Nos, nézzük meg még egyszer a rózsa szimbólumot, amely a katedrális ablakainak a nevét adta. A rózsának a nyugati hagyományban a virágok között különleges, talán a kelet lótuszához hasonlítható jelentősége van. Az ezerlevelű lótusznak, ami a megvilágosultak fején nyílik, a glória felel meg a keresztény szentképeken. Mit mond nekünk a rózsa szimbóluma? Ha az akkori idő vallásos művészetében szemléljük, akkor feltűnik Szűz Máriához fűződő kapcsolata, akit gyakran ábrázolnak rózsákkal, illetve rózsalugasban, és akinek a rózsafüzért, ezt az állandó ismétlésekből álló, ritualizált imát szentelik. Ez a rózsafüzér újra a Kelettel köt össze minket, mert valószínűleg azonos az indiai málával, ami Indiából jutott az arabokhoz, aztán a keresztes lovagok magukkal hozták, és nálunk rózsafüzér lett belőle. A "rózsafüzérima" monotóniájában hasonlít a keleti egyház szívimádságához, sőt még a tibeti imamalmok gondolataihoz is, de még a zen koánjával is mutat némi hasonlóságot. Mindezek a formák azt célozzák, hogy az intellektust annak kifárasztásával kikapcsolják, hogy így megtapasztalhassák Istent. Így köti össze Szűz Mária rózsafüzére a kultúrákat. Mária nemcsak a keresztények számára, hanem az iszlámista szufik számára is a megnyíló, odaadó szeretet szimbóluma, amely szimbólum viszont mindig is a rózsa volt, előbb Ízisz virága, aztán Aphroditéé és Vénuszé, végül Máriáé. Így hát a rózsaablakok a szeretet ablakai, és a szeretet gyakran áll Mária személyében a középpontban és válik az Egy szimbólumává. Érdemes e helyen megemlíteni, hogy Dante "Isteni színjáték"-ában a paradicsom rózsa formájú. A paradicsom viszont az egység, az Istentől való elnemszakadás helye. (A rózsa a zsidó Kabalában is visszatérő motívum. A lektor.)

Nemcsak a szeretet jele, a bebocsátás szimbóluma is a rózsa, mert a szeretet semmi mást nem jelent, mint áldozatot és bebocsátást. És így lett a szenvedés szimbóluma is. A 13. évszázad misztikájában a szeretet az Istennel való egyesülés szimbóluma volt. (vö. a mineköltészetet ebből a korból és a szufik, például Rumiet szerelmi költeményeit. (A szerző a német Liebe szót mindkét értelmében - szeretet/szerelem - használja. A fordító.)

Az alkimistáknál a rózsa a "tudók virága" volt, és egy "rosarium philosophorum"-ről, egy filozófiai rózsakertről beszéltek. A párizsi északi rózsát, mint már mondtuk, "alkimista rózsának" hívják.

Ha hagyjuk a rózsaablakot egészében ránk hatni, úgy találunk még egy analógiát a rózsafüzérhez, nevezetesen a formák és ornamensek monotóniáját, amely az értelem számára fárasztó, és így pontosan alkalmas arra, hogy szempillantásokra kiszabadítsa a szellemet a tér és idő keretei közül.

Nem utolsósorban megjegyzendő, hogy a legnagyobbak és legszebbek a Szűz Máriának szentelt ún. Notre Dame templomok. Charpentiers A chartres-i katedrális titka c. könyvében azt írja, hogy az Isle de France Notre Dame templomai olyan helyeken állnak, amelyek nagy magasságból szemlélve a Szűzanya csillagképéhez hasonlítanak, s ez a gótika egy további rejtélye. Lehetséges, hogy a gótika virágkorában kísérlet történt Kelet és Nyugat között a politikai nyitásra és kibékülésre Mária szimbóluma alatt. Az a templomos lovagrend, amelynek a rózsafüzért köszönhetjük és amely Mária jele alatt állt akkortájt, a pápaság és királyság mellett a leggazdagabb és legbefolyásosabb szervezet lett. Noha a feladatuk az volt, hogy az iszlámot leküzdjék, a templomosok szemmel láthatóan megnyíltak a keleti bölcseleti tanok előtt, és egyezkedni kezdtek a "keleti bölcsekkel". A rend egy belső magva vagy ezáltal, vagy már korábban ezoterikus kereszténységgé fejlődött. Sok minden szól egy ilyen feltételezés mellett, többek között a rend végül is tisztázatlan feloszlatása körüli rejtélyes események, egészen a pápaság azon kísérletéig, hogy maradéktalanul eltüntesse a nyomait. Lehetséges, hogy a katarokkal, azokkal a manicheus orientációjú eretnekekkel is kapcsolatuk volt, akiket ideáljukért, a tiszta szellemi szeretetért ezrével égetett el az inkvizíció. A templomosok nyíltan megtagadták a katarok elleni keresztes hadjáratban való részvételt. Egyébként a rózsakereszt - amelynek mindig volt ezoterikus vonatkozása - egy manicheus szimbólum, amely a poláris világ és a földöntúli szeretet jeleit egy mandalában egyesíti (4 + 1).

?

