Minden meditációs technika végül is ugyanarra irányul, ugyanarra a középre, és mégis sokféle megközelítési mód van, ahogy számtalan mandala létezik, és mégis csak egy Közép van. Ahogy nincsenek helyes és hamis mandalák, úgy nincsenek se jó, se rossz meditációs technikák. Az erről folytatott vita nem veszi figyelembe a lényeget. Az csupán az intellektus szórakozása. Mindenkinek meg kell keresnie, ha igényli, a neki abban a pillanatban megfelelő formát - s néhány lehetőséget már megismert. Tapasztalatom szerint a technika módja kevésbé fontos, mint a rendszeresség, mert csak az vezet az első döntésig: az intellektus vagy mi magunk.

A "koncentráció" és a "mantra" fogalmak tisztázásán keresztül tapogatózunk egy technika felé, amely érzésem szerint a mandalák megéléséhez - a mandalameditációhoz - igen alkalmas. Ha Önnek más az ízlése vagy most formálódik egy másik ötlete, kövesse azt. Még egyszer megismétlem: ne hagyja magát a javaslatok által korlátozni, csak buzdítani.

A koncentráció szóban két kulcs is rejlik, melyek megnyitják számunkra azt, amiről itt szó van: a "centráció" (egy folyamat, amely a központot célozza meg) és a "koncentrikus" (összefoglaló, egymásra hangolt). Koncentrikus köröket képez például egy vízbe dobott kő. (Egy rezgő forrás is ilyen teret kelt. A lektor.)

A koncentráció tehát kettős módon is kapcsolódik a mandalához. Csak meg kell nyílnunk a mandala felé, figyelni kell arra, és magától megindul a koncentráció folyamata. Nos, különböző mandalák vannak és különböző centrumhoz vezető utak, mégis mindet a Közép princípiuma egyesíti. Gondoljunk még egyszer a labirintusra! Itt a szó szoros értelmében az érzékek segítségével kell a Közepet keresni. A legtöbb mandala - különösen a tantrikus yantrák - ezzel szemben tudattalanul vezet a közép felé. Amíg a nyugati rózsák a struktúra által adott tudattalan középre törekvést akarják támogatni - értelmi folyamatok által, történetek mesélő szemléltetésével -, addig a Kelet általában a mintában rejlő erőre hagyatkozik.

Ilyen értelemben minden mantra természetesen mandala, hiszen a tudatunkba esik és ott rezeg - a vízbe dobott kőhöz és annak koncentrikus köreihez hasonlóan, amelyek fokozatosan halnak el, miközben egyre gyengébben lehet őket érzékelni. A mantra egyetlen értelme a Középre törekvés. És ezzel már a következő lépésnél vagyunk: a mantrameditáció technikájánál, amely példaként szolgál majd nekünk a mandalameditációhoz.

Ha az ember mantráról kezd gondolkodni (ami annyit jelent, hogy elképzeli, hallja, látja, érzi, mindegy, hogy külön vagy egyszerre) és erőfeszítés nélkül megfigyeli azt, akkor hagyja valóban lerezegni, követi a tudat különböző rétegein. Ha elveszti az ember a mantrát, illetve más gondolatok kerítik hatalmukba, úgy az is rendben van, csak aztán könnyedén, majdnem szándéktalanul, vissza kell térnie a mantrához és újra meg kell figyelni: ahogy az fokozatosan eltűnik a tudatban, és így tovább, újra és újra ugyanaz a ciklus jövéssel, menéssel. A mantra lényegében egy hang - mint pl. az "Om". Lehet egy gong, egy hangkehely vagy egy harang hangját (egyébként mind a három a maga formájában mandala) követni. Egy ilyen hangkép pontosan megfelel egy mandala vizuális képének, akárcsak egy yantráénak. Itt is követjük azt a benyomást, amelyet a mandala szemeinken keresztül a bensőnkben hátrahagy, majd elveszítjük azt (többnyire az elterelő gondolatok miatt) és aztán megint kezdjük elölről, megnézzük a mandalánkat, aztán belefeledkezünk más gondolatokba, majd visszatérünk hozzá, és így tovább... abban a reményben, hogy egyszer beesünk a középpontba... és ez a remény az, amely minket újra ott tart és akadályoz. Noha ez szükséges az elején, mégis túl kell tennünk magunkat rajta. Ha a meditáció minden szándék, igény, elvárás, remény nélkül, előre megfontolt cél nélkül történik, akkor következhet be ez.

