozott ugyanazzal a lánnyal, és el is vette feleségül. A házasság a kölcsönös boldogság modellje volt mindaddig, míg a pap - jelleméhez híven - elsőszülött fiuk testében újra meg nem született. Mihelyt a gyermek képes lett kifejezni magát, a szülei nem ismertek többé egy nyugodt pillanatot sem. Már kora gyermekségében olyan buzgalommal játszotta ki őket egymás ellen, hogy végül sikerült éket vernie közéjük. Furcsa módon ő is bőrbetegségben szenvedett, amelyet végül huszonegy éves korában az egészségi igazlátás gyógyított meg.

Az egyik legalaposabban dokumentált egészségi igazlátás Fran húgáé, Veráé, aki előrehaladott tuberkulózisban szenvedett. Az orvosok azt állították, hogy gyógyíthatatlan, de Cayce szokatlan gyógymódjai segítségével teljesen felépült. Vera, aki természettől fogva zárkózott volt, elutasította az élet-igazlátást, talán attól való féltében, hogy a tuberkulózist Fort Dearborn táncos mulatóiban szerezte.

Fran harmadik fiútestvére, Hal rajongott legjobban a lányért; oltalmazó, atyáskodó, Frant csodálattal bámuló fiú. Mindig arra kérte nővérét, hogy énekeljen, és ha Fran engedett az unszolásnak, megigézve hallgatta, utána megtapsolta, és az egekig magasztalta tehetségét. Ki volt ő? Fran férje, a vendéglőtulajdonos Fort Dearbornból. A lány viselkedése az élet-igazlátás hatására mind visszafogottabbá vált; ezt látva a fivérben logikátlan ellenszenv alakult ki benne Cayce iránt, amelyet sohasem tudott leküzdeni. Nem volt hajlandó Caycevel találkozni, de még beszélni sem róla. Feleségében, Sarah-ban nem alakult ki ez a gátlás, hiszen ő volt az egyik asszony, akit Fran ápolt az 1812-es háború alatt. De egyszer, mikor első gyermekük háromhetes korában megbetegedett, szülei pedig hiába szaladgáltak kétségbeesetten orvosi segítségért a környéken, olyannyira, hogy a gyerek halála elkerülhetetlennek látszott, maga Hal kérte meg Frant: hívja el azt a "kuruzslót", hogy készítse el a gyerek egészségi igazlátását.

Fran elmagyarázta: Cayce csak akkor ad igazlátást, ha a szülők személyesen kérik. Hal eddig már nem tudott elmenni. Fran maga kérte meg Caycet, aki tudta, hogy a gyermek életéért az idővel harcolnak, és ezért kivételt tett. A csecsemő emésztési zavarokban szenvedett; a megoldás igen egyszerűnek bizonyult. Fel kellett hígítani a tápszert, és beadni egy adag Castoriát. A baba szinte azonnal jobban lett, és három nap múlva már tökéletes egészségnek örvendett. Nem is tértek vissza a tünetei egészen késő gyerekkoráig, amikor vastagbélgyulladást kapott. Azt is egy igazlátás segítségével gyógyították meg.

A Fort Dearbornból származó húsz vagy talán még több lélek közül, akik ezúttal a Chesapeake-félszigeten gyűltek össze, csak Hal és Fran három férje közül az egyik utasított vissza kérlelhetetlenül minden segítséget, vigaszt vagy bátorítást, amelyet az igazlátások nyújthattak volna. Fran második férje valójában csak Virginiában lépett be a lány előző életébe: ő is betegeskedett, és Fran panziójában, gondos ápolás után nyerte vissza egészségét.

Az 1812-es háború alatt Fran a sebesültek ápolásában nem tett különbséget barát és ellenség között. Így aztán, mikor sikerült életét stabilabb alapokra helyeznie, gondjai eloszlottak, és egész családjának egészségi állapota megjavult. A viszályok mérséklődtek, a feszültség csökkent. A Fort Dearbornból származó "befejezetlen ügyek" elrendeződtek.

Aztán feltűnt a színen egy bizonyos Mary Barker: kis ajándékboltot nyitott a környéken a nyári turisták számára. Mary nem sokkal volt fiatalabb, mint Fran, gyermekparalízisen ment keresztül, amitől elhízott és formátlan lett. Egyéves kora óta képtelen volt segítség nélkül járni. Attól a perctől kezdve, hogy Frant megismerte, szinte eszelős szenvedély ébredt benne iránta, üldözte a szabadidejében, és elhalmozta esetlen ragaszkodásával.

Fran leküzdötte ellenérzéseit, zavarát, és kieszközölt egy egészségi igazlátást, remélve, hogy Mary esetében még nem késett el a segítség. Az igazlátás egy masszázssorozatot írt elő - ez messze meghaladta Mary anyagi lehetőségeit, hiszen a megélhetéséhez szükséget pénzt is alig volt képes megkeresni. Fran édesanyja mély együttérzéssel a házába fogadta Maryt, ahol három hónapon át Fran alkalmazta a napi masszázst és a borogatásokat. Mary lassanként megerősödött, végül már járni is tudott. Később az élet-igazlátásból kiderült, hogy előző életében Fran lánya volt, és sokat éhezett, amikor az indián szolgák elmenekültek vele, hogy megmentsék az életét. Felnőttként nyughatatlan lélek lett belőle: vándorszínészként működött, és az volt a meggyőződése, hogy anyja szándékosan hagyta el őt. Engesztelhetetlen keserűsége és önsajnálata nyilvánult meg jelenlegi életében a testet elcsúfító gyermekparalízis formájában. Mikor végül elköltözött, hogy máshol próbáljon szerencsét, Fran és ő jó barátokként váltak el egymástól.

Fran ma tekintélyes matróna, aki a koránál tizenöt-húsz évvel fiatalabbnak látszik: mindig szigorúan betartotta az egészségi igazlátás előírásait. Amikor a jótéteményekről beszél, melyekben az igazlátások révén családja és barátai részesültek, érthető diszkrécióval fogalmaz. Mert ők, mint sok komoly állampolgár, akik nyugalmukat és hosszú életüket Caycenek köszönhetik, félnek nyilvánosan elismerni, hogy segítséget kaptak tőle. Nehogy az újságírók felsorakoztassák őket mint tanúkat, akiket "a biztos romlásból rántott ki" a transzba esett Edgar Cayce diagnózisa.

A csoportos karma nemcsak a kiválasztott kevesekre érvényes, akik ugyanazt a lélekciklust követik és ugyanabban a családban születnek újjá: egyetemesebb jelentősége van.

Edgar Cayce temérdek példát adott arra, hogy azok a lelkek, akik Cortez és Pizarro oldalán részt vettek Mexikó és Dél-Amerika meghódításában, kellően megfizettek az aztékok kifosztásáért és lemészárlásáért. Még ma is undor fogja el az embert, ha egész civilizációk megsemmisítéséről hall; ám Cayce kijelentette: az aranyra éhes kalandorok a huszadik században, a spanyol polgárháború idején tömegesen tértek vissza. Ott pedig testvérek, szülők, gyermekek fordultak egymás ellen, végül az egész ország mészárszékké változott körülöttük. Ez talán segít megvilágítani, mi az oka annak, hogy látszólag ártatlan emberek miért válnak az iszonyat, a tragédia áldozataivá.

