Számadás

Számadás

A fiatalember az erkélyen ült, hátát a falnak vetette. A város felett lenyugvó Nap vörösre festette mögötte a fehér falat. Az esti zaj néha megrezgette az ablakot, a fiú tudatáig azonban csak tompán jutott el. Keze még mindig reszketett, nyakának izmai tiltakoztak minden mozdulatra, így hátratámasztotta a fejét, nyitott szemei magukba itták a búcsúzó Nap fényét...

Néhány hónapja kezdődött. A kórházban, ahol dolgozott, sosem tartották teljesen normálisnak. Tehetséges, tanult ember volt, szerette a szép írásokat, filozófiát, rajongott a fizikáért és a számítástechnikáért - viszont élhetetlen volt. Nem voltak céljai, világos elképzelései arról, hogy mit és hogyan szeretne elérni az életben. Játékból, szenvedélyből vagy kósza ötlet alapján időnként képes volt valóban komoly koncentrációra és kemény munkára, ez azonban soha nem tartott sokáig. Barátai segítségével volt képes egyáltalán eltartani magát, végül a kórházba került meghatározatlan ideig tartó parkolópályára. Amolyan mindenes segéderőként működött.

Az a nap ugyanúgy zajlott, mint bármelyik másik. Reggel korai kelés, lustálkodás majd kapkodás, a kórházban a szokásos rohanás, idegesség, ritka, de annál értékesebb felvillanó mosoly, meleg tekintet. A nő, akit aznap délután behoztak, nagyon rossz állapotban volt. Szaporán lélegzett, fájdalomtól és félelemtől félig elveszített öntudattal feküdt a hordágyon, amelyet a mentős félelmetes - vagy inkább félelem által táplált sebességgel tolt végig a folyosón. Valaki - talán rokon vagy ismerős - szaladt a hordágy mögött, az orvosok és nővérek várakozó csapata felé. A fiú a folyosón állt, hirtelen megszédült és az ajtónak dőlt. Ez az egyetlen pillanat teljes élességében szinte beleégett a tudatába. Ott volt a várakozó kórházi csapat feszültsége, segíteni akarása, félelme a lehetséges kudarctól, az évek során összerakódott tapasztalat és keménység mögött rejtőző örök emberi félelem a tehetetlenségtől és haláltól. Ott volt a mentős, aki teste erejét, tüdeje fáradt zihálását, karizmai remegését egyetlen céllá alakította: csak érjek oda! ... ott volt a csikorgó gumikerék, a nemrég felmosott kő átható szaga, gyógyszerek és infúziós üvegek csörrenése, a fénycsövek hideg, embertelen fénye. És a nő. Sötét ködként észlelte a fájdalmat, mely egy izzó gócként lüktető pont körül kavargott. Fényfoltok és vonalak kavarogtak szédült táncban a fiú lassan könnybe lábadó szemei előtt. Érezte a folyamat hevességét, a hosszú ideje palástolt félelmek, rosszkedv és magányosság kórságának egyetlen töréssé összpontosuló elemi erejét. Érezte a ködbe vesző öntudat félelmének görcsös rángatózását, a mindenbe belekapaszkodni akaró tekintet remegését, az ujjak egyre kevésbé koordinált, erejét vesztő táncát a kocsi szélén. Tudata szélén, apró foltokként élt már csupán a kórház, a segítséget nyújtók csoportja, végtelenné nőtt a távolság a kocsi előtt. Az idő lelassult, a mentős lélegzete barlangban zúgó széllé vált, léptei mérhetetlen lassúsággal követték egymást, míg a nő testéből egyre fogyott az izzás, mintha csak a célhoz való közeledés nyomná azt össze egyre kisebb és halványabb folttá...

- Hé, jól vagy? Percek óta csak bámulsz magad elé. Nem aludtad ki magad?

- Nem, nem, nincs semmi baj, doktor úr. Mióta állok itt? Mi történt azzal a nővel az előbb?

- Legalább egy perce figyellek. Tényleg jól vagy?

- Igen, persze. De mi lett azzal a nővel?