Mindent, amit a rózsákban átéltünk, felfedezhettük volna a mandalák másfajta kifejezési formáiban is. E formák egyike a labirintus, amely szintén szoros kapcsolatban áll a gótikával és annak katedrálisaival. Így megtaláljuk még ma is, gyakran ugyan elrejtve Amiens-ben, Bayeux-ban, Poitiers-ban, Saint Quentin-ben. Más katedrálisokban a labirintusokat később pusztították el, mint például Reims-ben, Sens-ben, Arras-ban, Auxerre-ben. A rózsák világán keresztül vezető utazás megfelel a labirintusok világán keresztül vezető utazásnak. Ugyanaz a cél vár ránk. A labirintusokat éppen olyan nehéz besorolni, mint a mandalákat. Így már a megalitikus korban rájuk lelünk egy kövön a spanyolországi Pontevedrában. Sok országban párhuzamosan bukkannak fel: vannak kelta, minószi, etruszk és babiloni változatai. A klasszikus forma Rómában és Görögországban található, a spirálforma Gotland szigeten Észak-Európában, Új-Zélandon, Észak-Németországban, Angliában, s igen, még Vietnamban is.

Franciaország és Olaszország katedrálisaiban gyakori volt a középkorban, és állítólag a még nem is nagyon távoli időkben a chartres-i püspök táncokat rendezett bennük És ebben a (valószínűleg a legtitokzatosabb és a legjelentősebb) katedrálisban maradt meg a legismertebb labirintus. Itt az út két szimbóluma, amelyet a léleknek az élet során meg kell tennie, egybe van kötve. A nyugati portál rózsája amely az utolsó ítéletet ábrázolja a lelkek felosztásával ég és a pokol között, pontosan megegyezik térben és nagyságban a katedrális padlóján lévő labirintussal. Ez a labirintus is mandala alakú, és mint minden labirintus, az emberkeresést ábrázolja a legkülönbözőbb utakon. Ez néha a középhez közelebb majd attól távolabb, de végül mégiscsak az egy centrumhoz vezetve halad.

Korábban a hívők szimbolikusan tették meg ezt az utat, amikor pl. a vezekléskor vagy a rituális zarándokúton a térdükön csúszva követték a labirintus irányát a Középhez. E Középben, a Chartres-ban egy hatlevelű fehér márványrózsa várt rájuk, amely pontosan a nyugati portálrózsa centrumában lévő rozettával kerül fedésbe, ha az ember gondolatban a padlóra fekteti a falat. Nyilvánvalóan egymáshoz tartozik a két egyforma nagyságú mandala, és ha gondolatban egymásra vetítjük őket, úgy a tanulság kettős. Egy út van, és ez a legkülönbözőbb kerülőkön keresztül vezet az egyetlen Középhez. Emellett itt még jelzik ezen út veszélyeit is: az ember a labirintusban eltévedhet és kétségbeeshet (ami azt jelenti, hogy megrekedhet a kettősségben), a rózsa perifériáján pedig az ég és a pokol, a jó és a rossz között keskeny ösvényen haladva megbotolhat. Ha az ember kiállta mindezeket a veszélyeket, várja a Logosz vagy a rózsa, mint a tökéletesség és a szeretet szimbóluma.

A következő gyakorlat során két utat fogunk egymással összekötni, a chartres-i labirintusét meg a fényét. A fény haza vezető útját a (fekete) színtelenség szükséghelyzetéből a színesség relatív szükséghelyzetén át, a (fehér) teljesség bőségéig megtalálja a legtöbb rózsában. A gyakorlat célja a labirintus útját színnel követni, kiindulva a feketéből a külső téren, egészen addig, amíg a rózsa centrumát, a fehéret el nem éri. Ezt az ötletet ábrázolja a könyv borítója is, és ott tájékozódhat, ha akar.

?

A chartres-i labirintus rózsájának centrumában eredetileg egy bikafejjel ellátott tábla volt elhelyezve - világos utalásként a minószi labirintusra. E mögött az első pillantásra fordított szimbolika mögött ugyanaz az idea áll, csak az út, mely oda vezet, fordított. Itt a középen leselkedik a szörny, a Minótaurosz, és a megváltás kívül fekszik. A hősnek kell ez esetben a labirintusba (élet) szállnia, ott a szörnyet (az ördögöt, a polaritást) legyőznie, és csak Ariadné királylány híres fonala segítségével kerülhet ki megváltva.

Bikafejjel és anélkül is egyértelmű a szimbolika. Mindenütt különböző jeleket találunk, amelyek mögött ugyanaz rejtőzik. Az irodalomban is, ha Homérosz Odisszeájára gondolunk, ahol a hősnek a nehézségek valóságos labirintusán kell magát visszaküzdenie hazájába, hasonlóan Dante "Isteni színjáték"-ára vagy bármilyen hőseposzra.

