2. Kezdetek

Ma már nem számít különlegességnek, ha egy magyar fizikus Amerikában dolgozik. Volt egyetemi évfolyamunkból ugyanebben az időben legalább hárman voltak ott folyamatosan rajtam kívül; a "legalább" azt jelenti. hogy én ezekről tudtam, de lehettek többen is. Az viszont, hogy egy magyar fizikus Amerikában telepátiakutatással foglalkozzon, kétségtelenül kuriózumszámba megy; valójában már az is, hogy egy fizikus egyáltalán ezzel foglalkozik, mindegy, hogy milyen nemzetiségű és hol.

Társalgási témaként persze a telepátia a tudományos kutatók körében is nagyjából ugyanolyan népszerű, mint bármely más társaságban. Bizonyos szempontból a szexuális rendellenességekhez hasonlít: az emberek a legkülönfélébb módon értékelik, beleértve szélsőséges véleményeket is, de ha valahol szóba kerül, biztos, hogy mindenki rögtön fölkapja a fejét és odafigyel. Ez egyébként Amerikában is így van. Csak ott egy tudományos kutatónak nagyobb esélye van rá, hogy a terület komoly szakirodalmával is találkozzon, és szakmai érdeklődését esetleg az keltse fel, míg ez nálunk nem fordulhat elő. A négy professzionális parapszichológiai folyóirat egyike sem jár magyar könyvtárnak, beleértve kutatóintézeti vagy tanszéki könyvtárakat, ami persze több szempontból is érthető: nálunk intézményesen nem folytatnak kutatást ezen a területen, ahhoz pedig igazán nem vagyunk elég gazdagok, hogy kemény dollárokért folyóiratokat rendeljünk meg pusztán általános érdekességük miatt. Így aztán egy magyar fizikus átlagosan semmivel se tud többet a telepátiáról, mint mondjuk egy magyar háziasszony. Amit mégis tud róla, azt először is elintézheti azzal, hogy a telepátia állítólagos esetei valószínűleg nem egyebek illúziónál, túlértékelt véletlen egybeesésnél, az állítólagos laboratóriumi kutatás pedig nyilván áltudomány; ha pedig ez a magyarázat nem elégíti ki, még mindig megnyugodhat abban, hogy minden bizonnyal valamiféle agyi elektromágneses sugárzásról van szó, ami biológiai vagy pszichológiai szempontból izgalmas lehet, de egy fizikusnak semmi újat nem mond.

Ez mind nagyon természetes és törvényszerű, mint általában az átlag körüli esetek; ámde a világ túl nagy és bonyolult ahhoz, hogy csak átlag körüli esetek forduljanak elő. Nem vitás, jó néhány véletlenen múlott, hogy egy magyar fizikus mégis telepátiakutatásra adja a fejét, minden belső és külső akadály ellenére. De ezek a véletlenek az én esetemben történetesen pont összejöttek. Az egész úgy kezdődött, hogy vizsgáztam általános fizikából Dr. Nagy Elemérnél...

Most egy kicsit zavarban vagyok. A könyvekben az egyetemi tanárokat rendszerint teljes nevükön emlegetik, sokszor még a "doktor" vagy "professzor" címet is hozzátéve, és ez rendjén is van a megérdemelt tisztelet okán; csakhogy persze a valóságban a diákok gazdaságosabb módszert alkalmaznak, és egymás között csak a vezeték- vagy keresztnevet használják, hogy az esetleges csúfnevekről ne is beszéljünk. Becsület szavamra, Dr. Nagy Elemért mi nemcsak tiszteltük, hanem meglehetősen kedveltük is, de most valahogy mégis röhejesnek érezném, hogy itt Dr. Nagy Elemérként emlegessem, és ne úgy, ahogy az évfolyamban mindnyájan: "az Elemér". Mint ahogy Dr. Marx György egyszerűen "a Marx" volt, vagy Dr. Boksay Zoltán "a Boks". Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem bánja, ha esetleg olvassa ezt a könyvet. Az Elemér az Általános Fizika Tanszék vezetője volt, kellemesen mackós megjelenéssel és ehhez illő, nyugodt, jóindulatúan gunyoros beszédstílussal; körülbelül olyan benyomást keltett, mint egy Mikszáth-regény bölcs és bizalomgerjesztő háziorvosa. Az ő vizsgáin nem tételeket húztunk papírfecnik halmazából, mint általában, hanem ő közölte a tételcímet, miután hátradőlve a karosszékében egy darabig mustrálgatta a diákot, mintha találgatná, hogy mit tud. Az első vizsgám nála mindjárt az első félévben volt, és elég jól felkészültem; az évfolyamból vagy tízen többé-kevésbé rendszeresen együtt tanultunk, és ha egyikünk nem értett valamit, rendszerint akadt, aki megmagyarázza. Azon a vizsgán azonban volt két tétel, amit egyikünk se értett igazán: a "Mágneses térjellemzők", és az "Irreverzibilitás fogalma a termodinamikában". Az igazat megvallva Elemér egy kicsit összekutyulta őket az előadásán (bevezetett például egy új, saját térjellemzőt a szokásos kettőn kívül, amit sehol az irodalomban nem találtunk), és bár nekünk voltak aránylag tiszta fogalmaink ezekről a dolgokról, az ő elképzeléseit utólag nem tudtuk rekonstruálni. Ahogy ott ültem vele szemben, és vártam a két tételt, hogy aztán visszamenjek a helyemre kidolgozni őket, folyamatosan az járt a fejemben, hogy "jaj, csak ne azt a kettőt kapjam..." Azt kaptam. Mind a kettőt, az ördög vigye el. No azért nem lett baj belőle, mert amikor előadtam a saját változataimat, némi kötözködés után elfogadta őket, és ötöst adott. Nekem viszont szöget ütött a fejembe a véletlen egybeesés, és nem tudtam szabadulni a gondolattól: hátha azért gondolt épp arra a két tételre, mert én olyan erősen rájuk gondoltam?

