Egy középpontot meghatározni, egy igazi pontot ábrázolni nemcsak nehéz, hanem lehetetlen is. Jóllehet, minden forma a pontból van levezetve, a pontnak még sincs formája. A meghatározás szerint a pontnak nincs térbeli kiterjedése, az ideák világába tartozik, nem a formákéba. A pontot egyáltalán nem tudjuk észlelni, ahogy a tiszta fehér fényt se látjuk. Amit általában pontnak hívunk, az túl van az ideán. A ceruza pici grafitjának, amivel a pontot rajzoljuk, már van térbeli kiterjedése, és így már nem pont, hanem inkább kör vagy még inkább gömb. Így keletkezik a pontból egy gömb, ha térré fújjuk fel. Ha még időt is adunk hozzá, akkor megkapjuk teremtésünket, a Májá világát; ha a teret és az időt, a két nagy ámítót - ahogy az indiaiak nevezik őket - kivesszük belőle, akkor a csalódások világa összeesik egy őspontba. Újra felfedezzük, hogy a teremtés "csak" egy mandala.

Ha a pontot tovább húzzuk a síkban, kapunk egy egyenest és egy távolságot. Ha ezt az egyenest vég nélkül tovább húzzuk, kialakul egy kör, a földkerekség - amiről tudjuk, hogy mandala.

Az egyik - anyagilag nem is létező - középpont minden idők mandaláiban közös. Benne békülnek ki az ellentétek, benne szűnik meg a polaritás. Ez minden mandala lényege, még ha mi a mandala kifejezésen rendszerint éppen a másikat, a lényegtelent, a változót értjük is, azt, amit láthatunk. Ezt a hibát gyakran elkövetjük: ha például egy házról beszélünk, általában a falakat és a tetőt értjük rajta. Azokba viszont nem tudunk és nem is akarunk bemenni. Valójában a falak közötti térről van szó, amit pedig sem építeni, sem eladni nem lehet - viszont lehet benne lakni. Itt egy döntő ponthoz érkeztünk Többet a mandalából nem lehet megérteni, mint azt, hogy lényege az értelem számára felfoghatatlan, de ezt meg lehet érteni! Az értelem a polaritáshoz, a térhez és az időhöz kötődik. Ahol a kettő véget ér, ott megszűnik a megértés is. És az pontosan a mandala közepén van. A külsőt újra meg lehet érteni, többnyire éppen a polaritás ábrázolásából. A keresztény területen a rózsaablak egyenesen a teremtést ábrázolja (ez éppen a polaritás világa). De középen mindig a kimondhatatlan Egy szimbóluma, a Logos, vagy az Atyaisten, vagy a Krisztus, vagy - ritka esetben - egyenesen a T'ai Chi-szimbólum, azaz minden kultúrában egy ennek megfelelő egységszimbólum található.

Itt egy irokéz ezüstmunka.

?

A "mandala" szó a szanszkritból ered, tehát keleti eredetű (ha az ember eltekint attól, hogy a brahmanista hagyomány esetleg druida /Ram/ eredetre vezethető vissza). A legtöbb ember tudatában a mandalák valóban keletiesek. Ez viszont nem mindig volt így, ahogy a gótika rózsaablakai tanúsítják, és nem is kéne így lennie, hiszen a mandalák minden kultúra eredeténél, minden ember gyökereiben ott vannak.

Az emberiség egész eddigi fejlődése tovább él mindnyájukban, öröklődési anyagunk genetikai kódjában is, ami minden élőlénynél azonos építőformákból építkezik A lét közös fejlődését, ha nagyon lerövidítve is, még egyszer átéljük az élet kezdetén. Egysejtűként kezdjük, aztán vízilényként, a magzatvízben úszunk, amelynek összetétele azonos az Őstengerrel. A további fejlődés tartalmaz egy csúszó-mászó szakaszt, megismételve a csúszómászók korát, végül a felegyenesedés - minden gyerek számára olyan dramatikus lépés - amilyen az az emberiség számára volt. Még felnőttként is viseljük származásunk nyomait, különösen, ha teljes testfelületünk szőrösödik. A nyelv fejlődése is ugyanezt az elvet mutatja. Az anyagi léthez hasonlóan a lélekben is tovább visszük hosszú történetünk képeit és tapasztalatait - ezért ne csodálkozzunk, hogy megvannak bennünk az egység képei, a Paradicsomé, amit egykor elhagytunk. Az egység képei a mandalák. Így aztán világos, hogy azoknak minden emberben meg kell lenniük, és hogy azokkal minden kultúrában - az összes ember közös lelki örökségeként - állandóan szembetalálkozunk

