5. Amit tudunk, amit nem tudunk, és ami nem számít

Az utóbbival kezdem: ami nem számít, legalábbis tudományos szempontból. A parapszichológiáról szóló népszerű ismertetések és vitairatok ugyanis döntő többségükben ezzel foglalkoznak, nálunk és nyugaton egyaránt, és a köztudatban élő képet elsősorban ők határozzák meg. Így először érdemes kicsit megtisztítani az utat ahhoz, hogy továbbhaladhassunk.

Először is, a parapszichológiát gyakran emlegetik együtt olyan jóslási formákkal, mint asztrológia, kártyavetés, kínai I Ching és hasonlók, szóval mindaz, ami hasonlóan "misztikus" olyan értelemben, hogy nem a szokásos előrejelzési módokat követi. Az említett jóseljárások ennyiben tényleg hasonlók a parapszichológia által tanulmányozott prekognícióhoz, de ezzel aztán a hasonlóság ki is merül. Náluk a jóslás aktusa és tárgya közé mindig be van iktatva közvetítő információként egy objektív esemény vagy eseménysor - az asztrológiában a csillagok állása, az I Ching-ben a dobott érmék ábrái, és így tovább -, amely rendelkezésre áll a megszokott, érzékszervileg hozzáférhető és logikailag feldolgozható módon; a misztikum ott jön be, hogy a közvetítő információ és a jövőbeli esemény között nincs olyan, a természeti törvények által megengedett oksági lánc, amely kapcsolatukat indokolná. Az olyasféle "indok", hogy mondjuk aki az oroszlán jegyében születik, az királyi jellem lesz, mert az oroszlán az állatok királya, hát az bizony nem megy el racionális oksági összefüggésnek. A prekogníció esetén nem erről van szó: itt a jövőbeli esemény közvetlenül függ össze a "jóslás" aktusával. Természetesen szintén nem a szokásos módon, hiszen közte és az általa befolyásolt viselkedés között itt sincs oksági lánc a mai fizikában ismert téridőben, de a kapcsolat nem két objektív eseménysor között hiányzik, hanem egy objektív eseménysor és egy tudatfolyamat között. Így a prekogníció és vele a parapszichológia már tárgykör szerint elkülönül a fent említett és hasonló jóstechnikáktól. Ezért most az utóbbiak tudományos értékelésére nem térek ki, annál is inkább, mivel ezekhez se nem értek, se nem érdekelnek. A parapszichológia tudományos része pedig természetesen elkülönül tőlük abban is, hogy a vizsgált jelenségeket racionálisan közelíti meg, módszereiben ragaszkodva a tudomány bevált és elfogadott normáihoz; az okkultizmus különféle fajtái ilyesmivel nem zavartatják magukat, mivel saját jelenségkörüket eleve természetfölöttinek és így "tudományfölöttinek" tekintik.

Másodszor, a tudományos kutatás számára érdektelenek azok a mutatványok, amelyekkel hivatásos telepaták és jósok szórakoztatják a közönséget nyilvános előadásaikon, meg azok az "Ugye, Ön egy hónapja öngyilkos akart lenni altatóval, de megmentették"-típusú telitalálatok, amelyekkel a szintén hivatásos "telepatikus lelki tanácsadók" ejtik ámulatba (és néha zavarba) pácienseiket. Ez utóbbi igen jól menő üzletág Amerikában, a különféle "psychic reader"-ek cégtábláit a városok utcáin lépten-nyomon látni, méghozzá forgalmas helyeken, ahol az üzlethelyiségek bére igen magas. Nemrég nálunk is megjelent egy könyv "Kele, a léleklátó" címmel a harmincas évek híres magyar telepatájáról, aki a korabeli újságcikkek tanúsága szerint valóban kiváló emberismerettel rendelkezett, és ösztönösen rá tudott érezni mások lelki problémáira; ahogy a könyv utószavában Király József pszichológus írja, tevékenysége társadalmilag bizonyára hasznos volt, tanácsaival sok emberen segített, de az erősen kétséges, hogy a néha meghökkentően találó pszichológiai meglátásaiban valódi telepatikus képesség játszott volna közre. Egyszer magam is jelen voltam, amikor egy ismerősöm beszélgetett ilyen "léleklátó" hölggyel, akit, mint amatőr pszichiátert, komoly szakemberek is nagyra tartottak, és aki önmagáról azt állította, hogy sikereit "médiumi" képességének köszönheti. Ő és az ismerősöm szemben ültek egy asztal két oldalán (néhányszor már találkoztak előbb is); arról volt szó, hogy az ismerősöm idős apja hirtelen súlyosan megbetegedett, és milyen további fejlemények várhatók. A hölgy kapásból mondott egy csomó elég konkrét dolgot az illető apjáról, vagyis inkább arról, hogy ő az apjával milyen viszonyban van, és mint kiderült, gyakorlatilag mindent eltalált; hogy én mégse értékeltem ezeket telepátiaként, annak az volt az oka (eltekintve általános gyanakvási hajlamomtól ezen a területen), hogy közülük néhányat magam is kitaláltam az illető ismeretében, és akkor már kézenfekvő, hogy ő a nagy tapasztalatával meg bizonyára igen fejlett megfigyelő- és beleérző-képességével nálam sokkal többre képes. Ezzel nem azt állítom, hogy az efféle sztár-telepaták soha nem jutnak információhoz valóban telepatikus úton. Még azt se állítom, hogy sok közülük nem tehetségesebb ilyen szempontból az átlagnál. Hozzánk a princetoni LAB-ba például bejárt egy ilyen öregasszony - ő szigorúan véve nem volt profi, mert jómódú lévén a klienseitől nem fogadott el pénzt, de a "megérzéses" lélekelemzést rendszeresen és a profikéhoz hasonló színvonalon gyakorolta -, aki az én számítógépes játékaimban is igen meggyőző eredményt ért el. Csakhogy az ő tevékenységükben az esetleges valódi telepátia vagy prekogníció megnyilvánulásait nem lehet elkülöníteni a "normál" következtetésektől, és így tudományos módszerekkel nincs benne mit vizsgálnunk. Természetesen ezeket az embereket is bevihetjük a laboratóriumba, hogy részt vegyenek a kísérletekben, és ezt meg is tesszük; de akkor nem mint "léleklátók" szerepelnek, vagyis nem azt csinálják, mint az életben. Például Ganzfeld-vevőként nem látják az adót és nincs módjuk beszélgetni vele, és mindenesetre jellemző, hogy ilyen helyzetben a benyomásaik sokkal kevésbé pontosak.

Hasonló a helyzet annál az ismert mutatványnál, amikor a "telepata" távollétében a közönség elrejt egy tárgyat, amelyet aztán ő megtalál anélkül, hogy a helyét bárki megmondaná vagy szándékosan jelezné neki; vagy amikor csak megegyeznek egy látható tárgyban, és elég rágondolniuk ahhoz, hogy a telepata odamenjen és rámutasson. A pszichológusok már rég tudják, hogy ilyenkor a közönség tagjai öntudatlanul jeleznek apró gesztusokkal, tekintettel, mozdulatokkal, amelyek rendszerint bőségesen elegendők egy olyan ember számára, aki már ismeri ezek kódrendszerét, vagy akár csak (szintén öntudatlanul, hosszú gyakorlatban kifejlesztve) megérzi a jelentésüket. Végeztek például egy kísérletet, amikor a "kereső telepata" közönségét fokozatosan bebújtatták olyan dobozokba, amelyek egyre többet takartak el belőlük; amíg a "kereső" láthatta az arcukat vagy kézmozdulataikat, a mutatvány sikerült, teljes takarással azonban nem, hiába koncentráltak a dobozba bújtatott emberek éppolyan intenzíven a tárgyra, mint azelőtt. Természetesen ilyenkor sem kizárt, hogy a keresés közbeni benyomások között néha van igazi telepatikus információ is, de megint az a helyzet, hogy azt nem tudjuk a többitől elválasztani.

Vannak aztán esetek, különösen jóslásban, amikor a mutatvány természete kizárja normál, érzékszervi úton nyert információ igénybevételét. Például Amerikában minden nagyobb politikai esemény (választás, személyi változások a kormányban, korrupciós vagy egyéb botrány stb.) után kiderül, hogy egy vagy több profi jós ezeket előre megmondta. Méghozzá dokumentálhatóan, tehát a jóslás például egy régebbi újságban megjelent. Ilyenkor az illető magánforgalma természetesen fellendül, egészen a következő, általa jövendölt eseményig, amely viszont nem következik be, vagy az eredmény nem stimmel. De azt viszont megjósolta egy másik, úgyhogy a nagyközönség hite általában a jósok tehetségében sértetlen marad. A magyarázat természetesen az, hogy az országban működik több ezer jós, ezek folyamatosan össze-vissza találgatnak, a sajtó ilyesmire specializált része pedig mindig azt veszi észre a találgatásaikból, ami véletlenül bejött. Ezt - mármint, hogy a profi jósok tipikus esetben csak találgatnak, és nem prekogníciót működtetnek - megint lehetett kísérletileg is igazolni, elég egyszerűen. Megkértek tíz ismert jóst, hogy mondja el a következő év fontosabb közéleti eseményeit, és ugyanerre kértek tíz átlagos egyetemi hallgatót is. Az év letelte után pedig a találatokat pontozták olyan személyek, akik nem tudták, hogy az egyes jóslatok profitól vagy amatőrtől származnak-e. A kísérletben a jósok semmivel se értek el jobb eredményt az egyetemistáknál, sőt, statisztikailag szignifikánsan gyengébbet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ők valamiképpen mégiscsak megérezték a jövőt, és aztán direkt rosszul jósoltak; a rosszabb eredménynek egyszerűen az volt az oka, hogy ők eleve váratlanabb, azaz kisebb valószínűségű eseményeket választottak jóslásuk tárgyaként, mint a józan ésszel következtető diákok. Ami egyébként általában logikus a részükről, mert ha az ilyen események közül következik be valami, az természetesen nagyobb port ver föl az előre várhatóknál.

