Jaj, de elcsépelt cím, csakúgy, mint az ezután következők, s azt hiszem ezen a téren sem tudok sok újat mondani - de ideírtam ezt a címet, hát valamit költeni is kellene hozzá...
Elég visszás a helyzet ezen a téren. Sok könyvet lehet olvasni, riportot hallgatni, amikben emberek mondják nagy önbizalommal, hogy ők hatalmas dolgokat tudnak megtenni gondolataik erejével, némelyikük azt is vállalja, hogy a könyv gyakorlatai vagy a tanfolyam által az olvasó, résztvevő is képes lesz új erők használatára. Ugyanakkor ez a szerencsétlen világ ennek ellenére elég ramaty állapotban van. Persze erre lehet azt mondani, hogy létezik valami "kritikus tömeg", amelynek elérése felett válik csak látványossá a változás.
Lehet, hogy nagyon elcsépeltnek, vagy éppen hülyeségnek fog hangzani a következő magánvélemény: egyetlen ember is meg tudja váltani a világot - ugyanakkor senki sem képes megváltani a világot. Én a saját világomban élek, amelynek korlátlan ura vagyok, bármit megtehetek benne. Egyedüli határt saját szabályrendszerem (személyiségem) szab nekem, amelynek lassú felszámolása nem más, mint a világom megváltása, s hiszem, hogy ezt meg tudom tenni. Viszont a külső világ milliárdnyi lény együttes világa, amellyel nincs kedvem kísérletezni, kitalálni, hogyan legyen jobb, és ezen toldozni-foldozni. Igenis széppé tudom varázsolni a világot: megváltozhatok annyira, hogy megláthassam mögötte a teljességet - és kész.
Az alapvető kérdések persze a következők: hogyan és milyen mértékben lehetek ura ennek az erőnek, illetve mit tehetek meg általa. A válaszom az előző képekből ered. Az "uralom" módja a külső és belső világ összhangjának megteremtése. Energiarendszerem felett (szerintem) állandóan ott van a teljes Erő, melyből a rám eső rész mennyiségét egyetlen dolog, az én teherbírásom határozza meg. Minden morzsányi erő tágít valamennyit lehetőségeimen, új, mélyebb gondolatokat sugall - ez azonban leggyakrabban ütközik felépített gondolati rendszeremmel vagy a világban elfoglalt helyemmel - esetleg mindkettővel: lépésekre sarkall, változásokra ösztönöz, újabb és újabb hibáimat ismerteti fel velem. Az eredmény gondolatok, érzelmek és tettek egy bizonyos szint felett veszélyes zűrzavara - tehát pontosan annyi áll rendelkezésemre, amennyit éppen el tudok viselni. Ha megtorpanok, eltakarok magam elől egy fontos lépést, akkor rendre kapom a "jelzéseket" arra, hogy valamit rosszul csinálok. Persze ez egy kicsit erős, hiszen belső törvényeim diktálják megtorpanásomat is. Mindenesetre tudatommal segíthetem saját átalakulásom folyamatát.
Ezzel a hozzáállással azt hiszem, világos, hogy mennyire lehetek ura saját erőmnek: annak, ami a birtokomban van, teljesen - ha saját, a teljesség irányába történő megváltoztatásomra használom, a rám váró magasabb erőnek pedig szükség szerinti mértékben. Ez alatt azt értem, hogy én ugyanakkor más emberek "környezeti feltétele" is vagyok. Ha egy másik embernek szüksége van egy bizonyos tapasztalatra vagy segítségre, akkor azt akár általam is megkaphatja. Külső világ feletti hatalmam tehát - szerintem - az én képességeimen és a másik szereplő szükségén múlik. Így tudok keretet adni annak, hogy valaki egy másik embernek nem csak hasznára lehet. Ugyanis elég kemény ellentmondás az, hogy mindannyian hatalmas erő letéteményesei vagyunk, ebből az erőből csak nagyon kis részt használunk tudatosan, és mégis ezzel a kicsi tudatos résszel be tudnánk avatkozni egy másik emberbe? Hát kénytelen vagyok ezt úgy feloldani, hogy a másik ember gondolati-, és energiarendszere megrekedt egy adott állapotban, a továbblépéshez külső hatásra van szükség - tehát összetalálkozik valakivel, aki fel tudja borítani az egyensúlyát. Ez egy kicsit nagyobb méretekre kiterjesztve nem más, mint a világ elrendezettségébe, helyességébe vetett hitem summázata: azért vagyunk ilyen kellemetlen helyzetben, mert gondolkodásunk már hosszú ideje kering igencsak szűk pórázon, tehát megteremtette magának azt a környezetet, amelyben nincs más kiút, mint a továbblépés.