A határozott párhuzam miatt még a Grál-legenda érdekes számunkra, amely a gótikus katedrálisoknak nemcsak időbeli, hanem földrajzi közelében fejlődött ki, és ugyanazt a tartalmat hasonló szimbólumokkal - csak más formában - mutatja be. A Grál esetében egy edényfajtáról van szó, amelyet meg kell találni, amelyet szimbolikus alakjában egyszer mint nagy drágakövet, másszor mint tiszta aranyból lévő, drágakövekkel kirakott és földöntúli fénysugarakkal telítettet írják le. A tulajdonképpeni Grál itt is az egyes keresőkben van elrejtve, és Parsifal a "völgyet átlépdelő" hosszú külső keresés után végül is belül, magában találja meg; lehetséges, hogy a Grál-legenda, éppúgy, mint a katedrálisok építése, a templomosokra vezethető vissza - az mindenesetre bizonyos, hogy közös forrásuk az emberek belső világában lelhető fel. Már a szimbolika hasonlósága is félreismerhetetlen. Mind a rózsa, mind a Grál fényjelenségekkel kapcsolatban fejti ki erejét, amely belülről indul, aztán kívülről belülre, a közép a közép felé irányítja a keresést. Az Artus-kör 12 vagy 24 lovagja egy kör alakú asztalnál ül, amelynek centrumában rózsa áll (legalábbis a winchesterin, amelynek ábrája alább van), és Önt először a külső részre küldik keresni, jóllehet a megoldás középen, a körben van.

?

Végül, a nehézségek labirintusában tett hosszú tévelygés után, felteszi egy lovag éppen az a Parsifal, aki az utat egészen a végéig megtette - az árnyékra vonatkozó helyes kérdést. "Mi hiányzik neked, Oheim?" És a tipikus válasz, melyet a Grál utáni kutatás végén talál: újra az egységhez vezet, hiszen "a király és az ország egy", a kívül és a belül egy, s ezt felismerni csak a középen, belül lehet. Hasonlóan van ez a rózsaablakokban: a periféria külső terében a fény tarka, mert még hiányoznak részek az egészből, csak a középpont felé lesz "egészebb". A régi kerékablakokban ez még nyilvánvalóbb volt. A centrumba a tiszta, fehér, azaz a teljes fény esik be, a periférián pedig keverednek a fények és a kőszerkezetek. Ezt nézni szép lehet, de megoldás nincs. A periféria, a jelenségek világa csak a középtől kap értelmet. Az asztal és a rózsaablak szimbólumának, mint az univerzum mindenkori képének hasonlósága is érthető, a centrum körül a kerekasztal 12 lovagja, a 12 állatöv, a 12 apostol, a 4 elem vagy a 4 evangélista, a 4 paradicsomi folyó vagy a 8 szél, a 7 szabad művészet vagy a bűnök és erények csoportosulnak. Mindig az egyetlen közép körüli táncról van szó. És így jutunk el újra a labirintushoz, mely nemcsak a chartres-i püspököt inspirálta táncra, hanem a világ különböző részein élőket is, mert több legendát és történetet ismerünk, amelyek labirintuson keresztül vezető szakrális és profán táncokról számolnak be. E táncok általában kör vagy spirálformát rajzolnak maguk után, ahogy azt már a keringőnél láttuk. E formában sajátos bűverő rejlik, a legtöbb embernek örömet okoz (lásd a búcsúkat), és képes - mint azt a dervisek rituális dhikr-je és az úgynevezett primitívek keringőtáncai mutatják - egészen a vallási eksztázisig, sőt végül a világtól való elszakadásig eljutni általa. Ez azonban középütt történik. Ezt a körforgásban rejtőző titkot még ma is megtaláljuk a legkülönbözőbb összefüggésekben. Egészen ritkán élik meg ezt az emberek tudatosan, de mindig hat és van benne valami magával ragadóan lelkesítő és rituális: a műkorcsolyázók piruettjétől a májusfa és korábban az életfa körüli körtáncig, a zsebméretű játéklabirintustól, melynek közepén egy golyót gyötörnek a gyerekek, a korridáig, ahol a torreádor a bikát egy egyre szűkülő spirál mozgásra kényszeríti, melynek középpontjában a bika egészen megnyugszik, és akkor (ideális esetben) sikerül a döfés a középre. Ezen közép körüli táncok mindegyike mögött ugyanaz a minta rejlik, és a labirintusokban oly erősen hatottak ezek, hogy sok katedrálist állítólag azért romboltak szét, mert nem bírtak a játszó és táncoló gyerekkel. A labirintus mint az élet ősképe egyszerű úgylétével hat.

Az életet felfoghatjuk úgy is, mint egy mandalát - analóg módon a rózsaablakokkal és a labirintussal, mert lefolyásában megfelel a teremtés ősrezgésének, a kezdeti kitágulásnak és az azt következő összehúzódásnak, az oda-, illetve visszaútnak közte a fordulóponttal, melyet minden légzési ciklus csalhatatlanul kifejez. Pszichológiailag jóval igényesebben kifejezve ugyanazt találjuk Wolfram von Eschenbach Grál-eposzában, ahol Parsifal a Grál-várban tett első, vészterhes látogatása után eléri azt a fordulópontot, amelytől kezdve még egyszer át kell élnie az életet - csak már tudatosan. A Grál-mítosz ezen útleírásához pontos párhuzamra lelünk a rózsaablakokban. A tulajdonképpeni és a lényeges minden rózsában más dimenzióban keletkezik, nevezetesen a megszokott érzékszerveinkkel fel nem fogható őspontban, amelyből minden, tehát a rózsa egyre anyagibbá váló termése is kibomlik, majd megmerevedik a kőfal sötétjében - ekkor megfordul a tekintet és újra visszatér a középbe.