A jelek szerint egész népek is mozoghatnak közös lélekciklusban. A mai Egyesült Államokban a feketék vezetői a régóta nélkülözött gazdasági és társadalmi jogok öröksége felé vezetik népüket.

Hogyan magyarázhatjuk meg akkor az olyan kisebbségi csoportokban élő engesztelhetetlen gyűlöletet, mint a muzulmánok? A kérdés különösen indokolt, ha az erőszakot szembeállítjuk a fekete vezetők többségének felelősségteljes és fegyelmezett észjárásával.

Lehetséges, hogy az ilyen kérlelhetetlenség nem a feketék lélekcsoportjának ciklusát tükrözi: inkább arról lehet szó, hogy a fekete csoportba olyan lelkek furakodtak be, akik a feketét és a fehéret egyformán gyűlölik. Könnyen meglehet, hogy ezek a lelkek a polgárháború előtti Délen rabszolgatartó reverzionisták voltak - olyanok, akik rabszolgáikat megalázták, megkorbácsolták, asszonyaikkal és gyermekeikkel kegyetlenkedtek. Az ilyen lelkek szinte kötelességszerűen inkarnálódnak fekete bőrűnek; csakhogy az egykori rabszolgatartó a mai sötét bőre miatt elszenvedett sérelmeket tudatosan feldolgozza, a tudatalattijában viszont ott munkálhat a bűntudat és a szégyen, hiszen egykor bűnöket követett el a feketék ellen, akik közé ma tartozik - következésképpen őket ugyanannyira gyűlöli, mint a fehéreket.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Ha az olvasó megkérdezné, miért sokkal népszerűbb a reinkarnáció a keleti és a primitívebb társadalmakban, hasonlítsa össze - mondjuk - egy tlingit indián gyermek megértő, toleráns neveltetését egy olyan gyermekével, aki a gyarmati időkben Salemben született, de ugyanolyan képessége van, hogy visszaemlékezzék előző életére. Az utóbbit azonnal megbélyegezték, hogy a Gonosz munkál benne, és buzgó ördögűzésbe fogtak körülötte. A felakasztott nők közül néhányan alig nőttek ki a gyerekkorból.

Az ilyen szörnyűségek szükségszerűen beépülnek abba, amit Jung, a nagy pszichiáter így nevez: a nemzet "kollektív tudattalanja". Amikor pedig a nép ilyen fertőzött pszichében szenved, a tabuk még nemzedékeken át fékezik a józan észt. Arthur Miller A salemi boszorkányok című hátborzongató darabjában megmutatja, hogy egyenes vonalú az összefüggés a salemi boszorkányperek körüli tömeghisztériától az úgynevezett daytoni "majomperen" át (John T. Scopest a húszas években azért fogták perbe, mert a darwini evolúciós elméletet tanította diákjainak), egészen az ötvenes évekig, az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság kihallgatásaiig.

Ha egy zseniális tudóst, pedagógust vagy politikust erőszakkal távol lehet tartani attól, hogy elfoglalja az őt megillető helyet az ország dolgaiban, akkor könnyű belátni, hogy a gyerekeket, akik saját szemük és fülük bizonyosságában hisznek (és gyaníthatóan a szüleik is így tesznek), át lehet nevelni annyira, hogy elfojtsák saját lappangó paranormális képességeiket. Az a gyermek, aki látja halott nagyapja szinte megfoghatóan valóságos hasonmását, és beszél hozzá, ráadásul van annyira meggondolatlan, hogy ezt másoknak is elmondja, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy kinevetik, megbüntetik vagy gyermekpszichológushoz küldik. Spirituális képességeit elkerülhetetlenül el kell fojtania, míg teljesen el nem sorvadnak.

Amerika, a világtörténelem legfiatalabb és legerősebb demokráciája bebizonyította, hogy képes rosszindulatú ideológiákat asszimilálni, és tanulni belőlük - feltéve, hogy egy esetleges tébolyult kisebbség rá nem kényszeríti akaratát a megfontolt többségre. A salemi események brutalitása például egyenesen vezetett oda, hogy az Alkotmányba belefoglalták a szabad vallásgyakorláshoz való jogot.

Ha az Alkotmány a demokrácia alappillére, akkor Wally White tiszteletes, aki ünnepélyesen megfogadta, hogy "lerántja a leplet a reinkarnációról, mert az merénylet a vallás elfogadott nézetei ellen", ugyanolyan téveszmékben él, mint salemi előfutárai.

Ugyan melyek azok az "elfogadott vallási nézetek", amelyeket ő meg a hasonszőrűek olyan hévvel védelmeznek? És mennyire gyengének érezhetik magukat, hogy az Alkotmány védelmét kevésnek érzik? Valóban: az egyház hibái inkább olyanok, mint amelyekről XII. Pius pápa 1950-ben bíráló szavakkal szólt: "Nem hallgathatjuk el aggodalmunkat azokért, akik olyannyira elmerültek külsődleges tevékenységükben, hogy elhanyagolják fő keresztényi kötelességüket: saját megtisztulásukat.

Már kijelentettük nyilvánosan, írásban, hogy azokat, akik úgy vélik, hogy a világot megvédelmezheti az, amit jogosan neveznek Ťa tettek eretnekségénekť, jobb belátásra kell bírni."

Tizennégy évvel később őeminenciája Julius Dopfner bíboros, a müncheni egyházmegye ötvenegy éves irányítója oly rendkívüli világossággal írta le a nyugati egyház mai helyzetét, hogy szavai meghatározó értékűek.

Dopfner bíboros akkora tekintélynek örvendett, hogy 1964-ben VI. Pál pápa őt választotta a négy elnök egyikének a Vatikáni Zsinat második ülésszakán. Ebben a minőségében beszélt a müncheni Kongresszusi Központban, kétezer-nyolcszáz főből álló hallgatóság előtt. Az eseményről a Time magazin így tudósított:

Hivők tömegeit veszítettük el, mondotta Dopfner, mert sokan a katolikus egyházban olyan intézményt látnak, amely "igába hajtja a szabadságot", vagy "avítt, ósdi kövületet, amelyet a múltból felejtettek itt". Az egyház régies nyelvezettel, érthetetlen szertartásokon szólt az emberekhez, olyan szentbeszédek által, amelyeknek semmi közük sincs a mai élethez. Ahelyett, hogy az egyház behatolt volna a világ minden zugába, úgy tűnik, inkább üldögél "az önmagának kijelölt gettóban, és megpróbálja a nagy világ szomszédságában felépíteni saját kis világát".

Az "antik formákhoz" kötődő katolicizmus gyakran kelti azt a látszatot, hogy ellenzi az elkerülhetetlent: az ideológiai pluralizmust, a politikai demokráciát, a modern technikát.

E kellemetlen igazságok győzték meg XXIII. János pápát a zsinat szükségességéről, és új jelentést adtak a katolicizmus hagyományos értelmezésének, miszerint "ecclesia semper reformada" - egyház, amelynek mindig szüksége van reformokra.

Krisztus maga mentes volt a bűntől, de műve folytatását gyarló, bűnben élő emberekre bízták - mutatott rá Dopfner. - Ezért olykor az egyház is bűnös lett, mert "nem valósította meg Isten akaratát. Krisztus szeretetének bemutatása csorbát szenved, ha az egyház a hatalmával él az alázat helyett - erőszakot alkalmaz szolgálat helyett".