- Hát attól tartok, már csak egy helyre kell elkísérned... Nem tudtunk semmit tenni.

A fiú megrázta a fejét, pislogott néhányat, majd megtörölte a szemét. A Nap elbúcsúzott már a várostól, néhány színes felhő jelezte csak a nyugati látóhatárt. Meleg szél simított végig a fákon, lassan a csendbe veszett a varjak károgása is. A fiú ismét hátradőlt, lehunyta szemeit.

Persze megpróbált utánanézni annak, hogy mi is történt vele. Könyveket kért kölcsön, könyvtárakba járt, érdeklődni kezdett ezzel kapcsolatos műsorok, előadások, emberek iránt, naponta több kötetet is elolvasott munka után - könnyen tette, szórakozni sohasem járt, "magánéletet" talán bátorság vagy igazi szándék hiányában nem nagyon élt. A szokottnál tovább bírta, aztán megcsömörlött. Elege lett a tudásból, az angyalokból és ördögökből, szellemekből, különböző színű, szagú, forrású energiákból és védelmi rendszerekből, gyógyítókból és messiásokból, gonosz erőkből. Az a fájdalom, amit neki a látás okozott, nem fért össze azzal a csinnadrattával, ami olvasmányaiból áradt. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ő látja helytelenül a dolgokat, de hiába akarta, nem tudta elfogadni az erőtől és önbizalomtól dagadó Hatalommal Bírókat és Látókat. Keresése azonban nem volt teljesen eredménytelen. Talált magának egy-két olyan írót, aki mégiscsak olyasmiről adott hírt, ami mélyebb, emberibb színben tüntette fel az "ezoterikus világot". Útról, Feladatról szóltak, amelyeken egy állomás csupán az övéhez hasonló képesség megszerzése. Náluk nem volt sem ünnepelve, sem lekicsinyelve az ember "természetfeletti" volta, csupán egy lépcsőfokot jelentett a továbblépéshez. Sokuk arra is figyelmeztetett, hogy különleges belső erőre és jó szívre van ahhoz szükség, hogy valaki ilyen képességeket birtokoljon.

Talált néhány szakkönyvet is, amit segítő szándékú emberek írtak, konkrét módszereket, gyakorlatokat adva. Jópárat megpróbált, de ezek is hamar csődöt mondtak nála - másokat pedig öntudatlanul ugyan, de mindig is gyakorolt. A legjobbak pedig azt is bevallották, hogy a könyv csak útmutató, bevezető lehet, valódi tudás és komolyabb gyakorlatok csak mester segítségével végezhetők - ezzel pedig visszaesett a régi problémába: igazi Mestert nem fog találni újsághirdetés útján, a tanfolyamok sokba kerülnek, a tanítók elfoglaltak - és sokan nem is igazi tanítók. Egyáltalán létezik-e számára igazi Mester? Igaz-e hogy Mester és tanítvány megtalálják egymást?

A fiú elmosolyodott. Tudta, hogy hiába szánta el magát helyzetének logikus végiggondolására, nem lesz képes rendesen, pontról pontra végigvenni döntésének minden tényezőjét "idő és oksági sorrendben". Hiszen minden döntés csupán egy nagy barangolás gondolataink útvesztőjében, a tudatos, megfontolt döntés annyiban más, hogy igyekszünk minden irányban elcsatangolni, nem lezárva semmit, hátha ott lesz az igazi indíték. Átkuporodott hát az erkély sarkába és ismét fejest ugrott gondolataiba.