Év végén természetesen megint vizsgáztunk, és csak az érdekesség kedvéért elhatároztam, hogy direkt kiválasztok két tételt, és megpróbálom beszuggerálni neki. Horváth Dezső barátomnak meg is mondtam előre a címüket, hogy aztán ellenőrizze. Persze nem hittem, hogy menni fog, hiszen annyit már belénk vertek az első félévben, hogy "egy mérés nem mérés", és a telepátiáról akkor még magam is annyit tudtam, hogy az talán van, talán nincs, de mindenesetre zavaros és filozófiailag is gyanús dolog. De annyira azért érdekelt, hogy a tőlem telhető legerősebben koncentráljak azokban a pillanatokban, amikor Elemér az orrát vagy a hasát vakargatva elmerengett a lehetséges tételcímeken egymás után. Mondanom sem kell, pontosan azt a két tételt kaptam. A vizsga további része nem érdekes, akkor minden tétel elég könnyű volt, és tudtam is mindegyiket; azért persze volt bennem annyi vagányság, hogy két viszonylag bonyolultat válasszak, úgyhogy attól kezdve éreztem, hogy Elemér számon tart a jó fejek között.

Hát ez már valami, négyből négy - vagy csak kettőből kettő, ha az első vizsgát nem számítjuk, mert az még nem volt szándékos -, de persze még messze van attól, hogy meggyőző legyen. Egy-egy vizsgán körülbelül negyven tétel közül lehetett választani, de mivel a nehezebbeket Elemér sűrűbben adta föl, mint az egyszerűbbeket (legalábbis azoknak, akik az előző vizsgán jól szerepeltek), a kiválasztottak véletlen valószínűsége nem 1/40, ahogy naivan hinnénk, hanem nagyobb. Ráadásul nem tudni pontosan, hogy mennyivel, mert Elemér preferenciái nem mérhetők pontosan, és nyilván változnak is pillanatnyi hangulata szerint. Vagyis matematikailag csak nagyon durván lehet megbecsülni, hogy az eredmény mennyire tulajdonítható pusztán véletlen egybeesésnek, ez pedig, ha egy eleve gyanús és nehezen hihető hipotézissel állunk szemben, semmiféle bizonyításhoz nem elég.

