?

A Nap imádata még határozottabban érzékelhető az éves ritmusban. A napfordulót ugyanolyan tudatosan ünnepeljük, mint a karácsonyt, és a szabadságát a legtöbb ember a Nap után igazítja. Az utazási hullámokban, amelyek a korábbi népvándorlásokkal hasonlíthatók össze (többnyire azok is déli irányba tartottak), emberek milliói zarándokolnak néha nagy fáradsággal a Nap felé. Ha a napimádat csak a legkülső szinten zajlik, egészen jól leéghet az ember. A bőr hólyagos lesz, és kifakad "és így teljesen megnyílik" az ember. Kevésbé fájdalmas, ugyanakkor jobban eltölt bennünket a fény felé vezető belső megnyílás.

Általában meg kell állapítani, hogy gyakorlatilag minden elv beváltása annál szenvedéstelibb, minél anyagibb a választott szint. Az egyszerű példáknál még jól érthető, ha az ember egy másik ember szeretete előtt megnyílik, és így a hetedik mennyországba jut, ha viszont a szeretetpótló édességek előtt nyílik meg, az csak kappanhájhoz vezet. E példa, mint a Naptól való leégés mutatja, más esetekre is alkalmazható. Tudattalanul minden ember szereti a Napot és szívből megnyílik előtte, mert mi más is a szeretet, mint megnyílás, beengedés?

Nemcsak az indiánokat emlékezteti a Nap intuitív módon arra, hogy a "fény gyermekei" vagyunk, hanem minket is.

?

A Naphoz hasonló szent tisztelettel viseltetnek az indiánok az éjszaka fénye iránt is. A Nap és a Hold a polaritás kifejeződései, és így egyenértékűek Ezt az alappolaritást mandaláik teljes mértékben kifejezik. Két csoport van: a nappal és az éjszaka mandalái. A nappal rítusa a napfelkelte után kezdődik és annak lenyugvása után fejeződik be. S megfordítva, az éjszaka mandalájának a rítusa a naplemente után kezdődik, és a Nap felkelte előtt fejeződik be, így külső formájában azt meg is semmisíti.

A Hold-mandalának is nagy jelentőséget tulajdonítottak minden ősi kultúrában. Mivel ez a fény női aspektusa, férfiszimbólumok által uralt ipari kultúráinkban még inkább elvesztette a jelentőségét, mint a Nap-mandala. De minden nép, amely még kapcsolatban áll a természettel, a Hold ritmusa szerint él, a palántázást és a betakarítást például a holdfázistól teszik függővé. Még mi is, akik a természet legtöbb ritmusát semmibe vesszük, a holdritmust a szélsőséges pontokon megérezzük.

A pszichiáterek gyakran tapasztalják, hogy a telihold idején nagyon fárasztóak az éjszakai ügyeletek, mert hirtelen minden beteg "megbolondul". De érzékeny emberek is észreveszik alvászavarukon, ha a Hold ereje fokozottan hat. A nőgyógyászok, akiknek feladata a nőihez, a holdiashoz kötött, tudják, hogy teliholdkor sokkal több gyerek jön világra, és hogy a nők periódusának a 28 napja éppen a holdciklusnak felel meg, és normális esetben összhangban van azzal. Hogy a "modern" nőknél a ciklus gyakran rendszertelen, az éppen azt mutatja, hogy a ritmusuk megzavarodott, mert már nincsenek összhangban természetes környezetükkel.

A Holdnak mint a polaritás női felének (az agy jobb felének) a leértékelése ölt testet a "pompás vasárnap" és a "pocsék hétfő" kifejezésben. (Németül a vasárnap, sonn(en)tag, a Nap napja, a hétfő, mon(d)- tag pedig a Hold napja, a szerző értelmezése szerint. A fordító.) A holdias éjszaka megvetése van a legnagyobb kihatással az életünkre. Hiszen életünk egyharmadát az álom tudattalan birodalmában, öntudatlan alvással töltjük És a pszichoterápiától eltekintve teljesen mellőzzük ezt a harmadot. Újra az úgynevezett primitívek mutatják meg nekünk, hogy lehetséges az álmokkal élni, megtanulni álmodni és felébredni álmunkból. Az indiánoknál is döntő szerepet játszik az álomvilág. Pontosan figyel rá és folyamatosan kihat nappali életére. Kivárja például előrelépése, haladása vonatkozásában az álombeli utalásokat.