?

Az életünk legnagyobb részét az a kívánság uralja hogy értsük, mi történik. Ésszerűen akarunk cselekedni és belátóak akarunk lenni. De csak a mandala centrumában válik lehetségessé a belátás az élet kerekébe, a világ összefüggéseibe, a Teremtésbe.

Amennyire egy yantrameditációnak egyáltalán célja lehet, az az: hogy a yantra és a megfigyelő Egyek legyenek a binduban, az Őspontban.

?

A geometriai struktúrák, amelyekből a yantrák felépülnek, megfelelnek - ahogy ez már a centrum azonos szemléletéből is feltételezhető - a rózsákból már ismert struktúráknak Csakhogy a Kelet külön megőrizte mandalái előállításának elméletét és rendszerét.

A centrumot a bindu képezi, amely az akasa elemnek, tehát a még nem anyaginak felel meg. A következő, már anyagi szintet a négy másik elem vagy tattva képezi. Minden tattvának megfelel egy formaszimbólum. Az öt alapforma: a pont az akasa-elvnek, a kör a Levegő tattvának, a háromszög a Tűznek, a növekvő félhold a Víznek, a négyszög a Földnek. Ebből az öt alaprezgésből keletkezik az egész teremtés és ezzel minden yantra is.

A keleti ember számára egy yantra előállítása: szertartás. A templomok építése is így lesz istentiszteletté. Hiszen azok mindig egy yantra formának felelnek meg, többnyire a Vastu-Purusha-Yantrának, amely az ember tulajdonképpeni lényét ábrázolja, tehát az isteni Én-t. Így tartja meg a Kelet művészete vallásos jelentőségét, ami az ego gyengítését szolgálja az én javára, miközben nálunk az individualitás és általa az ego lesz ma a művészet hajtórugójává és középpontjává. Ebből a fordított művészetfelfogásból meditációnk számára is világossá válhat valami. Meditáció csak a keleti értelmezés szerint "történhet". Az egót hangsúlyozó nyugati felfogás, amely a művészt vagy a meditálót (Keleten ez ugyanaz) állítja a középpontba, soha nem találhatja meg a Közepet, mert soha nem érinti az individuum egóját, csupán a személytelen Abszolútat, Istent.

?

A számszimbolika analóg módon a yantrákra is érvényes, melynek alapmintája a kör a négyzetben, vagyis az Isteni, a Végtelen a véges anyagi közepette. Különlegesség a gyakran felbukkanó négy ajtó, amelyek azáltal keletkeznek, hogy a Két poláris svasztika (napkerék) egymásra fektetve alapformát képez. Mögötte ott rejlik a polaritás-szimbolika. A balra forgó (pusztító) a jobbra forgó (építő) erők az anyagi világ szintjén összetartoznak. Kiegyensúlyozott összjátékukból keletkeznek a kapuk, amelyek a belső körbe, a Szent Egybe vezetnek.

?

A yantrákban sok mindent újra fellelünk, amit már megtaláltunk a katedrálisokban. Az indiaiak szintén ismerik a "szerencsekereket": szintén használnak labirintusokat koncentrációjukhoz, és az indiánokhoz hasonlóan ők is használják gyógyítási célokra a mandalákat.

Van egy további különös egybeesés, amelyre itt csak utalunk, a Napisten, Surya templomában található Orissában. Ez a templom három azonos felületű yantrából áll, egy körből, egy négyzetből és egy téglalapból. Ez a három azonos felületű mértani forma a chartres-i katedrális rajzában lényeges szerepet játszik. Pontosan ezt, az azonos felületű alakokat használják a cigányok beavatási kertjükhöz, és némely Grál-legendában a Szent Grál három ilyen táblán nyugszik.

