 |
 |
 |
Lindával illik kezdenem, nemcsak azért, mert ő volt a titkárnőnk, és mint ilyen, a legfontosabb személy a környéken, hanem félig magyar származása miatt is. A mamája még beszélt magyarul (találkoztam vele), és majdnem úgy csinálta kedvenc káposztás cvekedlimet, mint ahogy saját nagyanyám szokta a születésnapjaimon.
Először húsz-huszonöt év közöttinek néztem, pedig volt már egy épp érettségiző lánya. Kellett hozzá néhány hét, hogy az amerikai nők életkorát meg tudjam tippelni, olyan cselesen elmaszkírozzák az arcukat, még azok is, akiknek nem volna szükségük rá; ez a festés, a "makeup", éppen olyan természetesnek hat, mint a "Járókelők" szoborfigurái. Ennek megfelelően, ha az ember már tudja, hogy amit lát, az nem az arc, akkor az egész nő kissé élettelennek hat tőle, legalábbis nekem. Lindával azonnal megkedveltük egymást, részemről már csak azért is, mert eleinte az ő angolját értettem legjobban a társaságból, meg ő segített nekem a letelepedés körüli teendőkben; hogy én is szimpatikus voltam neki, az akkor még nem volt világos, mert mindenki igen kedvesen és hajszálra egyformán viselkedett (kivéve a főnököt, de erről majd később), úgyhogy nem lehetett tudni, valójában mi van a "makeup" mögött. Vagy két hónap múlva derült ki - akkor is inkább Marta beszélt róla, nem ő -, hogy én állítólag minden apró segítségét az átlagnál sokkal szívből jövőbben köszöntem meg, még olyat is, ami hivatali kötelessége volt.
Itt mindjárt álljunk meg pár szóra a középosztálybeli fehér amerikaiak viselkedési stílusáról. Bizonyára sokan hallották már azt a kifejezést, hogy "keep smiling": mindig mosolyogj! Ez tapasztalataim szerint főleg nőkre vonatkozik, férfiakra inkább abban az enyhített változatban, hogy "sose panaszkodj"; abban éppúgy kötelező. Értelmiségi körökben ott is gyakran szidják a rendszert, különösen Reagan alatt, de olyat nem hallottam, hogy eközben bárki példálódzott volna saját kellemetlenségekkel, ahogy nálunk természetes. Nem: a rendszer lehet rossz (azért az se nagyon), de én tűzön-vízen át elégedett és sikeres ember vagyok. Olyannyira, hogy még apró hétköznapi bajaim sincsenek. Ha pedig nőről van szó, akkor nemcsak elégedett vagyok és sikeres, hanem szép is, és mivel egy nőtől az érzelemkifejezés nagyobb intenzitása várható el, mindezek fölötti örömömet folyamatosan jelzem egy sugárzó mosollyal. Ez nem karikatúra! ...Na jó, egy icipicit az, és persze vannak kivételek, Brenda például, de a nagy többségre valóban jellemző. Mindmáig nem tudom eldönteni, hogy ezt a "keep smiling" tradíciót végeredményben szeretem-e vagy nem, mert bármennyire taszít mindenféle szerepjátszás, egy kezdő külföldinek például igen meg tudja könnyíteni az életét azzal, hogy a társaságban sosem tapasztal agressziót, és az egész légkört mindjárt biztonságosnak érezheti. Végeredményben mi is rendszerint visszafogjuk magunkat, amikor legszívesebben odavágnánk, tehát inkább csak a tapintat fokozati különbségéről van szó. Másrészt épp Linda produkálta ennek a stílusnak egy számomra elég hátborzongató kinövését alig egy hónappal odaérkezésem után.