Ha Ön most elkezd a mandalákkal élni, ez valószínűleg ki fog hatni az álmaira is, Ön ott is egyre több mandalát talál majd.

A pszichológiában Jung a mandala- és a labirintusálmok különböző eseteit írja le, mert az álom mandalákat válsághelyzetben gyógyító tényezőnek tekinti.

Nekünk nem kell a válsághelyzetekre várnunk, hogy ez előtt az univerzális gyógyerő előtt megnyíljunk. E mintákkal való foglalkozás azokat a tudattalanban és ezzel éjszaka is működésbe hozza majd. És nemcsak az egyes álmokban jelenhetnek meg mandalák, hanem idővel azt is átélheti, hogy az álomélet magában megfelel egy mandalának - épp úgy, ahogy a Grál-mítosz kapcsán láthattuk ezt "az élet"-re vonatkozóan. Minden álom egy közép körül, a Közepe körül csoportosul, pontosan úgy, ahogy az élet minden jelensége egy centrum körül, ugyanazon Közép körül rendeződik.

?

És még valami nagyon lényegeset, nagyon intenzíven élhetünk át az indiánoknál, ami nálunk egy nem szeretett árnyéklétre van kárhoztatva, és mégis életben tartó: a rítust.

Az indián élet tele van rítusokkal, azt mondhatnánk: merő rítus.

A rítusok analógiák leképezései. Ez minden rítusra vonatkozik: akár a "pogányok" áldozati ceremóniáját nézzük, akár a zsidókét vagy a keresztényekét, az indiánok mandalarítusát vagy akármelyiket. A szertartásszerű élet, az analógiák tudatos átélése és rituális megismétlése nem lép ki a keringésből, a külvilág erőinek kiegyenlítődéséből. Az olyan törvények, mint az adás és a kapás, éppúgy megfelelnek egymásnak, mint a valamivel "tudományosabb" akció és reakció, vagy az energiamegmaradás elve a fizikában, mindez az indiánok számára élő tapasztalat. Az indián tudja, mert a természetből kiolvassa, hogy mindenért, amit elvesz, adnia kell valamit. Így nem is vesz el többet, mint amire szüksége van, és azt is alázattal. Bizonyára ebben rejlik az egyik magyarázata annak, hogy az összes indián és a hozzá hasonló kultúra miért nem érte el a mi értelmünkben vett "haladást". A körforgásban a mandalában maradtak, míg mi megérkeztünk és megtérítettük őket, befolyásoltuk, zsaroltuk és erőszakkal vagy pszichológiai ügyeskedéssel próbáltuk őket kirángatni a körükből. Itt most nincs se ideje, se helye a bűntudatnak, hiszen az is "rendben volt", még az érintett kultúrák mindenkori látnokai és szentjei is megjövendölték és elfogadták ezeket a jövendöléseket. Ebben is csak a mandala mutatkozik meg: az út a Középből a káoszba és vissza. Itt egész népek élik át "a tékozló fiú példabeszédét". És pontosan, mint a tékozló fiúnál; elveszhet kívül minden, ha a Középről való belső tudás megmarad és visszavezet a Közép birodalmába.

Az indián egyrészt szigorúan a természet által megadott ritmus szerint rendezi az életét, másrészt rugalmas életstílusa révén (nincs szilárd háza, alig van személyes tulajdona) folyamatosan meg tudta tartani és óvni mandaláit és rítusait a megmerevedéstől.

Ezzel szemben mi hajlamosak vagyunk a természet előre megszabott ritmusát mellőzni és az életünket tudattalan és merev szertartássá zülleszteni. Mert a rítusokat éppúgy nem lehet megszüntetni, mint a mandalákat. Bár még megvannak a pompás mandalák a rózsaablakokban, de azok már halott szelencék, mert alig akadnak emberek, akik azt magukban életre keltik.