De ahhoz természetesen elég volt, hogy utána elmenjek az Egyetemi Könyvtárba, és keressek irodalmat a telepátiáról. Meg is találtam Vasziljev két magyarra fordított könyvét: "Telepátia" és "Az emberi pszichikum titokzatos jelenségei". Nem éppen tudományos szakkönyvek voltak, de a szerző (leningrádi fiziológus, egyetemi tanár) a stílusából meg a kísérleti elgondolásaiból ítélve elég komoly fickónak tűnt. Na és az eredményei kétségtelenül azt mutatták, hogy emberek között valóban létezik olyan információkapcsolat, amelyet nem közvetítenek a szokásos érzékszervi jelek. Sőt, amikor berakta a kísérleti személyeit egy-egy elektromosan árnyékolt térbe (ezt Faraday-kalitkának hívják), amely gyakorlatilag nem engedi át a rádióhullámokat, a kapcsolat nem szűnt meg; vagyis nem valószínű, hogy egyszerűen agyi rádióhullámok közvetítik. Azóta, hogy megismerkedtem a mai parapszichológia szabványos eljárásaival, már tudom, hogy Vasziljev mérései módszertanilag nem voltak kifogástalanok, és ha az általa összegyűjtött adatok a telepátia puszta létét valószínűsítik is, az agyhullámokat kizáró kísérletei nem meggyőzőek. (Az agyhullámokat más kísérletek zárják ki, amit persze akkor még nem tudtam.) Vasziljev természetesen materialista volt - vagy ha esetleg nem, az nem látszott meg a munkásságán -, és hitt abban, hogy ez a jelenség fizikailag valamikor magyarázható lesz, ha nem is olyan "egyszerűen" (úgy értve, fizikai szempontból egyszerűen), mint egy agyrádió. És magától értetődik, hogy ebben a meggyőződésében automatikusan osztoztam magam is; sőt, mielőtt még félreérthetnének, hozzáteszem, hogy ez a helyzet azóta se változott.

A harmadik Elemér-vizsgámra már két tételt különösen jól megtanultam, utánanézve a szakirodalomnak, és itt-ott beépítve egyéni matematikai ötleteket a levezetésekbe. Ebben kétségtelenül volt némi stréberség, bár azért a többit is átvettem böcsületesen. Aztán megint jött a koncentráció, és már nem ért igazán meglepetésként, hogy a dolog éppolyan jól működött, mint előzőleg. (Annál inkább meglep most, utólag, hogy már többet tudok az ilyen hatások instabilitásáról.) A prof határozottan meg volt hatva tőlem; pedig ő nem is tudta - nem tudja azóta se -, hogy a fizikushallgatói produkción kívül előadtam egy sokkal nehezebb és egyedibb telepatikus produkciót is.

Ezek után az vesse rám az első követ, aki meg tudta volna állni, hogy ne kezdje el azonnal a saját kísérleteit otthon a haverjaival. Az évfolyamból elég sokan tudták, mi történt a vizsgáimon, néhányuknak előre meg is mondtam, milyen tételeket kapok majd, úgyhogy a dolog már számukra sem tűnt nagyon abszurdnak. Meg aztán húszegynéhány éves fejjel (és a létfenntartás kötelezettsége nélkül) az ember benne van minden badarságban, ha az érdekesnek ígérkezik. No meg talán azt se hallgathatom el, hogy saját rábeszélői képességem valamivel nagyobb az átlagosnál... vagy legalábbis abban az időben a többiek egybehangzó véleménye szerint nagyobb volt. Elég az hozzá, több, mint egy évig dolgoztunk igen szorgalmasan, egészen addig, míg a lakásunkból ki nem költöztettek födémcsere miatt, és végül is, azt hiszem, ez a munka bizonyult meghatározónak: mert a kezdeti és módszertanilag még valóban kezdetleges mérések kudarcai után egy új módszerrel olyan eredményeket kaptunk, amiket statisztikailag rendesen kiértékelve (akkor már értettünk hozzá Jánossy Lajos előadásai nyomán) mérőpárokra külön-külön is csak ezreléknyi vagy kisebb valószínűséggel lehetett volna azokat pusztán véletlen egybeesésnek tulajdonítani. Természetesen beszélek még majd a mérés és a kiértékelés alapvető eljárásairól; most annyi a lényeg, hogy számomra ezután már nemcsak a telepátia léte volt gyakorlatilag bizonyított, hanem az is, hogy a jelenség kísérletileg megfogható már viszonylag egyszerű eszközökkel.