Akkor már tudtam, hogy ő nemcsak titkárnő igen profi minőségben, hanem a labor egyik tündérkéje is, Martával együtt; ők biztosítják a kísérletekhez szükséges jó hangulatot olyan viháncolással, amely tinédzserlányoknak is becsületére válna. A LAB elég kicsi volt ahhoz - tizenegy szoba a kutatóknak és a kísérleteknek, egy tanácsterem, egy könyvtár, meg a mellékhelyiségek -, hogy fel-felcsapó kacagáshullámaikat mindenütt hallani lehessen olyankor is, amikor csak ketten voltak együtt, hát még ha egy vagy több kísérleti személlyel. A Ganzfeld-próbákban majd mindig Linda volt az adó, ha a vevő nem hozott senkit magával, így ő is részt vett mindenben az ismerkedési ceremóniától a búcsúzási ceremóniáig. Nos, ezekben a napokban is a szokott vidám lendülettel folyt az élet, a Marta - Linda ikerpár a legjobb formáját mutatta, miközben Lindával én személyesen is igen kellemes és hasonlóan vidám beszélgetéseket folytattam reggelenként, mert általában mi érkeztünk legkorábban. És aztán egyszer nem jött. Megérkezett Marta, utána George, ők se tudtak róla semmit. Marta felhívta a lakását, hiába; aztán még telefonálgatott ide-oda, ő ismerte legjobban a családot meg általában Linda körülményeit, és végül megtalálta egy orvosnál. Akkor derült ki, hogy vagy egy hét óta alig elviselhető fájdalmai voltak a hátgerincében, és most, mivel már járni sem tudott, el kellett vinni egy úgynevezett chiropractor-hoz, aki a gerincbántalmak specialistája. Az egészből egy hétig nem vettünk észre semmit. Amikor megint bejött dolgozni, elég hamar, ugyanúgy folytatta, mint azelőtt: mosoly és kacagás változatos kombinációival... Még akkor is járt kezelésre, mikor én egy év múlva hazajöttem.
Az említett tradíció másik oldala, hogy nemcsak a saját bajunkat nem illik kimutatni, hanem másokét sem észrevenni. Annyit persze mindenki megkérdezett Lindától, hogy most már jobban van-e, és ő biztosított minket, hogy de még mennyire; ezzel aztán az egész LAB megkönnyebbülten levette napirendről a témát a legközelebbi váratlan betegszabadságig. Kivéve engem... Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én képtelen voltam átvenni ezt a stílust, pedig különösen a főnök, Charles ("Chuck") Honorton, gyakran orrom alá dörgölte az angol közmondást, miszerint "In Rome do as Romans do", vagyis "Rómában tedd azt, amit a rómaiak". Én bizony tudni akartam olyan zavarba ejtő részleteket is, hogy tulajdonképpen mi a baj, mit csinált vele az orvos, miben áll az utókezelés stb.; sőt, mivel cselgáncsozó meg tájfutó-edzői múltam miatt volt némi fogalmam az izületi bántalmakról, eleve nem hittem el, hogy már semmije se fáj. Először tényleg zavarhatta, hogy így okvetetlenkedem, de egyrészt nyílván elnéző volt a bárdolatlan külföldivel és nem intett le, másrészt, és ez a dologban a tanulság, egy idő múlva éreztem, hogy már inkább jólesik neki. Ez persze lehetne puszta illúzió a részemről, de valószínűleg nem az, mert hasonlóan jártam a többiekkel is (a kivételekről később): fokozatosan rájöttek, hogy nem is olyan rossz beszélni néha a "keep smiling" szerint elfojtásra ítélt problémákról. No nem egymással vagy nagyobb társaságban, csak velem négyszemközt. Otthon én elég dogmatikusan vallottam a kultúrák relativitásának elvét, vagyis azt, hogy minden életmód és életfelfogás egyenértékű egymással, és hogy nincs jogunk egyetlen szokást vagy akár egyedi cselekedetet elítélni azért, mert mi nem gyakoroljuk, ha egyébként senkinek se árt, vagy legalábbis nem árt jobban, mint a többi. Gondolom, érthető, hogy egy értelmiségi szükségesnek látja ezt az elvet gyakran hangsúlyozni itt Kelet-Európában. Ennek megfelelően eleinte a "keep smiling"-ot és összes függelékét is úgy fogtam föl, mint a viselkedési rendszer egy alternatíváját, eleve óvakodva az értékeléstől. Csak aztán gyanússá vált, hogy ezek a kifogástalanul mosolygó emberek, akik időjárás-jellegű témákról órák hosszat művészi semmitmondással tudnak beszélgetni, milyen kellemesen meglepődve veszik tudomásul egy személyesebb és élőbb kommunikáció lehetőségét, ha véletlenül alkalmuk van rá. Meg hogy micsoda fegyelmet igényel, hogy minden szót pontosan azzal a hangsúllyal mondjanak ki, ahogy illik. Azóta kételyeim vannak arról, hogy ez a kötelező mosoly valóban senkinek se árt. Kifelé talán nem, de befelé...