Mester. Vezető egy mester? Semmiképpen, legalábbis, ha igazi. Mindnyájan külön világ vagyunk, a mester csupán egy olyan ember, aki előttem jár egy olyan úton, amelyen járni szeretnék. Hm. Létezik egyáltalán ilyen összehasonlítás? Hogy járhatna bárki is előttem az és személyes, egyéni utamon? És ebben az esetben ha valaki gyilkos akar lenni akkor keresse meg Hasfelmetsző Jacket és létrejön a szellemi mester-tanítvány viszony? Nem az igazi. Létezik valós értékrend, ami tükröződik minden kultúrában és vallásban - éppen az jellemzi, hogy nem kizárólag "keresztény" vagy "buddhista" érték, hanem mindenhol megtalálható. Ezen értékek követésében, használatában jár előttem a mester. Ez sem igaz, hiszen egy ilyen értéket vagy szentnek tartok vagy mérlegre teszek. Ha mérlegre tettem, már nem az vagyok, aki lenni szeretnék - de honnan tudom, hogy lenne-e olyan helyzet, ahol mérlegre kerülne az érték, amiről azt hittem, szent, megkérdőjelezhetetlen számomra? Ha valakit mesteremnek tekintek, akkor azt mondom róla, hogy számára szent az, amit én szentnek igyekszem megtartani magamban - tehát akkor tulajdonképpen én csináltam mestert magamnak. Lehet, hogy nincs is rá szükség, csak teremtsem meg magamban az ideált? Sajnos ezt valódi mester nélkül nem tudom eldönteni.

Ajjaj, sejtettem hogy ez lesz - szusszant a fiú. Túl hirtelen másztam bele a kérdésbe. Talán többre megyek, ha visszatérek a történethez.

Aztán jöttek az álmok. Vagy lehet, hogy mindig is ott voltak, ilyenek voltak, csak valami jó tündér segített elfelejteni azokat? Pár nappal a nő halála után arra ébredt, hogy sír. Fordult már elő vele, hogy saját nevetése ébresztette fel, de ilyen még sohasem. Mély fájdalmat, veszteséget érzett. Egyedüllétet. Sohasem volt igazán egyedül korábban, néhány szabadban töltött éjszakát kivéve - bár sokszor érezte magát magányosnak. Az az egyedüllét azonban, ami most megérintette, a haldokló emberé volt. Minden egyes másodperc, a legkisebb mozdulat is a megváltoztathatatlanságot, jóvátehetetlenséget hordozta. Megszűnt minden cél, amit valaha is hordozott magában - elérhetetlenné vált a legjelentéktelenebb vágy is, ami valaha mozgatta, elveszett minden, amihez a legkevésbé is ragaszkodott. És ezzel együtt eltűnt a múlt is. A kapott pofon többé nem volt oka az adottnak - nem volt közük egymáshoz. Megdöbbentette a kietlenség, ami gondolatait ekkor meghatározta. Pedig nem tett maga elé soha igazi célt. Nem ragaszkodott különösebben semmihez - habár ennek legfőbb oka a veszteség fájdalmának ismerete volt. Hogy élheti meg ezt, a célok és az okok, mentségek elvesztését az az ember, aki egy kicsit is életképesebb, mint ő? Ha a halál egyébként kellemes lenne, akkor is elég ez az érzés ahhoz, hogy féljenek tőle...

Voltak más álmok is. Újra látta az első találkozását furcsa érzékenységével - és persze átélt újabb tapasztalatokat is. Mindig egyre több részlet ragadta meg figyelmét, ismerkedett önmagával is új látásának fényében. Nem tudta, hogy most veszíti-e el józan gondolkodásának utolsó darabját is, vagy csak természetes emberi képességei közül hoz egy újat a felszínre. Nem volt választása. Az álmok - és az egyre gyakrabban előforduló napközbeni élmények - lépésre, gondolkodásra kényszerítették. Úgy érezte, mindig egy kicsit le van maradva saját változásához képest, szelleme recseg-ropog a gyorsuló tempótól. Nem talált nyugalmat, mindig olvashatott volna még egy kicsit, gondolkozhatott volna valami máson. Félt, próbált felkészülni mindenre, ami napközben érhette, és mindig készületlen volt arra, amivel találkozott. Fáradttá, figyelmetlenné vált, de ösztönösen tiltakozott minden ellen, ami elkábította volna. Fegyelmezni kezdte testét - most sokat jelentett a régen tanult, félig elfelejtett Tai-chi gyakorlat, mely ismét új érzéssel, a testében rejlő erő érzésével gazdagította ismereteit.