Itt megint meg kell jegyeznem: valószínű, sőt, szinte biztos, hogy egyes profi jósok egyes konkrét előrejelzéseibe prekogníció is besegít, hiszen ha létezését laboratóriumi mérések már igazolták, akkor szamárság volna kizárnunk spontán megnyilvánulásait. De a laboratóriumi mérések rávilágítottak a prekogníció meg a többi parapszichológiai jelenség egy idevágó, igen lényeges sajátosságára (előlegezzünk kicsit az "amit tudunk" témaköréből): ezek a jelenségek ritkán állíthatók elő tudatos erőfeszítéssel, tehát mintegy "rendelésre". Ez, gondolom, kiderült már az imént a Ganzfeld-kísérletnél is, és ugyanígy, eddig nem találtak olyan spontán vagy laboratóriumi szituációt, amelyben a parapszichológiai hatás ne véletlenszerűen és igen kis stabilitással jelentkezett volna. Ami természetesen azt jelenti, hogy ha egy állítólagos telepatikus, prekogníciós vagy pszichokinetikus ("tárgymozgatásos") mutatványnál nem ez a helyzet, vagyis ha a mutatvány mindig sikerül, akkor igen valószínű, hogy kevés köze van a telepátiához, prekognícióhoz vagy pszichokinézishez. Legtöbbször egész egyszerűen bűvésztrükkről van szó: néhány, erre specializálódott hivatásos bűvész sportot is űz abból, hogy kivétel nélkül minden ilyen trükköt le tud utánozni, például Uri Geller híres kanál- és kulcshajlításait is. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Geller ezeket sokkal meggyőzőbben csinálja náluk, tehát láthatóan sokkal csalásbiztosabb körülmények között, így az ő bűvész vagy parafenomén voltáról még a parapszichológusok véleménye is megoszlik.) Az efféle sztárokkal az a bökkenő, hogy mi kutatók a bűvészet terén nyilvánvalóan nem vagyunk azonos súlycsoportban velük, így ha történetesen csalóval akadunk össze, az úgy ver át minket, ahogy akar. Mi a LAB-ban ezért a Geller-féle "sztárokat" elvből kerültük, mert egyikünk tanult ugyan bűvészetet - George Hansen -, de egyrészt ezzel együtt nem éreztük magunkat elég felkészültnek a velük való bujócskajátékhoz, másrészt néhány más helyen már kiderült, hogy ha a csalás lehetőségeit tényleg sikerül kizárnunk, akkor többségük semmivel sem bizonyul tehetségesebb kísérleti személynek az átlagembereknél.

Harmadszor, nagyon valószínű, hogy a mindennapi életben előforduló és gyakran a telepátia spontán eseteinek tartott történetek zöménél sem igazi telepátiáról van szó, és így még olyasféle "ötletadónak" sem használhatjuk őket, mint ahogy azt saját sztorijaimnál már említettem. Az ilyen esetekben ugyanis vagy a látszólagos "adó" és "vevő" van fizikailag olyan közel egymáshoz, hogy nem zárhatjuk ki érzékszervi úton terjedő információ nem-tudatos igénybevételét, vagy maga az információ olyan, amelynek "vétele" az adott helyzetben eleve valószínű.

Az előbbire példa az ismert "telepatikus" társasjáték, amelyben az egyik személy (vagy egy csoport) kiválaszt egy kártyát, a másik pedig merően a szemébe nézve megpróbálja azt kitalálni. Ilyenkor nyilvánvalóan ugyanaz történik, mint a "tárgykereső telepaták" mutatványában, csak persze a "kereső" rendszerint gyakorlatlanabb, és ennek megfelelően a teljesítménye is gyengébb. Itt sincs kizárva, hogy néha telepátia is működik, de sokkal valószínűbb, hogy az esetleges sikert (a véletlen találatokon túl) döntően az öntudatlan jelzések teszik lehetővé. Nem szabad lebecsülnünk azt a képességünket, hogy igen bonyolult információt tudunk kezelni tudattalanul! Freud sok esetet ír le különféle munkáiban (talán leginkább a könnyen olvasható "Mindennapi élet pszichopatológiájá"-t ajánlhatom), ahol olyan bonyolult tudattalan következtetés-láncokat derített ki, amelyek tudatos gondolkodással is szép logikai teljesítmények lettek volna. De gondoljunk akár arra, hogy kutyák milyen zseniálisan "kikövetkeztetik" a gazda szándékát, amikor valami számukra izgis programra van kilátás (erről, ha valaki nem hisz saját kutyatartó ismerőseinek, Konrad Lorenz mesél igen meggyőzen több könyvében is); márpedig azt nemigen tételezhetjük fel, hogy négylábú barátaink ilyenkor tudatosan gondolkodnak, no meg azt se nagyon, hogy mi nem vagyunk képesek arra a tudattalan logikára, amire ők.

A második spontán esetfajta rendszerint olyanokkal fordul elő, akik régóta ismerik egymást, és gyakran vannak együtt: például egyszerre hívják egymást telefonon, egyszerre mondanak ki valamit, vagy az egyik pont azt mondja ki, amire a másik akkor gondol. Ez is lehet telepátia, de lehet a sok közös tapasztalat és egymáséhoz hasonló élményvilág "normál" hatása is. Nem csoda például, ha egy tévé-képsorról vagy hírről ugyanarra asszociálnak, vagy egy félbeszakadt beszélgetést ugyanúgy akarnak folytatni, pedig előzményét már mindketten elfelejtették, és így tovább. Ráadásul ez az eset általában keveredik az előzővel, hiszen közben öntudatlan gesztusokkal nyilván ők is orientálják egymást. Hasonló a helyzet bizonyos előérzetekkel, amelyeket hajlamosak volnánk prekognícióként értelmezni, pedig valójában nem-tudatos következtetések vagy elvárások. Például megbeszélem egy rég látott ismerősömmel, hogy ekkor és ekkor meglátogat, aztán nem sokkal a kijelölt időpont előtt "megérzem", hogy közbejött neki valami, és nem jön el; és így is történik. Ez persze lehet egyszerű véletlen, nyilván többnyire az is. De ha nem, még mindig van (legalább) egy magyarázat prekogníció vagy telepátia nélkül. Jobban utánagondolva ugyanis például kiderül, hogy valójában nem is nagyon kedvelem az illetőt, és gyanítom, hogy ő se engem, csak a régi kapcsolatra való tekintettel ezt egyikünk se szívesen ismeri be önmagának; azt pedig egy bizonyos életkor fölött már megtanulta az ember, hogy ilyen helyzetben bizony gyakran "jönnek közbe" váratlan programok... A tudattalannak azt persze nem tiltja a régi kapcsolat, hogy ezt szépen kitalálva (lásd Freud és Bodri) földobjon egy látszólag logikátlan megérzést a találkozó elmaradásáról: mert ehhez nem kell a tudatommal közölnie azt is, hogy a dolognak örülök, sőt, megengedi, hogy illően bosszankodjam rajta. A magam részéről a mindennapi életben előforduló efféle megérzéseket sokkal inkább hajlamos vagyok a fenti stílusban értelmezni, mint elfogadni őket telepátiának vagy prekogníciónak.

Persze ne felejtsük el, hogy telepátia és prekogníció (meg clairvoyance és pszichokinézis) azért tényleg előfordul a mindennapi életben is. Minden laborcentrikus elfogultságommal együtt elismerem, hogy bizonyos spontán esetek engem is meggyőznek: néha az egyetlen nem-parapszichológiai alternatíva az volna, hogy az eset közlője csak álmodta, elképzelte vagy hazudta az egészet, de ahhoz meg eléggé ismerem az illetőt, hogy ezeket ne tételezzem föl. Arról nem is beszélve, hogy a történet hitelét gyakran többen szavatolják. Tehát szó sincs arról, hogy a laboratórium falain kívül minden a "nem számít" kategóriába tartoznék, mint ahogy az sem igaz, hogy az illető falakon belül minden eredmény automatikusan az "amit tudunk" címkére szolgál rá. Mint már említettem, spontán esetekből levonhatunk tanulságokat a parapszichológiai hatások lehetséges működésmódjáról; ilyen tanulságok alapján új hipotézisek és új kísérletek születhetnek. A spontán eseteknek ezenkívül fontos szerepük van a kutatók szemléletének orientálásában: hiba volna tagadni, hogy a kutató (nemcsak a parapszichológiában, hanem mindenütt) a munkája során nem azzal a precíz logikával dolgozik, amellyel később az eredményeit megfogalmazza, hanem tapogatódzó, intuitív, többé-kevésbé homályos és véletlenszerű gondolati utat jár be, és a helyes irány "megérzésében" a vizsgált témáról alkotott szemléleti képére támaszkodik. Erre a képre pedig nyilván hatással vannak a telepátia vagy prekogníció gyakran igen drámai spontán megnyilvánulásai, hasonlóan, mint ahogy mondjuk egy távoli országról kialakult benyomásunkat a higgadt elemzéseknél és statisztikáknál néha jobban befolyásolja egy-egy felkavaró politikai gyilkosság. Van tehát jelentősége a spontán eseteknek is, de jelentőségük nem az, hogy tudományosan szilárd információt szolgáltatnak; erre a célra a módszertanilag átgondolt laboratóriumi kutatás szolgál.

Akkor most lássuk, mit tudunk ezekről a jelenségekről az eddig összegyűlt laboratóriumi anyag alapján.

Először is, előre kell bocsátanom, hogy nagyon keveset. Ma az USÁ-ban főállásban dolgozik talán harminc, de inkább csak húsz olyan parapszichológus, akit a felkészültsége meg a munkastílusa szerint tudományos kutatónak merek nevezni, és ez a szám csak az utóbbi években lett ilyen nagy: azelőtt a más irányú munka mellett, ingyen és szabadidőben végzett parapszichológiai kutatás volt szinte kizárólagosan jellemző. Az USÁ-n kívül pedig ez a helyzet ma is. A mi LAB-unkhoz hasonló intézmények két kézen megszámlálhatók, és a parapszichológia tudományos irányzatát képviselő publikációk elférnek négy, negyed-, ill. félévenként megjelenő szakfolyóiratban, amelyek számonként átlag három-négy cikket közölnek. Így hát természetes, hogy szerények az eredmények is.

Minden parapszichológiai jelenségre - amelyeket összefoglalóan pszi-jelenségeknek nevezünk - általánosan igaz, hogy látszólag teljesen azonos körülmények között végzett két vagy több kísérletben, ugyanazokkal a személyekkel, a mért hatás erőssége véletlenszerűen ingadozik. Az ingadozás jellege nem hasonló a fizikai mérésekben megszokotthoz. A fizikában rendszerint van a mért mennyiségnek egy intervalluma, amelyen belül a valódi érték nagy valószínűséggel elhelyezkedik; ha nem így van, ez azt jelenti, hogy nem sikerült a mérés körülményeit a szükséges mértékben rögzíteni. A parapszichológiában először is a legritkább eset, hogy a hatás erősségét mennyiségileg kielégítően jellemezhetjük, mert a hatás olyan kicsi, hogy puszta kvalitatív kimutatása már sikernek számít. Rendszerint csoportot mérnek és a találatszámokat egyesítve a teljes kísérletre szignifikanciát számolnak, hasonlóan, mint ahogy a Ganzfeld-kísérletnél láttuk. Emlékeztetek rá, hogy ott is az eredmény egy kvalitatív megállapítás volt: hogy az "Érző - spontán" típusú személyek, akik régebben már gyakorolták a szellemi képességfejlesztés valamilyen eljárását, és voltak spontán telepatikus tapasztalataik, az adott kísérleti szituációban sikeresebbek a többieknél. Itt ugyan tehettünk annyi kvantitatív becslést is, hogy ebben a csoportban a találatarány várhatóan 30 és 70 százalék között helyezkedik el, ami kétségtelenül biztató első lépés mennyiségi összefüggések felismerése felé; de parapszichológiai kísérletekben még az ilyenfajta intervallum-becslés is igen ritka, vagy legalábbis eddig az volt. Ami végül is indokolt, mert a kapható mennyiségi intervallumok úgyis igen szélesek lettek volna, és így alig mondtak volna valamit a mért mennyiségről. Mégpedig főleg azért, mert ha egy csomó személynél egyszerűen semmi hatás nem lép fel, akkor az ő eredményeik véletlenszerű mértékben hígítják a csoport eredményét, és ez nagy statisztikus ingadozáshoz vezet.