Parsifal élete, oly heves kivonulása és megtisztult hazatérése is csak szimbolikusan érthető. A Grál legenda első csúcspontján, élete fordulópontján válaszút elé kerül, ahol kénytelen "megfordulni" és "magába fordulni", mert az életet tudatosan visszafelé kell átélnie, hogy újra "olyan legyen, mint a gyerekek".

Csak a visszaút végén képes felismerni a Grál rejtélyt, ami által a beteg királyt, Amfortast és beteg birodalmát (a Teremtést) meggyógyíthatja: "A király és országa: egy." Más szóval: a birodalom (a Teremtés) egy király tükörképe, és mindenben megfelel neki. A mikrokozmosz, ahogy már mondtuk, a makrokozmosz, ez a mi látszólag egyszerű képletünk.

Parsifal, mint azt világosan hangsúlyozzák, gyerekként kezdi útját Anyja, Heneloide megkísérelte, hogy megtartsa őt a gyerekek birodalmában (az egységben), hogy fia elkerülhesse azokat a szívfájdalmakat, amelyeket apja, Gachmuret lovagi halála kívül a világban (a Teremtésben) kiváltott. De Parsifalnak fontos, hogy kivonuljon és átmenjen a középen. Fel kell nőnie, persze csak azért, hogy megérkezzen a fordulópontra, hogy elérje a legnagyobb sötétséget (miután a Grál várból kitaszították), és hogy innen visszaforduljon, hogy megismerje az egész utat, hogy újra megtalálja az egységet.

Így vezet az út a rózsa középpontjából a sötétbe, a fény meg egyre inkább elvész ezen az úton, a színek sötétebbé válnak, a keret ólma és az egyre masszívabbá váló kőszerkezetek felé, hogy végül a fénytelen falban végződjenek. Az egységből minden út ehhez a fénytelen helyhez és ezzel egy lehetséges fordulóponthoz, a katasztrófához vezet, mert innen van csak visszaút a fényhez, az egységhez.

Manapság, amikor a szimbólum iránt nincs megértés, amikor elveszett az analóg gondolkodás és látás képessége, nehezebb felfedezni a megfelelő szimbólumokat. Legalábbis az élet ezen ősképeit tudatosan alig ábrázolják a művészetben. És mégis, ha közelebbről megnézzük, feltűnik, hogy a szimbólumok tudattalanul mégiscsak becsúsznak, úgy tűnik nem lehetünk meg nélkülük. Így az egyéni életciklusokban pontosan ugyanarra a szimbolikára lelünk, amelyet a Grál-legendához közel hozzánk, csak azt ma "Midlife Crisis"-nek nevezzük és meglepő tehetetlenséggel állunk vele szemben. Bár ez a "Midlife Crisis" nem más, mint az említett visszaforduló, sőt talán betérő idő, amelyet Parsifal él át, amikor az elhagyott Grál-várban reggel felébred, ez az a helyzet, amikor az eredet világos fényéből jövet elérjük a rózsát övező, fénytelen kőfalat. Értelmezzük az élet közepén fellépő válság "szociológiai jelenségét": nem annyira mennyiségi, azaz időbeli szempont szerint tűnik fel az élet közepén, sokkal inkább minőségi aspektusa van. Gyakran épp akkor kerül az ember a legnagyobb válságba, amikor elérte a hatalmat, amikor anyagi becsvágya kielégült, amikor mindent elért és tulajdonképpen a legboldogabb lehetne. Épp ekkor zuhan az ellenkező végletbe, lesz szomorú, lesz depresszív, nyomott a közérzete. Mi nyomasztja őt, ha nem az az érzés, hogy most minden célját elérte, és így csak az üresség marad, hogy ez még nem lehet minden. Ezzel viszont egy döntő ponthoz érkezett el. A nyomottság, a sötétség idején megszülethet a felismerés fénye, hogy fennáll a fordulat, a megtérés lehetősége. Egyébként a világ megváltó fénye, Krisztus is a legnagyobb sötétségben, szentestén, a téli napforduló idején született. És épp ez a kitüntetett és megszentelt éjszaka - jóllehet a fény ekkor a leggyengébb, szinte eltűnik - a legfontosabb, hiszen Jézus Krisztust várják újra az emberiség éjszakáján.

Így az élet közepén kialakult válság, bármikor is érjük el időben, azért a legfontosabb, mert lehetőséget nyújt arra, hogy felismerjük: itt a megtérés ideje.

"Bizony mondom néktek, hogy ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem juttok el az égi birodalomba." Ezt az üzenetet többnyire még veszik, csak aztán megkísérlik a könnyebb utat választani, és megint mindent csak látszólag elintézni. Az érintettek hirtelen gyerekesek lesznek, színesbe öltözött idős hippik megpróbálják magukat külsőleg, ruhadivat, kozmetika segítségével megfiatalítani, vagy ifjú voltukat azáltal bebizonyítani, hogy maguknak új, fiatal partnert keresnek Mint minden tisztán külsődleges megoldási kísérlet, ezek is elég szánalmasak, és szerencsére csalódással végződnek. Azért szerencsére, mert ebben a szánalmasságban benne rejlik azon felismerés lehetősége, hogy ez így nem megy. Újra egy csalódás, amely egy öncsalási kísérletet zár le, de ne becsüljük le a csalódásokat, mert azok ugyanannak a mintának felelnek meg: egy csalásba vezető út végei, és előkészítik a visszafordulást. A csalás végét akár meg is ünnepelhetnénk. Mi a keleti, ezoterikus felfogás szerint a csalások világában élünk, a Májá-éban, és minden csalódás meglebbenti Májá fátylát.