A Tai-chi... talán most is jót tenne. Felállt, a testében lüktető, élő erőre koncentrált. Gyengének és könnyűnek érezte. Felemelte a kezét, úgy érezte, semmi súlya nincs. Nem figyelt semmire, sem mozdulataira, sem állásaira, csak a légzésre - aztán elmúlt minden. Továbbra is gyenge volt, de mintha belélegezte volna környezetét is és kifújta volna önmagát. Gyenge volt, mint a szél, ami az elsötétedett város felett lebegett, ugyanakkor erős volt, mint a fák, mint a föld maga. Mintha megérintette volna a világot.

Az első érintés. Akkor már látott, tudott sok mindent. Arra az elhatározásra jutott, hogy amíg komoly bajba nem sodorja ez az újfajta gondolkodás, addig elfogadja, amit érez. Az egyre erősebbé váló befelé fordulás új erőket nyitott meg benne. A gyakorlatok megerősítették, s ez már több volt, mint érzés - látta a testében zajló folyamatot.

A beteg fáradt volt. Nem volt veszélyes állapotban, de lassú volt a gyógyulás. A szokásos mosoly és tréfálkozás során zavart érzett, hamisnak, zajosnak találta. Mind a ketten érezték a helyzet komolyságát, de nagy férfiasan, harcedzett katonák módjára tárgyaltak. Ekkor eltört valami benne. Félbehagyta a mondatot és a beteg vállára tette a kezét, aki megérezte a változást, szintén elhallgatott, majd azt mondta: "Köszönöm. Most sokat segített nekem."

Zavarodottan motyogott valamit és kisietett a folyosóra. Nem tudta, a férfi mit érzett, de a saját testében bekövetkezett változás felméréséhez szüksége volt egy kis időre.

A keze volt az. Az érintés pillanatában mintha kiáradt volna valami a férfire, ugyanakkor belőle is vissza. Érezte a bensejében dolgozó erő szintjének csökkenését, gondolkodása rendszertelen volt, kicsit szédült. Érezte, amint testének erői eloszlatják a diszharmonikus rezgéseket. Átvett valamennyit a beteget nyomó teherből, megismerte, megérzett valamit annak életéből gondjaiból - és örömeiből is. Furcsa, egyensúlyát vesztett tánc volt benne, nem veszteség, sem nem nyereség - csak változás.

Régen ritkán érintett meg bárkit is. Zavaros családi háttere nem adott teret rá, aztán elszokott tőle. Nem szívesen fogott kezet, megsimogatni, megölelni egy másik embert teljesen idegen volt tőle. Lehet, hogy ez a magányosság, elszigeteltség is szükséges volt ahhoz, hogy fejlődése ilyen irányt vegyen? Ez megint egy értelmetlen kérdés. Mivel magában hordoz mindent, ami eddigi élete során történt vele, egyetlen percet sem hagyhat ki belőle azzal, hogy nem volt értelme, hiszen akkor nem ez az ember lenne.

És vajon érzi-e ugyanezt egy olyan ember, akinek természetes az érintés? Valószínűleg nem, hiszen akkor nem bántanák egymást az emberek, de legalább megtanítható-e ez nekik? Valamennyire képes-e mindenki ilyen érzékelésre?

Igen, ezek fontos kérdések voltak akkor - talán most is azok. Felállt, odalépett a korláthoz. A virágtartóban apró, piros virág nyílt. A fiú felé nyújtotta, majd gyorsan visszahúzta a kezét. "Ne haragudj, takarékoskodom" suttogta, majd visszahátrált az erkély sarkába.

Az érintés öröme... Milyen ismeretlen volt számára az egyik leghatalmasabb érzés! Legszívesebben mindenkit megérintett volna, betegeket és egészségeseket, gyerekeket, felnőtteket, öregeket ... mindenkit! Fákat, virágokat, madarakat ... az egész világot!