Általános tapasztalatként leszögezhetjük, hogy ha valaki a leggondosabban megtervezett és addig sikert biztosító körülmények között elvégzett kísérletet állít be, legalább ötven százalék esélye van rá, hogy teljesen csak a véletlennek megfelelő eredményt fog kapni. Vannak tekintélyes parapszichológusok, akiknek még életükben nem volt pozitív kísérletük. Most természetesen rögtön felmerül a gyanú, hogy akkor talán az egész "hatás" csak abból áll, hogy sok mérés között a statisztikai ingadozás miatt mindig van olyan, amelyben a találatarány valami nem túl erős szignifikancia-szinten pozitívnak adódik. Például az előző fejezet szimulációiból jól látszott, hogy húsz pénzfeldobásból 15 vagy annál több "fej" véletlen valószínűsége ugyan kicsi (két és fél százalék), de azért tíz darab húszas sorozatban egyszer mégis előfordult. Így mondjuk egy öt százalékos szignifikancia-szintű eredmény tíz - húsz kísérlet közül legalább egyben eleve várható, bármiféle "igazi" pszi-jelenség nélkül. Ezt a véleményt a parapszichológia bírálói elég gyakran meg is fogalmazták, különösen régebben, amikor a statisztikai módszerek jogosultsága és az eljárások részletkérdései még nem voltak eléggé tisztázottak. (Például így foglalt állást Stanislaw Lem a "Summa Technologiae"-ben, amely nem sci-fi, hanem igen gondolatgazdag futurológiai mű.) Ez az ellenvetés azonban csak akkor jogosult, ha viszonylag gyengén szignifikáns eredményekről van szó. Ha például egy kísérletben kapott (vagy annál nagyobb) találatszám véletlen valószínűsége tíz a mínusz tizedik hatványon, ezt nem foghatjuk fel úgy, mint egy szintén véletlen eredményt rengeteg véletlen kimenetelű kísérlet közül, mert ehhez irreálisan sok kísérletre lett volna szükség. Márpedig a parapszichológiában voltak ehhez hasonlóan erős szignifikanciájú mérési eredmények, például Helmut Schmidt már idézett prekogníció-kísérleteiben.

A pszi-jelenségek véletlenszerűsége és instabilitása természetesen összefügg azzal a tulajdonságukkal, hogy általában a pszichikum nem-tudatos működésében jelennek meg. Ez a nem-tudatos jelleg nem ugyanaz, mint a normál érzékelésben, ahol a környezetből érkező információ egy részét szintén nem-tudatosan dolgozzuk fel. Mondjuk látunk egy csomó olyan dolgot, amire nem figyelünk, de viselkedésünkre mégis kimutatható hatással van. Mert ilyenkor rendszerint az a helyzet, hogy ezeket a dolgokat tudatosíthatnánk, ha odafigyelnénk rájuk: ezt a vizuális érzékelés mechanizmusa lehetővé tenné. A pszi-jelenségekkel más a helyzet. Egy Ganzfeld-próbában a vevő gyakorlatilag soha nem tudja, hogy melyik benyomása telepatikus eredetű, még akkor sem, ha a próba a végén igen sikeresnek bizonyul, és néhány benyomás teljesen egyértelműen megegyezik az adó által látott kép vagy film bizonyos részleteivel. Nagy tapasztalattal és önismerettel esetleg megérzi már közvetlenül a benyomás tudatosítása után, hogy "ez most gyanús", de csak utólagos reflexióként; maga a benyomás minőségileg nem különbözik azoktól, amelyeknek semmi köze telepatikus információhoz. Ugyanez a helyzet a véletlengenerátoros prekogníció-kísérletekben, ahol mondjuk azt kell megtippelni, hogy a következő gombnyomásra két lámpa közül a bal- vagy a jobboldali gyullad majd fel, és a kísérletben ezt a döntést ismételjük meg többszáz vagy több ezer alkalommal. Lehet, hogy száz próba közül hetven sikeres, aminek a véletlen valószínűsége már százezred nagyságrendű, tehát gyakorlatilag biztosra vehetjük, hogy a vevő a sorozatban igénybe vett prekognitív információt; de azt egyetlen egyedi próbáról sem érzi meg, hogy konkrétan abban vette-e igénybe.

Ennek a nem-tudatos jellegnek számos következménye van, amelyek közül most kettőt emelek ki, mert ezekre vonatkozóan rendelkezünk sok biztos tapasztalati adattal.

Az egyik az úgynevezett "pszi-hibázás" (elfogadott angol kifejezéssel psi-missing) jelensége. Ez azt jelenti, hogy bizonyos esetekben pl. egy prekogníciókísérlet alanya a véletlen találatszámnál annyival kevesebbet talál el, hogy az már csak nagyon kis valószínűséggel lehet véletlen. Például ha egy-egy próbában a véletlen találat esélye ötven százalék (mint a fej-vagy-írás játéknál), és száz próba közül az illető csak harmincat talál el, ez éppúgy szignifikánsan eltér a véletlentől 0.000033, azaz kb. három-százezred szinten, mintha a találatszám hetven lett volna. Pedig ő nem ezt akarta: ő pozitív találatokra törekedett. Mi lehet az oka az észlelt "hibázásnak"? A választ nyílván a kísérlet körülményeiben kell keresnünk, a körülmények közé beleértve a vevő tulajdonságait és pillanatnyi állapotát is. Néhány tipikus esetben az ok mibenlétére valóban lehetett értelmes hipotézist felállítani és ismételt mérésekkel igazolni.

Egyetemi hallgatók egy csoportját például megkérdezték (kérdőívvel), hogy hisznek-e a parapszichológiai jelenségek létezésében, majd elvégeztettek velük egy szokásos clairvoyance-kísérletet, amelyben öt egyszerű ábra sorozatát kellett kitalálniuk; utána pedig az eredményeket külön-külön összesítették a "hívők" és a "hitetlenek" alcsoportjára. Az utóbbira szignifikáns "pszi-hibázás" jött ki. Később a kérdőívet finomították úgy, hogy a kérdés arra vonatkozott: hiszi-e az illető, hogy konkrétan ebben a kísérletben ő maga elérhet pozitív eredményt. Az ilyen értelemben "hitetlenek" is szignifikáns pszi-hibázást produkáltak. Ezt a kísérletet több, részleteiben kissé eltérő változatban megismételték, és amikor egyáltalán kijött valami pszi-hatás (mint említettem, ez nem mindig következik be), akkor kijött a várt különbség is a "hívők" és a "hitetlenek" között, mégpedig úgy, hogy a hitetlenekre általában megkapták a pszi-hibázást külön is. Egymástól független mintákon végzett kísérletek statisztikai összesítésére van általánosan elfogadott eljárás, az úgynevezett meta-analízis; ezt alkalmazva a hívők - hitetlenek vizsgálatát célzó kísérletekre a különbség egyértelműen igazolható volt. Az értelmezés olyan nyilvánvaló, hogy szinte furcsa is volna, ha efféle különbséget nem kapnánk: hiszen ha valaki kizártnak tartja egy jelenség létezését, természetesen kellemetlen volna számára az a tudat, hogy ő maga mégis az illető jelenséget produkálta. Így nem csoda, hogy érvényesül egy elfojtási mechanizmus a tudattalanul vett információval szemben, aminek eredményeképp az a tudatos választásban "bármi mást, csak ezt ne" alapon kiküszöbölődik. Persze csak olyan mértékben, amennyire az illető nem-tudatosan egyáltalán vette. Így egy csomó próbában azért elér véletlen találatokat továbbra is, csak kevesebbet, mint a vázolt védekezési mechanizmus működése nélkül.

A pszi-hibázás jelensége hasonlóan értelmezhető akkor is, amikor a kísérlet külső körülményei a vevő számára kényelmetlenek. Régi tapasztalat például, hogy kevéssé szociábilis, mereven viselkedő kísérletvezetők gyakran kapnak szignifikáns pszi-hibázást a kísérleteikben. Ez nemcsak "folklór"-megfigyelés, hanem kísérletileg is igazolható volt úgy, hogy egy kísérletvezető a csoport egyik felével direkt barátságtalanul viselkedett, míg a másik felével barátságosan, ahogy különben is szokott; aztán ugyanezt megismételte egy másik kísérletvezető is egy másik kettéosztott csoportnál. A mindenkori "barátságos" eljárással (természetesen minden más szempontból azonos feltételek mellett) az összesített találatarány szignifikánsan pozitív volt, míg a "barátságtalanban" kijött a várt pszi-hibázás, szintén statisztikailag szignifikáns mértékben. A "szignifikáns" kitétel itt is azt jelenti, hogy a kapott találatszámot mindkét esetben csak igen kis valószínűséggel lehetne véletlen ingadozással magyarázni. Ismét nem meglepő, hogy ha valaki nem érzi jól magát a kísérleti helyzetben, pláne, ha a kísérletvezető még ellenszenves is neki, öntudatlanul ellenáll a vele szemben megfogalmazott elvárásnak, vagyis például egy ábraválasztásos kísérletben kerüli azt az ábrát, amit nem-tudatosan vett.

A pszi-hibázással azonban a helyzet gyakran bonyolultabb, mint az előbbi, könnyen értelmezhető esetekben. Amikor ugyanis csoporttal dolgozunk - mint majdnem mindig, mert a statisztikához sok adat kell -, akkor szinte biztos, hogy a kísérletvezető minden igyekezete ellenére néhány részvevő épp "nem érzi jól magát" a kísérlet alatt. Nem feltétlenül magával a kísérlettel összefüggésben; lehet, hogy rokonszenves neki a téma is meg a kísérletvezető is, csak mondjuk személyes problémái vannak, esetleg úgy, hogy azoknak nincs is teljesen tudatában, csak a hangulatát nyomasztják. Ennyi persze épp elég egy kiadós pszi-hibázáshoz a részükről, ami aztán az összesített eredményt rontja. Ha közben mások a várt pozitív hatást produkálják - tekintetbe véve, hogy rendszerint az sem nagyon erős, és önmagában is az észlelhetőség határán mozogna -, akkor a kettő eredője olyan közel lesz a véletlen eredményhez, hogy a statisztikai elemzés nem mutat ki semmi érdemlegeset. Szerencsére a matematikai statisztika elég fejlett tudomány ahhoz, hogy a pszi-jelenségeknek ezt a "trükkjét" egy ellentrükkel kicselezhessük: nem egyszerűen a találatszámokra csinálunk statisztikát, hanem a találatszámok és a véletlen szerint várható találatszám eltéréseire, méghozzá úgy, hogy az eltéréseket előbb négyzetre emeljük. (Ezekkel természetesen nem ugyanúgy kell számolni, mint az eredeti találatszámokkal.) Így például a már többször idézett száz-pénzfeldobásos esetben hatvan és negyven találatból egyformán tíz a négyzeten, azaz száz "pont" lesz, és így a negatív eltérés nem egyenlítheti ki a pozitívat. Ezt a módszert kicsit tovább finomítva (amit most matematikai bonyolultsága miatt nem tartok illőnek részletezni) olyan mérőszámhoz jutunk, amelynek elég kellemes statisztikai tulajdonságai vannak, vagyis amellyel könnyen és pontosan számolhatunk. Saját kísérleteimben én is egy idő óta már csak ezt a módszert követem, és a nyers találatszámokkal egyáltalán nem törődöm, még akkor sem, ha egyszer-egyszer azokra is pozitív hatás jön ki. Természetesen az ilyen eljárásnak csak akkor van értelme, ha a mért jelenségnek olyan (pl. fizikai) jellemzőit vizsgáljuk, amelyek szempontjából a pszi-hibázás úgyse adna semmi többlet-információt; például a jelenségek pszichológiai dinamikájának megértésében igen lényeges lehet, hogy ki mikor és mennyire "fojtja el" a tudattalanul vett információt, és ilyenkor a pozitív és negatív eltéréseket nyilván nem szabad a négyzetre emeléssel összemosni.