Az indián mandalát azonban külső formájában legkésőbb 12 óra múlva megsemmisítik, az illető indiánban viszont tovább él. A ceremóniát itt "medicinaként", mint beavatást és gyógyítást hajtják végre. Nos, az indián számára a medicina valami egész más, mint a mi számunkra, majdhogynem az ellenkezője. A feltétlen bizalom tükröződik benne, a Teremtés, a Nagy Szellem iránt, amelynek - kiszolgáltatja magát. Míg az indián önként visszavonul meghalni, addig mi újraélesztési kísérletekkel próbálkozunk.

Az indián a Közép felé orientálódva él a Körben. A homokmandala-ceremónia során a kör centrumában ül és a sámán ráénekel. Így a világ középpontjává, oltárrá, Istenséggé válik. Így viszi át a sámán a már beavatott mandalát a "páciensre", amikor megnedvesített kezeit a mandala homokjára, majd a kör közepén ülő testére helyezi. Így szilárdítják meg a "páciensben" az isteni rendet, és így találja meg az magában a Közepet.

Itt tűnik fel az erős hasonlóság a különböző csoportterápiás gyakorlatokhoz, ahol szintén egy résztvevő kerül a kör közepére, és ilyen vagy olyan formában megkapja az egész mandala energiáját.

?

Miután a mandalát átvitték az emberre, a sámán markol a homokból és egy részt keletre, a következőt délre, nyugatra és északra szórja, végül egy adagot az Ég Atyának, az utolsót pedig a Föld Anyának adja vissza. Amit már ismerünk más hagyományokból, az itt a rítus része, a dinamikus mandaláé. Ez a forma az indiánoknál annyira szent, hogyha beavatatlanoknak mutatják meg, akkor erősen elidegenítik, részben még az ellenkezőjébe is átfordítják - így például megcserélik az égtájakat, ami által a jobbra forgó mágikus kör, ami megfelel a Föld természetes mozgásának, balra forgó lesz - és így éppen az ellenkező elvnek felel meg.

Ebből láthatjuk, hogy milyen érzékenyek a rítusok, és ezzel a mandalák milyen könnyen elveszíthetik értelmüket és eredeti jelentésüket. Nem annyira tudattalan hibából, mintsem tudatos gondolati töltésektől.

Nem kell tehát aggódnunk, hogy esetleg rossz mandalát készítünk Nincs rossz és jó, csak egy, a helyzetnek megfelelő. Ha mandaláink mindig balra forognak, az sem ok a nyugtalanságra, ellenkezőleg, jó, ha felismerjük ezt. Az egyik irány sem jobb, mint a másik, egyikben sincs megoldás, mert az középen van.

Az indiánok azt hiszik, hogy minden művészeti műalkotás és minden rituális cselekedet a Nagy Szellem kifejezése és képmása. Így minden mandalarítusnak megvan az ünnepélyes kerete és mindegyik gondos előkészítést igényel: intenzív tisztítást, böjtölést, izzadást, hányást, szexuális önmegtartóztatást, magányos virrasztást. Az indián azt hiszi, hogy így kapcsolatba kerül egy energiával, amely őt felhasználja, hogy megalkossa a mandalát, hogy a pácienst megszentelje és meggyógyítsa.

Tudatosan és tudattalanul az a cél áll mindezen előkészületek mögött, hogy az ember kiürüljön, s ebben az ürességben aztán fellelje az egyetlen energia forrását. Minden más úgyszólván lehullik a testről, csak az esszencia marad vissza - és alakítja ki a mandalát, amely aztán a maga közepén, energia centrumában visszatükrözi az esszenciát.