Közben volt még egy vizsgám az Elemérnél: egy szigorlat nyolc félév anyagából a negyedik év végén (szilárdtestfizika). Ráadásul pont akkor, mikor elméleti fizikából is zárószigorlatozni kellett. Ilyenkor képtelenség, hogy az ember az egész anyagot újra megtanulja, pláne, hogy az egyetem vége felé mindenki specializálódni kezd, és egy csomó régebbi téma már nem is érdekli. Sebaj, nekem itt a bevált módszer: kiválasztottam három tételt (szigorlaton ennyi volt, ezt előre tudtuk), ezeket megtanultam a szokásos virtuóz részletekkel, a többiből meg csak annyit, amennyi belefért az időbe. Nem sok, mert az elméleti fizika jobban érdekelt, már csak azért is, mert akkor már éreztem, hogy a telepátia és rokonjelenségei igencsak feszegetni fogják a mai fizikai világkép kereteit. Dezső barátommal ültünk egymás mellett Elemér asztalának innenső oldalán - ő akkor nem vizsgázott, csak bejött szurkolni nekem -, míg a túlsón, az előző vizsgák teljesítménye után, a prof most bizonyára nagyon próbára akart tenni: mert kivételesen hosszú ideig gondolkodott egy-egy nekem szánt tételen, mielőtt föladta volna. De én álltam a sarat a koncentrációval, bármilyen hosszú ideig is tartott, és menetrendszerűen megkaptam a kiválasztott első tételemet, majd a másodikat. Ekkor azonban baleset történt. Addigra eléggé elfáradtam a koncentrálásban, és Dezső szerint már nemcsak vörös voltam és folyt rólam a víz, hanem egyre erősebben és látványosabban remegtem is. Úgyhogy ő azt hitte, rosszul vagyok, és oldalról rázogatni kezdett: "Mi van, nem érzed jól magad?", meg hasonlók, csupa jó szándékból. És abban a pillanatban Elemér megszólalt, és föladott egy tételt; nemcsak hogy nem azt, amit akartam, hanem egyenesen egy olyat, a szupravezetés fenomenológikus modelljeit, amit szándékosan kihagytam a felkészülésben, mint számomra érdektelent. Ez egyébként egy könnyű tétel, Elemér is talán azt hitte, valami bajom van, és kímélni akart. Pedig a tudata mélyén már készülődhetett az a bizonyos harmadik, hogy alkalmat adjon ismét némi brillírozásra...

Egy átlagos szigorlaton persze nem nagy baj, ha az ember három tételből egyet nem tud, pláne ha a másik kettőben remekel. Csakhogy egyrészt én éreztem, hogy az Elemér sokat vár tőlem, és eléggé szimpatikus volt nekem ahhoz, hogy ne akarjam lehangolni; másrészt a "vörös" - vagyis kitüntetéses - diplomához többek közt minden szigorlatnak ötösnek kellett lennie, és nekem a többi feltétel már megvolt hozzá. (Nem mintha akkor túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk volna a vörös diplomának - az csak később jött jól, amikor már hivatalosan áltudománnyal foglalkoztam, hogy igazolhattam vele legalább némi múltbeli tehetséget.) De hiába, tény ami tény: halvány fogalmam se volt a szupravezetés fenomenológikus modelljeiről.

Az első két tétel simán lement. Elemér a székében büszkén hátradőlve élvezhette a fizika absztrakt logikájának szépségét, nemkülönben azt a saját pedagógiai sikert, amely személyemben olyan magabiztosan gesztikulált a tábla előtt. Aztán jött a harmadik. Elmondtam a szupravezetésből azt, amit mindenki tud az Élet és Tudományból, meg egy hirtelen ötlettel az épp nemrég Nobel-díjjal jutalmazott kvantumelméleti szupravezetés-modell alapjait ("BCS-modell"); ez utóbbit csak azért ismertem, mert akkori menyasszonyom, szintén az évfolyamból, arról írta a diplomamunkáját. Aztán csend.

- Ez mind nagyon klassz - mondta Elemér. - Most halljuk a tételt.

Természetesen nem emlékszem már, hogy pontosan így fogalmazott-e, de a lényeg ez volt.

- Hát igen - sóhajtottam egyet szomorúan. - A tételt, azt nem tudom.

- Micsoda?

- Nem volt annyi idő, hogy mindent megtanuljak, és ezt történetesen kihagytam.

A szigorlatokat mindig úgynevezett "bizottság" tartotta, nemcsak egyetlen tanár, és az most Eleméren kívül egy szintén igen becsületesnek és jó szándékúnak ismert docensből állt; öt a laborgyakorlatokról jól ismertem, és kedveltük is egymást. Összenéztek Elemérrel. Határozottan éreztem, hogy legszívesebben mind a kettő elegánsan átlépne az incidens fölött, és régi érdemeimre való tekintettel úgy venné, mintha ezt a tételt is tudtam volna; csak egyikük se biztos benne, hogy ezzel a másik is egyetért. Ráadásul közismert volt, hogy ilyesmikért Elemér gyakran kivágja a vizsgázót gátlás nélkül, mert szerinte azért valamit tudni kell a fizika minden területéről. Nyilván szükség lenne egy meggyőző érvre, ami most indokolja a szokatlan döntést - és ennek megfelelően egy olyan érvre, amely maga is szokatlan.

"Hát ez bizony baj" - gondoltam én. - "De mindenesetre értékelnünk kell, hogy a tisztelt hallgató becsületes volt, és nem kezdett el halandzsázni, hogy a tudás látszatát keltse, és rabolja az időnket fölöslegesen."