Reggelenként Marta szokott megérkezni harmadiknak. Lindával sportot csináltak abból, hogy a ruhájuk egymással összhangban legyen, anélkül, hogy összebeszélnének, és ez igen gyakran sikerült is nekik. (Nem utolsósorban azért, mert ha egyikük mondjuk zöld kockás blúzban jelent meg, a másik pedig lila csíkosban, azért pillanatok alatt találtak érveket arra, hogy miért stimmelnek ezek mégis. Én persze nem értek hozzá, talán valóban stimmeltek.) Különben is jól mutattak egymás mellett, mert Linda aránylag magas és némileg szocreál-stílusban megalapozott termetével szemben Marta pici volt, fekete és mozgékony, akár egy spanyol cigánylány; ez annyiban nemcsak hasonlat, hogy a szülei még Nicaraguából érkeztek, és ő is anyanyelvi szinten beszélt spanyolul.
Ezek voltak a kellemes reggeli laborpletykák percei a tanácsterem kávé- és teafőzőgépe körül. Az első hetekben ilyenkor is megmaradtunk a személytelen csevegés szintjén, amelynek Marta különösen mestere volt; de aztán én fokozatosan belecsábítottam őket illetlenebb témákba is, mint például hogy mit tudnak a főnök és Brenda ellenségeskedéséről, vagy arról, hogy miért ment el a LAB-ból egyszerre három kutató nem sokkal az én érkezésem előtt, és így tovább. Magyarországon ilyen dolgokról mindenki magától értetődően beszél, hiszen az ember meg akarja érteni, hogy mi történik körülötte, és akár tetszik, akár nem, az emberek cselekedeteit döntően személyes és érzelmi motívumok irányítják, nem pedig racionális meggondolások. Itt viszont a civilizált viselkedés rituáléjához hozzátartozik, hogy az érzelmek közül csak azoknak a létezését szabad tudomásul venni, amelyek előfordulhatnának egy vasárnapi újság képregény-mellékletében. Martánál a rituálé követése sajátos módon ötvöződött egy alapvető belső szabadsággal - persze idő kellett hozzá, hogy ezt észrevegye az ember, hiszen viselkedése látszólag a konformizmus iskolapéldája volt. Ő szemlátomást szerette a virtuóz semmitmondás nagy össznépi játékát, és azt a szórakozáson kívül a kreatív önkifejezés terepeként fogta fel. Ezt nemcsak én mondom: a látogatóinknak adott kérdőíven szerepelt egy kérdés, hogy az illető hol és hogyan éli ki alkotó hajlamait, és ennek kapcsán Marta egyszer megjegyezte, hogy számára az "emberekkel való foglalkozás" jelenti az ilyen lehetőségek egyikét. És meg kell adni, olyan őszinte átéléssel csinálta, mint a legjobb színészek. Előfordult, hogy egy reggeli csevegés közben megjegyezte nekem: "Tudod, Zóli (mind így ejtették, hosszú ó-val), én teljesen képtelen vagyok az alakoskodásra - ami a szívemen, az a számon". Közben finoman gesztikulált hozzá, ujjaival megsimogatva a levegőt az említett testrészek mellett, és világos volt, hogy abban a pillanatban mély meggyőződéssel átérzi, amit mond. Aztán tíz perc múlva, amikor már egész másról volt szó, a maga helyén megintcsak odaillően és hitelesen kijelentette: "Tudod, Zóli, én annyira szeretem az embereket, hogy sose tudok senkinek ellentmondani - ha valamivel nem értek egyet, akkor is úgy érzem, helyeselnem kell, nehogy a másik zavarba jöjjön". Ugyanazzal a mély meggyőződéssel, mint imént az ellenkezőjét. És az a csodálatos, hogy az efféle (gyakori) ellentmondások öt magát nem tették nevetségessé; valahogy azonnal nyilvánvaló volt, hogy beleillenek kedves és szeretetre méltó egyéniségébe, körülbelül úgy, ahogy a népmesék figurái is gyakran irracionálisan viselkednek, de ki bánja...