Még ha a keleti és a nyugati templomok külsőleg teljesen eltérően hatnak is, a mögötte rejlő lényeges elvek nyilvánvalóan összhangban vannak még ott is, ahol mi azt egyáltalán nem értjük. Emlékezzünk rá, hogy a korai templomoknak, bár görög kereszt volt az alapmintájuk, mint a román stílusban vagy mint a latin gótikában az oltár, a legszentebb mindig a két gerenda keresztezési pontján, úgyszólván a templom legjelentősebb helyén áll. Akárcsak az indiaiaknál: a legbelső ereklyetartó, a legszentebb, a legfontosabb, Isten lakása mindig a yantra központjában van. Példaként szolgáljon itt a Barabadur Stupa alaprajza Indonéziában: ami egy tökéletes yantra. Egy egész templomvárost foglal magába, amelyet a 8. században egy Szent hegyre telepítettek. A hívők egy szimbolikus zarándokutat tettek meg, amely őket, a legszentebbeket (a hegyet és a templom középpontját) spirálformájúan körbejárva egyre magasabbra és ezzel egy időben a Középhez egyre közelebb vezette (vö. a horoszkópon át vezető szimbolikus úttal az 76. oldalon). Minél magasabbra és a Középhez minél közelebb jöttek, annál alaktalanabbak lettek az utat szegélyező Buddha-szobrok, ami által azt jelezték, hogy a végső tudás minden formát nélkülöz.

Keletre tett utazásunkat most épp Buddhának (aki az ürességről szóló tanításáért, a nirvánáért élt) egy kijelentésével fejezzük be: "Ha a szívedet egy pontra irányítod, semmi sem lesz számodra lehetetlen."

?

Az következő, látszólag üres oldalon, ha jól megnézi, megtalálhat mindent - nevezetesen egy bindut. Abból kiindulva szerkesszen újra egy "saját" mandalát, jól tudva, hogy az, pontosabban mint Ön, az Egy kifejezése, hiszen Ön azonos e Teremtés összes megjelenési formájával.

Érezze át közben a mandala keletkezését; talán zárja le először tudatosan a külső szemeit, és hagyja a mandalát a belső szemei előtt kifejlődni. Úgyis ott kell annak keletkeznie, akár átéli azt tudatosan, akár nem. Ha azután elkezdi - a binduból kiindulva - szerkeszteni, zárja be mindig újra a külső szemeit, hogy a belsővel világosabban felismerhesse, hogy hogyan lép tovább. Az Ön kreativtására van bízva, hogy milyen segédeszközöket használ, hogy milyen pontosságra törekszik, mindez attól függ, hogy milyen igényei vannak a szerkezetet és a harmóniát illetően. A mandalát a maga határtalan forma- és színelemkészletéből teremti. Ez a készlet határtalan, és ha Önnek ellenkező benyomása van, az csak azokon a határokon, akadályokon és árnyékokon múlhat, amelyeket Ön a határtalansága elé helyezett. Mi lenne, ha most rögtön hozzálátna ezeknek az árnyaknak az átugrásához?

Ÿ

?

Mint már láttuk, mind a négy égtáj felé vannak kapuk, amik Belülre vezetnek Most is felhasználhatjuk mind az öt érzékszervünket, hogy Belülre jussunk. Minden egyes érzék befolyásolja a többit. Akár zenehallgatás közben, akár egy pillantás közben érezzük a szeretetet, mindig meleg lesz testünk hőmérséklete is, a tekintet és a hang ellágyul és szeretetteljessé válik.