- Hát ez bizony baj - fordult Elemér a már említett Korecz tanár úr felé. - De mindenesetre értékelnünk kell, hogy a tisztelt hallgató becsületes volt, és nem kezdett el halandzsázni, hogy a tudás látszatát keltse... és rabolja az időnket fölöslegesen.

Az természetesen most se biztos, hogy pontosan ezeket a szavakat használtuk. De arra emlékszem (mert persze az egészben ez a lényeg), hogy igen kis eltérésekkel szóról-szóra ugyanazt mondta, amit a szájába adtam. Másrészt az is igaz, hogy a szöveg önmagában is elég logikus volt ahhoz, hogy telepátia nélkül is érvényes és az adott helyzetben várható legyen. Ez mindig így van a parapszichológiai hatásokkal: nincsenek igazi "csodák" olyan értelemben, hogy sose történik a természetben különben lehetetlen esemény. A különböző, normálisan független események egybeesése vagy egyéb valószínűtlen kapcsolata az, amelyben ezek a hatások megnyilvánulnak. Ezért aztán az előbbi sztorihoz hasonló, spontán esetekben sohasem dönthető el, hogy telepátiával találkoztunk-e, vagy valódi véletlen egybeeséssel. Laboratóriumban kell olyan feltételeket létrehoznunk, hogy a véletlen egybeesés esélye pontosan mérhető legyen, és ha ez az esély egy észszerű határnál kisebb, és az események kapcsolata mégis létrejön, akkor beszelhetünk telepátiáról - olyan megbízhatósági szinten, amelyre a valószínűségi határt előzőleg beállítottuk.

A sztorinak az lett a vége, hogy megint ötöst kaptam, ráadásul még egy szóbeli fair play díjat is az őszinteségemért - mi tagadás, ez utóbbi miatt határozottan szégyelltem magam, ami a bizottság előtt ismeretlen előzmények után nyilván nem meglepő.

Ugyanebben az évben (1969) Amerikában is történt néhány dolog, amit kezdetnek tekinthetünk.

Az amerikai parapszichológusok szakmai egyesületét - Parapsychological Association - ekkor vették fel az amerikai tudományos társaságok szövetségébe - AAAS, American Association for the Advancement of Science -, amely esemény azóta is szimbolikus mérföldkőnek számít a parapszichológia kb. ötven éves történetében.

Sietek hozzátenni, hogy az AAAS-nek ezt a döntését már akkor is sok tekintélyes tudós hibásnak vagy legalábbis elhamarkodottnak tartotta. Még majd beszélek a parapszichológia létjogosultsága körüli vitákról; most elég annyi, hogy az AAAS-tagság a tudományos közvélemény szemében azért nem tette és nem teszi a területet száz százalékig elfogadottá. Például az AAAS ismert folyóirata, a Science, azóta is csak nagyon szórványosan közöl parapszichológiai cikkeket, a nagy egyetemeken parapszichológiai tanszéket vagy laboratóriumot ma is elég ritkán találunk (Princeton kivétel: a mi önálló intézetünkön kívül működik egy labor az egyetemen is), egy kutató álláskeresésénél ma sem előny, ha előzőleg ilyen dolgokkal foglalkozott, és kb. 1985-ig a tudományra szánt állami pénzekből a terület csak minimálisan részesedett. Az AAAS különben is elég liberális szervezet, és alapszabálya szerint a tagsághoz nem kell valami rettentően tudományosnak lenni. Amikor 1969-ben 270:30 arányú szavazással a Parapsychological Association felvétele mellett döntöttek, az előzetes értékeléssel foglalkozó bizottság indoklása burkoltan meg is fogalmazta ezt: "A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a PA erősen vitatható létezésű jelenségekkel foglalkozik. Tagsága azonban nyitott a kritikusokkal és a jelenségek létét tagadókkal szemben, és kutatásaiban tudományos módszereket alkalmaz. Ezért tevékenysége tudományosnak ítélhető." Ami azt illeti, elég laza kritériumok; egyébként abban az időben az AAAS-nek kb. 300 tag-társasága volt, "tudományosnak ítélhető" tevékenységgel. Szóval ez az 1969-es "mérföldkő" azért nem volt olyan lényeges, mint amilyennek a parapszichológia későbbi népszerűsítői beállították, és szimbolikus jelentőségén túl nemigen járt gyakorlati előnyökkel. Ám szimbólumnak azért természetesen jó, hogy a tudományos közvélemény képviselői legalább a módszerek tudományosságát elismerték - nekem ugyan, alaposabban megismerve néhány hasonló intézményben követett módszereket, néha még mindig vannak kételyeim arról, hogy ez az elismerés jogos. De hát én fizikus vagyok, aki Eleméren, Jánossyn és Marxon nevelkedett, közvetve pedig Einsteinen és Niels Bohron; elnézőnek kell tehát lennem a pszichológia felől érkezett kollégákkal szemben, akiknek egyik Einsteinje, B. F. Skinner, így kezdte "Behaviorizmusról" című könyvét: "A behaviorizmus nem a viselkedés tudománya, hanem a viselkedés tudományának a filozófiája..." Hát csoda, ha utódai gyakran nem tudják, miről beszélnek?