Az irányítás pedig? Nos szerintem ez az előző Dunás képpel illusztrálható leginkább. Belekényszerítjük ezt az erőt hétköznapi világunkba, napi dolgainkban várunk el tőle segítséget, amikor pedig - szerintem - az általam irányítható része arra való, hogy önmagamat a megjelenő erő minél hatékonyabb eszközévé faragjam. Rajtam keresztül a Duna folyik, és feladatom nem az, hogy megmondjam, merre menjen a világban, mit intézzen el nekem benne, hanem az, hogy minél nagyobb mennyiséget engedjek át belőle magamon, tudatosan ráébredve szerepemre. Fejlődésem, sorsom alakulása, pillanatnyi helyzetem az a pont, ahová el kellett jutnom, hogy a jelen pillanatban a lehető leghatékonyabb legyek. Mindnyájan mások vagyunk, mást tanultunk meg eddigi életünk során, mások a szándékaink, így együtt alkotjuk a teljességet mindannyian együtt. Ez valahogy tetszik nekem.
Van egy másik képem is az erőről, az előző lámpás kép folyománya, amikor még a világot papírlappal jelöltem. A tudat nem más, mint egy lencse, amellyel az erőt magunkban fókuszálni tudjuk. Ahogyan egyre jobban közelítjük a fókuszpontot önmagunkhoz, egyre melegebb lesz körülöttünk a papír, vonzóvá válhatunk mások számára, akik szeretnek a közelünkben lenni. A fókusz a pillanat teljességének megélését, "egyhegyűséget" jelent. Amikor pedig a fókuszpont a világ anyagára kerül (valóban teljes lényünkkel egyetlen pontra, pillanatra, cselekedetre koncentrálunk), a papír átég, mintha természetfeletti erők segítenének minket a végrehajtásban, a mozdulatban az egész test egysége szerepel, a pillanat időtlenné válik. Ez az állapot természetesen elérhető mindenki számára, és teljesen lényegtelen, hogy milyen cselekedet az, amelyet végrehajtok, mert önmagában értékes. Ezért érdekes a kínai tanmese a császárról és az udvarán dolgozó mészárosról. (Aki nem ismerné, a mészáros ilyen fókuszált állapotban darabolja az ökröt, kivívva ezzel az uralkodó őszinte csodálatát. Azért érdemes elolvasni...)
Ebben a fejezetben akartam írni még az álmokról is, túlságosan sok segítséget kaptam már tőlük ahhoz, hogy ne tudjam kihagyni innen. Szerintem amikor elalszunk, takarékra tesszük fizikai testünket, tudatunknak igen kis részét foglalkoztatják már a vele kapcsolatos problémák, lassan magasabb szintre emelkedik, majd néhány álom-periódus után visszatér a hétköznapi tudat. Úgy tudom elképzelni ezt a folyamatot, hogy egy bizonyos tudatszint felett már nincs igazi harmónia a hétköznapi gondolkodásom és tudatom között, ezért normál állapotban nem emlékszem a gondolatmenetre, ami közben elaludtam. Az álom, amire visszaemlékszem, egy érdekes keverék. Alvás közben információkat szereztem, amelyeket teljes egészükben nem tudok lehozni hétköznapi tudatomba, így ehelyett képek, szimbólumok összefonódása érkezik meg legtöbbször, amiből egy szakértő elég sok mindent ki tud hámozni. Érdekes következtetés, hogy a visszatérő álmok valószínűleg a normál gondolkodás szűrőjéről, milyenségéről hordoz információkat, az egyedi álmok pedig inkább pillanatnyi helyzetemmel együtt értelmezhetők.
Ha egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mit álmodtam, annak valószínű oka az, hogy az álom tartalma túlságosan erősen bolygatta volna meg gondolkodásomat, így teljes egészében törlésre került a szűrő által. Nem ártalmas egy füzetet tartani az ágy mellett a tényleg jelentős álmok leírásához, mert személyes tapasztalatom szerint nem működik az az ötlet, hogy majd reggel leírom, hiába emlékszem arra, hogy nagyon érdekes volt az álom, a tartalmát jórészt elfelejtem. Mellesleg a leírt álmaimra is csak azért emlékszem, mert benne vannak a füzetben, ha most fel kellene idéznem, képtelen lennék rá. Pedig ezek az álmok rendkívül fontosak voltak nekem - azért is voltam képes rászánni magam, hogy felkeljek és leírjam őket.
Olvastam az álom-kontroll módszeréről, nem tűnt rossznak, de mégsem mélyedtem el benne. Úgy gondolom, az egy nagyon kellemes állapot, amikor az álomban játszott személy bőrében ugyanazzal a gondolkodással rendelkezem, ugyanazt cselekszem, mint nappal. Ez bizonyos összhangot jelez bennem, mert az álom által kínált szituációban nem kellett kiélnem valamilyen elfojtott vágyamat. Érdekes kérdés, hogy álmomban sok mindent meg tudok cselekedni, én vagyok a rendező - vajon a mágia (ha létezik) nem csupán az az állapot, amikor valaki olyan belső összhanggal rendelkezik, hogy ébren is álmodik - és ennek megfelelő lehetőségei vannak? Például egy gyógyító valós világbeli lehetőségei megegyeznek az álombeliekkel, valóban "csodát tesz", ilyesmit már láttam...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|