No nézzük. Tökéletes ember a társadalomban. Uff, micsoda kívülálló! Átlátszó, semmi. Az az ember, aki a társadalomban él, sok szinten létezik, egyszerre sok ember. Egyrészt csoport-ember, amolyan réteg-tudata van (én munkás, értelmiségi, stb. vagyok). Másrészt van bizonyos anyagi helyzete (ami persze mindig lehetne jobb is, és amit a réteg erősen befolyásol). Harmadsorban van személyes szabadsága és szabadságigénye, de ennek lehetőségeit az előbbi kettő keményen meghatározza. Végül ott üldögél a személyiség, elvek, ideálok és képek gyűjteménye, akit rendesen megfaragott a réteg-tudat, bekeretezett az anyagi helyzet és állandóan furdal a szabadság lehetőségen felüli vágya. Hopp, és persze van egy véges fizikai léte.
A társadalom az embert ezeken a szinteken tudja megfogni. Ha jól viselkedsz, szereted a rétegedet és ismered határaidat, jól érezheted magad. Vigyázz viszont a viselt dolgaidra, ami az egyiknek szabad, sőt divatos, az a másiknak tiltott gyümölcs, könnyen kipottyanhatsz abból a rétegből, ahonnan kifelé mászol, csakhogy nem felfelé! Nem ijedtél meg? Bátor vagy és merész, lehet, hogy tényleg szükség van rád azon a helyen, ahova törtetsz. Ha viszont nem, akkor oda lesznek az anyagi keretek. Elveszíted az állásodat, a lehetőségeidet. Sajnálkozva néznek rád azok, akikkel tegnap még együtt ebédeltél, most nem érnek hozzád, hátha fertőző betegség a lehullás. Mi van? Még mindig nem volt elég? Kiabálsz, beszélsz? Élsz, mozogsz, talán még bűnözöl is? Hát akkor mondj búcsút a szabadságodnak is, pajtás, és lásd be, jól vannak a dolgok úgy, ahogy most vannak. Még mindig máshogyan gondolkodsz? Nos lehet, hogy vannak elveid, de lehet, hogy nem állják ki a fizikai fájdalom próbáját. Nos, szólsz még? Hát akkor mélyen sajnálom, de fizikai jelenléted ebben a társadalmi környezetben nemkívánatos. Megadtuk neked a lehetőséget az életre, figyelmeztettünk, megjavulhattál volna. Neked ez nem kellett, és nem tartott vissza a fájdalom. Isten veled, értékes is lehettél volna, ha van eszed...
Az álombeli tökéletes ember nem befolyásolható ilyen eszközökkel. Boldog ember önmagában, nem keres örömöket egyik szinten sem. Belső törvényei irányítják sorsát, szigorúbban, mint bármilyen szabály. Nincs döntése sem, hiszen nem mérlegel, hanem cselekszik - ugyanakkor minden tettét szigorúan vizsgálja, tiszta volt-e az az ember, aki így lépett. A tökéletesség örök, de állandóan változó. Elfogadja valós szabályait és indítékait, de mindig szembesíti őket tettei következményeivel, hogy továbbfejlődhessen. Soha nem árt, vállalja a fájdalmat még akkor is, ha ő okozta. Nem ítéli meg a világot, nem formál jogot jó és rossz szétválasztására - elválik fekete a fehértől úgyis, az ember viszont nem tartozik egyikhez sem.
Ó a fene egye meg! Ki vagyok én, hogy tökéletes embert alkossak, megmondjam, hogy milyen és mikor mit csinál? Aztán majd kiválogatom az emberek közül azokat, akik erre valók és átalakítom őket? Miért is jött elő ez az egész?! Az a jelenés csak tévelygő agyszülemény volt, hogy végre kimondhassam, mi a jó és a rossz? Tudhatom-e én azt, hogy milyen a tökéletes ember?
Talán a sorsából. Jézusra gondolok most. Nem akarom megmondani, ki volt ő, mit és miért csinált, szegény úgyis alig látszik ki a sok rárakott vélemény és kinyilatkoztatás alól. Viszont az biztos, hogy szerette az embereket, érzésem szerint boldog volt, úgy élt és halt meg, ahogy a modellem tökéletes embere tette volna abban a korban. Szabad volt minden társadalmi szint felett, viszont tettei meg voltak írva. Nem fogadta el a szabályokat, tehette, mert sokkal keményebbek szerint élt (nem betartotta, hanem élte az ősi Törvényt, az Ember törvényét. Maga volt a törvény). Nem mozgott egy szinten sem bírálóival sem pedig követőivel - okkal volt társadalmilag veszélyes figura, az öntörvényűség egyetlen esetben igazolható: ha tényleg az Ember, Isten gyermekének testvérszerető törvénye az, ami létrejöhet talán az emberben, át viszont nem ruházható...
És a társadalom is lejátszotta a megfelelő szerepét a sakktáblán.
"A manóba, ennek a felét még én sem értem, vagy ha mégis, hát nem tudom, honnan jött a fejembe" sóhajtott fel a fiú. "Hirtelen olyan messze kerültem mindentől, amin gondolkodni akartam. Itt és most szeretnék döntést hozni, nem pedig ködös képek után rohangálni, amik nem is tudom, hogy jönnek ide." Szinte mérgesen szusszant egyet.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Számadás |
|