Egy másik kezdet viszont tényleg fontos volt 1969 körül.

A színhely: Durham, Észak-Karolina, Buchanan Boulevard 402. Itt volt (és van) az Institute for Parapsychology, egy bonyolult alakú, szerintem nem túl ízléses épületben, közvetlenül a Duke Egyetem mellett. Itt (és közvetlen jogelődjében, az egyetemhez tartozó laboratóriumban) dolgozott közel négy évtizedig J. B. Rhine, az amerikai parapszichológia megalapítója és sokáig egyszemélyes képviselője, és itt nevelkedett a mai vezető parapszichológusok közül csaknem mindenki, aki ezekkel a jelenségekkel legalábbis tudományos módszertani alapon foglalkozik.

1969-ben az intézménynek már jelentős múltja és hírneve volt, bár az utóbbi persze nem egyértelműen pozitív; Rhine és munkatársai milliós nagyságrendű adathalmazt gyűjtöttek össze egy általuk kidolgozott kísérlettípusból, amelyben öt egyszerű ábrát kellett véletlen sorrendben telepatikusan továbbítani. A kísérletek során már régebben kiderült, hogy a telepatikus adó és vevő közül az adóra nincs feltétlenül szükség: bizonyos emberek képesek voltak az ábrák sorrendjét kitalálni akkor is, ha azokat mondjuk zárt borítékokba helyezték, majd a borítékokat egy olyan személy keverte össze, aki nem ismerte az eredeti sorrendet. Kidolgoztak más kísérleti elrendezéseket is, ahol a kitalálandó sorrendet senki nem ismerte, vagyis "klasszikus" telepátia nem jöhetett szóba. Erre az "adó nélküli" telepátiára nincs megfelelő magyar szó, angolul "clairvoyance"-nek nevezik. (Ez körülbelül "tisztánlátás"-t jelent egy régies kifejezéssel, amit más értelemben már nem használnak, és igazán nem tudom, mivel lehetne magyarban helyettesíteni; egyelőre maradjunk a clairvoyance-nél.) Hasonló módon kiderült, hogy bizonyos értelemben a vevő is elhagyható: Rhine kísérleti személyeinek némelyike képes volt tárgyak állapotát befolyásolni anélkül, hogy bármilyen ismert módon hatott volna a tárgyra. Ezek a kísérletek azonban technikailag elég kezdetlegesek voltak, és már az akkori parapszichológusok sem fogadták el őket egyértelműen bizonyító erejűnek; nem is megyek bele a részleteikbe, mert mára eltűntek a gyakorlatból, és ami azóta történt, az sokkal izgalmasabb. Mégpedig elsősorban egy új módszernek köszönhetően, amit a Rhine-intézetben 1969-ben kezdeményezett egy Helmut Schmidt nevű fizikus.

Helmut Schmidttel magam is találkoztam, először 1985-ben egy Boston mellett tartott konferencián. Még akkor is erős német akcentussal beszélt, pedig nem sokkal a háború után vándorolt ki a családjával Amerikába. ("Azt akartam, hogy a gyerekeim már született amerikaiak legyenek.") Egy ideig a Boeing Aircraft vállalatnál dolgozott, de az alkalmazott fizika feladatainál már akkor is jobban érdekelték egyrészt a fizika alapkérdései (például a kvantummechanika értelmezése), részben a parapszichológia akkor már egyre szélesebb körben vitatott eredményei és lehetőségei. Személyesen bennem egy igen higgadt, sokat töprengő ember benyomását keltette; a konferenciákon a vitákhoz csak akkor szólt hozzá, ha kifejezetten kérdezték, viszont akkor rendszerint kiderült, hogy a szóban forgó témát magában sokkal mélyebben dolgozta föl, mint akik kérdezetlenül is folyton véleményt nyilvánítottak.