Ezt a könyvet nem kizárólag, de leginkább a látásnak szenteltük, és ezért visszatérünk még egyszer a szemekre és a látásra. Mint már többször mondtuk, több út is vezet ugyanahhoz a Középhez. Nekem személy szerint úgy tűnik, a nyitott szemmel megtett út a nyugati ember számára alkalmasabb, mint a zárt szemmel megtett. A szemek bezárása azt jelenti, hogy elfordulunk a Maya világától, az illúzióktól, azt úgyszólván kirekesztjük, és a valóságot belül keressük Ez az aszkézis, a misztika útja. A nyitott szemmel megtett útnak ugyanaz a célja: megtalálni az egyetlen igazságot, de ez esetben a világ lesz feladattá. Azt minden aspektusából, mindig ismét meg kell nézni, és megtekintésekor át is kell rajta látni, mindaddig, amíg a formáktól való függés és az azokba való kapaszkodás megszűnik. Ez lényegében a mágia útja. A mágusnak úgy kell megértenie a világot, hogy ne kerüljön annak hatása alá. Az út közötti különbséget bemutathatjuk a mandalán. Míg a misztikus egyenesen a közép felé fordul, és megkísérli a mandala perifériáját kizárni, a mágusnak épp ez a periférián át vezető út lesz a célja. Nos, bizonyosan nem helyes az egyiket mint nyugati, a másikat mint keleti utat aposztrofálni - mindkét verzió megvan Keleten és Nyugaton egyaránt. Én személyesen a szemlezárás egy bizonyos ideje után inkább a nyitott szem útjának vagyok az elkötelezettje, és tudom, hogy ezt a könyvet - noha egészen az Öné kell legyen - én alakítottam ki, ezért talál olyan helyeken, ahol én a kérdést sejtem: "És most? Most mi legyen?" látszólag egyszerű utalást: "Megnézni" és semmit se tenni vagy mindent megtenni, de először megnézni. Azt a "semmit sem akaró" elfogadást értem ezen, amelyik nem ragaszkodik semmihez anélkül, hogy el ne határolná magát - megnézni és felismerni, aztán kimondani, hogy rendben van, ahogyan van, mert így van.

Mindent, ami van, nyugodt tekintettel úgy kell hagyni, ahogy az nyugszik!

És mivel senki sem olyan nyugodt, hogy még valamit meg ne tudna tenni a nyugodtság érdekében, ezért érdemes a nyugodt kitekintés felé fordulnunk.

Ha Ön egy nagy mandala, akkor az a legjobb, ha egy rózsaablak előtt áll, rámered a centrumra, a középpontra, és majdnem csak azt érzékeli. Ezt nevezik általában koncentrációnak Ez valójában kifáradáshoz vezet, és aligha viszi Önt közelebb céljához, a Középhez. Próbáljon meg ehelyett egy hasonló nagyságú mandalát egészében érzékelni. Kezdje nyugodtan azzal, hogy koncentrál a Közepére. Majd fokozatosan elkezdi kiszélesíteni a látóterét, míg az egész mandala nem lesz a látóterében - ilyenkor mindent egyformán él át, jóllehet az egyes részletek kevésbé élesek.

Akinek ez kapásból nem sikerül, az kísérelje meg a következőt: alkosson mindkét kezéből távcsőszerűséget vagy szemellenzőt és nézzen át rajta, majd nyissa ki lassan a kezeit, amíg azok fokozatosan be nem keretezik az egész rózsát. Nézze meg a mandalát egészében anélkül, hogy valamelyik részleténél lehorgonyozna - így az egész automatikusan valamennyivel életlenebbé válik, és Önnek inkább benyomása, mintsem éles képe lesz a látottakról. Abban a mértékben, ahogy tekintete lazábbá válik, kevésbé rögzül, szétszóródnak a gondolatai, kevésbé fog a részletekhez tapadni. A szemek és a gondolatok, meg minden más érzékszerve átáll az egész megtapasztalására és elválik az egyes jelenségektől.

Végezze el ezt a gyakorlatot egyszer egy templomban, egy rózsaablak előtt, és ha van hozzá még orgonazene és tömjénillat is, akkor mindkettő megkönnyíti meditációját, mert ezek a többi érzékét is a közép felé irányítják Ilyenkor a jobb agyféltekéből él, amely az egységek megragadására van kitalálva. Idővel egyre könnyebben képes lesz majd egy nagy látóteret ellazult, ellágyult tekintettel felfogni. Ha nem tud vagy nem akar egy templomban gyakorolni, teheti ezt más helyen is.

"Minden, amire szüksége van, mindig éppen ott van, ahol Ön van."

?

A látásgyakorlatok kulcsot adnak a cigányok beavatási kertjének első titkához. Ez a kert két téglalaphoz kapcsolódó négyzetből áll, ezeket lila fonallal kerítik be, és ezek olyan nagyok, hogy a kettő egyikében ülni tud egy ember. A cigányok saját lépéseikkel mérik ki: egy lépés széles, két lépés hosszú. A másik mezőben a Grál három táblája van két oszlopba rendezve egymáson. A cigányok az oszlopokat kertjük virágainak nevezik. Ezeknek a geometrikus virágoknak a színe piros és kék, és úgy váltogatják egymást, hogy egy piros mindig egy kékbe ütközik, s mindig a poláris színek állnak egymással szemközt. Ez így sokkal komplikáltabbnak hangzik, mint ahogy kinéz.