Elmondok egy jellemző esetet. Nálunk a LAB-ban az volt a szokás, hogy az ajtaját mindig mindenki nyitva tartja; az eddigiek után talán nem meglepő, hogy ha "szokás"-t írok, az gyakorlatilag kimondatlan, de kötelező szabályt jelent. Egyedül a főnök csukhatta be az ajtaját olyankor, ha külső látogatója volt, és hivatalos dolgokról beszélgettek, meg ha valamelyik szobában kísérlet zajlott. Különben mindnyájan mindig kénytelenek voltunk végighallgatni az összes telefont és egyéb beszélgetéseket; ez a rendszer állítólag nemcsak itt volt érvényben, és egyrészt hivatva volt kifejezni az amerikaiak közismert nyíltságát és őszinteségét, másrészt hatékonyan akadályozott minden olyan kommunikációt, amely ne adj Isten valóban nyílt és őszinte lett volna. No és történt egyszer, hogy Martát fölhívta egy barátnője Kaliforniából, ahol ezek a keleti-parti szabályok sokkal kevésbé érvényesek. Másnap reggel azt mondja nekem, tőle példátlanul feldúltan:
- Te tudtad azt, hogy itt nálunk kötelező mindig nyitva tartani az ajtókat?
- Hát persze - feleltem. - Miért, hiszen te is nyitva tartod!
- Mert rendszerint nincs okom rá, hogy becsukjam. Azt nem tudtam, hogy ha egyszer mégis megteszem, lecikiznek érte!
- Kicsoda cikizett le?
- Na mégis, mit gondolsz? Telefonáltam, és aránylag bizalmas dolgokról volt szó, és Chuck meg George ott beszélgettek Linda asztalánál, egész közel... Fél óra múlva, már el is felejtettem az egészet, egyszercsak bejön Chuck, és megkérdezi, mi a bajom. Mondom neki, mi volna, hát szokott nekem bajom lenni? Erre azt mondja, olyan atyaian, mint egy öreg kobrakígyó, hogy az előbb becsuktam az ajtómat, és abból gondolja, hogy valami nincs rendben!
- Nem értem, miért lepődsz...
- Csak várj! További pár perc múlva bejön George, pontosan ugyanabban a stílusban érdeklődni, hogy oké vagyok-e. Pedig biztos egymástól függetlenül csinálták, kizárt, hogy ilyen dolgokról beszéljenek egymással. Már Chucktól is fölment bennem a pumpa, hát mi közük van nekik az én ajtómhoz! George-nak aztán ezt meg is mondtam, mire ő meg volt sértve, hogy csak segíteni akart... Mit szólsz?! Az ember nem csukhatja be a saját ajtaját!
- Kérlek szépen... Én csak fél éve vagyok itt, de számomra ez majdnem ugyanannyi ideje világos.
- De hát miért? Ekkora marhaság!
- Természetesen igazad van...
- Tudod, Zóli, én igazán nem szoktam olyan dolgokról beszélni telefonon, amit ne hallhatna bárki. De ha egyszer mégis úgy jön ki a lépés, jogom van hozzá, nem? És ráadásul nem mondják meg egyenesen, hogy valami nem tetszik nekik, hanem hátulról jönnek ezzel a mibajoddal!
Ez a párbeszéd a szokásos reggeli háromszögelésünk alatt zajlott le. Rá jellemző jóindulattal megszólalt Linda is:
- Talán nem cikizni akartak, hanem tényleg azt hitték, valami bajod van...
- Ha nekem valami bajom van, akkor sikítok! Nem az ajtót csukom be.
Ez ugyan biztos nem volt igaz, Linda mégis tudomásul vette megértő pislogással.
- Az lehet a helyzet - mondtam én -, hogy ők már tényleg annyira megszokták ezeket a nyitott ajtókat, hogy fizikailag rosszul esik nekik, ha egyszer másképp látják... És a rosszallásukat tapintatos módon öntudatlanul úgy értelmezték, hogy talán te nem vagy jól.
- Hagyjanak engem békén!