* * *

Az újkori kultúránkban mindenekelőtt C. G. Jung foglalkozott a mandalákkal, és úgy találta, hogy azok különösen akut lelki káoszhelyzetekben - a pszichózis és a hirtelen kitörő neurózis esetében - lépnek fel, mint a lélek öngyógyító tendenciái - spontán képekben. Feltűnik ebben az összefüggésben, hogy a gótika a maga rózsaablakaival a legnagyobb külső káosz idejére esik, elég, ha a keresztes hadjáratokra és az inkvizíciókra gondolunk. Az se lenne csoda, ha az ember (mikrokozmosz) gyógyításának kísérlete mellett egy kultúráé vagy akár egy világé (makrokozmosz) is létezne. Sőt: Hermész Triszmegisztosz mondata ("úgy fent, mint lent - úgy kint, mint bent") alapján még inkább elvárjuk a mikro- és makrokozmosz ilyen összhangját. A ma megfigyelhető érdeklődés a mandalák iránt, és azok egyre gyakoribb megjelenése a művésztben és a meditációs gyakorlatokban - így értelmet nyerne. Mert nyilvánvalóan megint olyan időket élünk, amely egyre inkább külsőségekbe vész, és kielégítetlenül hagyja az emberek lelkét. Értékelésünk egyoldalúvá válása fejezi ki e helyzetet, ez pedig gondolkodásunk egyoldalúságával függ össze.

A gondolkozáshoz agyat kaptunk, ezért a problémákat a segítségével kellene felismernünk.

Fentről tekintve az agyat, legalább három dolog tűnik fel:

1. egyfajta mandalát alkot;

2. labirintusra emlékeztet;

3. kivehetően két részre oszlik és így poláris jellegű

(vesd össze a következő oldalon lévő T'ai Chi jellel).

Az idő múlásával megtanultunk agyunk ideglabirintusában tájékozódni. Annak viszont szinte kizárólag az egyik, a bal oldalára korlátozódtunk, és ezáltal egyoldalúak lettünk. A bal oldal analitikus módon gondolkodik és megkülönböztet, írni, olvasni és számolni tud, nagyjából és egészében minden értelmi működést ő végez, és a test jobb oldalát irányítja (mivel az idegpályák a gerincvelőben kereszteződnek). A jobb oldali agyfélteke ezzel szemben a világ egységként való felfogásáért felelős, az érzésekért minden művészi dologért, a színek, illatok és rezgések érzékeléséért, a test bal feléért. Ezt a nőihez, a holdszerűhöz sorolják; a sötét yinnek, a negatívnak, a magnetikusnak felel meg, szemben a pozitívval, az elektromossal, a férfiassal, a világos yang T'ai Chi jelben.

A bal oldal egyoldalú hangsúlyozása nyugati civilizációnk sajátos jelensége. Az indián és a keleti kultúrák inkább a jobb oldalt részesítik előnyben. E probléma megoldását - bal vagy jobb - a mandalák világába tett, akármilyen rövidke kirándulásunk után Ön is megtalálhatja. Igen, helyes, ezúttal is középen van!

Ha még egyszer az agyhoz fordulunk, a mélyén egy struktúrát találunk, az úgynevezett hidat, amely összeköti a két agyféltekét. Ebben az összekötő-szerkezetben, ebben a középben van a megoldás, nevezetesen: harmonizálni, egyenértékűnek megélni a két felet és mindEggyé tenni.