A pszi-jelenségek egy másik jellemző sajátossága, amely nem-tudatos jellegükkel függ össze, az, hogy létrejöttükhöz nincs szükség az adás vagy vétel szándékára. Telepátia, clairvoyance és prekogníció esetén - amelyeket összefoglalva már régen "érzékszerveken kívüli érzékelésnek" neveztek el, bár ma tudjuk, hogy valójában nem érzékelés-jellegűek - ilyen szempontból csak a vevőt vizsgálták; de a nem-szándékos hatás pszichokinézisnél éppúgy kimutatható volt arra a lényegében adó-funkciójú személyre, aki a kísérletben szereplő tárgy vagy folyamat befolyásolására törekszik.

Prekognícióra ilyen nem-szándékos vételt, vagyis prekognitív információ nem-szándékos felhasználását magam is kimutattam egy kísérletsorozatban még itthon, a princetoni év előtt. A kísérleti helyzet a következő volt. Egy számítógépi program véletlenszerűen váltakozva előállított nullát vagy egyet, gyors egymásutánban, és valahányszor a hozzátartozó billentyűzeten benyomtak egy gombot, a megjelenítő képernyőjén kijelzett egy csillagot a bal- vagy a jobboldalon aszerint, hogy a gombnyomás után előállított első szám nulla vagy egy lett. A kísérleti személyek azt a feladatot kapták, hogy mindig az egyik oldalon állítsanak elő csillagot (hogy melyiken, azt a kísérlet előtt maguk választhatták ki), vagyis hogy a gombot lehetőleg mindig olyan "jó pillanatban" nyomják meg, amikor a következő csillag a kiválasztott oldalra kerül. Nem azt mondtam azonban nekik, hogy a csillagok váltakozása véletlenszerű, hanem azt, hogy egy bonyolult stratégiát követ, amelyet ők tudatosan nem ismerhetnek fel, de a váltakozást egy darabig figyelve "intuícióval" ráérezhetnek. Mivel (tanárszakos) főiskolai hallgatókként pszichológiát is tanultak, nem volt nekik idegen a gondolat, hogy tudattalan következtetéssel az ember képes lehet ilyesmire, legalábbis bizonyos mértékig. Világos, hogy ekkor minél fejlettebb valakinek az intuíció-készsége, annál több találatot fog elérni, tehát a csillag annál többször jelenik meg a kiválasztott oldalon. Prekognícióról meg egyáltalán parapszichológiáról szó se esett; igazából az egész "álcázásra" az intuíció-sztorival épp azért volt szükség, hogy ezek említését elkerülve megelőzzem a különben várható vitákat és ideológiai gyanakvást a kísérlettel szemben. Egyébként a kísérletnek nyilván úgy is lett volna értelme, ahogy álcázásul előadtam, ha a 0 és az 1 váltakozása tényleg követett volna valamilyen stratégiát, szóval nem volt nehéz a dolgot elhinni. A lányok szemlátomást el is hitték, és kíváncsiak voltak saját intuíció-készségükre; pláne, hogy egyszer-egyszer a "tanár úr" is beszállt velük versenyezni. (Mellesleg a tanár úr, egy fiatal pszichológus, a legjobb prekogníció-eredményt érte el az összes kísérleti személy közül; úgy látszik, öt még jobban ösztönözte a versenyhelyzet, mint tanítványait.) Az összesített eredmény természetesen pozitív lett - a nem-szándékos prekognícióra nem ezt a példát mondanám el, ha másképp történt volna, hiszen az irodalomban van elég sok -, nyolc-százezred szignifikancia-szinten, amely már fizikusszemmel is elfogadható. (Az eredmény kisebb, mint tízezreléknyi valószínűséggel származhat véletlen ingadozásból.) Ez a kísérlet egyébként nem a szándékolatlan vétel kimutatását célozta - hogy mit, arról természetesen beszélek még -, csak felhasználtam benne a pszi-hatásoknak ezt az akkor már ismert tulajdonságát.

Módszertanilag a nem-szándékos adás és vétel lehetősége igen kellemetlen következményekkel jár. Képzeljünk el például egy pszichokinézis-kísérletet állatokkal, amelyben a feladat egy véletlenszám-generátor jeleinek befolyásolása, mondjuk az, hogy több nulla legyen, mint egy: amikor nulla jön ki, az állat jutalmazó ingert kap, amikor egy, akkor büntetést. Itt természetesen olyan véletlengenerátort kell alkalmazni, amelynek jelei nemcsak matematikailag véletlenszerűek, hanem fizikailag is, például kvantumfolyamat hozza őket létre. Helmut Schmidt ilyen kísérletet végzett is csótányokkal (a csótány más területeken is igen kedvelt kísérleti állat, talán mert könnyű hozzájutni), úgy, hogy 0 jelre nem történt semmi, 1-re viszont az állatok áramütést kaptak. A nyilvánvaló elméleti feltevésre rácáfolva egyértelmű pszi-hibázás jött ki statisztikusan szignifikáns 1-többlettel, vagyis a csótányoknak több áramütést kellett elszenvedniük, mint amennyi a véletlengenerátor normális működése alapján dukált volna nekik. Schmidt később megismételte a kísérletet lényegében változatlanul, és az eredmény ugyanaz lett. Ő maga nem tartotta kizártnak, hogy a kapott pszi-hibázás valamilyen komplikált módon a csótányok ügyetlenségéből származott: például "a létért való harcban ők sosem találkozhattak áramütéssel, így nem alakulhatott ki bennük a megfelelő reagálás képessége" (Journal of Parapsychology, 34. kötet, 261. oldal). Ez természetesen hibás érv: csótányokat ragyogóan lehet tanítani áramütéssel, akár még úgy is, hogy egy-egy idegdúcukat izolálva csak az általa vezérelt testrész (pl. láb) helyzetét kondicionálják. A parapszichológusok körében általános az a sokkal kézenfekvőbb nézet, hogy a pszichokinézis forrása itt valószínűleg maga Schmidt volt. Aki annyit mindenesetre elismert máshol, hogy nem kedveli a csótányokat... Valóban: ha már tudjuk, hogy pszi-hatást az ember anélkül is produkálhat, hogy tudatosan akarná, akkor a kérdés inkább az, hogy nem-szándékos alkalmazását egyáltalán el tudjuk-e kerülni olyan esetekben, amikor az eredményben gyakorlatilag vagy érzelmileg érdekeltek vagyunk. A mindennapi életben az ilyen "kóbor" pszi-hatások nyílván nem sokat számítanak, hiszen ritkák és gyengék a sokkal markánsabb egyéb hatásokhoz képest. Parapszichológiai kísérletben viszont maga a mért jelenség ugyanilyen gyenge, tehát a kísérletvezető pszi-hatása az eredményt jelentősen torzíthatja. Annál is inkább, mert a parapszichológusok nagy része eleve "tehetséges" ilyen hatások kiváltásában, hiszen sokuknál a téma iránti érdeklődést épp a velük történt spontán esetek váltották ki. Mindez nemcsak elméleti lehetőség: számos kísérleti eredményt és még inkább a köztük gyakran tapasztalható különbségeket lehet leglogikusabban a kísérletvezető pszi-alapú hatásával magyarázni. Sőt, nemcsak a kísérletvezetőével, hanem a kísérletben részt vevő egyéb személyekével is, pl. azokéval, akik az eredményeket számolják vagy a számolást ellenőrzik, előkészítik a kísérleti eszközöket stb. (Ezért igen fontos a parapszichológiában, hogy ha valamilyen külső körülmény vagy személyiségjellemző hatását mérjük, a mérést mások is megismételjék, lehetőleg az előzőtől eltérő prekoncepcióval.) Bármennyire szeretnénk is módszertanilag, hogy a mért hatást hozzá lehessen rendelni egy-egy jól elkülöníthető forrás-személyhez vagy személypárhoz, a vizsgált jelenség természete ezt nem teszi lehetővé. A kísérlet összes részvevője egyetlen rendszert alkot, ahol a köztük fellépő spontán pszi-hatások nem küszöbölhetők ki: az eredményt a részvevők elvárásainak és indítékainak eredője határozza meg a köztük lévő normál kommunikáció és a pszi-hatások által közvetített kommunikáció csatolása révén. Kissé sarkítottan fogalmazva: ha adott a kísérlet célja, pl. hogy két meghatározott ábra- vagy véletlenszám-sorozat között a véletlennél több egyezés legyen, és a cél megvalósítására törekvő személyek (a kísérlet összes részvevője) aktuális állapotukban - még nem tudjuk, mitől és hogyan - alkalmasak pszi-hatás létrehozására, akkor a cél megvalósul, de ezt nem lehet egyedi (személyes) hatásokhoz rendelni. A pszi-jelenségeknek ezt a tulajdonságát, szintén Helmut Schmidt kifejezésével, úgy jellemzik, hogy ezek a jelenségek célvezéreltek. Jegyezzük meg ezt a fogalmat, mert még többször találkozunk majd vele más összefüggésben is.