Az egészben a legtanulságosabb Marta megdöbbenése volt a történtek fölött. Az ember azt hiszi, csak él vidáman és szabadon, és aztán derült égből ráébred, hogy még az ajtót se csukhatja be... Eszembe jut egy régi ismerősöm, egy 56-os "munkásmozgalmi mártír" gyermeke, akinek az apját a felkelők lőtték le; a srác (megbocsátható módon) már kamaszkorában mindig kiállt az épp érvényben lévő politika mellett gondolkodás nélkül, még olyan dolgokban is, amikben világos volt, sőt, azóta hivatalosan is világos lett, hogy enyhén szólva jobb megoldások is vannak. És aztán egyszer gyanúsan sokáig ácsorgott az apjáról is szóló emléktábla alatt (vagy emlékmű mellett, arra már nem emlékszem), és egy rendőr el akarta küldeni onnan; ő csak nézett bambán, hogy mért kellene odébbállnia, mire kapott egy pofont. Attól kezdve felhagyott a politizálással.
Martának volt pszichológus-diplomája, de kutatómunkát gyakorlatilag nem végzett, csak levezette a Ganzfeld-kísérleteket. Azokat viszont a szükségképp hozzájuk tartozó hangulatkeltéssel, amiről már beszéltem, és ami részéről jobb spontán emberismeretet kívánt, mint amit (gyanúm szerint) a pszichológiai tanulmányok adhatnak. Ha kutató lett volna, azt kellene mondanom: legalábbis az én ízlésemhez képest botrányosan zavaros nézetei voltak az általunk tanulmányozott jelenségekről. Időnként mutatott nekem könyveket meg folyóiratokat különféle távol-keleti elméletekkel, amelyekről elképzelhető, hogy eredeti formájukban még volt értelmük, de mire az amerikai ismeretterjesztő irodalmat elérték, tökéletesen összefüggéstelenné váltak. Ezeket már csak azért sem lehet érteni, mert tele vannak ismeretlen "szakkifejezésekkel", amelyeket természetesen nem magyaráznak meg; az ismerteket pedig - köztük szép számban fizikaiakat is - nemcsak, hogy metaforikus értelemben használják, függetlenítve egzakt jelentésüktől, hanem még a metaforikus értelmük is bekezdésről-bekezdésre változik, már ha a szövegből egyáltalán kihámozható. Marta valahogy olyan módon élvezte ezeket, ahogy a költészetet szokás, ami még nem lett volna baj; de közben meg volt róla győződve, hogy van nekik tudományos jelentőségük is, és hozzájárulhatnak a parapszichológiai jelenségek megértéséhez.
Példaként álljon itt egy bekezdés a "Holistic Living" című újság egy 1986-os számából, amelyet egy reggel direkt kimásolt nekem, mert úgy vélte, egy fizikusnak használható lesz: "Érdekes, hogy a huszadik század fizikája néhány dologban ugyanarra a következtetésre jutott, mint az ókori sámánok és varázslók. John Wheeler, a Princeton University fizikusa, arról a lehetőségről beszél, hogy egymás mellett, egyszerre, több fizikai Univerzum létezhet. Ez a gondolat a Heisenberg-féle határozatlansági összefüggésen alapul, amely forradalmasította a fizikát és az egész nyugati világképet... A fizikus erre a gondolatra matematikai következtetéssel jut, a sámán pedig közvetlen tapasztalattal, úgy, hogy személyesen keresi fel a párhuzamos Univerzumokat..."
Az még hagyján, hogy Wheeler évek óta nem Princetonban dolgozik, hanem a texasi Austinban, meg hogy már rég nem híve a "párhuzamos Univerzumok" elméletének, meg hogy ez az elmélet körülbelül úgy származik a Heisenberg-féle határozatlansági összefüggésekből, mint a gorilla a csimpánzból; ezek "csak" tárgyi tévedések. Természetesen azt sem kifogásolhatjuk, hogy a törzsi mitológiák világképében bizonyos transzállapotok "univerzumait" a hétköznapi világ univerzumával egyenértékűnek, azzal párhuzamosan létezőknek tekintik. De hogy az ilyen mitologikus univerzumokkal egy elméleti-fizikai konstrukciót azonosítsanak, az legföljebb egy rossz szójáték, és akkor még udvarias voltam. A teljes képhez hozzátartozik, hogy bár Marta lelkesen falta az efféle zöldségeket, hasonló lelkesedéssel helyeselt olyankor is, amikor George, Ephraim vagy én a tudományos pontosság és egyértelműség meg a fogalmak tisztaságának igényét hangsúlyoztuk... Tündérországban ezek a dolgok nyilván összeférnek.