Ez Dopfner szerint azt jelenti, hogy bármilyen reformot hoz a zsinat, az egyház ezt csak a bűnbánat szellemében viheti végbe, tudva, hogy "vétkesek közössége". A reformnak Krisztus és a Szentírás tanításain kell alapulnia. Inkább helyreállító, mint forradalmasító jellegűnek kell lennie; meg kell őrizni azt, ami jó volt a múltbéli tradíciókban, de nyitva kell hagyni a továbbfejlődés lehetőségét is.

- Veszélyt jelentenek az ellenálló eszmék, formák és lehetőségek, amelyeket a jövő magával hozhat, és ma talán még lehetetlennek véljük azt, ami végül is a kereszténység érvényes formájaként fog megnyilvánulni - mondta a bíboros.

- Még az egyházi tanítás területén sem elképzelhetetlen a fejlődés - mondta Dopfner -, hiszen a dogmák nem jelentenek egyet az isteni igazsággal: csak fogyatékosan fejezik ki az isteni igazság gazdagságát, mert a kinyilatkoztatás emberi fogalmakba kényszerült.

Ez nem azt jelenti, hogy az egyház visszavonhat vagy megváltoztathat múltbeli dogmatikus meghatározásokat, hanem azt, hogy az igazságnak új aspektusait fedezheti fel, és új módszereket találhat a hagyományos tanítások terjesztésében.

Ennek szellemében a katolikusok ősi hite, miszerint "az egyházon kívül nincs megváltás", kibővíthető, hogy ne legyen olyan sértő a protestánsok számára. Módosításában helyet kell adni annak a gondolatnak, hogy "Isten világa és kegye az egyházon kívül is sok-sok megnyilvánulásban érvényesül".

Kétségtelenül nagy újdonság, hogy ezt a legmagasabb tanító szaktekintély jelenti ki. A régi időkben, amikor a más vallású embereket egyszerűen eretnekként kezelték, ez teljesen elképzelhetetlen lett volna.

- De a Szentlélek elismerése - hangoztatta beszédében a bíboros - a katolikus egyház határain kívül, hidat ver tőlünk elválasztott felebarátainkhoz, és kibővíti az egyház rendjét... Úgy tekintjük ezt, mint első lépést az úton, amelyen Isten végül elvezet bennünket egymáshoz. (Time, 1964. február 4.)

Ünnepélyesen nagyszerű szavak ezek, hiszen lényegében mindazokra a felekezetekre vonatkoznak, amelyekben teret nyert a türelmetlenség.

Az olvasó bizonyára felfigyelt rá, hogy a Time a legmagasabb tanító szaktekintélynek nevezte Dopfner bíborost. Mégis merem állítani, hogy a mindentudó Wally White tiszteletes a bíboros kijelentéseit éppolyan könnyen minősítené "merényletnek a vallás elfogadott nézetei ellen", mint bármelyik tantételt, ha az magába foglalja a reinkarnáció eretnek gondolatát.

Dopfner bíboros röntgenvizsgálat alá vette a vallási türelmetlenséget, de még az övénél is áthatóbb tekintettel nézte meg a zsidó esszéista, Harry Golden.

Talán minden hatás közül a legfontosabb - állítja Golden -, hogy az antiszemita gyakran táplál szívében emésztő gyűlöletet Jézus iránt, de ezt körültekintően azok ellen nyilvánítja ki, akik közül Jézus származott.

A zsidógyűlölet teszi lehetővé az antiszemita számára, hogy csapásokat mérjen a kereszténység korlátozó erkölcsiségére, anélkül, hogy a közösségben elfoglalt helyét kockára tenné.

Röviden: a hamis igazság mámoros eufóriája elkerülhetetlenül üldözésekhez vezet.

Az üldöztetés mindig ellenállást szül, ha olykor szánalmasan gyengét vagy hatástalant is - még a nemi eltévelyedettek esetében is: a homoszexuálist inkább szörnyetegnek tartják, mint hormonális nyomoréknak. A társadalmi jogoktól és privilégiumoktól megfosztott zsidó magára öltötte a kitaszított pária köpenyét, amelyet a múlt században az európai zsarnokok és gettók elől Amerikába menekülők viseltek.

Száz évvel ezelőtt a kirakatokban ilyesfajta táblák informálták a munkanélkülieket: "Íreket és kutyákat nem alkalmazunk!" A zsidóság olyan elszigetelt negyedbe kényszerült New Yorkban, amilyenben Varsóban vagy Prágában élt. A feketéket az atlantiszi humanoidok társadalmi szintjére süllyesztették. A szabad emberek új nemzete páratlan kiváltságai ellenére még mindig pezsgett az olvasztótégelyben; az embereknek még nem volt közös az anyanyelvük; sőt az igazi, "szabadságban fogant", bennszülött amerikai megszületése még ma is várat magára.

De megszülethet-e egyáltalán addig, míg minden türelmetlenség el nem tűnik mind az ötven államból?

Cayce az önhipnózisban azt állította: nem. Ez a nemzet fölemelte a fejét, ahogy előtte egyetlen nemzet sem, amikor megalkotta az Alkotmányt - ez az okmány ugyanolyan szövetség Istennel, mint bármelyik, amelyről a Bibliában olvashatunk. Más, kevésbé elkötelezett nemzeteknek nincs szükségük ilyen idealisztikus normákra, jóllehet Európa felén és Ázsia legnagyobb részén még mindig cinikus és elavult elvek uralkodnak, amelyek tagadják az "egyenlőség, testvériség, szabadság" emberi jogait.

A reinkarnáció tana minden tételében, hitvallásában azt ismétli, hogy a hamis vallás hamis embereket teremt - hogy minden gonosz gyökere, a halálos méreg, amellyel az ember még mindig eteti magát, az az alattomos és szégyenteljes vágy, hogy büntetlenül bánthassunk másokat.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Az anyagi világban a bekövetkező események mindig előrevetik árnyukat, bár ezeket jobbára csak a történészek veszik észre, utólag.

Edgar Cayce sohasem igyekezett saját elméleteit ráerőltetni másokra, de azokban a beszédeiben, amelyeket a harmincas évek elején tartott a Cayce Kórházban, elmondta, hogy miként látja a jövőt. Úgy látta: az ember képességei fejlődni fognak, az öt érzékszerv köre kibővül, és ebből következően képes lesz mélyebb igazságokat is logikusan és racionálisan elfogadni.

Ha a reinkarnáció benne rejlik ezekben a mélyebb igazságokban, az emberiség azonnal észreveszi és elfogadja majd, amint eléri a mélyebb érzékelés szintjét.

Maga Cayce már képes volt a gondolatolvasásra, látta az emberek auráját, és reakcióit ezekkel az egyszerű szavakkal írta le: - Amióta az eszemet tudom, mindig színeket láttam az emberek körül. Nem emlékszem olyan esetre, hogy a szemem ne érzékelte volna a kék, zöld, piros színeket, amelyek lágyan áradtak az emberek fejéből és vállából. Hosszú időbe telt, míg rájöttem, hogy mások nem látják ezeket a színeket; hosszú idő telt el addig is, míg először hallottam az "aura" szót, és megtanultam alkalmazni ennek a jelenségnek a leírására, amely számomra mindennapos volt.