?

Mindazonáltal a visszatérés, még világosabban a hazatérés eszméjének keresztény területen is vannak gyökerei, és így a labirintusok templomokból való száműzetésének jószerivel egy félreértés az alapja. Az orleanville-i négyszögletes labirintus centrumában (tehát a célban) a következő szavakat találjuk: Sancta ecclesia. A labirintusok a világ képeit ábrázolják, melynek centrumában a Szent Város, az új Jeruzsálem fekszik. Ez annyiban érdekes, amennyiben az új gótikus katedrálisok is az új Jeruzsálem képmásai akarnak lenni, és azok rózsái így a Szent Városra nyíló ablakok lesznek, amelyeken keresztül betérhetünk. Éppen ezt a saját közepünkbe való visszatérést vagy hazatérést akarja a labirintus közelebb hozni hozzánk. Ez ugyanaz a motívum, amit a tékozló fiúról szóló példabeszédben találunk és a bukott angyalról Luciferről szóló kabalista ideában, Keresztelő Jánosnál, ab a megbánást és megtérést prédikálja és Saulus Paulussá válásának történetében, és minden zarándokútnál erről van szó. Az ember utazni kezd a külvilágba, azzal a kívánsággal, hogy átéljen valami belsőt. A célban, ami gyakorlatilag mindig valami fontos bensőnek (többnyire egy korábban lezajlott hitbéli misztérium emlékének a helye) külső képviselete - megfordul és hazatér. Klasszikus zarándokutak, mint a Santiago de Campostellára vezetők, egyenesen nyugatra tartanak, s ezzel a Napot követik a hazafelé vezető úton. A visszaút következésképp keletre, az új fény felé vezet És ezek az utak tipikus módon sokkal öregebbek, mint a kereszténység, mert az emberek mindig is követték ezeket a külső-belső utakat. Parsifalnak a visszaúton vezekelnie kell, minden hibát, amelyet a hiányzó tudatosság miatt az odaúton elkövetett, jóvá kell tennie. A visszaúton jószerivel az odaúton képzett karmát találja, azt kell beváltania. Tudatosan meg kell szüntetnie az egységből való kiválást (az anyában, Herzeloidében szimbolikusan). Szimbólumainkból világosan kitűnik az a tény, hogy az elkülönülés nem volt hibás, szükséges volt, sőt nélkülözhetetlen előfeltétele volt a hazatérésnek. Rendben van, hogy Parsifal lázad és távozik - és az Atya (Isten) jobban szereti az elveszett, tékozló, fiú visszatérő fiút, mint a jót, a szófogadót, az otthon maradottat. Krisztus sem azt mondja: "Ha nem maradtok, mint a gyerekek", hanem kifejezetten azt, "Ha nem lesztek, mint a gyerekek..." Ezért nem csodálkozunk annyira, amikor a kabalisták a bukott angyalt, Lucifert, Isten kedvenc angyalának nevezik.

Így mutatja meg nekünk a labirintus és a Grál-legenda szinte érthetőbben, mint a rózsaablak, hogy a teremtés nem szorul rá a mi javításunkra. Minden kerülőútnak és akadálynak, amivel találkozunk, megvan az értelme, akkor is, ha ezt nem tudjuk rögtön átlátni az élet labirintusában.

Majd minden csalódásunk külső szemeinkkel kezdődik, és csak a belső átlátás szabadít fel minket Egyik érzékszervünk sem tudja úgy az illúziókat, amelyeket a szem bennünk kelt, később úgy leleplezni belül, mint a szem.

100 millió látósejt számtalan különböző benyomást érzékel, és ezen látópontok mindegyike továbbvezeti az információkat a látóidegen keresztül az agyba, ahol a 100 millió egyes információból kialakul az, amit képnek nevezünk. A kép, amit látunk, nincs ám kint, hanem egyértelműen bent van, még csak nem is a recehártyán, hanem bent az agyban. Így valójában nem mi nézünk ki a világba, hanem a világ néz be hozzánk. A képek mindig bent vannak. Hogy aztán az, amit ott látunk, megfelel-e annak, ami "ott" valóban van, valószínűtlennek tűnik. Feltehető, hogy minden szamár és minden hangya a maga világát látja.

De ha a külvilágot mint létezőt el is fogadjuk, az még mindig leleplezheti az illúzió jellegét.