Meg vagyok győződve arról, hogy a megvilágosodás állapota a harmónia szintjén, a két poláris agyfélteke között jön létre. Bármelyik oldal túlhangsúlyozása szükségszerűen félmegoldás. Hogy erre a következtetésre jussunk, egyáltalán nem szorulunk az orvosi agyélettan megállapításaira. Csak rá kell nézni a mai világra! Sem a Nyugat, sem a Kelet nem boldog a maga felével.

Azok példája is, akik megpróbáltak "kiszállni", ugyanezt mutatja: nem megoldás, ha mi, intellektuálisan magasan képzett nyugati emberek hirtelen - abból a biztos érzésből kiindulva, hogy ez, így, egyoldalúan nem mehet tovább - megkíséreljük a másik végletet, és indiai aszkéták vagy indiánok vagy cigányok akarunk lenni. Hogy ez nem ideális megoldás, azokon az embereken láthatjuk, akik kezdettől fogva ezen az úton járnak, mert ennek megfelelő környezetbe születtek, és nem volt más választásuk. Nem az értelem a rossz vagy a bűnös; csak hát mégsem minden. A megoldás kelet és nyugat, észak és dél között; Középen van.

?

Hogy a középre eljussunk, hogy a két ellentétes agyféltekét harmonizáljuk, olyan környezetet tanácsos teremteni, amely mindkét féltekét inspirálja. Vegyük figyelembe a hagyományokat, amelyek a meditációt és a vallást megőrizték, mert azok már évezredek óta ösztönösen alkalmazzák azokat a felismeréseket, amelyekhez a mai agykutatás révén jutunk. Így például csak kultikus ünnepségen játszik lényeges szerepet a zene - mind Keleten, mind Nyugaton -, és egyértelműen a jobb agyféltekére hat. A baloldalit - annak a dominanciája miatt - például intellektuális prédikációkkal serkenteni a mi "köreinkben" felesleges. Épp ellenkezőleg: az a jó, ha azt eltereljük, kifárasztjuk a mantrák monoton éneklésével, de történhet ez az ortodoxok szívimádságával vagy a rózsafüzér recitálásával is. Továbbá illatokkal (tömjén, füstölőrudacska), sőt ízeken keresztül is (kultikus ételek) ingerelhetjük a jobb féltekét. Mindenekelőtt az ütem és a monotónia különböző formái által helyezzük át a súlypontot a Közép irányába. A látóérzék is fontos saját Közepünk megtalálása szempontjából.

Ezért nincsenek az iszlám mesékben alakábrázolások, a muzulmánoknál szigorúan tilos Allahot - vagy akár az ő prófétáit - figurálisan ábrázolni, ezért fontos számukra az ornamentika. Ez azonban a bal félteke monotóniájával túl unalmas, és így - rendjével és struktúrájával - inkább a jobb féltekére hat. Valami hasonlót találunk az első parancsolatban: "Istenről, a te Uradról, ne csinálj faragott képmást!". Van értelme a képektől való óvásnak, mert a képek lehetővé teszik a bal félteke számára, hogy a konkrétba kapaszkodjon, hogy ítéljen és értékeljen. Nos, a keresztény vallás - mindenekelőtt a gótikában - mégis a képi szimbólumok világában kereste a kiutat. A szimbólumba, a szó legigazibb értelmében is, el lehet mélyülni. Mindenesetre nem kell az eredeti figurális ábrázolást megsiratnunk, ha a rózsaablakokat absztrakt, színes mandalákká alakítjuk. A lényeg már akkor is alighanem az volt, hogy egy másik szinten ugyanezt kifejezzék. Aki volt valaha is egy gótikus katedrálisban, az megélte, hogy nem a képek hatnak (azok túl kicsik, alulról gyakran fel sem ismerhetők), hanem a sajátos ablakok és a rózsák által megszűrt, majdnem mágikusan ható fény.

Gondolja át ezeket a dolgokat, és szenteljen festő-meditációi során egy kis figyelmet mindenkori környezetének! (Békés zene, fény, füstölő. Legyen ez az Ön saját szertartása. A lektor.)

?