- Ha egy emberre gondolok, mindig az aurájával együtt jelenik meg előttem; megfigyeltem, mint változik az idő múlásával barátaim, szeretteim aurája - miként hat rá a betegség, a szomorúság, a szerelem, a kiteljesedés. Számomra az aura a lélek szélkakasa. Megmutatja, merre fúj a végzet szele.

- Sok embernek vannak az enyémhez hasonló élményei, és számukra is évekig tart, mire rájönnek, hogy ez mennyire ritka dolog.

- Sok embertől hallottam megjegyzéseket arra nézve, mennyire elterjedt a szemüveg a civilizált népek között. Ezt általában rossz dolognak tartják. Lehet, hogy ez a jelenség természetes következménye annak az állandó, megfeszített igyekezetnek, hogy az ember még többet lásson? Hogy így jusson el az evolúció következő szintjére? Azt hiszem, ez az igazság, és a jövőben ezt széles körben el fogják fogadni.

- Mit jelent majd számunkra, ha megtesszük ezt a következő evolúciós lépést? Azt, hogy mindannyian látni fogjuk az aurákat.

- Az aura okozat, nem ok. Minden atom, minden molekula, minden atom- és molekulacsoport, legyen bármilyen egyszerű vagy összetett, a belőle áradó vibrációkon keresztül elmondja saját történetét.

- Miközben a lélek keresztülutazik a lét tartományain, él vagy visszaél a felkínált lehetőségekkel, és közben megváltoztatja mintázatát. Az emberi szem ezeket a vibrációkat színekként érzékeli.

- Ezért a lélek mindig, minden világban vibrációin át kisugározza történetét. Ha egy másik tudat érzékelni tudja ezeket a vibrációkat, és megérti őket, ismerni fogja annak a léleknek az állapotát és a fejlődést, amelyen keresztülment.

- Képzeljük csak el, mit jelent mindez! Mindenki képes lesz látni, mikor akarnak neki akár csak egy aprót füllenteni! Mindannyiunknak őszintének kell lennünk, nem létezik többé csalárdság!

- Veszély, katasztrófa, balesetek és halál nem következhet be többé váratlanul. Látni fogjuk a közeledésüket, mint az ősi próféták; és ugyanúgy, mint a próféták, felismerjük és üdvözöljük majd saját halálunkat, mert érteni fogjuk igaz jelentését.

- Nehéz beleképzelni magunkat egy ilyen világba - egy olyan világba, ahol az emberek látják egymás hibáit és erényeit, gyengeségüket és erejüket, a betegségeket, a szerencsétlenségeket és az eljövendő sikereket. Úgy látjuk majd önmagunkat, ahogyan mások látnak bennünket - teljesen más emberfaj leszünk. Ugyan mennyi vétket fogunk megőrizni, ha egyszer mindenki ismerni fogja az összeset?

Hasonló felfogásban magyarázta el állásfoglalását a tudatkoncentráció lappangó képességével kapcsolatban, amely szintén növekszik az emberi fajban.

Tapasztalataim azt mondják nekem, hogy gyakorlatilag a jelenségek minden fázisa megmagyarázható a tudatalatti tevékenységével. Bevezetőben hadd meséljem el egyik erre vonatkozó kísérletemet - azt a kísérletet, amelyet sohasem ismételtem meg! Hogy miért nem, abból kiderül, hogyan kellene és hogyan nem kellene használni a mentális telepátiát.

Évekkel ezelőtt, amikor fotóműtermet működtettem, dolgozott nálam egy fiatal hölgy, aki valójában zenész volt. Érdeklődni kezdett a fényképészet iránt, és érdekelték a rajtam keresztül megnyilvánuló jelenségek is.

Egy nap azt mondtam neki: rá tudok venni bárkit, hogy eljöjjön hozzám. Gondolkoztam már ezen, és tanulmányoztam a kérdést. Hittem abban, hogy mély koncentrációval az ember képes mentális képet alkotni magában, és ha elképzel egy személyt valamilyen tevékenység közben, ezzel mentálisan ráveheti az illetőt, hogy azt a tevékenységet valóban végrehajtsa.

Az ifjú hölgy így szólt: - Nos, én elhiszem a legtöbb dolgot, amit mondott nekem, de ezt az egyet nem hiszem! Ezt be kell bizonyítania!

- Rendben van - feleltem. - Ki az a két ember, akiről úgy gondolja, hogy képtelen lennék befolyásolni?

- Az öcsémet nem tudná idehozni - mondta a lány. - És tudom, hogy Mr. B-t sem, mert ő nem szereti magát.

Azt feleltem erre, hogy az öccse másnap tizenkettő előtt nemcsak hogy eljön a műtermembe, hanem valamit kérni is fog tőlem. Megígértem, hogy a rákövetkező napon két óra előtt beállít Mr. B. is.

Az ifjú hölgy megrázta a fejét, jelezve, hogy ezt azért nem hiszi el.

A műterem ablakába fel volt szerelve egy tükör; ha az ember belenézett, láthatta, mi történik az utcán a kapu előtt. Másnap tíz órakor körülbelül harminc percig ültem meditálva, csak az öccsére gondoltam, és azon töprengtem, nem akartam-e túllépni a saját árnyékomat, amikor azt mondtam, hogy a fiú kérni is fog tőlem valamit. A lány ugyanis gyakran mondogatta nekem, hogy az öcsikét nagyon idegesíti, amikor a tevékenységemről mesél neki.

Körülbelül fél órával a kemény összpontosítás után megláttam, hogy egy fiú halad el lent az utcán, majd megfordul, és a lépcsőhöz jön. Néhány másodpercig ott állt, a lépcsőt bámulta - aztán elment. De pár percen belül visszatért, és feljött az emeletre.

- Mit keresel itt? - szólt fel a nővére.

A fiú leült az asztal szélére, és a kalapját gyűrögette. Aztán így szólt: - Nem is tudom, hogy mondjam el, de tegnap éjjel egy kis bajba keveredtem a boltban. Annyit meséltél Mr. Cayceről, hogy eszembe jutott: hátha ő tudna segíteni.

A nővére majdnem elájult!

Másnap tizenegy órakor ugyanabban a székben ültem. A lány így szólt hozzám: - Ha az öcsémre tudott hatni, egész biztosan sikerülni fog Mr. B-vel is!

Mondtam neki, hogy nem szeretnék itt lenni, amikor Mr. B. megérkezik, mert nem kedvel engem túlságosan, és nem fogja tudni, miért is jött ide. Később a leány elmesélte, hogy Mr. B. fél egy körül jelent meg, miután én elmentem. Az asszisztensem megkérdezte tőle, miben lehet a szolgálatára. Erre Mr. B. így felelt:

- Semmiben. Fogalmam sincs, mit keresek itt! - És azzal elment.

Minél többet gondolkodtam ezeken az eseteken, egyre inkább megérlelődött bennem az elhatározás, hogy soha többé nem teszek ilyesmit. Ha valaki irányítani akar egy másik személyt, megteheti - de vigyázat! Amit az ember irányítani akar a másik emberben, pontosan az fogja a vesztét okozni. Mindenki így hozhatja létre saját Frankensteinjét!

Mert az igazlátásokból kiolvasható: aki másokra rákényszeríti az akaratát, és engedelmességet csikar ki belőlük, az zsarnok. Még Isten sem erőszakolja ránk az akaratát. Vagy egyesítjük akaratunkat az Övével, vagy ellene szegülünk. Mindenki maga dönti el.