Tekintsünk meg egy mandalát, egy forgó kereket. Egy bizonyos sebességtől - a mi képzeletünk számára hirtelen - az ellenkező irányba kezd mozogni (mint a régi filmeken a kocsikerekek). És akkor váratlanul megáll, jóllehet a valóságban nagyon gyorsan forog. Ezen az illúzión alapul minden film, az alakok viszont, akik a filmben mozognak, a "valóságban" abszolút mozdulatlanul állnak az egyes képeken. És nem látunk minden éjszaka különböző filmeket álmunkban, amelyek reggel hirtelen már nem is léteznek? Biztos Ön abban, hogy az, ami a reggeli felébredéssel kezdődik, valóság és nem egy film? Mert mit is látunk itt? Mindenféle dolgokat, amelyek valóban nincsenek is, ahogy ezt nekünk a fizika már bebizonyította. Minden, amit mi szilárd tárgynak tartunk, sokkal inkább rezgő energia - csak olyan gyorsan rezeg, hogy ezt mi már nem látjuk.

A fizika jutott el tudományaink közül a legtávolabbra, az univerzum határára, és éppen azon van, hogy olyan kijelentéseket tegyen, amelyek származhatnának akármelyik időtlen szentkönyvből is, mint például az a kijelentés, hogy minden mindennel hálószerűen összefügg, vagy az, amely megállapítja, hogy végül is minden rezgés és ezzel energia.

Ha minden, az atom is energia, úgy a fizika szerint az ember is csak egy energiajelenség - egy rezgő mandala.

Ez a tudás különféle öltözetben, mindenütt megvan. Az indiaiak talán a csakrarendszerükben fejezték ezt ki a legjobban. A gerincoszlop mentén, egy energiacsatornán, a sushumnán hét energiaközpont vagy csakra van. A csakrák "kerekek"-et, illetve "körök"-et jelentenek és többnyire virágformában (mint lótusz) ábrázolják őket az energia mandalái. Ezek az embert egy ovális tojás formájú rezgésmezőbe burkolják A képen a középpont mindazonáltal egy tengellyé, gerincoszloppá válik, amely a makrokozmosz nagy mandalájában a világtengelynek felel meg.

Más kultúrákban más nevek ismertek és van némi eltérés, de végül is egy és ugyanazon energiajelenségről van szó, csak különféle kultúrák szemüvegén át szemlélve. Így a kínaiak a vezetőpályákat, amelyek az energiaközpontokat összekötik, meridiánoknak nevezik, míg az indiaiak nadikról beszélnek. A tibetieknek csak öt csakrájuk van, mert ők kettőt-kettőt összevonnak, és a hopi indiánok csak a hindu rendszer felső ötjét veszik figyelembe. Míg pl. a tibetiek az energiát olyan szemszögből nézik, amely azt a koronacsakránál behatolni és majd leszállni látja, addig az indiaiak azt a muladharától, az utolsó csakrától fölfelé érzékelik.

Ugyanazt az univerzális folyamatot nézik tehát különböző szempontokból. Minden mandalában látható ez a folyamat. Az élő közép törvénye, amelyből minden jön, és amelybe minden megy; a középből a középbe, avagy ahogy az indiaiak mondják: onnan ide.

?

A negyedik vagy szívcsakra ábrázolása olyan elemeket hoz felszínre, amelyeket mi a középkor keresztény művészetéből már ismerünk, így a hexagrammot és a tizenkettő szimbolikáját. A két egymáson áthatoló háromszög az univerzum poláris erői között itt a kiegyenlítődést képviseli, a felső Sivát és vele a férfi elvet, az alsó Sakti istennőt és vele a nőit. Ez a csakra az emberi testben elfoglalt helye alapján a felső három és az alsó három csakra közötti energiamezők kiegyenlítődését ábrázolja középen, a szív területén. A sushumnában áramló energiát az indiaiak "kundalini"-nek, kígyóerőnek nevezik A kundalíni kígyó elképzelésük szerint három és fél spirálba tekeredve a legalsó csakrában (a muladharában) fekszik, ahol is az ébresztésre vár. A "kundalíni" kifejezés a szanszkrit "kundal" szóból ered, ami "spirál"-t jelent. Így záródik be ez a kör is újra. Nemcsak a makrokozmosz külső energiája a mozog spirális alakban, hanem a mikrokozmosz, az ember belső energiája is analóg módon áramlik - a keleti elképzelés szerint.

?

A spirál formájú energiafolyamról való tudás nálunk már csak nyomaiban lelhető fel. Úgy tűnik azonban, hogy az antik korig Nyugaton is élt, ha például az Aszklépiosz-botra, a görög orvosok szimbólumára gondolunk. Itt egy kígyó (energia) egy boton (gerincoszlop) három és fél csavarodásban tekeredik a magasba. Abban az időben a kígyó szentnek számított, Aszklépiosz templomaiban kígyókat tartottak és az istenség megszemélyesítéseként tisztelték őket. Az Aszklépiosz-bot máig jelvénye a nyugati orvosoknak, bár a tudás az energiaáramlatokról elveszett, és mi most fedezzük fel újra Keleten.

Alul a Hermes-botot látjuk, két kígyóval, a feketével és a fehérrel, melyek a polaritást szimbolizálják, s középen, ahol a két kígyó találkozik, egy ponttá, az isteni Középpé válnak.

A mandala a Közepet reprezentálja. Sem a Kelethez sem a Nyugathoz nem tartozik. Valójában végül is csak saját közepünkben találhatjuk meg. Az oda vezető út mindenesetre kinn a periférián kezdődik, és amíg mi követjük, különböző kultúrák mandaláit fogjuk keresni, a legkülönbözőbb mandalákba fogunk ütközni, de ezek különbözősége csak külsődleges lesz, ami azt jelenti, hogy a periférián vannak. A mandalacentrumban minden különbözőség megszűnik, azok egyetlen középben egyesülnek.