Kicsit sajnálom, hogy George Hansen arcképének első vonását az ajtó-sztoriban kellett felrajzolnom. Való igaz, George nagyon szerette, ha körülötte minden pont aszerint gömbölyű vagy négyszögletes, ahogy a rendes amerikaiak világában kell, de emellett az egyik legjóindulatúbb fickó volt, akit valaha ismertem; és ez persze összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint hogy valaki mekkora lelki könyökvédőket visel. Valójában annyira jóindulatú volt, hogy mások kedvéért néha még a könyökvédőiről is el tudott feledkezni. Egyszer például együtt autóztunk egy távolabbi antikvár könyvesboltból visszafelé, és én megláttam az út mellett egy faiskolai lerakatot, tele örökzöld bokrokkal; ha csak annyit mondok, hogy itthon van egy 350 négyszögöles kertem, érthető, hogy rögtön be akartam menni az elvileg (szombat délután lévén) zárt, de kerítés nélküli területre, hogy körülnézzek. George először úgy megrémült, mintha mondjuk nyers szalonnát készülnék enni kenyérrel és hagymával. Hiszen most zárva van. Hiszen ez magánlaksértés. De hát nem nyúlok hozzá semmihez, mondtam. Akkor is... Az ember nem megy be ilyen helyre ilyenkor. Mint ahogy nem megy át a piroson se, függetlenül attól, hogy van-e forgalom. Meg hátha mégis itt van valahol a tulajdonos, és balhézni fog. Dehogy fog, mondtam, majd látja, hogy mennyire tetszenek nekem a portékái. Sőt, talán el is beszélgetünk róluk, elvégre én is egy kicsit kertész vagyok! Mindig nagyon jól szót értettem a faiskolásokkal. A vége az lett, hogy ő is bejött velem, és végighallgatta lelkes botanika-előadásaimat; bár gyanítom, inkább csak azért tette, hogy megvédjen, ha a hallatlan impertinencia miatt mégiscsak belém akar csapni egy villám.
De még ha szükségét is érezte, hogy a kizökkent vagy kizökkeni készülő világrendet helyileg helyreállítsa (mint Marta ajtajának esetében), általában akkor is nagyon tapintatosan járt el. Például én kezdettől rühelltem autóval járni az Egyes Számú Főút reggeli csúcsforgalmában (pláne két karambol után), és egy idő múlva az az ötletem támadt, hogy biciklivel járok be a LAB-ba. George ehhez a következőt jegyezte meg, nagyon szelíden: "Hm... Az nemigen volna lehetséges. Gondold el, itt nincs zuhanyozó, és ha a kerekezéstől megizzadnál, bizonyára szörnyű érzés volna, hogy a szagot nem moshatod le." Akkor szerencsére már tudtam, hogy a művelt amerikaiakat a spontán testszaggal éppúgy ki lehet kergetni a világból, mint a spontán viselkedéssel, vagy talán még jobban. (Idézet egy tévéreklámból: "Ha ezt a dezodort használod, napközben bármikor föl szabad emelned a karodat!") Így rögtön értettem a szóból, bár a második közúti "eseményem" után - mikor a biztosító két hétig latolgatta, hogy megjavíttassa-e a kocsit, vagy az árát fizesse ki -, ezzel együtt biciklivel mentem be néhány nap, de nagyon óvatos, garantáltan izzadtságmentes tempóban.