A sámán mint beavatott, a rítus végrehajtására hivatott, belül felkészül a ceremóniára, kívül pedig a szükséges segédeszközöket, homokot, gyökereket és festéket keresi. Csak olyan dolgokat használ fel, amiket természetes környezetében megtalál, az ezekhez társítható szimbolikát és analógiát amennyire csak lehet, követi. Ha például egy termékenységi szertartásról van szó, sok sárgát használ, mint a tavasz világos színét: a sárga anyagi szubsztanciája még virágpor, s ráadásul egy további termékenységi szimbólum.

Ha a sámánt a szertartás során később is követjük, akkor példaszerűen átélhetjük, hogy mit jelenthet a gyógyítás:

Először is a koncentráció erős mozzanata tűnik fel. Minden érzéket összefognak és egy meghatározott irányba, az egyetlen cél, az egy közép felé fordítják. Az érzékek irányítása (orientálása) döntő minden szertartásban. Ezért találunk minden kultúrában hasonló segédeszközöket. Az indián látását például a mandala formái és szerkezetei befolyásolják A hallását monoton beszéd-dalokkal irányítják, illatos növényeket égetnek el a szent tűzben és tudattágító drogokat forrasztanak. Mindezek mellett a sámán még rituális simításokat is végez egy sastollal a páciens meghatározott bőrfelületén, aki maga is a szertartás oltárává válik, ezért ül a centrumban. A páciens egy gyógyító hipnózishoz hasonló transzba esik, csak a sámán nem alkalmaz szuggesztiókat Az eszközei, melyekkel a tudatot egy pontra koncentrálja, sokkal finomabbak, mert teljesen összhangban állnak az indián természetes környezetével és kozmoszával.

Mivel az indiánok mindenütt és mindig az Egyet, az egy isteni dallamot hallják, e szertartásokkal az állatokat - akiket ők testvéreiknek tartanak -, sőt még a természetet is kezelni tudják (képesek esőt csinálni).

?

Ha a többi kultúrát nézzük, meglepő egybeeséseket találunk. A templomainkban, különösen a gótika dómjaiban és katedrálisaiban a hívők szemét fogva tartják az ablakok képei és színei, a nagy rózsák és a hatalmas boltívek lenyűgöző üzenete. Korálokat és fohászokat énekelnek, amelyek - monotóniájukkal korábban sokkal inkább, mint ma - központosították a szellemet. A gótikus katedrálisok épülete felemeli a szellemet, a templom keresztjének a centrumába irányítják a figyelmet, oda, ahol az oltár áll, ahol a változás megtörténik. A borivás és a kenyérevés által minden hívőhöz közelebb hozzák azt. Az oltár körül tömjént égetnek, amellyel a szaglóérzéket lekötik, és ez a szellemet a füsttel együtt felfelé vezeti, hasonlóan a felfelé ívelő csúcsívekhez. Az idegen szertartásokban a kultúrától függően többnyire csak az eszközöket változtatták meg - az érzékek összpontosítása mindig adott maradt. Tömjén helyett füstölőrudacskákat, vagy füstölőgyertyákat vagy virágparfümöt használnak, az indiánok mantrákat kántálnak vagy a Védákat idéző panditok beszélőénekét hallgatják, míg a keleti vallásúak a szívimádság monotóniáját követik, a katolikusok a rózsafüzért morzsolgatják, a muzulmánok pedig az ornamensek rendjére összpontosítanak. Minden rituális tárgy és előírás az Egy szolgálatában áll, hogy magához vonja a szellemet és kiváltsa a változást. Minél koncentráltabb egy rítus, minél közelebb jut a kozmikus mandalák harmóniájához, annál hamarabb gyógyul meg a hívő, tér vissza az egészsége.