De akkor milyen szerepet játszhat a mentális telepátia az életünkben? Minden, ami jó, veszélyeket is hord magában. Nem tudok egyetlen olyan jó dolgot sem említeni, amit ne lehetne rosszra felhasználni, amivel ne lehetne visszaélni. Miként használhatjuk tehát konstruktívan a gondolatolvasást és a telepátiát?

A legjobb szabály, amit mondhatok, a következő: ne kérjünk másik személyt olyasmire, amit magunk nem tennénk meg.

Mikor a Mester Júdeában járt, az egyik környékbeli nemes, egy farizeus meghívta vacsorára.

Jézus elfogadta a meghívást, és vele tartottak a tanítványai is. Ahogy leültek az asztalhoz, egy bűnös asszony jött be a szobába, a könnyeivel megmosta Jézus lábát, a hajával törölte meg, majd drága kenőccsel be is dörzsölte.

A nemes azt gondolta - amint azt sokan tennék manapság is: "Próféta ez egyáltalán? Hát nem látja, milyen perszónával áll szemben?" Jézus tudta, mi jár a nemes fejében, és így szólt: "Simon, van valami mondani valóm néked... Egy hitelezőnek két adósa vala; az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelvén pedig Simon, monda: Azt gondolom, hogy az, a kinek többet engedett el. És Jézus mondá néki; Igazán ítéltél." (Lukács, 7:36-50)

Figyeljük meg: Jézus nem mondta Simonnak, hogy "erre és erre gondolsz", és nem tett szemrehányást neki, amiért olyan udvariatlan volt, hogy nem hozott vizet a lábainak, és olajat, amivel haját bekenhette volna. Jézus egyszerűen úgy beszélt hozzá, hogy Simon magától ráébredjen: ne másokban keresse a hibát.

Olykor mi is képesek vagyunk érzékelni, mit gondolnak más emberek, és lehet, hogy megérezzük, milyen irányt vesznek a gondolataik. Olyankor a beszédünk és viselkedésünk feléjük csak egyféle lehet: meg kell mutatnunk - ahogy a Mester is megmutatta Simonnak -, hogy a legbelsőbb gondolatok is feltárulhatnak azok számára, akik közeli kapcsolatban vannak az Istennel.

Azok, akik [az igazlátások alapján] tudnak egyet-mást Atlantisz történetéről, tisztában vannak vele, hogy ott igen magas fokon működött a telepátia. Sokan rendelkeztek olyan koncentrálóképességgel, hogy puszta akaratukkal anyagi tárgyakat hoztak létre. Ha az ilyen erőket önző célokra használják, ahogy ők tették, az csak a pusztuláshoz vezethet.

Ugyanez a tudati erő még mindig létezik, ugyanúgy, ahogyan az ősi Atlantisz földjén létezett.

Mai világunkban a két legnagyobb bűn még mindig az önzés és az akarat rákényszerítése egy másik akaratra.

Kevesen képesek megengedni másoknak, hogy éljék a saját életüket. Meg akarjuk nekik mondani, mit hogyan tegyenek; rá akarjuk venni őket, hogy úgy éljenek, mint mi, és úgy lássák a dolgokat, ahogyan mi látjuk. A legtöbb feleség meg akarja szabni a férjének, hogy mit tegyen, és a legtöbb férj meg akarja szabni a feleségének, mit tehet és mit nem!

Gondoltál-e már arra, hogy helyetted senki más nem felelhet Istennek? És hogy te sem felelhetsz Istennek mások helyett?

Ha az ember előbb megismeri önmagát, akkor a mások tudatának megismerése is lehetővé válik. Aki csak egy kicsit is gyakorolja, sokat fejlődhet ezen a vonalon. De sohase próbáljunk beleavatkozni Isten munkájába! Meg kell elégednünk a sajátunkkal, és meglesz a gyümölcse!

Ahhoz jogunk van, hogy elmondjuk az embereknek saját tapasztalatainkat, döntsenek ők. Kényszeríteni nem kényszeríthetjük őket, mert Isten arra szólít minden embert, akárhol éljen is, hogy önmaga számára lássa, figyelje és értse meg a dolgokat.

Mindannyiunk számára megjön a válasz, hogy érdemes-e fejleszteni ezeket a képességeket, vagy sem. Ha helyes fogalmaink vannak arról, mit jelent a "paranormális" szó, akkor tudjuk, hogy ez létező képesség - mindig is létezett -, és a születésünknél fogva a miénk, hiszen Isten fiai és leányai vagyunk. Megvan az erőnk, hogy kapcsolatba lépjünk a Lélekkel. "Mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul". (János, 4:23)

Ha az erőket Isten és a Teremtő Erők szolgálatában használjuk, akkor helyesen cselekszünk. Ha a saját önző céljainkra használjuk, akkor megbecstelenítjük őket. És akkor olyanokká válunk, mint az Elveszett Fiú - nevezzétek, ahogy akarjátok.

Egyszer, mikor Edgar Cayce az önhipnózis állapotában volt, megkérdezték tőle:

- Hogyan kellene bemutatni az A. R. E. munkáját azoknak, akik szigorúan a keresztény vallás tételeihez tartják magukat?

- El kell hívni őket, hogy saját szemükkel lássák - felelte ő. - Nem kényszerrel vagy nógatással. Mert a tanítást csak azok fogják megszívlelni, akikben megvan az igény a belülről jövő válaszokra.

- Ne háborgassuk őket, ne vessük szemükre hibáikat. Mert ha Atyád, az Isten felróná neked minden haszontalan szavadat, minden rossz cselekedetedet, milyen lehetőséged maradna életedben?

- Ha ismerni szeretnéd a kegyelmet Őelőtte, légy kegyes és kedves azokkal, akik más csoporthoz, más hithez tartoznak.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A reinkarnáció tehát nem teória, hanem egy gyakorlatias erkölcsi kódex, amely közvetlenül hat az emberi morálra.

A korai evangéliumoknak lényeges része volt, és amikor két megátalkodott pogány eltávolította belőle, ezzel a merénylettel soha senki nem számolt el kellőképpen. Elszórtan utalások még megtalálhatók a Bibliában, de az enciklopédiák egészen 1911 óta mind csekélyebb hangsúlyt tesznek rá. Az Encyclopaedia Britannica 1911-es kiadása volt az utolsó, amely még őszintén foglalkozott a kérdéssel, Metempsychosis címszó alatt.

Edgar Cayce igazlátásai egyértelműen elfogadják, és ismételten hangoztatják, hogy a korábbi életek pozitív és negatív eseményei aktívan hatnak a jelenlegi életbeli viselkedésmintákra. A negatívumok feloldhatók és leküzdhetők, ha az ember kész úgy tekinteni a problémáira, mint amelyeket ő maga idézett elő, következésképp ő is szüntetheti meg őket.

A reinkarnáció tana sehol sem hat veszélyesen vagy károsan az ember spirituális vagy filozófiai meggyőződéseire, kivéve, ha összeütközésbe kerül a túlzott hiúsággal vagy a túlnövesztett egóval, amely a kutyát csóváló farokként működik.

És ennek ellenére nincs még egy hit, amelytől az egyházi szféra ilyen csökönyösen megtagadná az ártatlanság vélelmét, ellenzői soha ilyen hangosan nem követeltek "bizonyítékot". De kiknek a vállán nyugszik valójában a bizonyítás terhe?