A pszi-hibázásnak van egy speciális esete, amely közelebbről vizsgálva igen tanulságosnak bizonyul. Már az ősidőkben (parapszichológiáról szólva ez kb. a harmincas-negyvenes éveket jelenti) észrevették, hogy ábraválasztások hosszú sorozataiban a találatarány időben igen gyakran romló tendenciájú: ha mondjuk clairvoyance-kísérletben egy vevő minden nap végzett száz próbát egyfolytában, és tíz nap után ezek közül a napi első és második ötveneket vonták össze egymással, akkor az első ötvenekből álló ötszáz sokkal jobb volt a másodikok ötszázánál. Az utóbbi gyakran még a szignifikáns pszi-hibázás szemtelenségét is megengedte magának. Először kézenfekvőnek látszott a magyarázat: a kísérleti személy nyilván hamar megunja az egyhangú találgatást, és egy idő múlva nem tud kellőképpen odafigyelni. Ez a "motivációs" hipotézis néha még ma is felbukkan az irodalomban, és józan ésszel nem tagadhatjuk, hogy van létjogosultsága. Saját kísérleteim "ősidejében" - 1968 és 70 között - magam is vezettem ábraválasztásos sorozatokat, ahol a próbák száma előre rögzítve volt, és a vevőkön néha egyértelműen látszott, hogy a sorozatok vége felé már pokolba kívánják az egészet. A pszi-hibázás imént vázolt esetei után (gondoljunk például az ellenszenves kísérletvezetőre) ezen az alapon még az is érthető, hogy a találatszám ilyenkor miért mehet a véletlen alá. A helyzet azonban mégse ilyen egyszerű. Részben új kísérletekben, részben több régi újraelemzésével a találatszám időfüggésének bonyolultabb fajtái is kimutathatók voltak, amelyekre a "motivációs" hipotézist csak elég erőszakoltan lehetett alkalmazni. Elég gyakori például, hogy a hatás időszakos felerősödéseit mintegy visszahatásként a pszi-hibázás periódusai követik, amitől a találatszám ciklikusságot mutat. Másrészt vannak esetek, amikor a motiváció szintjét több-kevesebb biztonsággal becsülni lehet (akár egyszerűen a kísérletvezető szubjektív megítélésével, amikor önkísérletben ő maga a vevő), és ilyenkor nem mindig igaz, hogy a pszi-hibázás a viszonylag motiválatlan időszakokban lép fel. Amikor az én első prekogníció-kísérletem számítógépi programját megírta egy barátom (nekem még nem volt gépem akkoriban), és kipróbáltam egyetlen este egy négyszáz-próbás sorozattal, akkora pozitív eredmény jött ki, hogy alig hittem el; másnap aztán a következő négyszáz majdnem ugyanakkora pszi-hibázást eredményezett, szépen kiegyenlítve az elsőt. Nekem ne mondja senki, hogy mikor a nagy siker után nekiültem a második sorozatnak, nem voltam eléggé motiválva! Akkor már inkább elhiszem, hogy valamiféle tudattalan szorongás volt bennem, hogy vajon meg tudom-e a sikert ismételni; ami viszont nem érvényes azokra a kísérletekre, amelyekben azért az elején sincs látványos eredmény. Egy szó mint száz, lassan tért hódított a felismerés, hogy ezekkel a jelenségekkel szemben a pszichikumban felléphet egy reaktív gátlásfolyamat is. Vagyis egy olyan folyamat, amely a pszi-hibázás eddig vázolt fajtáitól eltérően nem azért lép működésbe, mert a személynek egyéb, a pszi-hatástól független bajai vannak, hanem kifejezetten azért, mert a személy ilyen hatást produkált. Mint ahogy az antitestek felszaporodnak a vérben, reakcióként a nekik megfelelő idegen anyag jelenlétére; innen a "reaktív" elnevezés.

A pszi-jelenségekkel szemben fellépő gátlás létezésére elég meggyőző közvetett bizonyítékkal szolgált Martin Johnson svéd és Erlendur Haraldsson izlandi pszichológus egy több évig tartó, szisztematikus kísérletsorozatban. Minden kísérleti személynél két változót mértek: találatarányt clairvoyance-kísérletben, és az úgynevezett "Védekezési Mechanizmus Teszt" (VMT) pontszámát. Ez utóbbi egy elég bonyolult pszichológiai teszt, amelyet eredetileg pilóták alkalmasság-vizsgálatára fejlesztettek ki Svédországban. Lényegében azt méri, hogy az ember mennyire védekezik tudattalanul a fenyegető információ tudomásulvétele ellen. (Pilótáknál ez igen fontos; sok baleset azért következik be, mert a veszély első jeleit a pilóta nem veszi tudomásul, pedig módja volna rá. Ma a VMT-t több ország hadseregében alkalmazzák, miután egy 1978-as felmérés a pilóták VMT-pontszáma és későbbi baleseteik gyakorisága között meglepően erős összefüggést mutatott ki.) Minél nagyobb egy személy VMT-pontszáma, annál kevésbé hajlamos a fenyegetés tudattalan elhárítására, más szavakkal, annál inkább hajlandó a veszélyt tudomásul venni. Kis pontszám viszont erős elhárítási tendenciára, vagyis a fenyegető információval szembeni erős gátlásfolyamatra utal. Ennek megfelelően Johnson és Haraldsson a kísérletekben azt a hipotézist vizsgálták, amely szerint nagy VMT-pontszám nagy clairvoyance-találatszámmal jár, és viszont: ez statisztikailag azt jelenti, hogy a VMT-pontszám és a találatszám között pozitív korreláció van.

A VMT értékelési fázisában az adható pontszámok bizonyos határok között az értékelő szubjektív megítélésétől is függnek. Ezért ha összefüggést keresünk egy másik változóval, az értékelőnek nem szabad tudnia, hogy az értékelt személy a másik változó szerint "hogy áll": ha tudná, önkénytelenül torzíthatná a VMT-pontszámot a hipotézisnek megfelelő irányba (vagy épp az ellenkezőbe, ha a hipotézissel történetesen nem ért egyet). Vagyis például a nagy találatszámú személyeknek hajlamos volna nagyobb VMT-pontszámot "kielemezni" a teszteredményből. Hasonlóan, mivel minden parapszichológiai kísérletben a kísérletvezető viselkedése erősen befolyásolhatja az eredményt - emlékezzünk a pszi-hibázás idevágó típusára -, neki pedig a VMT-pontszámokat nem szabad tudnia. Az ilyen, a kísérletvezetőket kölcsönös "tudatlanságban" tartó eljárást a pszichológiában kettősvak-eljárásnak hívják, és alkalmazása mindig nagyon ajánlott, amikor változók közötti korreláció méréséről van szó.

Ezzel az eljárással Johnson és Haraldsson tíz kísérletet végzett (Hollandiában, az USÁ-ban és Izlandon), összesen 347 személlyel. Ahogy ezt a mi szakmánkban már megszoktuk, nem minden egyedi kísérletben mutatkozott pszi-hatás. Ez nem meglepő már csak azért sem, mert a vizsgált személyek száma is általában elég kicsi volt; a VMT elkészítése körülbelül ugyanannyira strapás és időigényes, mint a mi Ganzfeld-próbáink. Ahol viszont találtak statisztikailag 0.05-nél erősebben szignifikáns korrelációt a VMT-pontszám és a clairvoyance-találatszám között (négy kísérletben), ott az mind pozitív volt; és a tíz kísérletet összesítve a pozitív korreláció szignifikancia-szintjére 0,00028-at, azaz durván három tízezredet kaptak. (Emlékeztetőül: ennyi a valószínűsége annak, hogy az összesítésben kapott pozitív korreláció csak véletlen ingadozás következménye.) Egyébként a korreláció iránya egy kivételével pozitív volt azokban a kísérletekben is, ahol nagysága nem érte el az öt százalékos szignifikancia-határt. Mindez tehát nyomós érv amellett, hogy legalábbis a pszi-eredetű információ tudatosulásával szemben valóban érvényesül egy aktív gátlásfolyamat a pszichikumban. Erről egyelőre többet nem mondhatunk; pedig érdekes volna tudni, hogy ez a gátlás tényleg csak az információ tudatosulásával szemben érvényesül-e, vagy esetleg már az információ nem-tudatos vételével szemben is.

Eddig a pszi-jelenségeknek csak néhány pszichológiai jellemzőjéről írtam, közülük is csak azokról, amelyeket a magam részéről a legfontosabbaknak vagy a legmegbízhatóbban igazoltaknak tartok. Foglaljuk össze röviden: ezek a jelenségek igen instabilak, erősségük nagy véletlenszerű ingadozást mutat látszólag állandó körülmények között is; a pszichikum nem-tudatos működésében jelennek meg; ebből következik a pszi-hibázás jelensége, beállítódási és hangulati tényezők nehezen kézbentartható hatásai, és az, hogy nem-szándékosan is felléphetnek; ezért nem rendelhetők egy-egy jól definiált személyhez vagy párhoz, hanem az adott helyzetben mindenki befolyással lehet rájuk, akinek a helyzethez köze van; megnyilvánulásukkal szemben a pszichikumban valószínűleg reaktív gátlás érvényesül. Összefoglalóan még annyit tennék hozzá, hogy ezek a sajátosságok minden eddig vizsgált pszi-jelenségre egyformán érvényesnek látszanak, tehát telepátiára, clairvoyance-re, prekognícióra (ezeket hívják együttesen és valószínűleg hibásan "érzékszerveken kívüli érzékelés"-nek) és pszichokinézisre egyaránt.

A "millió dolláros kérdés" persze az, hogy vajon mi történik itt fizikailag? Ezt most kivételesen nemcsak fizikusi elfogultságom mondatja velem: még pszichológusok is, ha kérdeznek ezekről a dolgokról, igen gyakran ilyenfajta kérdésekkel kezdik. Hogy én miért kezdtem mégis néhány pszichológiai tulajdonsággal, az a közbeszúrt módszertani problémákból sejthető: ezek a problémák szolgálhatnak ugyanis (legalább részben) a parapszichológusok mentségére azért, hogy a pszi-jelenségek fizikai természetéről miért van olyan botrányosan kevés ismeretünk ma is. A fizikában mindenekelőtt a vizsgált jelenségre vonatkozó stabil és mennyiségi jellegű tapasztalati tényanyaggal kell rendelkeznünk ahhoz, hogy különféle szintű elméleti általánosításokat tehessünk. Ehhez a jelenségeket mérni kell a megfelelő mérőeszközökkel és mérési módszerekkel. Esetünkben a mérés mindig emberek vagy ritkábban más élőlények viselkedésének megfigyelését jelenti, tehát a pszichológiai tényezők a maguk (fizikában példátlan) komplexitásával kikerülhetetlenül "útban vannak". Nos, gondoljuk csak el, hogyan lehetett volna kidolgozni elméleteket mondjuk a fény természetére, ha a fényt csak bizonyos emberek látnák, néha-néha, amikor épp a megfelelő hangulatban vannak hozzá, más fénydetektorokkal pedig egyáltalán nem rendelkeznénk... (A fizikában történetesen előfordult hasonló szituáció: a kvantumelmélet hőskorában a fény kvantumosságát egy Vavilov nevű szovjet fizikus igen kis intenzitású fény ingadozásainak emberi észlelésével kutatta, mert akkoriban még ez volt a legérzékenyebb módszer. De persze akkor már megvolt az elmélet objektívebb mérésekre alapozva, Vavilov kísérletei csak néhány megerősítő adalékkal szolgáltak.) És mégis: mindezzel együtt szinte biztos, hogy a legfontosabbat már tudjuk a pszi-jelenségek fizikájáról. Mégpedig azt a negatívumot, amit a "Kezdetek" című fejezetben előlegeztem Schmidt első kísérleteinek leírásánál (akkor még csak prekognícióra vonatkozóan): ezekben a jelenségekben két fizikai eseménysor között olyan kapcsolat létesül, amelyet nem közvetít oksági lánc.

Előre kell bocsátanom, hogy ez a negatívum önmagában még nem volna igazán borzasztó. Pár éve meglehetős bizonyossággal tudjuk, hogy a természetben minden parapszichológiától függetlenül vannak nemkauzális korrelációk. Ezeket a kvantummechanika a rá jellemző szemtelenséggel már azelőtt megjósolta, hogy kísérletileg igazolták volna őket. Pszi-jelenségek esetében azonban a korreláció jellege más, mint a mikrofizikában, és bármilyen kínos, a nemkauzális korrelációknak ez a bennük megnyilvánuló fajtája nemcsak, hogy tökéletesen hiányzik a fizika mai világképéből, de valami olyasmi benne, mint az örökmozgó: egyenesen meg van tiltva. Mielőtt azonban létezéséért mégis elkezdenék a nevében mentegetődzni, lássunk néhány idevágó kísérletet.