Persze a gyakorlati kivitelezés rögtön súlyos akadályokba ütközött. Csak néhány beteg fogadta szívesen, volt, aki azt mondta, gyógyító ereje van, néhány váratlan gyógyulás tényleg előfordult, máskor mintha falba ütközött volna - nem fogadták el segítségét. Ilyenkor mindig zavart érzett, szomorúságot azért, mert nem tudott segíteni, s bár nem érezte úgy, hogy most hirtelen minden ember iránt felelősséggel tartozik, a rosszkedv mégis megmaradt. Aztán amikor már úgy érezte, hogy ez többé nem probléma, tudott kívülállóként állni egy súlyos beteg vagy egy szomorú ember mellett - nagyon sok hasonlóságot érzett a két állapot között, az egyensúly hiányának különböző formáiként látta ezeket - akkor új falba ütközött.

Nagyon ritkán járt haza édesanyjához - annak idején szinte menekült a szülői háztól. Új élményei óta ez volt az első alkalom, hogy hazament. Anyja kinyitotta az ajtót, ő csak állt... és nem mert hozzáérni. Emlékek sora borította el, amikor fájdalmat okozott, figyelmetlen, türelmetlen, közönyös volt. Nem volt szükség az érintésre, érzékeny, fáradt gondolkodására villámcsapásként hatott anyja arca. Természetesen nem gonoszság volt akkor benne, ő is sokat szenvedett anyja mellett, de a kettőt e pillanatban nem kapcsolta össze semmilyen mérleg, ami bármit eldönthetett volna, egyetlen serpenyőben gyűlt össze minden, amit másként is tehetett volna, ha csak egy kicsit is érzékenyebb, nyitottabb, mint akkor volt.

Elfutott volna anyja elől, ha nem érezte volna azt az újabb fájdalmat, amit gyengeségével most okozott volna, így hát maradt. Átölelte... és nem történt semmi. Pedig már nyitott volt, érezni és segíteni akart - de nem tudott.

Visszamenekült a kórházba, ahol újabb emberek várták, s néhányan elfogadták őt.

Sok időt töltött bent, beszélgetni, segíteni azoknak, akik megszerették. Sokáig nem figyelt a belülről érkező erősödő jelzésekre. Gondolkodása, szelleme - én-tudata kezdte lassan cserbenhagyni. Elfutott azoktól, akikkel korábban kapcsolatban volt és akiknek néha fájdalmat okozott, idegen embereket érintett - azok hagytak nyomot rajta. Sokszínű, zavaros emlékfolyam töltötte be napjait, más emberekből átszűrődő érzésekkel telt meg, mert sajátjait tagadta, belső ereje csökkenőben volt. Az első komolyabb fizikai tünetek térítették magához. Valamikor elhatározta, hogy addig tart ki az új irány mellett, míg baja nem származik belőle - hát most eljött az ideje, hogy számot vessen azzal, amit gondol és tesz. Kellemes nyári este volt, az albérlet másik szobájában, ahol barátai laktak, csendes, vidám beszélgetés folyt, ő korán visszavonult. Barátai szerették, elfogadták furcsa szokásaival együtt - távozása nem keltett feltűnést.

- Hát itt vagyok most - bólintott a fiú. Felállt, belehallgatott a sötétbe. Nem sokan voltak ébren a városban, a szomszéd szobában is csend volt. A konyhából kihozott egy üveg kólát, ivott belőle, majd kiült az erkély korlátjára. Nem volt különösebben öngyilkos hajlamú, de néha szerette megmutatni a tériszonyának, hogy nem fél tőle - annyira. A vékony Hold fényében kirajzolódott alakja a falon. - Most, kedves Árnyék, beszélgetni fogok veled. Elmondom neked, milyennek látom a világot, hogy eldönthessem, érdemes-e megmaradnom benne, s ha igen, mit tegyek. Ha ezt az utat folytatom, hamarosan szétesek, meghalok, vagy ki tudja, mi lesz velem; ha nem, minek csináltam az egészet és miért jelent meg bennem ez a furcsaság? Tudod, azt hiszem az a legjobb, ha először megnézem, hogyan is gondolkodom, hátha kisül belőle valami.



A gondolkodásról
Modellek
Hit és tudás
Ember
Folyó
Terepasztal
Pénz
Törvények
Hatalom
Tökéletesség
Jelenkor
Döntés



Kedves Loránd  /  Az örökkévalóság pillanatai  /  Számadás Vissza    Tovább