A mi nyugati, ipari civilizációnk elveszítette kapcsolatát a gyökereivel, és ezzel a mandaláival is. Még maguk a gótikus katedrálisok is - rózsáikkal egyetemben - hajdanvolt gigantikus templomokból haldokló múzeumokká süllyedtek, amelyeket ma már alig lehet hívőkkel megtölteni. Az idő következetes jeleként néhol már belépőt is kérnek. Ezt nem kritikának szánjuk, hanem önmagával összhangban lévő szimbólumnak: a vallás helyére a fogyasztás lép. Mielőtt "az istentelen idők" felett elmélkednénk, hozzákezdünk a történelmet egy másik - inkább ezoterikus, mintsem értékelő - szemszögből vizsgálni. A mandala ebben is segítségünkre lesz, mert a történelem folyása is emlékeztet a mandalára, nemhiába beszélünk "az idő kerekéről". A gótikus rózsaablakokkal a Nyugat a mandalák egyik legfejlettebb kifejezési formáját teremtette meg, amelyben egységgé olvadt a fény, a szín és a forma. Ezzel a mandala fejlődési szakasza a világnak ezen a részén nyilvánvalóan beteljesedett, majd először a művészetből, aztán a tudatból tűnt el. Az egységes, szent gondolkodást fokozatosan kiszorította a racionális, szétdaraboló, intellektuális világfelfogás. A mandalák hanyatlása az egész világon Nyugatról indult, és mára épp ez a gondolkodás sodorta az emberiséget a világmandala végének a közelébe.

E ciklusok nem rosszak - nem kell őket leküzdeni -, csak egyszerűen a mandala forgásának a kifejezői. A legkifejezőbben ezt a tizedik tarotkártya mandalája ábrázolja, abban "a sorskerékben", amely néhány katedrális bejáratán és ablakán látható. A kártyajátéknak mély ezoterikus gyökere van, és egyezése a római katolikus templommal kezdetben meglepheti, de hozzá fogunk szokni, mert sok hasonló egybeesés van.

?

Mit mond nekünk a sors kereke?

Vajh, nem azt hogy mindennek, ami felemelkedik, újra le kell süllyednie, ami lesüllyed, az újra felemelkedik?

Egy ősi, helyesebben időtlen, ezoterikus törvényről van szó, amely kultúrákra, korokra, művészeti formákra éppúgy érvényes, mint népekre, emberekre, gazdasági virágzásra, ízlésirányzatokra és divatáramlatokra. Így mutatja a mandala a történelem folyását általában, és saját sorsát is az idő által.

A katedrálisok és rózsáik virágkora után megkezdődött a mandalák pusztítása, és velük együtt a teljes, a szent kultúráké is. A spanyolok - jellemző módon az arany után kutatva - hozzákezdtek a közép-amerikai kultúrák szétveréséhez, nekik csak annak külsőséges aspektusa számított. Az aztékoktól, a majáktól és az inkáktól rabolták el az aranyat, akiknek viszont e legnemesebb fém belső tartalma számított csupán, hiszen a Napisten szimbóluma volt. Így aztán nem csoda, hogy a spanyolok az "El Doradót", az álomszerűen gazdag aranyországot sohasem tudták megtalálni, az ugyanis nem kívül van. Csak aki a belső El Doradót megtalálja, az tudja azt kívül megvalósítani. Hasonló sikertelenségre kárhoztatott koncepcióval közeledik a kémia - mind a mai napig - az alkímiához és annak "aranycsinálóihoz".

A Nyugat megegyezett a hódítási koncepcióban, és a különböző európai népek, melyek a mandala alatt éltek, vállalták az egységes kultúrák elpusztítását. Más szóval: a bal félteke háborút üzent a jobbnak, és a jobb látszólag teljesen alulmaradt. De csak látszólag!

Ezt az időtlen T'ai Chi jel fejezi ki:

Észak-Amerika indián kultúrái - homokmandaláikkal - alulmaradtak az angol vezetés alatt egyesült európaiakkal szemben. Bár az európaiak egymás között ellenségeskedtek, de ami az egységes orientációjú észak- és dél-amerikai kultúrák elleni csapást illeti, abban egyetértettek. Más földrészeken sem volt a "szent" kultúráknak semmi esélyük az új gondolkodás és cselekvés ellenében. Így maradt alul a mandala Indiában is, ahol pedig az egész életet meghatározta. Jellemző módon, évszázadunkban, az egyik felszabadulási szimbólumuk újra a kerék lett. Az a szövőkerék, amelyet Mahatma Gandhi szüntelenül forgatott, hogy az indiaiakat visszavezesse a gyökereikhez. Az indiaiaknak először meg kellett fonniuk azt a fonalat, amely őket a gyökereikkel összeköti.