Ha egyszer megengedjük magunknak, hogy valóban kinyissuk a szemünket, akkor mindenütt rítusokat fogunk felfedezni, amelyek tudatlanul alakítják a mi látszólag oly értelmes életünket. És ez is - mint minden, ami van - rendben van, mert a rítusokat mi soha nem tudjuk megszüntetni, legfeljebb eltávolítani, félretolni, és akkor - mint minden elfojtott - az árnyékban köt ki. De az árnyék él - csak tudatlanul - és előbb-utóbb nyilvánossághoz és fényhez jut. Majd váratlanul kényszercselekvések lépnek fel, mert vajon mi más van egy mosakodási kényszer mögött, mint a tisztálkodási rítus, amely páciens és pszichiátere számára "teljesen érthetetlenül" tör fel a mélyből és - hála Istennek - orvosilag semmivel sem nyomható el. De nem is kell ilyen szélsőséges példát keresni. Társadalmunk tele van kényszerrítusokkal. Mi egyéb az, amikor kétszer is megnézzük, hogy az ajtó be van-e zárva? Egyszer is elég lenne az értelem nézőpontjából. Mi van a kis titkok és a kis értelmetlen, mindig visszatérő mozdulatok mögött? Ezeket a dolgokat szerencsére alig lehet megszüntetni. Ezek a tudatosan végrehajtott, de mára már elveszett és elfeledett szertartások szükségszerű pótlásai.

Láttuk, hogy a különböző kultúrák vallásos rítusai elvben hasonlóak, mert ugyanazt célozzák meg. Még a mai modern időben is ugyanazok az elvek hatnak egyedül.

Minden, ami gyógyít, rítus - vagy nem is gyógyít.

Ez Ön számára így, poentírozottan kifejezve nagyon idegenül hathat - különösen egy orvostól -, de vizsgáljuk meg a helyzetet e nézőpontból. Amikor az indián a maga természetes környezetében beteg lesz, a rítus eszközeivel és szimbólumaival gyógyítják: minket viszont, akik a racionalizált, technizált és érzelmileg hideg környezetünkbe betegszünk bele, különböző egészséggyárakban kezelnek - jobban mondva kézzel már alig nyúlnak hozzánk, mert mi már leszoktunk arról, hogy megérintsük egymást.

Így minden rendben van, és a legkisebb okunk sincs arra, hogy a modern orvostudományt leküzdjük, mint ahogy arra sincs semmi okunk, hogy bármit is leküzdjünk Betartjuk a homeopátia (azonosat azonossal gyógyítani) elvét, s a rítus rendben van. Ha mi megváltozunk, velünk párhuzamosan a medicinánk is meg fog változni. Mindenki talál majd egy megfelelőt, ahogy minden indián megkeresi és felleli a maga medicináját. És ha ez számunkra mégoly különbözőnek is tűnhet, mégsem az, mert a ható elv ugyanaz marad: a rítus.

?

Most visszapillantunk arra a helyzetre, amikor Ön az utolsó alkalommal felkeresett egy orvost.

Enyhe izgalommal csönget az ajtón, talpig fehérbe öltözött nő nyit ajtót. Ön belép, és máris egy speciális, sajátos szag veszi körül, az orvosi szag. Be kell jelentkeznie és aztán várakozni, míg az megtörténik, míg ő jön. A többiekkel a körben ül, a többi türelmes pácienssel várakozik. Rendszerint hosszabb idő után végre eljön a pillanat, ő - szintén ragyogó fehérbe öltözve - belép a kör közepébe és kihozza Önt a nagy körből, mert most Önön van a sor. E felett a sorrend felett Ön egy egész óráig szigorúan őrködött, hiszen a lehető leggyorsabban igyekezett eljutni hozzá. És most végre elérkezett az ön ideje. Ő magához hívja Önt a legkisebb, de legfontosabb helyiségbe, amely az ő jelentőségének jeleként rengeteg sajátos szerkezettel és tárggyal van tele, melyek értelméről Ön keveset vagy egyáltalán semmit sem tud. Ő azonban ügyesen és hozzáértően bánik velük. Így aztán nem marad más hátra az Ön számára, mint hogy teljesen rábízza magát, mindent nyíltan elmondjon neki és kiszolgáltassa magát. És igaza volt, ő érti Önt, rögtön tudja, hogy mi van, és ennek jeleként ceruzát vesz elő, és egy kis fehér papírra szélsebesen és mesés biztonsággal néhány jelet ró, melynek valódi jelentőségéről Önnek a leghalványabb sejtelme sincs, amelyek azonban mind Önnek szólnak. Így néz ki az Ön medicinája, és bár a doktor mágikus jeleit Ön nem tudja megfejteni, de a másik, szintén fehérbe öltözött mágus, akihez Ön elmegy, az megérti ezeket, és az Ön papírjáért cserébe egy kis titokzatos dobozkát ad, amelyen egy latin név áll, s ez Önnek újra semmit sem mond.