Minden kultúra és minden ember részesül a természetből. Mi is minden technikánkkal és haladásunkkal együtt a természetbe ágyazva maradunk, arra ráutalva élünk A természet viszont tele van mandalákkal, és nem lehet nem látni, hogy azok a szó legszorosabb értelmében univerzálisak - az Egy megnyilvánulásai a legkülönbözőbb kifejezésekben.

Minden természetes rózsa közepében növekszik a keresztény szimbolikából ismert mag. Ha a különböző növények magvait nézzük, újra mandalák vannak előttünk - a legnyilvánvalóbb ez a gyümölcsökben melyek majdnem teljesen golyó alakú formája az egyetlen magot, az egyetlen közepet veszi körül, amiben számára a növény örök és időtlen. Végül is minden növénynél e mag körül forog minden, ez biztosítja különböző fejlődési szakaszokon keresztül a fennmaradást. Ugyanakkor minden egyes szál szár, ág, törzs keresztmetszete egy mandalát képez. Itt egy fa évgyűrűi alkotnak mandalát, s ez horoszkóphoz hasonlóan köt egyetlen képbe teret és időt.

?

A rózsaablakok egy virág alakjának utánérzetei és az ablakrózsák részben ugyanazon elv alapján vannak felépítve, mint a virágok szirmai, hajtásai. Csak az a bámulatra méltó, hogy a tudomány csak sokkal később fedezte fel ezt az elvet. Talán "újrafelfedezésről" kellene itt beszélnünk - mint sok más esetben is.

Most a virágokat akarjuk újrafelfedezni - s minden virágban a mandalát.

?

A mandalák sora végtelen - vég nélküli. Minél többet tanulunk meg látni, annál többet fogunk találni. Itt egy kézenfekvő asszociáció a pókháló mandalastruktúrájával.

?

Bár tökéletes a mandala, mégis először kellemetlen érzéseket vált ki a pókháló belőlünk. Hiszen olyan kifejezően mutatja meg a pók lényét (és a hálójáét), hogy tudattalanul is többet látunk, mint szeretnénk: minden ember hasonló hálóban él, ami őt számtalan szállal köti a világhoz! Ezt a hálót kell először felismerni, aztán elfogadni, végül tudatosan megélni, hogy megváltsuk. Valószínűleg azért ilyen undorkeltő szimbólum a pók, mert a világgal való összeszövődöttségünkre, sokszoros felfüggesztettségünkre és felkötöttségünkre emlékeztet minket. És azért, mert ez a háló megmutatja a mi alattomosan leselkedő természetünket is ebben a mandalában, és azért, mert más lényeket is fogunk vele és otthagyjuk őket vergődni - elfeledve, hogy mi magunk is mennyire vergődünk. A szimbólum tovább bontható: a pók is azzal az illúzióval ténykedik, hogy "neki nincs is hálója". Ezért annak olyan finomnak kell lennie, hogy láthatatlan legyen és csak a fogoly halála pillanatában lesz számára valóság. Mi is így fojtjuk el ezt a hálót, amíg szemtől szemben a halállal már nem tagadhatjuk tovább.

A pókháló mandalája, mint minden más mandala leképzése a Teremtésnek, és mi vagyunk a rovarok, akik valahol a periférián, tehát az elanyagiasodott teremtésben, fogságba esnek. Minél többször és minél tudattalanabbul háborgunk összevissza ebben a világban, annál inkább belegabalyodunk a hálóba.

?

Sok kagyló mészháza, a tengeri sün formája és a szellőrózsák, a korallok - mind mandalák, egészen a csigák házáig, amelyek az ősörvényre és a labirintusra emlékeztetnek.

?

Ezen mandalák egyikéből, nevezetesen egy kagylóból, született a hagyomány szerint a szerelem istennője: Vénusz.

?

A kagylómandala nemcsak a szerelem, hanem a gyöngyházragyogású gyöngyök szülőhelye is, és a könnyek meg az újjászületés ezen szimbólumai - szintén mandalák: már a háromdimenziós golyóalakon megismerjük a ragyogó mandalát. Még egyértelműbb lesz ez a benyomás, ha a gyöngyöt a közepén kettévágjuk.

?

Az emberek hajlékai eredetileg gyakran voltak mandalaformájúak. Még ma is látjuk ezt az afrikai kralon vagy az indiánok tipijén. Ezzel szemben mi négyszögletes házakba költöztünk, amelyek külsőleg is leleplezik anyagsúlypontúságunkat. A vallásos helyek, Isten házai azonban - mind a mai napig - állandóan mandalaformában készülnek: minden bazilika stílusban épült templom és a görög ortodox templomok is fentről nézve pontosan a tibeti yantrák alapformájára hasonlítanak A négyszög alapú alépítmény fölé - amely a világit és az anyagba süllyedtet szimbolizálja - körkörös, félgömbszerű kupolát emelünk, hogy megteremtsük az égivel, a teljesség elveszített felével a remélt kapcsolatot.