Nincs történelmi bizonyíték arra nézve, hogy Atlantisz valaha létezett. De ötszáz évvel ezelőtt arra sem volt történelmi bizonyíték, hogy Amerika létezik. Az igazat megvallva arra sem volt bizonyíték, hogy a Holt-tengeri tekercsek léteznek, amíg csodával határos véletlen folytán egy arab kecskepásztor föl nem fedezte őket.

Legyen szó bármiről, a legtöbb ember elhisz szinte minden hazugságot - feltéve, ha az elég nagy, elég abszurd és elég gyakran hangoztatják -, és álmában sem követel bizonyítékot. Ugyanígy elhiszi, amit az újságokban olvas, vagy amit a hírekben hall, olyan magától értetődően, mintha Mózes hozta volna le kőtáblába vésve a Sinai-hegyről. Feltétel nélkül elfogadja a demagógok választási ígéreteit. Vakon hisz abban, hogy az ügyvédje, az orvosa, a fogásza tévedhetetlen és megvesztegethetetlen. Ha az orvos kiveszi a vakbelét, és hanyagul a hasában felejt egy gézdarabot, mikor bevarrja a sebet, előzékenyen meg fog halni, mielőtt megtudakolná, miért nem sikerült úgy az operáció, ahogy ígérték.

Úgy látszik, csak a reinkarnáció tölti el babonás félelemmel, csak ilyen meghatározhatatlan, megfoghatatlan félelmek esetén követel cáfolhatatlan bizonyítékot - de olyan szilárdat ám, hogy a Mindenható sem tudna a kedvére tenni.

Mi az oka, hogy az ortodox elme bűnbaknak tekinti az újjászületés és kiegyenlítés karmikus törvényét? Talán az a tény, hogy minden teremtett lélek önként visszatér, egyenlő arányban megtapasztalni a jót és a rosszat, mindazt, amit másoknak okozott. Az a tény, hogy ha valamely gyarlóságot üldöztünk másokban, azt utóbb örökül kapjuk, minden velejáró hátrányával együtt.

Az a tény, hogy minden lélek önmaga bírája, és csak önmaga felett mond ítéletet.

Az a tény, hogy a túlvilágon nincsenek megvesztegethető, sem megtéveszthető bírák.

Az a tény, hogy mindent számba véve, csak önmagunkat csaphatjuk be - és az sem sikerülhet.

Megszállottként mélyedünk el felszínes dolgokban, és szolgalelkűen buzgólkodunk, hogy igazodjunk mindenhez, ami modern - ezáltal nemcsak egyéniségünk és tartásunk vész oda: önelégültté és nevetségessé rozsdásodunk. Csak azért töltjük életünk háromnegyed részét azzal, hogy másoknak imponáljunk, és olyannak tettessük magunkat, amilyenek nem vagyunk, mert elutasítottuk a reinkarnáció törvényét? Ha így van, akkor szükségszerűen eljön majd az az idő, amikor szinte képtelenek leszünk már őszintének lenni önmagunkhoz; márpedig ép elménk megőrzéséhez épp erre lesz legnagyobb, legégetőbb szükségünk.

Bizony nehéz megemészteni, hogy a reinkarnáció nagyon csekély vigaszt nyújt az életunt neurotikusnak, aki hisztis mamáját és piás papáját vádolja, holott ő maga mulasztott el minden erőfeszítést, hogy szeretetreméltóvá tegye magát mások szemében. Nincs csodaszer, amelyet a semmittevőnek lehetne felajánlani, aki rosszkedvűen ül, és várja, hogy minden hibája ellenére szeressék - szeressék a tehetetlenségéért, a lustaságáért, mert álszent módon elhárítja magától a felelősséget, szeressék titkos zsarnoki törekvéseiért, amelyeknek az árát nem hajlandó megfizetni.

- Az ego annyira elmerül önmagában - mondta Edgar Cayce -, hogy állandóan attól fél, elveszíti fontosságát, helyét, szabadságát. Pedig ahhoz, hogy az én szabad legyen, magának kell megadnia a szabadságot! Ha az én békét szeretne, teremtse meg! Ezek változhatatlan törvények... Mert a türelem segít hozzá lelketek birtokához. A türelem által ismeri fel az ember, hogy a teste csupán templom, külső építmény. Az elme és a lélek ennek a templomnak az állandó bútorzata - a lényeg, amelyben állandóan lakozunk.

Ez természetesen ellentmond a jó öreg materialista elvnek, amely szerint a világ megveti a veszteseket, és csodálja a maga erejéből felkapaszkodott nagymenőt, akármennyi áldozat szegélyezi az útját.

Vajon a reinkarnáció törvényének elvetésével nem dobtuk sutba az igazságos és szerető Teremtő fogalmát is? És létrehoztuk önmagunk számára a bosszúvágy csapdáját is. Az ember öt érzéke nyilvánvalóan elégtelen ahhoz, hogy igaz meggyőződéssel tagadja Isten létezését.

Vajon nem biztosabb-e a talaj a lábunk alatt, ha elfogadjuk, mint ha megtagadjuk? Hiszen ha az embernek egyszer sikerül minden hitét semmivé redukálni, nyilvánvalóan ő maga sem fog létezni többé.

Ez annyit jelent, hogy a meggyőződéses ateista egyszerűen csak olyan ember, aki szédülés nélkül nem tud feltekinteni az égre, mert nem talál rajta viszonyítási pontot, ami ismerős volna számára.

Talán ez magyarázza azt is, miért ugyanilyen nehéz szembenéznie a reinkarnáció elméletével. A gondolat, hogy ez egy igaz hit egyik sarokköve, nélkülözi a megnyugtatóan szilárd, materialista alapot. Ez a tény már önmagában is elegendő, hogy gyanút keltsen bármely önmagát elítélő vezeklőben, aki abban hisz, hogy egyszer és csak egyszer született, hogy bűnben született, és a szánalmas megváltáshoz csupán egyetlen út vezet, az értelmetlen, vég nélküli szenvedésen keresztül.

Számára a reinkarnáció tanában az a makacs eretnekség fogalmazódik meg, hogy az ember szabad, és az Isten a Szeretet Istene. Ez azt jelenti, hogy amíg nem tanulta meg szeretni embertársait, Teremtőjét nem ismerheti meg jobban.

Mi a következő, amivel szembetalálja magát? Az a kellemetlen tény, hogy az ember nem szerethet másokat, amíg önmagát nem képes szeretni.

Ha szeretni sem és szeretetreméltóvá válni sem képes, akkor ebből logikusan következik, hogy a többi ember nem fogja szeretni, és ők sem lesznek számára szerethetők.

És ebben az esetben komoly és halálos bajba kerül, mert ha nem tud szeretni, és őt sem szeretik, akkor elborítja a kérlelhetetlen magány örök éjszakája. A magányosság az ember leghalálosabb ellensége: az egyetlen méreg, amely kegyetlenül elpusztíthatja a lelket.

Az olvasó mostanra már bizonyára belátta, hogy a reinkarnációt nem lehet komolyan tanulmányozni más csatornán keresztül, csak egy jóindulatú Krisztust feltételezve. Jól teszi tehát, ha megszabadítja magát a dogmáktól, például úgy, hogy elolvassa Weatherhead tiszteletes gyönyörűen megfogalmazott és egyszerűen megírt Keresztény agnosztika című művét. Nincs még egy ilyen tekintélyes egyházi férfiú, akinek nézetei ennyire harmonikusan egybecsengenének Edgar Cayce Biblia-értelmezésével.