A cigány tehát ül a két "virággal" szemben és "nyugodtan" nézi azokat, amíg először négy "virággá" lesznek és aztán hárommá. Ez a középső "virág" egyszínű lila, az ellentétek piros és kék harmóniájának a színe. Plasztikusabb és ugyanakkor élénkebb mint két poláris szomszédja. Aztán egészen eltűnik a kettő (a polaritás) a cigány tekintetéből, és megnyugszik a harmadik "virág" harmóniájában, amely csak őbenne létezik. Tekintete automatikusan a harmadik szemére van irányítva, koncentrációja pedig "középen" van (bizonyára a két agyfélteke között).

És most a másik, tulajdonképpeni titka a kertnek, hogy nem véletlenül van a beavatásnak szánva. Eddig minden gyakorlat és technika volt. Ha már az ember az első beavatást nehézség nélkül megszerezte - és ez a továbbiak feltétele, a középső "virágon" keresztül útnak lehet indulni, ezt teszik a cigányok, amikor önmagukat avatják be, saját belső világukba. Ehhez nincs sok hozzátennivaló, és az, amit az ember mondhat, nem lényeges. Ez megtörténik, és ha "most" nem történik meg, úgy is jó.

A repülő szőnyegekről szóló keleti mesék azt tanítják, hogy az utazásnak ez a befelé hatoló módja éppoly örömet okozhat, mint a külvilágban tett utazások. Ha a cigányunkra gondolunk, annak kertjében könnyen elképzelhetjük, hogy a muzulmán imaszőnyegen utazni indul és repülni kezd.

Ha megnézzük az iszlám imaszőnyegeket, ugyanazokat a téglalapokat találjuk rajtuk, és tele vannak mintával és ornamenssel, nem ritkán a meleg és a hideg poláris színeiben és mindenekelőtt a lila harmonikus összjátékában. Ezek a minták gyakorlatilag kivétel nélkül szimmetrikus elrendezésűek, a bal és a jobb oldalon lévő alakok azonosak, és már útra is kelhetünk.

Ha a keleti szőnyegeket még behatóbban szemügyre vesszük, akkor felfedezzük, hogy a közepében (a hossztengelyén) gyakran életfa van szőve, egy olyan motívum, amelyet a zsidó kabalából is ismerünk, és sok keresztény templomablakon is megtalálunk. (Az életfa a "megtartók" hierarchikus rendjét és egyben az általuk kormányzott világ felépítését jelképezi. A lektor.) E motívummal gyakran azonosítják Krisztust, aki magáról azt mondja, ő az a szőlőtőke, amelyen mi élünk. Végül is ezt az életfát már egész az elején észrevesszük, amikor "a jó és rossz tudásának fája mellett" nő a Paradicsomban. Gyökerei az egységben vannak, mint poláris szomszédjának jó és rossz tudása, melyek szintúgy a paradicsom egységéből fejlődnek ki.

?

Ezzel újra visszatértünk nyugati hagyományainkhoz. Lehetséges, hogy az életfa hasonló utazásokhoz szolgált a kaballistáknak, alakja legalábbis ilyesmit sejtet. Így itt is van egy bal és egy jobb oldali oszlop (és ezeket így is hívják), amelyek szimmetrikusan fekszenek egymással szemben, és amelyek egy, a cigányokéhoz hasonló gyakorlat során állítanak elő egy harmadik, középső oszlopot, amely a tulajdonképpeni élő és lényeges. Nos, az életfának tényleg van egy ilyen középső oszlopa, és a benne fekvő szféráknak valóban az a funkciója, hogy a két szomszédos külsőt magában egyesítse és harmonikus kiegyenlítődéshez vezesse.

