Ez a könyv a leleplezés regényének készült, s a megtérés regénye lett belőle, letehetetlenül izgalmas útleírás, valóságos és szellemi értelemben egyaránt. Azt az utat mutatja be, amelyet végig kell járnia annak, aki egy misztikus világ titkait kutatja.

Paul Brunton angol újságíró, akit a hitetlensége vitt Indiába, le akarta leplezni a csalók, szemfényvesztők, mágusok, jógik, fakírok trükkjeit. Utazása során hihetetlen varázslatokkal, hajmeresztő mágiákkal, fakírmutatványokkal szembesült, ám csalásra sehol sem bukkant. Nem csupán a mutatványok valódiságáról győződik meg, hanem megérzi az indiai bölcsesség mélységét is, amelyet a rohanó és felületes európai ember nem vehet észre.

Brunton Indiában marad, s egy remete-jógi maharisi tanítványául szegődik, hogy hosszú éveken át aszkéta életmódot folytatva más emberként térjen vissza Európába.

Baktay Ervin, a fordító így ír Brunton módszeréről:

"Jellegzetesen nyugati és modern látással és gondolkodással veszi bonckés alá a Kelet szellemiségének különféle jelenségeit. Nem hajlandó hinni mást, csak amit lát, amit megtapinthat. Hitetlen Tamás, mint a Nyugat mai embere általában.

És éppen ezért megszívlelendő és komolyan értékelhető az, amit végül fölfedez és megismer."

A harmincas évek végén a könyv három kiadásban is megjelent a Rózsavölgyi és Tsa kiadásában, Baktay Ervin fordításában.

Indiában - és a Kelet ősi kultúráinak más országaiban - még élnek a hagyományok és a szellemi ismeretek, amelyek valamikor régen, évezredekkel ezelőtt jöttek létre. Az ősi szellemi ismeretek még másféle gondolkodásmódban, másféle befogadó eszközök segítségével születtek, mint a mi modern ismereteink.

A régmúlt bölcsek befelé tekintettek, a maguk énjének gyökerét keresték, és az emberlélek mélyén fedezték fel a minden dolgok végső és egyetemes okát, amely mindeneket éltet és fenntart. A hindu bölcselet régi hasonlatával: ez az a fonál, amelyen a mindenség, mint valami gyöngysor függ, nélküle széthullana az egész.

India ősi bölcsei - a risik - így hozták közös nevezőre az egész világot, s amikor megtalálták a középpontot, amelyből az univerzum minden elképzelhető és feltehető jelenségének koordinátái kiindulnak, innen, ebből a belső magból szemlélve hozták rendszerbe, és értékelték az életet, a világot, mindent. Hasonlíthatatlan egység volt ennek az eredménye, s a világszemlélet egysége hallatlanul nagy erő forrásává lett. Mert az emberi elme akkor fejtheti ki legnagyobb hatását, ha figyelme szigorúan összpontosul, és minden erejét egyetlen célra irányítja. Ahol nincsen egységes felfogás, ott szétszóródnak a gondolatok, számtalan irányba ágazva keresztezik egymást, és szellemi zűrzavar, tapogatódzó bizonytalanság a következmény. Az egységes szemlélet biztonságérzést ad az embernek, s felszabadítja a lényében lakó erőket.

A nyugati gondolkozás azonban már régóta egészen más irányba fordult. Leszokott arról, hogy befelé tekintsen és a végtelen sok jelenség közös gyökerét keresse, hanem kifelé, a jelenségek sokasága felé irányította figyelmét. Megedzette, kifejlesztette a kifelé irányuló gondolkozás eszközét, a kapcsolatokat kutató racionális észt, és meglepő, nagyszerű eredményeket ért el a jelenségvilág kutatásában. A világban rejlő lehetőségek hosszú sorát tárta fel, kifürkészte az anyag sok-sokféle alkalmazhatóságát, s önmagát szoros kapcsolatba hozta azzal az új, szándékosan teremtett világgal, amelyet elméje és találékonysága alakított ki. És eközben megszokta, hogy azt a szemléleti módot, amely mindezt lehetővé tette - az ésszerű, tapasztalható és logikusan ellenőrizhető tényekben való gondolkozást -, egyedül használhatónak tartsa. Leszokott arról, hogy befelé és önmagába tekintsen, s mert kifelé nézve, a jelenségek világában nem találta meg a lelkét, hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy a lélek csak mese. S innen már csak egy kicsiny lépés odáig, hogy akkor az Isten is csak mese, mert a csupán kifelé tekintő, csak a kapcsolatok rendjében gondolkozó racionális agy semmi szükségét nem érzi ennek a "hipotézisnek".