A Reinkarnáció és megújult esélyek című fejezetből kiderül, hogy Dr. Weatherhead elfogadja a lélekvándorlást. Magyarázatát az alábbi szavakkal vezeti be.

Betty Smithre gondolok, aki jómódban született, minden lehetőség adott volt számára, kitűnő neveltetésben részesült, remek házasságot kötött, a férje biztosítani tudta neki ugyanezeket az életkörülményeket, fél tucat egészséges gyermeknek adott életet; felnőtt- és öregkorát zavartalan egészségben, minden földi jóval körülvéve élte le.

Aztán Jane Jonesra gondolok, aki vakon, süketen vagy nyomorékon született egy nyomorgó családban, ahol a részeges apa pokollá tette mindenki életét. Jane nem képes elszabadulni ebből a környezetből, nem teremthet saját otthont, nem adatnak meg neki azok a javak, amelyeket Betty élvezhet, aztán korán meghal valami rosszindulatú betegségben...

Vannak, akik azt képzelik, a "számlákat a mennyben egyenlítik ki".

Bettynek tehát szenvednie kell egy másik életben, mert a földön boldog volt? Ez mit használna az igazságnak? Semmit. És ettől természetesen Jane sem lenne boldogabb. Nem is annyira aljas vagy bosszúszomjas, hogy ezt kívánja. Kell vajon Jane-t "jutalmazni" vagy "kárpótolni"?

De hát mi jelenthet kárpótlást fél évszázadnyi földi szenvedésért? Hátborzongató arról hallani, hogy sok pénzt kapott valaki, akit igazságtalanul bebörtönöztek. Hogyan teheti ez jóvá az elszenvedett megpróbáltatást, az elvesztegetett éveket, a hozzátartozók bánatát, a szenvedést? Ezekért a dolgokért nem létezik kárpótlás.

Tehát az emberi nyomorúság pusztán szerencse kérdése? Ha igen, akkor az élet fölöttébb igazságtalan! Isten akarata volna ez? Mert akkor Ő nagyon különbözik a földi apáktól: ha egy földi ember érvényesíti ezen a módon az akaratát, azt vagy börtönbe csukják, vagy az őrültek házába!

Kemény szavak a londoni City Templom tiszteletreméltó lelkészétől - de Dr. Weatherhead csak annyira kemény ebben az ügyben, mint Cayce. Dr. Weatherhead szenvedélyesen hiszi, hogy a kereszténység életmód, nem pedig "teológiai rendszer, amelyet az embernek intellektuálisan el kell fogadnia".

Ha szereted Krisztust, és követni akarod őt, akkor helyezkedj a keresztény agnoszticizmus álláspontjára, legalábbis egyelőre...

Őszintén, gyakran csodálkozom azon, miért jár oly sok ember templomba. Bizonyos, hogy a kereszténységben van valami csodálatos, belső erő, különben az egyházak már régen elpusztították volna.

A reinkarnáció azonban mindaddig nem nyerheti el az őt megillető helyet a társadalomban, amíg az ortodox dogma csak a bűntudat által gyötört emberekkel foglalkozik, és így csak őket vonzza a gyülekezetbe. A reinkarnáció gondolata mit sem jelent, ha az utca emberében a bosszúálló és megtorló Istentől való, idejétmúlt rettegés munkál.

Dr. Weatherhead, miként előtte Cayce is, ezt tette érvelése sarokkövévé. Külön, kiemelt helyen foglalkozik egy angol pappal, aki kígyót-békát kiabált a reinkarnációra, és kirohanását így fejezte be: "Állítólagos előző életeim különben sem szolgálhatnának erkölcsi tanulsággal a jelenre nézve - egyszerűen azért, mert nem emlékezhetem rájuk".

A derék pap úgy érezhette, hogy egy fejhosszal elhúzott a versenyben, de Dr. Weatherhead elegánsan rákoppintott erre a fejre.

Micsoda elképesztő kijelentés! - kiált fel Dr. Weatherhead. - Ha tehát valami szer segítségével kitörölnénk Dr. Whale memóriájából fiatalkora minden emlékét, akkor ifjúsága összes meggondolatlan cselekedete elveszítené "erkölcsi tanulságát a jelenre nézve"! Elfelejti, hogy akkor is azok az élmények formálták őt, azok hatására lett az, aki lett. A bíró ritkán menti fel a vádlottat minden erkölcsi felelősség alól pusztán azért, mert az kijelenti, hogy nem emlékszik semmire!

Senki sem emlékszik gyermekkora első éveire, de minden pszichológus hangsúlyozza ezeknek az éveknek a fontosságát és a ránk tett hatásukat.

Ezek a gyerekkori élmények nem mással estek meg, hanem velünk, és bár elfelejtettük őket, meghatározzák sok jelenkori tettünket, az élethez való viszonyulásunkat. A felnőttkori beidegződések nagy része az elraktározott emlékekből tevődik össze. Nem kell tudatosan emlékeznünk a benyomásokra ahhoz, hogy hatást gyakoroljanak ránk.

Dr. Weatherhead ugyanebben a nyájas modorban vezeti elő a következő, lényegretörő érvet: Az intelligens keresztény abban hisz, hogy minden férfi és nő sorsában Isten terve működik, és e terv beteljesülése egyet jelent azzal, hogy Isten akarata érvényesül, "miként a mennyben, azonképpen itt a földön is"...

De hogyan fejlődhet a világ a belső dolgok tekintetében - amelyek a legfontosabbak -, ha minden új generáció születésével vad, állati hajlamokban tobzódó, bűnöktől meg nem tisztult lelkek serege zúdul a világra? Tökéletes világ csak úgy jöhet létre, ha azok, akik megszületnek, hasznát veszik a korábbi életekben megtanult leckéknek, ahelyett, hogy mindig mindent elölről kezdenének. Igaz, a csodagyerekek száma nagyon csekély, ugyanígy a szenteké is, de könnyen meglehet, hogy az ő tantermük céljára egy másik planéta jobban megfelel. Talán szakítanunk kellene a gondolattal, hogy a Föld a tökéletes társadalom megvalósulásának színtere.

E gondolatok vezettek oda, hogy egyetértsek a néhai Dean Inge, a kiváló gondolkodó szavaival, aki azt mondta a reinkarnáció elméletéről: "nemcsak hihető, hanem fölöttébb vonzó is".

Az ember csak csodálkozni tud azon, miért fogadják el olyan sokan a halál utáni élet gondolatát, miközben - főleg Nyugaton - elvetik a születés előtti élet lehetőségét. Az egyirányú halhatatlanság mellett szóló érvek számomra valószínűbbnek tűnnek, ha a jelenlegi testen kívül kétirányú életet feltételezek.

De még ha leszűkítjük is a kérdést a halál utáni életre, az lesz a leghelyesebb, ha Edgar Cayce kedvenc bibliai példázatát választjuk befejezésnek.

Lukács evangéliumában (16:19-31) Jézus a koldus Lázárról mesél a farizeusoknak, aki a gazdag ember asztaláról lehullott morzsákból táplálkozott, és mikor meghalt, megtért Ábrahám kebelére. De mikor a gazdag ember halt meg, ő a pokolban találta magát, és onnan láthatta, hogy Lázár a Mennyországban van.