A mi Ganzfeld-próbáinkhoz hasonló eljárást dolgozott ki két fizikus, Russell Targ és Harold Puthoff a már említett Stanford Research Institute International intézetben. Itt a telepatikus átvitel tárgya egy-egy valóságos helyszín, amit az adó egy meghatározott időpontban felkeres; a vevő ugyanakkor szabad benyomásokat közöl egy olyan kísérletvezetővel, aki se az aktuális helyszint, se a lehetséges helyszíneket nem ismeri. (Ezeket egy olyan személy állítja össze, akinek semmi más köze nincs a kísérlethez, és ő választja ki az aktuális célhelyszínt is véletlenszám-táblázat alapján.) Előre eldöntött számú - általában tíz körüli - ilyen próba után a vevő benyomásait tartalmazó magnószalagokat, feljegyzéseket és rajzokat egy harmadik kísérletvezető ("zsűri", amely persze több emberből is állhat) rangsorolja aszerint, hogy mennyire hasonlítanak az egyes helyszínekhez. Ő természetesen nem tudja, hogy melyik leírásnak melyik helyszínhez "kellene" hasonlítania. Így a kísérletben szereplő, mondjuk tíz helyszínhez előállít egy-egy tíz-elemű rangsort a benyomásokból. Ezt odaadja annak a kísérletvezetőnek, aki tudja, hogy melyik próbánál melyik helyszínen volt az adó, és ő megállapítja, hogy a célhelyszínt a zsűri hányadik helyre rangsorolta. Világos, hogy minél kisebbek ezek a sorszámok, annál jobban hasonlítanak egymáshoz a vevő benyomásai és a célhelyszínek, a többi leíráshoz viszonyítva. Az így kapott (mondjuk tíz) sorszám összegére egyszerű szignifikancia-próbát lehet végezni, hasonló módon, mint ahogy más kísérleteknél már leírtam, vagyis meghatározható, hogy a kijött sorszám vagy annál kevesebb mekkora valószínűséggel állhatna elő, ha a benyomások és a helyszínek között csak véletlen hasonlóságok volnának. Kétségtelen, hogy a statisztikus értékelésnek ez a módszere kissé túl konzervatív (alábecsüli a nem-véletlen hatás bizonyosságának mértékét), mert nem használja fel a helyszínek és a benyomások közötti hasonlóság részleteit akkor, ha a hasonlóságot a zsűri már megállapította a megfelelő benyomások első helyre rangsorolásával, ami ezekben a kísérletekben gyakori. A cikkekben közölt anekdotikus anyag alapján látszik, hogy az egyezés mértékéhez képest néha nevetségesen kicsi az a mondjuk 0.001 szignifikancia-szint, amit a kísérlet adott elsősorban a próbák kis száma miatt. Ezt a hátrányt azonban (a Ganzfeld-kísérlethez hasonlóan) kiegyenlíti az átvihető információ komplex és előre behatárolatlan jellege, ami a választási kényszer megszűnésével együtt a vevőben kedvező pszichikus állapotot vált ki a hatás eléréséhez. Az ilyen, úgynevezett "távérzékelési" kísérletek több, igen erősen pozitív eredményt adtak; a módszert kialakító stanfordi csoportnak pl. gyakorlatilag minden ilyen kísérlete sikeres volt, számos, mások (pl. Brenda és munkatársai) által végzett ismétléssel együtt, bár természetesen akadtak sikertelen ismétlések is.

Minket most nem az eddig vázolt alapkísérlet érdekel, hanem annak két speciális alkalmazása, ezért nem is terhelem az olvasó figyelmét az alapkísérletre vonatkozó számadatokkal.

Brenda Dunne és John Bisaha Chicagóban végeztek egy távérzékelési kísérletet úgy, hogy a vevő a benyomásait arról a helyszínről mondta el, ahova az adó 35 perccel később érkezett a 15-perces benyomás-rögzítési szakasz kezdetétől számítva. Itt nyolc próba volt, egy vevő kettőt, egy másik hatot végzett, és minden próbát más személy zsűrizett úgy, hogy a helyszíneket rangsorolta a benyomásokhoz; ez statisztikailag egyenértékű a fordított módszerrel. A kapott szignifikancia-szint 0,008 volt.

Az ilyen kísérletet prekognitív távérzékelésnek nevezik. Figyeljünk fel arra, hogy itt nem egy véletlen esemény prekogníciójáról van szó, hanem tapasztalati benyomásokéról. Továbbá, itt még kevésé lehet elkülöníteni a prekogníció alanyát, mint a választásos kísérletekben, mert az egész csoport (kísérletvezetők, zsűritagok) együttes munkájában minden mozzanat fontos; gondoljunk csak pl. a zsűri döntő szerepére. Volt a távérzékelési kísérleteknek olyan eredménytelen ismétlése, amelyben a sikertelenséget kifejezetten a zsűri figyelmetlenségének tulajdonították, mert mások utólag felfedeztek nyilvánvaló kulcsokat a benyomásokban a helyes párosításhoz; ezeket hivatalosan persze már nem lehetett az elemzésben felhasználni, mert ők időközben szerezhettek a megfelelésről normál információt is. Más kísérletben két független zsűri volt, és az egyiknél a hasonlóságok szignifikanciája 0,01 lett, a másiknál az eredmény teljesen a véletlennek megfelelő. A távérzékelési kísérletekben nem egyszerűen arra van szükség, hogy a benyomások leírása hasonlítson a célhelyszínhez, hanem hogy úgy hasonlítson, hogy a zsűri kognitív szokásai szerint a hasonlóság felfedezhető legyen. A vevőt kérdező kísérletvezető viselkedésében pedig, bár nyilván fontos a tapasztalat szerepe, valószínűleg vannak pszi-alapú ráérzések is, bár ezt kifejezetten mérni nem lehet, vagy legalábbis eddig nem próbálták; de megint csak tapasztalat, hogy az ilyen szempontból sikeres kísérletvezetők más parapszichológiai kísérletekben is képesek a hatás kiváltására. Ezután azt is vegyük észre, hogy a zsűri munkája itt nem prekogníciós jellegű tehát a komplex folyamatnak a prekogníció csak egyik, bár valószínűleg fontos eleme. A komplex jelleget 40 prekognitív-távérzékelési kísérletet összefoglaló közleményükben maguk a chicagói kísérletvezetők is hangsúlyozták.

Az előbb vázolt kísérlet egyik próbájában az adó nem ért oda a célhelyszínre a megadott időben, hanem csak húsz perccel később. Ezt a többi részvevő természetesen nem tudta. A hasonlóság a benyomások és a helyszín között ekkor is elég volt az azonosításhoz. Úgy tűnik tehát: nincs szerepe annak az információnak, hogy a vevő a benyomásait egy adott időben az adó által meglátogatott helyszínről szerezze. Csak az a fontos, hogy a célhelyszín egyértelműen specifikálva legyen. Itt ismét a hatás egész-jellege tűnik szembe, ugyanaz, amit más helyzetben a célvezéreltség kifejezéssel jellemeztünk. Sőt, bizonyos prekognitív-távérzékelési kísérletekben a lehetséges helyszínek közötti véletlen választást is a benyomások közlése után végezték, és a hatás ekkor is bejött; tehát eszerint az sem számít, hogy a célhelyszín mikor válik specifikálttá, a benyomások rögzítése előtt vagy után.

A következő kísérlet az előzők logikus kiterjesztése nagyobb távolságokra. Itt az adó Kelet-Európában, a vevő az USA Wisconsin államában tartózkodott a kísérlet alatt. A vevő a benyomásait (azonos időzónában mérve) 24,5 órával előbb tette meg, mint ahogy az adó a megfelelő célhelyszínre ért. A kísérlet öt próbát tartalmazott, és a zsűrinek a helyszínekről az adó által készített fényképek adtak információt. A független zsűrin kívül maga az adó és a vevő is rangsorolt; természetesen a másik anyagát mindkettő véletlenszerűen összekeverve kapta. Ez a két rangsorolás O,O25 szinten, a független zsűrié 0,05 szinten adott szignifikáns pozitív eredményt, ami a próbák kis számát figyelembe véve jónak mondható; az összesen 15 sorszámból hét közvetlen találat (vagyis egyes sorszám) volt, és háromnál egyik sem volt nagyobb. Kontinensek közötti távérzékelést mások is végeztek pozitív eredménnyel.

Nagy-távolságú kísérleteket természetesen választásos módszerrel is végeztek már régebben, és ezek között számos egyértelműen pozitív eredményű volt, noha (hasonlóan a rövidtávúakhoz) sok volt köztük a sikertelen is. 1965-ben a távolságfüggésre addig kapott adatokat összefoglaló felmérés az átvitt információ bitekben mért mennyiségének egyértelmű csökkenését mutatta ki a távolság növekedésével az adó és a vevő között. Az adatok nagy szórása miatt persze nem lehetett pontos matematikai függvényt meghatározni; legjobb közelítésnek egy -2/5 kitevőjű hatványfüggvény látszott. Később Kogan szovjet kutató és munkatársai az időegység alatt átvitt információmennyiséget mérték a távolság függvényében, és ők is csökkenést kaptak, míg Brendáék 334 prekognitív-távérzékelési kísérlet összesítésében (kb. 1600 km-ig) azt találták, hogy az általuk választott mérőszám (aminek a definíciója elég bonyolult, de valamiképpen szintén a hatás erősségét jellemzi) nem függ a távolságtól. Ezeknek az eredményeknek az értelmezésében azonban figyelembe kell venni, hogy a kísérletekben az adó és a vevő tudták, hogy mikor (körülbelül) mekkora közöttük a távolság, és szinte biztos, hogy emiatt saját elvárásaik jelentősen befolyásolták az eredményt. Emlékezzünk például a pszi-jelenségekben hívők és nem-hívők találatszámai között talált különbségre; nyilvánvaló, hogy ha valaki a hatás csökkenését várja növekvő távolsággal - ami elég természetes -, akkor a nagy-távolságú próbákban kissé "gyanakvóbb" lesz, és ez bőven elég lehet a hatás csökkenéséhez pusztán pszichológiai alapon akkor is, ha fizikailag a távolságnak akár semmi szerepe nincs. Másrészt, amint erre parapszichológiával foglalkozó fizikusok már régen rámutattak, ha nem találunk távolságfüggést például a találatszámokban vagy az átvitt információ mennyiségében, ez még nem azt jelenti, hogy az információt hordozó fizikai hatás távolságfüggetlen. Általában egy információt közlő jel intenzitása széles tartományon belül lényegtelen az információ érthetősége szempontjából: például Morse-kóddal egyformán érthető üzenetet küldhetünk reflektorral vagy gyufalánggal is. Egy szó mint száz, a távolságfüggésre vonatkozó kísérletek eredményeiből legföljebb azt a negatív következtetést vonhatjuk le, hogy a hatás semmi esetre sem csökken nagyon drasztikusan, és lehetséges, hogy a távolságtól egyáltalán nem is függ. Ez utóbbi lehetőség, bármennyire is abszurd a fizika eddigi tapasztalatai szerint, tulajdonképpen összhangban van egyrészt a parapszichológiában lépten-nyomon felbukkanó célvezéreltséggel, másrészt azzal a puszta ténnyel, hogy prekogníció létezik. Ha csak az a fontos, hogy a cél egyértelműen meg legyen határozva, és emellett lényegtelenek például az időviszonyok, akkor nem lenne csoda, ha lényegtelennek bizonyulnának a térbeli viszonyok is.