Gyerekes lenne azon vitatkozni, melyik a helyes út, melyik az igaz felfogás. Ha a kérdés mélyére tekintünk, rájövünk, hogy a különbség csak a módszerben áll; más irányba és más módon néz az egyik szemlélet, mint a másik.

Szükség volt arra, hogy az emberi elme megtanuljon ésszerűen és szigorúan ellenőrzött kapcsolatokban gondolkozni. De a fejlődés ezzel még nem jutott a befejezéséhez. Feltehető, hogy az emberi szellem, amely fel tudta fedezni egykor a léte mélyén rejlő titkokat, s ezeken át a mindenség benső, szellemi értelmét, majd másfelé irányulva be tudta járni a külső kapcsolatok törvényszerű útját, kikutatva az anyagvilág ezernyi és ezernyi lehetőségét, igen, feltehető, hogy ez az emberi elme majd egyszer eljut odáig, hogy ezt a két irányba forduló szemléletet párosítani tudja, s egyaránt bír majd kifelé, a jelenségek végeláthatatlan szövevénye felé figyelni és befelé, a lét mélyére, saját lelkébe tekinteni.

Nincsen ebben semmi lehetetlen. Csak éppen szokatlan, talán hihetetlen a gondolat ma azoknak, akik csak a jellegzetesen nyugati és modern módon tudnak bánni agyukkal és elméjükkel.

Kétségtelen, hogy ez az eljövendő szemlélet nagy-nagy nyeresége lenne az embernek. A kifelé irányuló szemlélettől - minden kézzelfogható eredményének ellenére is - elválaszthatatlan a benső nyugtalanság és nyughatatlanság. A sokszerűség fokozza és biztatja a tevékenységet, de nem ad biztos pontot, ahová lehorgonyozhatjuk életünk hányt-vetett hajóját. Vélemények, felfogások, hipotézisek és elméletek szakadatlan sorban követik egymást, ma fölényesen lemosolyogjuk azt, amit tegnap még tudományosan megalapozott világfelfogásnak véltünk, és lehet, hogy holnap be kell látnunk, mai nézeteink is megdőltek valami új, váratlan felfedezés megvilágításában. A "haladásnak" ez a velejárója kiküszöbölhetetlen.

Nincs és nem lehet szilárdan megalapozott világnézetünk, életfelfogásunk, mert ezeknek időről időre gyökeres változáson kell átmenniük, amint ismereteink és az ezekben gyökerező nézeteink vagy meggyőződéseink módosulnak.

Hol van itt a lélek biztonsága, a szellem megdönthetetlen nyugalma, az a fenséges rend, amelyben az ember megtalálja a maga helyét egyszer s mindenkorra, s amely valóban az isteni összhang derűs békéjét adja a léleknek? Nincsen sehol, mert letagadhatatlan tény - s éppoly kézzelfogható, mint a legtudományosabb bizonyítható tétel -, hogy minél inkább megnyerjük az egész világot, annál inkább elveszítjük a lelkünket.

"Mit ér ez?" - kérdezte Jézus, és ugyanezt a kérdést, félreérthetetlen feleletével együtt, minden mélyen látó bölcs feltette az embernek.

Nem vetheti le megszokott szemléletét máról holnapra, és nem kételkedhetik egyszerűen mindabban, amit a maga gondolkozásmódjának segítségével létrehozott. Ezt nem is lehet kívánni tőle, de nem is lenne jó.

Mert a racionális szemléletnek is nagy értéke van. A látszatok nem téveszthetik meg egykönnyen és az ellenőrző vizsgálódás módszerei, ha megnehezítik is útját az előtte ismeretlen területeken, a nagy nehezen mégis elért állomásokat biztonságossá teszik. Mankó talán a logikus és ésszerű ellenőrzés azon az úton, ahol a szárnyalás otthonosabb módja az előrejutásnak, de ez a mankó megakadályozhatja a járót abban, hogy megbotoljék vagy ismeretlen mélységekbe zuhanjon. De akiben él a nem-racionális, hanem ősi, félig elfeledett lelki magvakból még oly gyöngén is sarjadzó emlékpalánta, s ez ösztönző erővel hajtja a   m á s i k   útra, az ilyen ember jó védelmet talál ésszerű, racionális, vagy ha úgy tetszik, tudományosan felvértezett gondolkozásmódjában, mert meg tudja különböztetni az üres látszatot a tartalomtól, a múló jelenséget a gyökeres változástól.