Ha Ön a kis csodapirulákat otthon lenyeli, noha igazán ízetlen, Ön rögtön észreveszi, hogy "valami" történik. Hirtelen sokkal nyugodtabban érzi magát, a testében lévő csípés és szúrás szinte már nem is érdekli. A megfelelő "gyógyszer" által megszabadulhat az ilyen semmiségektől, és kialakul az a meggyőződése, hogy "minden rendben van", mert érzi, hogy az orvosa megérti és elfogadja Önt. És ha esetleg újra nem lenne valami rendben, egyszerűen csak elmegy hozzá, és ő újra mindent rendbe hoz.

Minden, ami hat: rítus, és így ez a leírás sem az önelszórakoztatás igényéből íródott. Éppen ellenkezőleg, újra egészen tudatosan a rítushoz próbálunk fordulni. Rendben van az is, ha valaki egy templomban keresi a gyógyulását, de éppúgy keresheti egy orvosi rendelőben vagy egy homokmandala-rítusban.

Amíg a rítus működik, tényleg minden rendben van. Sokkal "veszélyesebb" az a kísérlet, hogy a szertartást egyre jobban át kell látni, hogy aztán megszüntessék... mert az ember olyan értelmes és felvilágosult. Ha a modern orvoslás még az "orvosgyógyszer"-ről is lemond, hamarosan üres kezekkel áll majd páciensei előtt.

Azoknak, akik még hisznek gyógyszereink tudományos pontossággal leírt hatásában, jelezzük, hogy a kétségtelenül ravasz tudomány - már maga is átlát saját mesterkedésén: mert az ún. placébókísérletek bebizonyították, hogy sok pszichopharmaka hatása nagyjából azonos a placébóhatással. A placébók a páciens tudta nélkül nem tartalmaznak semmiféle "vegyi gyógyszert".

Itt most nem szeretném a gyógyszerek hatását általánosságban kétségbe vonni, csak semmi közük a gyógyításhoz. Egyébként - ha Ön szilárdan hisz a vegyi gyógyításban - akkor maradjon annál. Talán ez az utolsó hite, és ez még hatékony, ha rituáléba öltözik. Az elmondottak nemcsak az orvostudományra vonatkoznak. Gondoljunk csak arra a rítusra, ami egy bírósági eljárás mögött húzódik.

Szerencsénkre úgy sem sikerül, mint ezt láttuk, egészen megszüntetni a rítusokat. Akárhová is nézünk, mindenütt újra felfedezzük őket, ha elég nyitottak vagyunk. Jobban oda kell figyelnünk, mert azoknak ma az árnyék területén kell megvalósítaniuk magukat, míg korábban a katedrálisokban nyíltan cerebrálták őket.

?

Még egy utolsó igazságot akarunk az indiánok rítusából kiemelni: nekik nem a résztvevők individualitása, egója a fontos. Gyakran rejtik az arcukat, maszkok mögé. Nem a sámán gyógyít, hanem "Az" gyógyít általa. Az Egy szerszámává lesz, mert el tud válni az egójától, illetve ki tudja magát üríteni. Ebben az ürességben hathat az Egy, és az indián megbízik abban, hogy az Egy jobban tudja, minek kell történnie mint ő maga, a kis korlátozott látószögével.

Megbízik a nagy körben: "Legyen meg a Te akaratod!"

?

A régi kultúrnépek történelmi rítusait - az indiánokét is beleértve - nagyon nehéz lenne átvenni, és valószínűleg nem lenne semmi értelme, mert többre, mint többé-kevésbé kínos utánzásra aligha futná erőnkből. Ugyanakkor segíteni tudnak nekünk abban, hogy a rítus általános elveit felismerjük, hogy megtaláljuk a rítusokhoz és a mandalákhoz vezető utat, amelyek illenek korunkhoz és környezetünkhöz, és újra megnyitnak bennünket a közepünk számára.