Schmidt új módszere valójában elég egyszerű volt, első változataiban hasonló az említett ötábrás kísérlethez. Az ábrákat ebben különböző színű lámpák helyettesítik, Schmidt első kísérletében négy darab; a kísérleti személy pedig négy kapcsolóval tippelhet, hogy a kapcsolás után melyik lámpa gyullad majd fel. A felgyulladó lámpát egy elektronikus áramkör választja ki radioaktív preparátumból érkező részecske beütési időpontja szerint. (Ez gyakorlatilag a következő módon történik, ha valakit a technikaibb részletek is érdekelnek: egy négyállapotú tároló állapotai 1 MHz frekvenciával periodikusan váltakoznak, és mikor a kísérleti személy benyomja valamelyik kapcsoló gombját, a tároló váltakozását a következő részecske-beütés megállítja. Ezután a berendezés felgyújtja azt a lámpát, amelynek megfelelő állapotban a tároló megállt.) Így a lámpák felgyulladási sorrendje teljesen véletlenszerű. A feladat természetesen az, hogy a személy minél többször eltalálja a következő lámpát; a valódi felgyulladási sorrendet és a tippek sorrendjét a berendezés automatikusan feljegyzi, és tárolja a későbbi kiértékeléshez.

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy ez szigorú értelemben nem telepátiakísérlet, hiszen adó nincs. De nem is clairvoyance-kísérlet, mert az, hogy a következő próbánál melyik lámpa gyullad meg, a kapcsológomb lenyomása és a részecske azt követő beütése előtt nincs meghatározva. Clairvoyance esetében (gondoljunk például ábrákra, zárt borítékokban) a szükséges információ valamilyen formában már létezik, mikor a kísérleti személy dönt, csak ez az információ az ismert módokon nem hozzáférhető. Schmidt kísérletében viszont a döntéshez szükséges információ a döntés pillanatában még nem született meg: a fizika ma elfogadott és mérésekkel sokszorosan igazolt törvényei szerint egy radioaktív preparátum következő beütési időpontja objektíve határozatlan. A kísérleti személynek tehát akkor kell választania, amikor "a természet még nem választott". No de hogy lehet józan ésszel elképzelni, hogy ilyen körülmények között a választás egyáltalán eredményezhet mást, mint a szokásos véletlen egybeeséseket?

Hát kérem, jobb, ha ebben mindjárt most megegyezünk: nem lehet. A józan ész - pláne, ha ez egy fizikus józan esze -, az efféle "jóslást" nem tudja elképzelni. Vagy némi pontosítással: elképzelni ugyan el tudja, és az ilyen elképzeléseket még szórakoztatónak is találhatja mondjuk egy Asimov-regényben, de ami a valóságot illeti...

Helmut Schmidt első kísérletében az összesített eredmény olyan mértékben eltért a véletlen egybeesések alapján várhatótól, hogy azt csak kb. százmillió az egyhez eséllyel lehet véletlennek tulajdonítani. (A valószínűség kisebb, mint tíz a mínusz nyolcadik hatványon.) A második kísérletben ez az arány még nagyobb volt, ill. a valószínűség még kisebb, tíz a mínusz tizedik hatványon. Schmidt közleménye ezekkel az eredményekkel a Journal of Parapsychology 1969 júniusi számában jelent meg (33. kötet, 99 - 108 oldal); ezért írtam 1969-es kezdetről, noha maga az ötlet nyilván pár évvel előbb születhetett.

Az új kísérleti elrendezés számos módszertani előnnyel járt a régebbiekhez képest. A "kvantummechanikai véletlengenerátor", ahogy Schmidt nevezte, sokkal tökéletesebb véletlenszerűséget biztosított, mint ábrák kézi vagy akár mechanikus összekeverése. Ezen a berendezésen az ellenőrző próbák millióit lehetett viszonylag rövid idő alatt elvégezni, illetve a munka folyamán periodikusan megismételni. Ellenőrző próba alatt azt értjük, hogy a berendezés automatikusan készít véletlenszám-sorozatokat, azokban megmérik az egyes számok gyakoriságát, majd az eredményt összevetik a valószínűségszámítás alapján várhatóval. Ugyanez elvégezhető nemcsak az egyes számokra, hanem számok egymás után következő párjaira, illetve hosszabb sorozataira is. (A véletlenszerűség ellenőrzésének ma kiterjedt irodalma van, növekvő műszaki fontossága miatt, egyre újabb és újabb módszerekkel; a mi princetoni LAB-unk egyik speciális feladata éppen az, hogy ezeket figyelemmel kísérjük, és elősegítsük alkalmazásukat a parapszichológiában.) A Schmidt-módszer további előnye, hogy épp mivel a döntéshez szükséges információ a döntéskor még nem létezik, eleve kizárt normál, érzékszervi úton felfogható átvitel lehetősége, amely például a századeleji telepátia-kísérletekben (amikor az adó és a vevő gyakran ugyanabban a helyiségben tartózkodott a kísérlet alatt) sok jogos kritikát váltott ki. Ez egyben azt is jelenti, hogy jelentősen beszűkülnek a csalás lehetőségei: ha a kísérleti személynek nem adnak módot rá, hogy a berendezéshez hozzányúljon, gyakorlatilag nem tud hamis eredményeket produkálni. A gépi regisztrálás ezenkívül kizárja az öntudatlan emberi adattorzítás hatásait. Végül, az egész mérés automatizálásával a kísérletvezetőnek több ideje és módja marad a megfelelő szociális légkör kialakítására és fenntartására a kísérlet részvevői között.