Paul Brunton ezt az utat járta be. S élményei ezért mindennél hasznosabb tanulsággal szolgálnak éppen a nyugati embernek. Jellegzetesen nyugati és modern a gondolkozása, a világlátása. Megszerezte mindazt az ismeretet, amely a racionális gondolkozást alátámasztja. tisztában van nyugati elménk fejlettségével és korlátaival is. Nem tagadja meg az ésszerűséget és nem feledkezik meg az ellenőrző, józan, mérlegelő kritikáról, amikor furcsa, látszólag megmagyarázhatatlan jelenségekkel kerül szembe.

Amikor a szellemi erők kutatásában lépésről lépésre halad, és India bölcseinek szokatlan, meglepő, sokszor idegenszerű megnyilatkozásaival találkozik, felhozza a racionális ész minden ellenérvét, még önmagával szemben is, hogy hajlandóságát szigorúan próbára tegye. A legridegebben józan, a leginkább kézzelfogható tényekre támaszkodó nyugati ember sem lehet kritikusabb, gyanakvóbb a lelki-szellemi jelenségekkel szemben, mint amilyen Paul Brunton volt, különös célú "keresésének" viszontagságos évei alatt.

Nyugodtan rábízhatjuk magunkat a vezetésére, mert megtesz helyettünk minden ellenvetést, még talán több ellenérvet is hoz fel, mint amennyire közülünk sokan gondoltak volna. Olyan gyanakvó, olyan hitetlen, hogy a legszélsőségesebb materialista és ateista is meg lehetne elégedve kifogásaival. Jellegzetesen nyugati és modern látással és gondolkozással veszi bonckése alá a Kelet szellemiségének különféle jelenségeit. Nem hajlandó hinni mást, csak amit lát, amit megtapinthat. Hitetlen Tamás, mint a Nyugat mai embere általában.

És éppen ezért megszívlelendő és komolyan értékelhető az, amit így végül fölfedez és megismer. Tamás boldog volt, mert miután látott, hinni is tudott, bár Jézus mély igazságot mondott ki akkor, amikor intette Tamást, hogy még boldogabbak azok, akik nem látnak és mégis hisznek. De Brunton útja és a modern nyugati elme útja a Tamásé. Látni kell, meg kell előbb győződnie ahhoz, hogy elfogadhasson valamit. Brunton erre törekedett, és végül eljutott a megismeréshez a közvetlen, legszemélyesebb tapasztalás és átélés útján. Nem kételkedhetünk őszinteségében, és nem kételkedhetünk abban sem, hogy amit fölismert, az valóságot tény volt. S ebben áll művének legnagyobb értéke.

Paul Brunton könyve nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy lassan, de biztosan végbemenjen a nyugati elme nagy és gyökeres változása. Vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne eszméljünk rá erre a tényre. Lehet, sőt valószínű, hogy az emberi gondolat két nagy folyama a jövőben összetalálkozik, és vizeit egyesítve megkétszerezett erővel fog áradni tovább, előre. S akkor az ember, aki meghódította a világot, de elveszítette a lelkét, megtalálja majd a lelkét anélkül, hogy a világot elveszítené. Akkor lesz teljes értékű, akkor lesz az önmaga lehetőségeinek beteljesített eredménye.

Brunton a maga élményének közlésével utat mutat errefelé, mutatja az utat, ahová eljuthat az, aki nem elégszik meg mai nézeteinek korlátaival, hanem szélesebb, tágasabb világba vágyik. Sokan vannak ilyenek, s ezek közül sokan jutnak zsákutcákba, mert kiábrándulva racionális józanságukból, amely nem viszi előbbre őket, kritika nélkül dobják magukat a képzelgő hiszékenység vermébe.

Paul Brunton könyve megbízható vezető minden kereső embernek, mert ő maga is keresett, de nem volt hajlandó vakon hinni, amíg meggyőző és megdönthetetlen bizonyosságot nem sikerült szereznie arról, hogy a lélek valóság, valóságosabb mindennél, és hogy a lélek megismerése nélkül minden más megismerés hiányos marad.

Baktay Ervin