A következő oldalon fekvő skiccen láthatjuk, hogy a középső oszlop fölfelé vagy lefelé - ahogy akarjuk - eltolódott és egy negyedik szférát tartalmaz. Az viszont nem egészen illik a leírt rendszerbe. Talán azt jelenti egyszerűen, hogy a legfelsőbb, a legmagasabb szféra: a Kether egy egész új, már "nem belátható" szinten van. És még valami - a "Kabala" név, amelyből származik, arra utal, hogy az életfa utazásra szolgált. Etimológiailag még felismerhető a huszárokkal, a katonai lovassággal való rokonsága (németül Kavallerie. A fordító). Sőt, még a gavallér szóval való rokonságát is érzékeljük. A gavallér (németül Kavalier. A fordító.) viszont a chevalier-ból, a lovas-lovagból származik A kabalista eredetileg egy belső "utazó lovag" lehetett. A külső és belső lovagiasság ideáljának kapcsolatával már a templomos lovagoknál találkoztunk, akiknek rendi szabályait szellemi atyjuk, Bernhard von Clairvaux, teljesen tudatosan e két ideál szerint alakította ki, és a Grál-lovagok egyesítik is magukban mindkét elvet.

A geometrikus minták külső világából a titokzatos lelki mintájú belső világba tett utazások során még a cigányok útja a legegyszerűbb. Semmi sem szól az ellen, hogy Ön is létrehozza beavatása kertjét és elkezdjen utazni. Semmiképp se érezze magát sürgetve. Figyeljen befelé, önmagába és próbálja megérezni, hogy vonzza-e Önt ez. Meglehet, ez csak a meditáció egy formája, és talán egyáltalán nem az Öné.

Tapasztalataim szerint nem kell félnie, akármi jöjjön is, az csak Önből jöhet, az viszont néha ijesztő és kellemetlen lesz. Végül is egyszer mindenképpen beleütközik és a felelősséget is vállalnia kell. Ha ez már itt van - felfogásom szerint -, jobb ezt valamikor megismerni, megtanulni és elfogadni. Hosszú távon gondolkodva ez még mindig kellemesebb, mint elnyomni a tudattalanba, hogy aztán egyszer csak váratlanul abban az életben kelljen átélnünk, amelyet mi valódinak tartunk.

A mandalameditáció (de minden más hatékony meditáció) veszélyességére vonatkozó kérdést tulajdonképpen csak elvben tudjuk megválaszolni: annyira veszélyes, mint a teremtés (mert a mandala azt reprezentálja) vagy valamivel konkrétabban: olyan veszélyes, mint az élet, és az bizony mégiscsak a fizikai halállal végződik, vagy még konkrétabban olyan veszélyes, mint a meditáló maga, mert önmagával fog a legrosszabb és a legjobb esetben is találkozni.

Más szóval: semmi mástól nem kell félnie, mint magától. És ha oka van önmagától félni, még mindig jobb megnézni magának saját legsötétebb árnyékát, mint hirtelen azzá lenni...

A bűnbeesés óta az ember kettéhasadt az agyában és egyébként is. Ha a pszichiátria őt a skizofrén diagnózissal látja el, akkor csupán a másik oldal, az árnyék kerekedett felül vagy legalábbis jelentkezett határozottan szólásra. Az árnyéknak is van hangja, és Istennek hála, azt meg is lehet hallani. Talán nem is olyan rossz ezt időnként meghallgatni, mielőtt a pszichiáter kénytelen lépni (akinek egyébként nem is szokott sokat mondani).

A lehetséges veszélyekre való utalás ne rettentse el Önt - ezeknek az igazságoknak a kimondása, amelyeket Ön egyébként már régen ismer, nem változtat semmin sem, hisz azok mindig érvényben voltak. Csak egy nem nagyon tudatos embert ijeszthet meg az a kijelentés, hogy meg kell halnia. Ahol banális tények is elriasztanak, arról kéne meditálni, hogy milyen tudatosan is élünk e pontot illetően.

A szentekről és az önmagukat megvalósított mesterekről szóló történetek - mindegy, hogy milyen hagyományból erednek - világossá tehetik számunkra, hogy életünk minden perce veszélyes, igen, minden pillanatban meghalhatna az "öreg Ádám".

?