Ebben a középben van a minden és a semmi, attól függően, hogy milyen szempont szerint szemléljük. Benne élhetjük meg azt az elképzelhetetlen erőt és energiát, amely az embert és mikrokozmoszát összetartja. Minél közelebb jutunk ehhez a középponthoz, annál hatalmasabb lesz ez az erő.

E jelenségnek a makrokozmoszban is megvan a párhuzama, amit most még egy kicsit közelebbről is meg akarunk nézni. Így érezzük meg leginkább, hogy milyen nagy energiával bánunk, ha mandalákkal foglalkozunk. A makrokozmoszban is akkor lesz egyre nagyobb a hatalom és az energia, ha tovább megyünk a mélységbe, ha finomabbak lesznek a szintek. Jó példa erre a háború "minden dolgok atyja", ahogy Hérakleitosz fogalmaz. A pusztítás sokat elmond az energiáról: kezdjünk egy nagyon durva szinttel és vágjunk ököllel "ellenségünk" arcába. Kicsit szubtilisabb és hatékonyabb megoldás a fizikát is felhasználni, és egy kis ólomgolyót lőni az ellenség hasába. Még hatékonyabb lesz a következő lépés a kémia finomabb szintjén, ha mérget használunk - ugyanazon a szinten van, csak még szubtilisebb a megoldás, ha már csak molekulákkal dolgozunk, ilyen a harci gáz vagy a biológiai kórokozókból álló harci anyag. Ha tovább megyünk az atomig és behatolunk annak magjáig - úgy a maghasadásnál és az atombombánál tartunk.

Hasonló tapasztalatot szerezhetett már mindenki, ha emlékszik olyan helyzetre, amikor egy szóval sokkal nagyobb hatást ért el, mint amit ökölcsapással valaha is elérhetett volna.

Innen nézve a mandalával minden nekünk tetsző energiaszinten dolgozhatunk, aszerint, hogy mennyire engedünk a Középhez vezető tendenciának.

Az energia értékmentes, se jó, se rossz, vagy épp annyira jó, mint amennyire rossz. A középpontban ez a probléma megszűnik. Ott minden energia és értéktelen, éppúgy, mint a Közép, a belső fény színtelen, noha minden színt tartalmaz.

?

Ha Ön valóban belebocsátkozik egy rítusba, észre fogja venni, hogy "az" hamarosan egészen magától hat és magától megtörténik. Mert annyira azért mégsem távolodtunk el a Középtől. Ahhoz, hogy egy katedrálisban lecsendesedjünk, tényleg nem kell indiánnak lenni. Aki megtanul belemélyülni egy mandalarítusba, az megtalálja a csendet a lelke mélyén anélkül, hogy azért tudatosan bármit tett volna.

A következő mandalát körzővel rajzolták, és így csupa-csupa mandalakörből áll.

?

Ez a könyv inkább játék, mintsem könyv kellene hogy legyen, mondtam kezdetben, hogy a mandalával való játéknak tudjuk szentelni magunkat. A kozmikus játék leképezése révén természetesen különösen alkalmas játék céljára - olyan értelemben, ahogy a gyerekek játszanak -, de arra is, hogy felnőttek újra "tanuljanak" játszani. A "tanuljanak" itt félreérthető lehet, hiszen ehhez rendszerint erőfeszítést asszociálnak.

Ezért helyesebb lenne azt mondani, mindez segíthet abban, hogy a játékra való képességet újra kialakítsuk magunkban.

Követendő példának tekinthetjük a gyermeki gondtalanságot is, azt, hogy nyugodtan tévedhetünk, mert a "hibák" mindig lehetőségek is, hiszen megmutatják, hogy mi hiányzik. Minden hibából lehet valamit tanulni, valamit továbbfejleszteni - bár ezáltal másképp lesz, mint ahogy Ön eltervezte - na és? Egy hibából vagy véletlenből több játék és jókedv keletkezhet, mint némely komolyságból.