A pszi-jelenségek és az időbeliség közötti konfliktust a következő kísérlet az eddigieknél még élesebben mutatja. Említettem már a pszichokinézisnek azt a fajtáját, amikor valaki kvantumfolyamattal előállított véletlen számokat akar befolyásolni. Schmidt ezt a szituációt úgy ragozta tovább, hogy a befolyásolandó véletlen számok már készen vannak a szándékolt befolyásolás időpontjában, vagyis - tudom, hogy borzalmasan hangzik! - a pszichokinézis időben visszafelé hat.

Ez a kísérlet négy lépésből áll. Első lépés: egy kvantumfolyamatra épülő berendezés 201 nullát vagy egyet állít elő véletlenszerű sorrendben, ezt nevezzük egy menetnek. Az így kapott sorozatot magnószalagra veszik, majd a gép megismétli ugyanezt 140-szer, egymás után ugyanarra a szalagra. Ezután ugyanígy elkészít több hasonló szalagot, amelyek mindegyikén eszerint 140 menet van, egyenként 201 bináris (nulla vagy egy) véletlen számmal. Mindez automatikusan történik, a számok sorrendjét senki nem ismeri. Második lépés: véletlen számok táblázata alapján egy kísérletvezető a szalagokat két csoportra osztja: kontrollcsoportra és kísérleti csoportra. A beosztást meghatározó véletlen számok generálási módját (tehát az alkalmazott táblázatot) már azelőtt kiválasztják, mielőtt a szalagokat a véletlengenerátor elkészítené, de maguk a számok addig nem ismeretesek. Harmadik lépés: több nappal később a kísérleti szalagokat sorban egy kijelzőhöz csatolják, amely látszólag ugyanolyan, mint egy valódi véletlengenerátor kijelzője. Ez előtt ül a kísérleti személy, aki úgy tudja, hogy a sorban kijelzett számok akkor születnek, és próbálja őket a szokásos módon befolyásolni: vagyis arra törekszik, hogy az egyik szám (nevezzük ezt "kívánt" számnak) minél gyakrabban forduljon elő. A visszajelzés konkrét módja a kísérletben változó volt, mert különböző személyek különbözőt szerettek, és az ő komfortérzetükre Schmidt mindig nagyon vigyáz, de az ilyen részletek most nekünk nem érdekesek. Negyedik lépés: egy számítógéppel értékelik az elért találatokat (azaz a kívánt szám gyakoriságát) a kísérleti és a kontrollszalagokra is, az utóbbiakat véletlenszerűen párosítva az előbbiekhez.

A kísérletben összesen 832 kísérleti és ugyanannyi kontroll-menetet végeztek. Az eredmény: ha egy-egy menetet aszerint fogadunk el helyesnek vagy hibásnak, hogy a kapott véletlen számok többsége a kívánt szám volt-e, vagy a másik, akkor a kísérleti szalagok 832 menete közül 454 volt helyes és 378 hibás; ilyen vagy még aszimmetrikusabb eredmény véletlen esélye kevesebb, mint egy a kétszázhoz, vagyis a szignifikancia-szint kb. 0,005. A kontrollszalagokra a helyes menetek száma 409, a hibásaké 425, ami belül van a véletlen ingadozás várható mértékén. Schmidt ezt a kísérletet még kétszer megismételte, mindkétszer pozitív eredménnyel.

Maga Schmidt az eredményt úgy értelmezte, hogy a kísérleti személy visszamenőleg befolyásolja a véletlengenerátort, amely a jeleket a szalagon előállította. Ezt úgy hívhatjuk, hogy "retroaktív hatás". Később felvetették azt a lehetőséget is, hogy a pszi-hatás tulajdonképpen a szalagok csoportosításánál működik, vagyis a csoportosításban használt véletlen számokat előállító személy prekognícióval tudomást szerez a szalagokon majd létrejövő menetek többségi eredményéről, és aszerint határozza meg az alkalmazott (táblázatos) véletlenszám-sorozat kezdőpontját. Ez kétségtelenül igen komplex folyamat, amelyben prekogníció és clairvoyance keveredik, de mivel a hatások mechanizmusáról semmit sem tudunk, nem lehet eleve kizárni. Mindenesetre most önként adódik a kérdés: hogyan hat a pszi-hatások erősségére a feladat komplexitása? Összetettebb feladatnál az elért találatszám vajon kisebb, mint egyszerűnél? Logikusan valami ilyesmit várnánk, de az eddigiek után azért az ember gyanakszik: hátha a mechanizmus annyira célvezérelt, hogy a komplexitás talán nem is számít neki. Hátha mindig elég, hogy a cél egyértelműen adva legyen, és akkor a természet automatikusan megoldja a többit, azaz a "mélyben" lezajló és egyelőre ismeretlen folyamatok mindig idomulnak a feladat komplexitásához. Vagy legalábbis ezt teszik a komplexitás egy bizonyos tartományában, vagy egy bizonyos határ alatt. Végül is, az élő szervezetekben működik egy csomó homeosztatikus folyamat ugyanezzel a sajátossággal, és lehet ilyen rendszereket mesterségesen is előállítani. Léteznek például lépegető robotok, amelyek akkor se borulnak föl, ha a padló egy kicsit göröngyös, nem is beszélve a lépegető állatokról, önmagunkat is beleértve: az izületek és izmok vezérlése automatikusan alkalmazkodik a talaj egyenetlenségeihez.

Schmidt nem volna a mai parapszichológia legnagyobb alakja, ha mindez nem jutott volna rögtön eszébe, és nem végzett volna kísérletet a komplexitás-függésről is. Ez a kísérlet a következő. Egy véletlengenerátorral előállítanak megint nullákat és egyeket véletlen sorrendben, másodpercenként 30-szor. Három és egyharmad másodperc alatt ez 100 bináris számot (0 vagy 1) jelent; egy erre a célra készített áramkör meghatározza, hogy 0 vagy 1 volt-e többségben, és aszerint kiad egy jelet a berendezéshez csatolt kijelzőn, mondjuk felgyújt egy lámpát a bal- vagy a jobboldalon. A kísérleti személy a készülék működését nem ismeri, csak a kijelzést látja. Ugyanakkor a kijelzőhöz kapcsolható egy másik, lassúbb berendezés is, amely hasonló mechanizmussal három és egyharmad másodpercenként egyetlen bináris számot állít elő, de ő természetesen többségi-szavazat számítása nélkül, közvetlenül. Ez utóbbi tehát az "egyszerű" véletlengenerátor, az előző pedig a "bonyolult". Minden próba előtt egy másik céláramkör véletlenszerűen eldönti, hogy a kijelzőhöz éppen melyik készüléket csatlakoztatja; de ezt nem jelzi sem a kísérleti személynek, sem a kísérletvezetőnek, csak nyilvántartja, és külön-külön számolja a találatokat a két készülékre. A kísérleti személynek most is az a feladata, hogy az egyik, a "kívánt" számból többet kapjon, mint a másikból. A kísérlet alatt Schmidt természetesen rengeteg kontrollmérést végzett annak ellenőrzésére, hogy mindkét készülék valóban véletlenszerűen működik. 35 személlyel, a kétféle generátorra 1600 - 1600 próbával az jött ki, hogy bár az összesített találatszám szignifikánsan pozitív volt külön-külön mindkettőre, a köztük lévő különbség statisztikailag értékelhetetlenül kicsinek adódott.

Magyarul, a kísérleti személy lényegében egyformán tudta befolyásolni az "egyszerű" és a "bonyolult" generátort. Már ha egyáltalán befolyásolásról volt szó, és nem arról, mint amit az előző kísérletnél a szalagok "prekognitív" csoportosításával feltételeztek, hogy a kísérleti személy prekognícióval néha "ráérzett" a kedvező időpontokra (amikor tehát a kijelző következő jele a kívánt szám lett), és akkor indította a próbákat. Ha belegondolunk egy kicsit, világos, hogy ezzel a prekogníciós módszerrel valóban nem is várható különbség a kétféle generátorra kapott eredmény között, mert amit a személy "prekognizál", az egyszerűen a kijelzőn megjelenő szám (hiszen ő azt fogja látni), teljesen függetlenül annak fizikai eredetétől. A Schmidt által kapott "komplexitás-függetlenség" így tulajdonképpen érvet szolgáltat a prekogníciós értelmezés mellett.

Történetesen ezt a prekogníciós értelmezést is a Stanford Research Institute International-ban dolgozták ki, ahol egyébként ma a legnagyobb parapszichológiai labor működik. Az elképzelés fő propagálója, Edwin C. May, egyenesen azt állítja, hogy pszichokinézis nem létezik, vagy legalábbis az a formája nem, amit a véletlengenerátorokkal mérnek; szerinte minden ilyen eredmény értelmezhető vagy a próbák prekogníciós időzítésével, vagy a kísérleti és kontrollpróbák, ill. sorozatok clairvoyance és prekogníció segítségével végzett szortírozásával. Így is nevezte el a hipotézist: az "Intuitív adatszortírozás" hipotézise, az angol kezdőbetűk után IDS (Intuitive Data Sorting). Ez az IDS-modell rövid idő alatt igen népszerű lett, legalábbis olyan értelemben, hogy sokat beszélnek (beszélünk) róla, bár magántapasztalataim szerint Edwin May-en meg néhány közeli munkatársán kívül senki se hisz benne igazán. Főleg persze azért, mert a pszichokinézist már nagyon megszokták, meg nyilván befolyásolja őket Schmidt és néhány más "nagy öreg" tekintélye; pedig ha valóban lehet minden kísérlet eredményét IDS-sel értelmezni, akkor a hipotézist komolyan kell vennünk már csak a jó öreg "Occam-borotva" elve miatt is. "Occam-borotvának" azt az elvet nevezik, hogy a tudományban mindig az a hipotézis a jobb, amelyik ugyanazt a tapasztalati anyagot kevesebb alapfeltevéssel magyarázza, vagy szolgál a magyarázat alapjául. Mivel a prekogníció létezésére vannak a véletlengenerátoros kísérletektől független bizonyítékok is, az IDS-modell a pszichokinézis fogalmának megszüntetésével ezen elv szerint kétségtelenül előnyben részesítendő.

A bökkenő az, hogy Edwin May hipotézise az eredményekkel ugyan valóban maradéktalanul összhangban van, de csak azon az áron, hogy fel kell hozzá tételeznünk legalább ugyanakkora komplexitás-függetlenséget, mint a pszichokinézisről. Voltak ugyanis véletlengenerátoros kísérletek sok ezer próbával úgy is, hogy a kísérleti személy nem indította a próbákat külön-külön, tehát nem volt módja prekognitív időzítésre; ezekben a kísérletekben a véletlen számokat a berendezés automatikusan generálta egy adott ritmusban, a személy pedig csak ült előtte, bámulta a kijelzőt, és "azt szerette", ha mindig az egyik szám jön ki. May erre természetesen azt mondja: hiába, a sorozat elején valaki csak elindította az egészet, és a prekognitív időzítést az a valaki alkalmazta, előre megérezve az egész sorozat kedvező kezdőpontját. És egyáltalán, nincs olyan kísérlet, ahol ne volna ilyen "valaki" az eljárás valamelyik fázisában! Vagyis az intuitív adatszortírozás lehetősége mindig adott. Nos, ez igaz, de egy fontos következménnyel: ha csak IDS van és pszichokinézis nincs, akkor vagy az eredményeknek kell gyengülniük a belső indítások nélkül végzett, hosszú sorozatokban, vagy a prekogníciónak kell függetlenül működnie a feladat komplexitásától ahhoz, hogy ezek a hosszú sorozatok is ugyanolyan eredményesek legyenek, mint a rövidek.