Az indiánok kultúr-körében közel sem találunk olyan pompás mandalákat, mint a rózsák. Igen, még csak maradandó formát sem adtak mandaláiknak, eltekintve tipikus lakóhelyeiktől, a sátraktól és a pueblóktól. Ezzel szemben vannak mandaláik, amelyekből a kultúrájuk kifejlődött, azt mindig tudatosan életben tartották, és az velük pusztult el. Mind a mai napig nemigen sikerült az indiánokat megnyerni a mi haladásunknak Ahol ezt a lépést ők megkísérelték, ott elvesztették a gyökereiket. Hogy homokmandaláikat átélhessük, meg kell ismerkednünk azok szerepével az indiánok életében, ami a mandalák útján csak hasznos lehet számunkra.

Az indiánoknál a teremtés a harmónia kifejeződése, és ebben a polaritás törvényét, valamint a négyességnek az abból következő törvényét ismerik el. Ráébrednek - éppúgy, mint elődeink - a négy elemnek, a négy évszaknak, a négy iránynak, a négy életkornak és a négy emberi fajnak egymástól való függésére és összjátékára. Ha a négy pólus egyike megváltozik, az indiánok számára összezavarodik az egész egyensúly. mióta például a négy emberi faj egymást pusztítja, ahelyett, hogy egymást kiegészítené, azóta zökkent ki a természet a maga ritmusából az évszakokban, mintha így akarna minket katasztrófáival felszólítani a visszatérésre (ez sem egészen új gondolat számunkra).

Az indián tudatosan próbál összhangban maradni a természettel és tőle tanulni. Így olvas természetes környezete kis és nagy eseményeiből, és azokból következtet a világ összefüggéseire (hasonlóan az asztrológusokhoz, akik az égi konfigurációkból vonnak le tanulságokat). Önmagára is alkalmazza ezt a koncepciót. Így ismeri fel az indián a másik külső megjelenéséből és egyéb jelekből - annak egész élettörténetét. A belsőt tudatosan kifelé fordítja. Miért is tartana valamit titokban, mikor a Nagy Szellem régóta tudja, hogy mi lakik a szívében. Az indián az összes nevelési és képzési elméletét a természettől lesi el. Ahogy a madárfiókát először ellátják a szülei és az utánzás elve alapján kioktatják, majd magára hagyják, úgy marad magára az ifjú indián is a felnőtté avatási rítus során s tanulja meg az önmagáról való gondoskodást és a felelősségvállalást. Kiskorától kezdve tanulja, mint az állatok, külsőleg az álcázó színekben, de viselkedésében is a természethez való alkalmazkodást. Miközben figyel a természetre, hallgatja azt, meg kell tanulnia, hogy nyugodt legyen, hogy hallgatni tudjon (az ezoterikus változatban a belső párbeszéd megértéséig). Az indiánok társaságban is gyakran hallgatnak együtt. Képzeljük ezt el a mi társadalmi eseményeinken!

Az indián tudatosan a természet ütemében él, és figyel arra, ami analóg az ő életével. A nappal és az éjszaka, az élet és a halál képmása számára. A napfelkeltében a születést, annak lementében pedig a halált éli meg. A nap felkelte és lenyugvása számára egyformán szép és egyformán kedves.

Még nálunk is bizonyos előszeretettel viszonyulnak a Nap átmeneti szakaszaihoz - hiszen semmit sem - fényképeznek oly sokszor, mint a naplementét.

Ez bizonyára egy tudattalan szembenézés a halállal, amit egyébként jó messzire eltolunk magunktól.

Az indián imádkozó tanúja mind a fény első megjelenésének, mind búcsújának, születés és halál nála egyformán szívesen látott. Ahogyan az éjszaka a lélek különböző élményeihez vezető kapu lehet, hasonló dolog történhet az emberrel a halála után is. Minden nap tükrözi az életét, és minden év a maga évszaki ritmusában az indiánélet képmása. A Nap ereje a négy évszak során pontosan tükrözi számára életerejét a négy életkorban. Így áll egy mandala középpontjában, mely négy kisebb-nagyobb, egymással analóg koncentrikus körből tevődik össze, és az Egy középpont kifejeződése.

?

