Nos itt vagyunk ma. Az ember megtanult sok ezer dolgot a körülötte lévő világról, a legkisebb lényektől és anyagdarabkáktól a csillagokig. Kristályokat épít, melyek gondolkoznak helyette, gépeket, melyek utaznak, termelnek vagy pusztítanak. Gondolkodásában azonban alig változott, fejlődés helyett az ismeretek egymásra rakódó halmait érzem, amelyek természetes hajlamuk szerint hevernek egymáson, az áhított bölcsesség rendező ereje hiányában. Rövid távú, egymásnak és az életnek egyaránt ellentmondó irányokban szóródik szét az Ember valóban megnövekedett, átformálódott ereje. Képesek vagyunk elpusztítani az egész bolygót órák alatt (valószínűleg csak az aktus gazdaságtalan volta mentette meg világunkat ettől, mert politikailag volt egy néhány igazi lehetőség rá), de egy országban sem tudunk megférni egymással. Az információ pillanatok alatt képes eljutni egyik helyről a másikra, mégis milliók ülnek íróasztalok előtt papírhalmok termelésével, iktatásával, raktározásával és megsemmisítésével elfoglalva. Képesek vagyunk erőt, fáradságot nem kímélve életet menteni, mégis mennyien éheznek vagy gyilkolják le egymást a Földön. Összefognak vadidegen emberek, csak hogy egy állatot megmentsenek, ugyanakkor máshol irtózatos ütemben pusztítjuk őket és élőhelyüket egyaránt. Őrült kaleidoszkóp módján kavarog világunkban az eddig megszerzett ismeret, bölcsesség, riasztó szélsőségeket produkálva.
A csekély erejű nemzetközi szervezetek hosszú ideje kongatják a vészharangot, gazdasági, egészségügyi, népesedési, politikai, energiagazdasági, nyersanyag és élelemforrás, ... kérdésében, sikeresen akkor, ha éppen a politikai, pillanatnyi pénzügyi és reklámérdek úgy kívánja. Egyéb esetben marad az "én mindent megpróbáltam" kissé szomorkás - sok öngyilkost vagy végleg eltörött embert teremtő - lemondó sóhaja.
Persze az eddigiek alapján ez természetes. Ha az állásomról van szó, ősi életfenntartó ösztönök működnek, melyeknek mindig erősebbnek kellett lenni a gondolkodásnál, kíváncsiságnál (emlékezzünk csak a tigrisre). Ha például olyan kérdésről van szó, hogy a bolygó légköre globálisan, évek alatt változik (bolygóméretekben ez iszonyatosan gyors!), akkor nem az a kérdés, hogy ez mit eredményez, hiszen nem tudjuk az egész bolygót modellezni, hanem hogy mit kell tenni, hogy a folyamat azonnal leálljon. Viszont ha ez egész iparágakat érint, az gazdasági felfordulást vagy (inkább és) társadalmi robbanást jelent: tehát marad az átalakulás vizsgálata és a következmények számítgatása (bár szerintem minél többet tud a kérdésről egy szakértő, annál szívesebben becézi felelőtlen jósolgatásnak ...)
Felnőttebb embertársaink egyre kevesebb hittel tekintenek a világba - szerencsés a kivétel - és szerintem nem csak a gazdasági-társadalmi hintának ezen a nem túl szerencsés országában, hanem nagyon sok helyen. Öngyilkosaink, bűnözőink, megroppant társaink, hajléktalan vándoraink növekvő száma segít minket, fiatalabbakat a pozitív világszemlélet kialakításában. Törtetünk, mert tudjuk, mellettünk is ugyanígy izzadva rohan valaki, aki elénk vághat. Nincsenek már igazi korlátjaink, de valódi, hittel vallott céljaink sem (no van néhány, de ezeket nem biztos, hogy minden másik ember tisztelete és elfogadásának vágya vezeti). A gyermekek ... Örülhet, akinek kettő darab, ellentétes nemű és vele közvetlen felmenői viszonyban levő, ráadásul boldog ember segít élete első szakaszában (magyarul: van családja), akit gyermekáldásként és nem teherként hordtak. Aki egy kiránduláson nem valami videojáték gombjait nyomogatja, hanem észrevesz még egyet a néhány megmaradt madárból (amikor ezt írtam, még nem volt tamagocsi...) Aki társaival nem a legújabb csodababa vagy kommandós katona tulajdonságait tárgyalja meg, esetleg a legutóbb látott horrorfilmek izgalmaival licitál, hanem... Hogy is mondták ezt valamikor? ... Gyermek.
Olyannak tűnik ez az egész, mint amikor az orsóról egyre gyorsabban, emelkedő hangerővel pereg le a film, egyre nehezebben értelmezhető kaotikus forgataggá olvadva. Mint amikor egy erősödő sodrú folyóban próbálnék haladni. Először csak az irányomat adom fel, mert bele kell számolni az eltérítő hatást is, aztán a célt (csak érjek végre át), aztán a haladást (csak végleg el ne sodorjon, inkább keresek egy biztos pontot, ahol megállhatok), aztán ... (na jó lökjön odébb, csak el ne essek) végül... A folyamat pedig önerősítőnek tűnik, hiszen aki előttem járt ugyanígy szeretett volna átérni, neki még sikerült, talán még nekem is fog, az utánam jövő viszont... Nem tudok neki segíteni, amikor minden erőmmel a saját fennmaradásomért küzdök! Ha átértem, talán majd visszanyúlok - de lehet, hogy ez az odaát már a földi életen túl van?...
A fiú lehajtotta a fejét, hosszasan ült így, gondolatok nélküli csendben. Az első buszok már régen elindultak a széles úton, léptek kopogtak végig a járdán a hallgatag hajnalon. Amikor legközelebb felnézett, már a legmagasabb fák tetejét meleg, vörös fényével simogatta a Nap. Kiegyenesedett és elnézett a város felé. Vajon ő sóhajtott, vagy az egész világ vett egy első, mély lélegzetet? Furcsa boldogságot érzett minden szomorú gondolata után, úgy érezte, megszületett a döntés. Tulajdonképpen erre számított. Sok dolog jutott eszébe, talán - biztosan - sokkal több, mint amire most vissza tudott emlékezni, amelyek nem is voltak igazán összefüggésben, néha elnagyoltak voltak - máskor túl részletesek. Nem érezte az igazi logikai levezetést, annak a képességét, hogy pontról pontra le tudja vezetni az egészet. Máshogyan volt kerek a döntés. Olyan volt, mint egy kehely: a felső félgömb tárolja a folyadékot, kerek és osztatlan egységet alkot, a talpa viszont nem igazán "vezethető le" belőle. Mégis ettől stabil, ez teszi alkalmassá feladatára. Az egész így állt előtte, tisztán, csillogón. Nem is volt igazán döntés, következett jelenlegi állapotából, csak végig kellett gondolnia.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Számadás |
|