Ez a könyv is egy hibából keletkezett, nevezetesen az én rossz, ill. rövidlátásomból, és ebből eredően a látással és a szemmel való foglalkozásból. A lágy tekintet sok rövidlátó "természetes hibája". E könyvben mindenekelőtt azzal foglalkozom, amit én magam akarok megtanulni. E könyv és a mandalaminták ötlete például a francia és spanyol katedrálisokhoz tett utazás során fogant bennem.

?

Ily módon az is lehetséges, hogy ideghártyája átéli az élénk képet is, amely hasonlít a korábban festetthez, csak épp élénkebb színű.

Végezze el ezt a gyakorlatot, ahányszor csak kedve szottyan, és közben fedezze fel, hogy belső szemei előtt sok aktivitás van, és - akár kifelé néz, akár befelé néz - sok olyan tapasztalatot szerez, amelyet minden ember átél, ha éjjel zárt szemekkel álmodik.

Mindig, amikor a felelősséget valamiért kívül keressük, nem vagyunk tudatában annak a ténynek, hogy minden belül is meg kell hogy legyen. Így segíthet ez a kis gyakorlat a felébredésben, és abban, hogy belső szemeinket kinyissuk és a felelősséget önmagunkért meg a környezetünkért vállaljuk. Saját belső világunknál, saját mandalánknál többet azonban nem nyithat meg előttünk egyetlenegy meditációs technika sem. Ha kedve van, más érzékszervekkel kapcsolatban is szerezhet hasonló tapasztalatokat, ha például bezárja külső füleit a belsők javára, és a belső hangoknak szenteli magát. Itt a várakozás ellenére egy koncert várja. Vagy befogja az orrát és becsukja a száját, s meghallgatja ennek ellenére a belső monológot Ez utóbbi gyakorlat egyébként kevesebb örömmel jár, egyszerűen azért, mert ezt a játékot éjjel-nappal játsszuk. Akármennyire is tartjuk a külső szánkat, a belsőt soha. De éppen ez a célja majdnem minden meditációs technikának, így a mantrameditációnak, a koncentrációs gyakorlatoknak, a Zennek stb. Ezt nevezi Don Juan Castenada indián tanítója "a belső monológ feltartásának". Bizony nagy benyomást tesz az emberre az a tapasztalat, amikor teljesen tudatosan meghallgatja ezt a szüntelenül bennünk folyó gondolathullámzást. Kísérelje meg Ön is egyszer feltartóztatni ezt - csak egy percre -, s bár nagyon egyszerű, mégsem tudjuk megtenni. Ismételje meg ezt a gyakorlatot kedve szerint. Nemegyszer kombinálják is ezeket a technikákat, amikor egyidejűleg bezárják a szemet, a fület és a szájat. Talán jobban tetszik az egyik gyakorlat a többinél, és gyakrabban, talán rendszeresen is végzi. Ekkor persze azt fogja tapasztalni, hogy intellektusa tiltakozik mert a rendszeresség veszélyes dolog a számára, és nem fog nyugodni, míg Önt meg nem győzi (természetesen jó okokkal, hisz az az ő specialitása), hogy hagyjon fel a rendszerességgel. Ha már kezdi átlátni az intellektus szándékát, akkor se haragudjon rá. Ez az ő egyetlen és talán utolsó esélye. Nézze meg a játékát! Ha ezt elég sokáig teszi, váratlanul észreveszi, hogy különbség van közte és Ön között. Ez a kezdetben még csak halvány gyanú Önt a középre, a jobb és a bal közé viheti. Viszont ott kell valahol lennie a megvilágosodás földjének!

Alább a római Angyalvár alaprajza.

?

Vegye figyelembe, hogy ez a mandala szinte csak egyenes vonalakból áll. Vegye figyelembe, hogy minden csúcs, amely a centrumból indul, befelé újra csúcsokat képez. Minden agresszió, amely kifelé hat, egyidejűleg befelé is hat.

?

?

?