Az indiánélet sok magától értetődő dolga mutatja, ha összehasonlítjuk a mi viselkedésünkkel, hogy menynyire eltávolodtunk a középtől. Az újszülött indiánbébit például nem a meztelen, fenekére mért ütésekkel szakítják ki az addig harmonikus és védett (a magzatburok mandalája által szimbolizált) világból, hanem oly módon, hogy az anya rápréseli ajkait a szájára és beleleheli az első életleheletet, egészen úgy, ahogy azt a bibliai teremtésmítosz ábrázolja. Az indiángyerek nemcsak tovább maradhat a harmonikus Középben, hanem meg is tesznek mindent azért, hogy az élete új körébe gyengéden elkísérjék Ahol a rítusok már nem gyengédek és finomak, azokat legalább a természettől lesték el. Így a gyerek mindig beilleszkedett marad. A mi gyerekeink ilyesmit kivételként kapnak meg, abban a mértékben, ahogy megkíséreljük a Középhez való visszatérést. Számunkra már az is különleges valami, ha a gyereket a születése során nem kínozzuk (Leboyer szavaival élve szelíd születésben részesítjük), vagy az anyjánál hagyjuk ("rooming in"). E sajátos kifejezések már elárulják, hogy milyen messzire eltávolodtunk a Középtől. Az indiánok maguktól soha sem hagyták volna el azt.

Amilyen különbözően kezdődik az élet, olyan különbözően végződik is. Míg a mi "magasan civilizált" kultúráinkban igyekeznek megszabadulni az öregektől és elszigetelik őket, addig az indiánoknál nagy tisztelet övezi őket, mert náluk az öregkor a bölcsesség ideje, egy idő, amikor már nem a világra hatnak, hanem az élet körének középpontjához közelednek. Hasonló a halálhoz való viszonyuk is. Egyáltalán nem félnek tőle, a lélek egy másik létformába vezető átmeneteként tartják számon.

Nálunk minden elgondolható ellenállást kifejtenek: míg az indián egészen tudatosan rázendít halotti dalára vagy visszavonul egy magányos helyre meghalni, hogy hamarosan egyedül legyen, addig mi minden eszközzel harcolunk a végül is elkerülhetetlen és szükségszerű ellen.

?

Míg az indiánoknak a centrum a fontos, addig mi a perifériát hangsúlyozzuk, és szörnyen csalódottak vagyunk, ha a sok szép színes fényből újra fehér fény lesz.

Ez ugyanaz a ritmus, amely a magból virágot teremt, és újra vissza, a maghoz vezet. Az indián elfogadja és tiszteli ezt a ritmust.

Mi ezzel szemben az egész kozmikus játékot meg akarjuk állítani valahol, mint pl. a virágnál, mert azt éppen szépnek tartjuk.

Ez ugyanaz a hozzáállás, mintha a mandalafestésnél ki akarnánk hagyni a közepét, mert ott minden eltűnik az őspontban. Ez az a hozzáállás, amely a 10. tarotkártya szerencsekerekét egy nekünk (a mi egónknak) tetsző helyen meg akarnánk állítani, amely tehát csak szerencsét akar és a szerencsétlenséget ki akarja szorítani, csak fényt és semmi árnyékot, csak napot és semmi éjszakát, csak élni és sohasem meghalni.

Ez a legbiztosabb út, hogy megőrizzük tudatunk kettéhasadt állapotát, ez a kettősség felé vezető út, és ezzel a kétségbeesés útja is.

Az egyetlen igazi alternatíva az lenne, ha elfogadnánk minden dolog, minden ellentétpár egységét, ha beismernénk, hogy éjszaka nélkül nincs nappal, hogy kilégzés nélkül nincs belégzés, depresszió nélkül felvirágzás, árnyék nélkül fény, háború nélkül béke, fekete nélkül fehér.

?

Mint majdnem minden természeti nép, az indiánok, de a korábbi magas (egyiptomi, inka) kultúrák is imádkoznak a napmandalákhoz, mert felismerik, hogy azok tesznek lehetővé minden életet. Gyakorlatilag minden kultúra a Nap-ritmus szerint orientálódott, és még korunkban is a lehető legnagyobb jelentőséget tulajdonítjuk a Napnak, gondoljunk például arra, hogy mennyire az órával mért idő határozza meg az életünket. Minden, még a legmodernebb óra is végső soron napóra, és ezzel mandala.