Azt a jelenséget, hogy valaki a döntésében előre figyelembe vesz olyan információt, amely a döntés időpontjában még nem létezik, a parapszichológiában prekogníciónak hívják. Lehet, hogy ez nem szerencsés név: a "kogníció", vagyis "megismerés" kijelentésével azt sugallhatja, hogy itt valami hasonló történik, mint a megismerés normál fajtáinál. Mint például mikor valaki meglát vagy meghall valamit, emlékezetében felidéz egy régebbi információt, következtetéssel új információhoz jut stb. Természetesen nem kizárt, hogy a pszichológiai mechanizmus hasonló, de egyelőre közel sem tudunk annyit a jelenségről, hogy egy névvel mindjárt hozzákapcsoljuk ismertebb jelenségtípusokhoz. Az ilyen eljárás mindig azzal a veszéllyel jár, hogy az ismert típusok tulajdonságait öntudatlanul átvisszük az új jelenségre, amelyről így többet vélünk tudni, mint amennyit valójában tudunk; és persze az illuzórikus tudást gyakran fel is használjuk indokolatlan következtetésekhez. Ami a Schmidt-típusú kísérletekben tapasztalatilag bizonyíthatóan történik, az "mindössze" a következő: emberi döntések sorozatával a véletlen egybeeséseknél jobban összhangban van véletlen eseményeknek egy olyan sorozata, amely a döntések időpontjában még objektíve határozatlan volt. Némileg szaknyelven mondva (elnézést, de így valószínűleg pontosabb): két eseménysor között olyan korreláció áll fenn, amelyet nem közvetít oksági lánc. A továbbiakban ezt nem fogom folyton ismételgetni, ezért kérem, hogy most alaposan jegyezzék meg. A kísérletek leírásánál az érthetőség szempontja többször azt diktálja majd, hogy némi pongyolasággal úgy beszéljek a prekognícióról, mintha az valóban hasonló volna az ismeretszerzés normál módjaihoz; a kísérletekben mindig valamilyen cselekvést mérünk, amit a prekognícióval szerzett ismeret határozna meg, ha az normál ismeret volna.

Az 1969-es kezdet óta az ilyen kísérletekből több százat végeztek különböző laboratóriumokban, egyenként rendszerint sok ezer egyedi próbával. Könnyen belátható, hogy a jelenség természetét kutatva a fent vázolt alapmódszert sokféle módon "ragozni" lehet, különösen a ma már (legalábbis Amerikában) olcsó személyi számítógépek alkalmazásával. Igaz ugyan - és sajnos jellemző a parapszichológiára -, hogy a "ragozás" lehetőségeit közel se használják ki olyan mértékben, ahogy tehetnék. Maga Schmidt végzett olyan, fizikai szempontból igen fontos kísérleteket (néhányat még említek majd), amelyeket azóta sem ismételtek meg. Nekem viszont a korai nyolcvanas években, ahogy a magáncélú számítógépek Magyarországon is terjedni kezdtek, pontosan ez a kísérlettípus lett a speciális szakterületem a parapszichológián belül. És mivel a princetoni LAB egyik főprofilja is éppen ez, no meg mivel a témát módszertanilag és az ottaniak egy részével ideológiailag is hasonlóan közelítjük meg, egy idő múlva természetesen vonzódni kezdtünk egymás iránt... A többi aztán már inkább csak azon múlott, hogy a külföldiek munkavállalását engedélyező amerikai hivatal hány hónapig ül a LAB igazgatójának kérvényén, hogy egy magyar fizikust foglalkoztathasson.