(A kerék a 16 "megtartó" szimbóluma. Az isteni szövetség jele. Ez van a japán címerben is. Ezek azok a "lamedwolfok", a Föld teremtői, akik még napjainkban is a Földön élnek. A lektor.)

A mandalakultúrák elpusztításának egyfajta befejezését jelentette Tibet leigázása a nyugati-racionalista ideológia által vezérelt Kínától, melynek - a taoizmus és annak szimbóluma, a T'ai Chi által szervezett - ősi kultúrája már korábban alulmaradt az új gondolkodással szemben. Tibetben a mandalák az egész életet behálózva uralkodó szerepet játszottak.

Később Európában, Amerikában, Afrikában, Ausztráliában és Ázsiában az élő mandalákat elpusztították, maradványaikat meg múzeumokba hurcolták. Ez világméretű folyamat volt. Európában - ahonnan kiindult - látványossággá süllyedtek a katedrálisok, a chartres-i labirintust székekkel éktelenítették el, s ezeken egy megmerevedett vallás hívői okos prédikációkat hallgattak, de csak ritkán érintették meg a középpontot.

A világ mandalája a következő formát vette fel:

A mandalák mégse haltak ki teljesen. Az árnyékban, a romokban, a fantáziákban sikerült megkapaszkodniuk, az őrületben és a kábítószeres mámorban levegőhöz jutottak, magába az ellenvilágba - a technikába - férkőztek be, melynek legfontosabb szimbóluma a hajtómű kereke lett. Nem véletlenül találja sok ember úgy a mi kultúránkban, hogy ő csak egy pici, láthatatlan, névtelen fogaskerék a hajtóműben.

Nem kell aggódnunk a mandalák miatt. Nem pusztulhatnak el, míg egy ember is él. Ha az egyik fele (az agyé vagy a T'ai Chi-jelé) mégoly erősen dominál is, a saját közepén az ellenpólus átvészel mindent (mint a fekete pont a fehér mezőben),

Ezt az egyoldalúságot eredményező fejlődést nem tekinthetjük se jónak, se rossznak - ez van. A mandalához fűződik, a mandalakultúrákban előre megjósolták (mint az indián látnok, Fekete Szarvas az indiánok kálváriáját egészen a pusztulásukig, vagy a hopik a maguk próféciáiban).

Ma fordulóponton vagyunk, gyökereink újrafelfedezésének pontján, a belső mandalákén. És ez se nem jó, se nem rossz - ez van. Így éljük meg fokozatosan és nem véletlenül a mandalák külső feltámadását; mert ezek a művészetben és a meditációs hagyományokban új életre kelnek. Ezt a fejlődést minden mandalából törvényszerűen kiolvashatjuk. Találkozunk az árnyékunkkal, és most feladatunkká válik a keresés, amely kívül rekedt, és ott kóros szenvedéllyé, kétségbeeséssé vált. De épp a polaritásban megrekedt, fordul most a centrum felé, a középpont felé, a meditáció felé. A mandala köre bezáródik, hogy újra kinyíljon azután ismét bezáródik és ismét kinyílik...

?

Most pedig olyan gyakorlatot fogunk végezni, melynek során megfigyeljük magunkat, amikor megbékülünk a pusztulással és a rombolással, és így talán a valóság egy további trükkjére ébredünk.