"Monda pedig amaz [Ábrahámnak]: Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd el őt az én atyámnak házához; mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nekik, hogy ők is ide e gyötrelemnek helyére ne jussanak.

Monda néki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat.

Ama [a gazdag ember] pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájok, megtérnek.

Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."

FÜGGELÉK

Henry Percival teljes terjedelmében kinyomtatta az Origenész elleni tizenöt egyházi átkot. A szöveg hozzáférhető Head és Cranston kiváló művében, amely A Reinkarnáció kelet-nyugati antológiája címet viseli. Ritkán hordoztak ilyen grandiózus kijelentések ilyen aránytalanul csekély tartalmat. Valóban, inkább műveletlen, bombasztikus zagyvaságnak tűnnek, mint felelősséggel megfogalmazott tantételeknek, és átkaik alátámasztására egyáltalán nem is idézik a Bibliát.

"Ha bárki azt a hihetetlen mesét hangoztatja, hogy a lélek létezik a születés előtt - kezdik fellengzősen -, és hangoztatja azt a rettenetességet, hogy utóbb újra megszületik, legyen anatéma (átkozott)."

2. pont: "Ha bárki azt állítja, hogy az értelmes dolgok teremtése csak test nélküli intelligenciát foglal magában... hogy egység van közöttük a lényeg, az erő és az energia tekintetében, és Isten, az Ige tudásának azonosságában; és nem kívánván többé Isten látását, átadták önmagukat a rosszabb dolgoknak, mindegyik a saját hajlandóságát követve; és hogy többé vagy kevésbé fejlett testeket öltöttek magukra, és neveket kaptak ... az legyen átkozott."

(Ez lényegében a teljes Biblia kétségbevonását sugallná, hiszen még az Ótestamentum is azt állítja: minden, ami él, eredetileg Isten elméjében született meg, őáltala vált entitássá, és később elutasította eredetét és Teremtőjét.)

A 3. és az 5. pont értelmetlenségbe fullad, de a 7. pont kijelenti: "Ha bárki azt állítja, hogy Krisztus... megkönyörült a lelkek különböző botlásain... s hogy helyrehozza őket, különböző fokozatokon haladt keresztül, különböző neveket és testeket öltött, angyallá vált az angyalok között, hatalmassá a hatalmasok között... és végül olyan testet öltött, mint a miénk, s emberré vált az emberek között... ha bárki ezt állítja, és nem utasítja el, hogy Isten, az Ige lealacsonyította magát és emberré vált; legyen átkozott."

(A rövidítés nélküli, eredeti szöveg méginkább igyekszik kétségbe vonni Krisztus emberi alakban való inkarnálódását; de közben célozgat is: lehetséges, hogy Krisztus valami hasonlót cselekedett, de halandó értelemmel felfoghatatlan módon. Ez jól példázza Theodora jellegzetes szorongásos neurózisát: szerette volna úgy eltörölni a lényeget, hogy a káposzta azért megmaradjon.)

A 8. pont még összetettebb: "Ha valaki nem ismeri el, hogy Isten, az Ige... egyenlő Krisztussal a szó minden értelmében, hanem azt hangoztatja, hogy az intelligencia lealacsonyodása miatt csak pontatlanul azonosak egymással, és az intelligenciát csak az Ige miatt neveztetik Istennek, legyen átkozott."

(Ha ebből bármi értelmet ki lehet hámozni, az biztosan tagadja Krisztus saját kijelentését, miszerint ő Isten Fia és egyszersmind az Ember Fia.)

A 9., 10. és 11. pont úgy belegabalyodik a szószaporításba, hogy ki is oltják egymás dörgedelmeit, de a 12. pont megkísérli megmenteni az előző cikkelyek javát: "Ha valaki azt állítja, hogy az eljövendő ítélet a test pusztulásával jár; és hogy... azontúl nem lesz többé semmilyen anyag, csak lélek, legyen átkozott."

(Ez Krisztus jelképes győzedelmét a test felett a halála és a feltámadása által, értelmetlen és konstruktív cél nélküli gesztussá nyilvánítja.)

A 14. pont, jóllehet akaratlanul, de méginkább beletéved a passzív ateizmusba: "Ha bárki azt állítja, hogy minden értelmes teremtmény egy napon eggyé válik... a test megszűnik, és hogy az eljövendő világ tudása a világok pusztulását hozza magával... hogy ebben az állítólagos végromlásban csak a lelkek léteznek tovább, mint az állítólagos megelőző létezésben; legyen átkozott".

(Röviden: "mindezek semmiképpen el nem múlnak".)

15. pont: "Ha bárki azt állítja, hogy a Lelkek élete olyan lesz, mint a kezdetekben, amikor még a lelkek nem szálltak alá vagy buktak el; s hogy a vég lesz... a kezdet igaz mértéke; legyen átkozott".

Nem csoda, hogy még a megfélemlített Virgilius pápa is megmozgatott minden követ, hogy ezt az üres locsogást kiátkozza. Az sem csoda, hogy Justinianus csak egy bizánci martalóc segítségével tudta keresztülvinni.

De az esztelenségnek még nem volt vége.

A megmámorosodott, önmagát istenítő Justinianus (hiszen az egész teremtés oly világos lehetett számára, mint a vakablak), személyesen és önként tíz újabb átkot alkotott Órigenész ellen.

Tartalmukat tekintve ezek még zavarosabbak, mint az első tizenöt, kivéve, hogy két cikkely közvetlen támadást intéz olyan egyházi tanok ellen, melyek még Órigenésznél is korábbiak. Az első arra célzó eszmék, hogy Krisztus alászállt a purgatóriumba, és ott alávetette magát valamiféle megfeszíttetésnek, mert ez volt az elkárhozott lelkek megváltásának egyetlen módja. (A korai egyházi iratok elég sűrűn utalnak erre, tehát megállapítható, hogy egykor fontos szerepe volt az evangéliumokban.)

"Ha bárki azt állítja vagy gondolja, hogy Krisztus Urunk a jövőben a démonok miatt feszíttetik keresztre, mint egykor az emberért, legyen átkozott" - harsogja Justinianus, és bámulatos módon eszébe sem jut a lehetőség, hogy ő és rettegett hitvese egy napon ott senyvedhet a fent nevezett démonok között, az Ember Fiától remélve a megváltást.

A következő célpont a még távolabbi múltból származik - ez a lélek költői fogalma: ha egyszer megszabadul az anyagi korlátoktól, a tiszta fény ragyogásává válik. Ez volt Órigenész egyik kedvenc képe, de Justinianus irgalmatlanul nyársra húzta: "Ha valaki azt állítja vagy gondolja, hogy a feltámadáskor az emberi testek szférikus formában fognak felkelni, nem pedig jelenlegi alakjukban, legyen átkozott".

(Érezhető, hogy a sértődött Theodora nem volt hajlandó kevésbé szférikusan elképzelni önmagát a Végítélet Napján, mint súlyos ékszerekkel teleaggatott császárnőnek, érintetlen diplomáciai védettséggel.)

Az utolsó, tizedik pont a legharciasabb.

"Ha bárki azt állítja vagy gondolja, hogy a démonok és istentelen emberek büntetése csak átmeneti, és egy nap majd véget ér, és a démonok és istentelenek kegyelemben részesülnek, legyen átkozott".

(A Tékozló Fiúról szóló példabeszédet tehát elfelejthetjük.)