Most, hogy a mandalához fűződő kapcsolatunkat már elfelejtettük, e formában létezik tovább. Modern színházaink és cirkuszarénáink szintúgy kerekek, mert azok eredetileg szakrális helyek voltak, s ez kiderül a "theater" szóból is.

A "theater" szó két görög szóból (Theos = Isten és Jatros = orvos) tevődik össze és eredetileg annyit jelent, hogy "hely, ahol az istenivel való találkozás által gyógyítanak". "Pogány" elődeink ugyanazokat az elveket alkalmazták szent helyeikre, ahogy ma a Stonehenge-en, a druidák és elődeik gigantikus kalendáriumán is láthatjuk.

A Kelet vallásos építményeit, a pagodákat és a sztupákat még ma is egészen tudatosan ezen minta alapján építik és használják, és az egyiptomi meg a maja piramisok is ugyanerre az elvre épülnek.

Ronchamps mellett az építész Le Corbuiser egy kis lépcsőpiramist is épített temploma, a Notre Dame du Haut mellé.

?

Az emberek érzése mindig is az volt a magas hegyek csúcsán, hogy közel vannak az istenekhez. És valóban a hegy teteje egy mandala centrumában van. A csúcson lévő kereszt ezt még tudatossá is teszi. Meru, az indiaiak szent hegye egyenletes alakjával, az istenek perspektívájából nézve a következő formát mutatja:

?

"Ami a test a léleknek, és ami az olaj a lámpának, az egy yantra az Istenségnek."

Ennek megfelelően igen óvatosan bánnak Keleten a yantrákkal, mint Isten egyik házával. Ez az elképzelés naivnak tűnhet első pillantásra, akárcsak az, hogy Isten egy idős bölcs férfi. De ez csak az első pillantásra van így. Keleten még ma is úgy vélik, hogy minden yantra éppen azért, mert Isten lakása, egy energiamezőt alkot. Ezen energiaelképzelés alapján a yantra az illető Isten komplex szertartásává lesz, és ez a rítus magába foglalja a hívő spirituális fejlődését is. Az objektum és a szubjektum eme összekapcsolásában ígéretes titok rejtőzik, melyet nekünk ajándékozhat a Kelet. Ennek a felbonthatatlan kapcsolatnak köszönhető, hogy ott nem züllik a vallás olyan könnyen külsőséges eseménnyé, amely az embereket meg sem érinti. A vallás ott mindig az érintett embernél kezdődik, és ezért elválaszthatatlanul összefügg különböző gyakorlatokkal és technikákkal, amelyek elősegítik ezen emberek fejlődését, azt, hogy felismerjék magukban az Istent. Nekünk keresztényeknek ugyanez az elméletünk, bizonyítja például ez a krisztusi mondat: "Mert bizony mondom néktek, Isten birodalma bennetek van"; de az eszközök, amelyek segítségével át is tudnánk élni ezt a mondatot, elvesztek, és a cél is lassan homályba süllyed; igen, némely keresztény számára meglepően hangzik ma már ez a mondat. A Kelet ezzel szemben mindig is megtartotta Isten megtapasztalásának eszközeit, és ezek közé tartozik többek között a yantra. Minden yantra megteremti - pusztán az üres térbe helyezett alakjával - azt az energiát vagy erőteret, amely aztán automatikusan tartalmazza az Istenséget. Egy egészen hasonló jelenség ölt testet az egyiptomi piramisokban, akárcsak a katedrálisokban és különösen azok rózsaablakaiban. Ezek a hely és a tér minőségéről alkotott elképzelések alapján építették mandalaformában a Kelet templomait. Hiszen azok is szent területek, amelyek külső elhatárolódásuk által a Szentet a profántól elkülönítik.

?

A Szent Tér keletkezéséről és szerkezetéről vallott keleti elképzelések messzemenően egybeesnek a mi rózsaablakoknál szerzett tapasztalatainkkal. A Kelet a centrumot, a tér nélküli pontot "bindu"-nak nevezi. A bindu minden teremtés őspontja, az a pont, amely az Egyet és az Egészséget transzcendentális szinten tartalmazza és egyidejűleg az anyagi teremtés csírapontja is.

Az emberben a bindu annak a hatodik csakrának a középpontja, amely a harmadik szem helyén van. A Yantra-meditáció során a meditálóban ez a centrum és a yantra centruma a figyelem összpontosítása által egyesül.

Mint azt még látni fogjuk, a cigányok ismernek egy nagyon egyszerű meditációt, amely a tudatot önmagától erre a helyre irányítja. A Yantra-meditációhoz tartozik még egy úgynevezett "mantra", egy olyan szótag, illetve hang, amely szintén hozzájárul ahhoz, hogy a tudatot központosítsuk. A hangok alkalmazásában nincs semmi csodálnivaló, mert a yantrának mint energiamintának, nemcsak meghatározott alakja és meghatározott színe, de meghatározott hangzása is van. A nyelvben, a szavakban még él ez a kapcsolat a hangok és a színek között. A legfontosabb mantrák egyike, mely megfelel az ősrezgésnek, az az "óm" (aum = ámen). A mantrákkal is nagyon óvatosan bánnak Keleten. Soha nem említik hangosan vagy profán összefüggésben őket, mert azok az ember legfinomabb részét érintik és a durvaságtól megsérülnének.

?