Tudatosítsa ezt, mielőtt még belekezdene a következő mandala festésébe, hogy aztán szétrombolja azt. Figyelje magát e közben az elképzelés közben, és később is a festés közben. Figyeljen mindenekelőtt az értelmére és az ötleteire. Hallgassa meg, hogy mit sugall magának: "Egy áldozati szertartás; nyilvánvaló, ez valami ódivatú marhaság!" Vagy: "Ezt most jó gyorsan megcsináljuk, úgyis csak neki, kinek is? Mindenesetre nem nekem lesz!" Vagy: "Az egész értelmetlen és ráadásul még veszélyes is, nem, nélkülem!" Vagy még rafináltabban: "Eszembe se jut e szép könyvet tönkretenni, mikor már olyan sok munkám fekszik benne."... Vagy egészen elvileg: "Ilyesmihez elvből nem csatlakozom." Örüljön neki, ha az intellektusa idáig elmegy. Legyen meg neki az ő döntése, és Ön pedig csinálja nélküle. Meglátja: menni fog! Még jobban is megy, mint vele, mert így megszabadul a teljesítés kényszerétől és a hatékonyságból eredő aggályoktól egyaránt.

?

Ön elvégezte ezt a szertartást, és ezzel egója oltárán tűzáldozatot hozott. Ha ezt nem tette meg, csak olvasott idáig, akkor elmulasztott valami lényegeset, amit csak nehezen pótolhat. És ez is rendben van, mert így van. Ez esetben szakítson időt egy másik gyakorlatra: kérdezze meg magát, mennyire hagyatkozhat életében a tudatosságra, mennyire uralja Önt az intellektusa, ami mindig egy kicsit ravaszabb és így elvezeti Önt a lényeg mellett, és hogy nem akar-e Ön ezen változtatni?

Ha az áldozati gyakorlat során nehézségei voltak, ismételje meg a szertartást legalább még egyszer, vagy akár többször is. Bizonyosodjon meg az elégetés kapcsán a felismerésről, hogy minden múlékony ebben a poláris világban - a testünket is beleértve. Mi csak oda tudunk visszatérni, ahonnan származunk, pontosan úgy, mint az előttünk égő mandala.

Hogy milyen nehéz valóban visszavenni saját teremtményünket, azt láthatja az "elégetett" oldalon. Az Ön színes mandalája helyett ott egy elszenesedett kör maradt, közepén egy lyukkal, s ez már megint egy mandala.

Tényleg nehéz az egyszer már megalkotottat újra visszahozni, és ez nem csak a mandalákra vonatkozik. A 49. oldalról az elszenesedett lyukon át néz egy mandala. Ez a párizsi Notre-Dame nyugati rózsája, és a fordított folyamatot, a világ teremtését ábrázolja. Vegye szemügyre ezt a mandalát, és teremtse meg saját színes világát!

Most hozzon még egy áldozatot!

Fogjon egy ollót, és vágja ki ezt az oldalt!

Ne habozzon! Így lesz rálátása a Teremtőkre!

Ha egy mandalát feláldozunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy annak igazi lényegét egyáltalán nem lehet elpusztítani. Mi csupán a materializált - és ezáltal megmerevített - formájától tudjuk megszabadítani és visszajuttatni oda, ahonnan jött. Ugyanezt a gondolatmenetet követik a navajo indiánok, amikor homokmandaláikat a rituális szertartás után átengedik az enyészetnek. Az igazi forma, elképzeléseik szerint, már rég egyesült az illető emberrel, állattal vagy istennel.

Végső soron nincs is pusztulás! Egy mandala éppúgy nem tud meghalni, mint egy ember, az esszenciája pusztán szintet vált.

Nos, nem kell minden mandalát fizikailag elpusztítani - jóllehet, egy mandalát visszaküldeni az egységbe szép rítus. Egyszer valamit, valóban méltatás nélkül, önmagának, hátsó gondolatok nélkül tenni... Az ego lassan belefárad eme ötlet leküzdésébe.

Ugyanakkor épp olyan szép lehet a kész mandalákat megtartani és azoknak örülni. Tibetben sem semmisítik meg a mandalákat, hanem megfelelő kultikus helyiségekbe viszik őket, ahol azok kegyeletteljes légkört árasztanak, és mint meditációs segédeszközök, összpontosítást szolgáló tárgyak szolgálnak tovább.