Ezen a ponton érzem, hogy a dolog kezd logikailag elbonyolódni, és egy végső soron szórakoztatásra szánt könyvben tapintatlanság volna további érvek részletezése. Pedig épp ehhez a vitához szolgáltattam magam is tapasztalati anyagot azzal az intuíció-mérésnek álcázott kísérlettel, amelynek leírásánál ígértem, hogy a céljáról még bővebben beszélek... Így már csak erre az egyetlen kísérletre térek ki, és aztán megpróbálom összefoglalni a tanulságokat.

A szóban forgó kísérletben nem "igazi", kvantumfolyamatra épülő véletlengenerátort alkalmaztam, hanem olyat, amely a véletlen számokat számítással állítja elő, tehát amelyet fizikailag befolyásolni nem lehet. Így csak az IDS-mechanizmus állt a kísérleti személyek rendelkezésére ahhoz, hogy a megfelelő pillanatok eltalálásával a csillagot a kívánt oldalra hozzák ki. Másrészt a kísérleti személyek tudta nélkül nem egyedi véletlen számokat, hanem többféle hosszúságú sorozatokat alkalmaztam. Ők azt hitték, minden próba időpontját eldönthetik, de valójában ez csak minden sorozat kezdetére volt igaz; a sorozatokon belül a szám már megvolt, csak a kijelzés várt az ő gombnyomásukig. A különböző hosszúságú sorozatokban elért találatarányokat mérve tehát közvetlenül mérni lehetett a komplexitás hatását, anélkül, hogy erről bárki tudott volna, vagyis anélkül, hogy elvárások befolyásolhatták volna az eredményt. Ezenkívül, Schmidt kísérletével ellentétben itt a feladat komplexitása mennyiségileg is jellemezhető volt azzal az információmennyiséggel, amelyet az egyes sorozatok prekogníciós előrejelzéséhez használni kellett; ezt "információs komplexitás"-nak neveztem el, szemben a Schmidt által vizsgált "folyamat-komplexitás"-sal. Ebben a kísérletben egyértelműen igazolódott, hogy a növekvő információs komplexitás, ha csak az IDS-mechanizmus áll rendelkezésre, csökkenő találatarányt eredményez. Ez nincs ellentmondásban Schmidt eredményével, mert az ő "egyszerű" és "bonyolult" generátora az információs komplexitás szempontjából egyenértékű volt. Ellentmondásban van viszont May hipotézisével, amely szerint mindig elég egyetlen beavatkozási pont tetszőleges nagyságú hatás eléréséhez, még akkor is, ha ez az egyetlen pont csak nagyon nagy információmennyiség prekogníciós "beszerzésével" képes a szükséges adatszortírozásra. Másrészt nem biztos, hogy az eddigi tapasztalati eredmények értelmezéséhez erre a hipotézisre valóban szükség van: 332 véletlengenerátoros kísérlet összefoglaló elemzésénél kiderült, hogy a próbák számának növekedésével a találatarány akkor is csökken, ha a kísérletben "igazi", tehát elvileg pszichokinézissel is befolyásolható generátort alkalmaznak. Sőt, a csökkenést matematikailag pont az a függvény írja le, amit az IDS-hipotézisből kaphatunk azzal a további feltevéssel, hogy a véletlenszám-sorozatok prekogníciójában felhasznált információmennyiség nem függ a sorozat hosszától - ami a találatarányra vonatkoztatva megfelel az én komplexitás-kísérletem eredményének is. A kérdés tehát - hogy t. i. véletlengenerátor jeleinek "befolyásolásában" pszichokinézis vagy prekogníció működik - még nem dőlt el. De annyi mindenesetre biztos: bármi is a helyzet, a kauzalitással baj van. Ha az IDS-hipotézis igaz, akkor azért, mert a prekogníció önmagában nemkauzális korrelációt jelent, méghozzá olyat, ami alkalmas információ közvetítésére időben visszafelé. Ha a pszichokinézis-hipotézis igaz, akkor azért, mert Schmidt (és később mások) retroaktív pszichokinézist alkalmazó kísérletei is sikeresek voltak, vagyis olyankor is időben visszafelé haladó hatásról van szó.

Egyébként nem biztos, hogy ezt a kérdést egyáltalán el kell (illetve lehet) dönteni. Van ugyanis ennek a "mikro-PK"-hatásnak - így szoktuk rövidíteni a mikrofolyamatokra ható pszichokinézist - egy fontos sajátossága; pontosabban eddig úgy tűnik, ez a sajátosság általánosan érvényes rá. Mégpedig az, amire már utaltam egyszer a könyv elején: ezekben a véletlengenerátoros kísérletekben sem történik igazi "csoda", tehát a generátorból kijövő jelek sorozata mindig olyan, ami fizikailag lehetséges volna bármiféle befolyásolás nélkül is. Éppen ez adja az IDS-hipotézis elvi lehetőségét: ha a jelsorozat abszurd módon torzulna, tehát olyan volna, ami "magától" sohasem fordul elő, senkinek sem jutna eszébe feltételezni, hogy azt pusztán jó időzítéssel kaptuk, a generátorra kifejtett fizikai hatás nélkül. Ami "abszurd", az csak a kiválasztott vagy befolyásolt sorozatok egyébként lehetséges torzulásának korrelációja egy ember szándékával: mondjuk a sorozatok egyik felében több a nulla, a másikban több az egy, külön-külön csak annyival, amennyi a véletlen ingadozás miatt bőven lehetséges, de rendszerint pont akkor, amikor Mrs. Smith több nullát, illetve több egyet akar. Ez a korreláció az, amit egyértelműen mérni tudunk. Az a kérdés, hogy a korrelációt milyen hatás hozza létre - Mrs. Smith pszichokinetikus befolyása a generátorra, vagy ügyes prekognitív időzítése a próbák indításában - egy további logikai lépést jelent, amely nem biztos, hogy indokolt. Muszáj nekünk minden korrelációt valamilyen hatásra visszavezetni? Pláne akkor, amikor az adott korrelációt megvalósító hatás homlokegyenest ellentétesen működne (időben visszafelé), mint minden más hatás a természetben? Szerintem a legelemibb óvatosság arra int, hogy ez esetben minél kevesebb olyan dolgot tételezzünk fel a vizsgált jelenségről, ami a tapasztalatból közvetlenül nem következik. Vagyis az elméleti konstrukciókkal haladjunk igen megfontoltan, előbb keresve minél több szabályszerűséget, méghozzá lehetőleg mennyiségi szabályszerűséget a jelenség tapasztalati tényanyagában. Ez a munka lényegében csak most kezdődik: a parapszichológia eddig szinte kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy megbízhatóan igazolja a pszi-jelenségek létezését (többek szerint még ez sem sikerült neki), miközben a természetükről legfeljebb elhamarkodott és ideológiai indítékú feltételezésekkel élt. A hangsúly csak kb. a hetvenes évektől kezdve tolódik el lassan az utóbbi kutatása felé, és csak abban az igen kevés laboratóriumban, amelyben valódi tudományos munka folyik.

Így nem is érdemes rátérnem a fejezet címében jelzett további kérdésre: hogy mi az, amit nem tudunk. Egyszerűbb és majdhogynem reálisabb mindössze annyit mondani, hogy nem tudunk semmit. Tudjuk, hogy ezek a jelenségek léteznek; tudjuk róluk azokat a pszichológiai sajátosságokat, amelyeket itt vázoltam, meg még néhány másikat esetleg kevésbé biztosan; tudjuk, hogy fizikailag nem értelmezhetők a természetről alkotott jelenlegi fizikai világképünkben, és sejtjük, hogy determinánsaik feltárásában a kauzalitás helyén valamiképpen a célvezéreltségnek lehet döntő szerepe majd. Végeztünk néhány konkrét "próbafúrást" itt-ott talán időtálló eredményekkel, néhány fogalmat talán tisztábban értünk, mint korábban, vagy legalábbis jobban látjuk, hogy mit nem értünk bennük, feltétlenül sokat fejlődtünk módszertanilag, főleg a modern statisztikai eljárások alkalmazásában. De a lényeg még hátravan: átgondolt kísérleti programok a pszi-jelenségek belső összefüggéseinek feltárására, az eredmények feldolgozása egyelőre jelenség-szintű ("fenomenológikus") modellekben, csak annyi elméleti általánosítással, amennyit a mindenkori biztos tudásanyag megenged, a modellek alapján újabb konkrét kérdések felvetése, beépítésük a kutatási programokba, és aztán ezen az úton tovább.

Most előre kell bocsátanom egy igen kellemetlen dolgot, amiről aztán a könyv további része szólni fog, Amerikáról meg az ottani személyes élményeimről való impresszionisztikus fecsegésen túl. Nem biztos, hogy a parapszichológia képes lesz a fent vázolt program követésére, vagyis lényegében arra, hogy tudomány és áltudomány határán lavírozó, félamatőr tevékenységből igazi tudományos kutatássá váljon. Ez a kijelentés most bizonyára furcsán hat, hiszen eddig nem hagytam kétséget afelől, hogy "amit tudunk", azt a magam részéről elfogadom szilárd tudományos anyagnak, meg afelől sem, hogy szerintem a LAB-ban és a kevés hasonló intézményben valódi kutatómunka folyik. Ez mind így van, de ez csak az érem egyik oldala. Pontosabban, inkább a keskeny harmadik oldala a két "igazi" oldal között, amelyeket az általában "parapszichológiának" hívott és a pszi-jelenségeket okkult világképbe foglaló ideológiai mozgalom, illetve a jelenségek puszta létét is tagadó "racionális" elutasítás alkot. Közhely, és mint ilyen, igaz: a tudomány sem él elefántcsonttoronyban. Minden egyes tudományterület fejlődését befolyásolja társadalmi közege, kezdve azon a kemény befolyáson, hogy mennyi pénzt kap, egészen azokig a "lágy" befolyásokig, amelyek az egyedi kutatók ismeretségi köréből érkeznek és személyes véleményüket alakítják. Mikor én kimentem dolgozni Princetonba, a tudományos parapszichológiát szakmailag már elég jól ismertem. Ami mellbevágóan új volt, az épp a téma szociális környezete, kusza szövevényével pitiáner napi érdekeknek, ideológiai és vallási dogmatizmusnak, naiv önfeláldozásnak, jó szándékú ostobaságnak, elfojtott személyes komplexusoknak, és így tovább. És mindezen át az alapvető üzenet, hogy a meccs még teljesen nyílt: még lehetséges, hogy a mai parapszichológiából nem nő ki igazi tudomány.

Nézzünk tehát körül a terepen kicsit másképp, mint az előző két fejezetben. A nézelődés természetes kezdőpontja adott: 301 College Road East, Princeton, N. J. 08540.