Természetesen Ön is kezelheti mandaláit hasonló érzésekkel vagy tekinti azokat csupán színes képeknek Valahol e két szélsőség között lesznek az Ön érzései. Engedje meg magának, hogy úgy élje meg mindezt, ahogy érzései diktálják. Itt nem álszentségről, nem egy tettetett szentségről van szó. Ha nem tud megválni tőle, mert pl. egyszerűen túl büszke a művére, ismerje be azt is. Ez is rendjén való, mert ez van. Mi mindnyájan rendszerint abba a nagy illúzióba abba a kétségbeesett reménybe esünk, hogy elcsenhetünk az egónk számára az Egészből egy darabkát, valamit, ami csak a miénk, és kizárhatunk mindenki mást. Ez annak az illúziónak a kifejezése, hogy valamit megtarthatunk magunknak, és nyilvánvaló tagadása annak az egyetlen biztonságnak, ami megmarad számunkra, hogy mindentől meg kell válnunk, legkésőbb akkor, amikor a testünktől megválunk.

(Mi néz Önre a lyukon át? A kezdet teremtő mandalája. Ez 12 pár, középen az Atyával. A lektor.)

A gondolat, miszerint minden úgy van jól, ahogyan van, ősi, de számunkra nehezen elfogadható. Tulajdonképpen nem egy új látószögre, hanem a megfigyelés újfajta módjára van szükségünk, hogy a pusztításban és a hanyatlásban is az újrakezdéshez szűkséges feltételt lássuk. (A legszűkebb keresztmetszet: a jelenünk, lásd a 31., 32. oldal mandaláit! A lektor.) Útbaigazítást a katasztrófa szó adhat, amely görög ősjelentése szerint (hé katastrophé) "megfordulás"-t jelent. A régiek tehát minden katasztrófában a fordulat lehetőségét látták.

De többé-kevésbé erre figyelmeztet ma is egy katasztrófa: itt az ideje, hogy megforduljunk és az extrémből elmozduljunk a Közép felé. Hogy eközben az inga törvénye szerint a másik szélsőségnél kötünk ki, azt már a 10. tarotkártyán, a sorskeréken láthattuk. Mindkettő, az inga is, a kerék is ugyanazt a kiutat mutatják: csak a kerek közepén van örök nyugalom; és az inga is (hacsak nem egy óramű hajtja) minden kilengéskor veszít egy kevés energiát, míg végül középen megnyugszik.

Most helyezzük át a súlypontot a fejtől a kezekbe, a kézi munkára. Ez az út sem igazán új. Egyáltalán, ebben a könyvben nincs semmi új, már minden volt valahol, minden származik valahonnan. Ezt már értékelheti: "ezt lopta" vagy "szorgalmasan gyűjtögette". Vagy annak veszi, ami: útja keretének De ne feledje, minden keret korlát, amit végül szét kell robbantani!

A fejmunka és a kézi munka összefüggésére már a régi szerzetesszabály is utal. Ora et labora, imádkozz és dolgozz! Ez a szabály még abból az időből származik, mikor a szerzetesek a kultúra hordozói, a keresztény templomok építőmesterei voltak. Sok tanító számára volt és maradt létfontosságú a kétkezi munka és a fejmunka közötti kapcsolat. Gondoljunk csak a szabadkőművesekre, akik kőművescéhekből váltak ki, és kultúránk alapjait rakták le.

Néhány szabály a kézi munkához és a megfelelő beállítódáshoz:

Elsősorban magáért a munkáért csináljuk és csak másodsorban az eredményért. (Figyelem: az intellektus igyekszik ezt majd megfordítani!)

Nem kell semmit sem teremteni és elérni, és különösen nincs idő, amin belül Önnek valamit meg kellene csinálnia és el kellene érnie.

S ha mégis alkot valamit, gyorsabban vagy lassabban, szebben vagy csúnyábban, mint a barátja, akkor az nem teszi Önt jobbá vagy rosszabbá, hanem akkor ez van - és ennek kell lennie. Az ideális beállítódást a madaraktól lesheti el, amikor azok fészket építenek. Se nem sietnek különösebben, se nem piszmognak, nem végzik se trehányul, se túlzottan pontosan. Megfelelő időben teszik, nem vetélkednek a partnerrel, hanem vele együtt csinálják, egyszóval:

Mindig a középutat járják, és a fészek közepétől végzik.

?