George közel velem egykorú volt, nem sokkal innen a negyvenen, és eredeti foglalkozása szerint mérnök, amit némi büszkeséggel gyakran emlegetett is. Amikor például egy másik könyvesboltban felhívtam a figyelmét egy új Márquez-regényre, rámnézett, és megfellebbezhetetlen öntudattal azt mondta: "Mérnökök nem olvasnak szépirodalmat." (Emlékeznek a Micimackó-ból: "A tigrisek nem szeretik a mézet!") Határozottan úgy érezte, mérnöknek lenni komoly kötelezettségekkel jár. Például azzal, hogy az ember mindenben a maximális pontosságra törekedjen és legyen tisztában a részletek jelentőségével. Ilyen szempontból attól függetlenül mérnöknek tartotta magát, hogy több éve főállásban parapszichológiai kutatással foglalkozott; és ha "a mérnökök" valóban olyanok, amilyennek szerinte lenniük kell, bizony nem ártana, ha a parapszichológiában sok volna belőlük. Ő volt az, aki minden cikkben utánaszámolt minden unalmas statisztikának - amit például én hajlamos voltam elbliccelni, abban a hitben, hogy a szerző jól csinálta, pedig ez a mi szakmánkban egyáltalán nem volt kézenfekvő (természetesen a "normál" pszichológiában sem). Két amerikai szakfolyóiratunk - a Journal of Parapsychology és a Journal of the American Society for Psychical Research - gyakran küldött neki kéziratokat elbírálásra, amelyek egy részét én is elolvastam George értékelésével együtt; az esetek többségében szigorúbb volt, mint én lettem volna. Majdnem minden bírálatot azzal fejezett be, amúgy Cicero-módra, hogy "több mérési adat kell, és részletesebb bontásban". Azt hihetné az ember, hogy ezzel sok ellenséget szerzett, pláne, hogy a konferenciákon élőszóban sem fukarkodott a kemény módszertani kritikával, mégis majd mindenkivel jó viszonyban volt. A megbírált kollégák sokszor maguktól küldtek neki későbbi cikkeket, hogy véleményt mondjon róluk még a hivatalos publikáció előtt. Ez nem elsősorban a terület etikai színvonalára jellemző, hanem George egyéniségére és stílusára: olyan átütő jószándékkal tudta kipécézni még az önmagunk által megbocsáthatónak ítélt, apró pongyolaságokat is, hogy igen nehéz lett volna megharagudni rá. Arról nem is beszélve, hogy rendszerint vitathatatlanul igaza volt, bár ez tudóskörökben ritkán akadálya annak, hogy a kritizált személy sértve érezze magát.
Sokat tanultam tőle, nemcsak statisztikát és számítógépes szimulációt (messze földön ő tudott legtöbbet például a véletlenszám-generátorok disznó trükkjeiről), hanem mindenféle gyakorlati dolgot is ahhoz, hogy az amerikai életben eligazodjak. Hamar rájöttünk, hogy több szempontból egymásnak vagyunk teremtve: a LAB-ban meg Brendáéknál mindenki más enyhén szólva nem szimpatizált a matematikával meg a természettudományokkal, a számítógépekhez is csak mi értettünk annyira, hogy például gépi kódban is programozzunk (ha muszáj), de főleg, hogy mi ketten tudtunk aránylag tárgyilagosan és előítéletek nélkül vitatkozni politikáról, szociológiáról, vallásról és egyéb általános témákról akkor is, ha a nézeteink történetesen különböztek. Ami egyébként gyakran nem is derülhetett ki, mert a menetrend szerint én általában kérdeztem valamit, George elkezdte magyarázni a saját felfogásában, és a továbbiakban én már csak az ő magyarázatának logikai gyengeségeibe kötögettem bele a jobb megértés kedvéért. Ezeket a beszélgetéseket főleg azért szerettem, mert George a Myers - Briggs-féle típusbeosztás szerint erősen konkrét és tényekhez tapadó gondolkodású volt, és sose elméletekkel öntött nyakon, hanem saját tapasztalatait meg statisztikai felmérések eredményeit sorakoztatta fel viszonylag kevés általánosítással. Rengeteg embert ismert, és az országban rengeteg helyen járt még mérnöksége idején, mint út- és hídtervező cégek alkalmazottja. Amikor pedig parapszichológus lett, közvetlen és kíváncsi természete miatt hamar kiépült egy csomó kapcsolata különféle spiritiszta körökkel, "pszichikus" lelki tanácsadókkal, ufológusokkal, jósokkal stb., szóval az okkultizmusnak azzal a széles és népszerű szubkultúrájával, amelytől én az előző fejezetben a tudományos parapszichológiát elvi alapon élesen elválasztottam, de amely a maga részéről minket is saját (bár kissé a családi hagyományoktól elrugaszkodott) gyermekének tekint, és amelynek, mint később még beszélek róla, rokoni vonzalma nem is egészen viszonzatlan. Néha, mikor szokott tárgyilagos stílusában továbbadott nekem egy-egy sztorit valamelyik ilyen ismerősétől, aki rendszeresen társalgott kísértetekkel vagy sétautat tett egy repülő csészealjon, én csak fogtam a fejem, hogy "de hát... ez az öreglány félig bolond, nem?", mire ő azt mondta ugyanolyan mérnöki hangon: "Valószínűleg teljesen bolond. De olyan rendes meg barátságos; én kedvelem."
Most lássunk egy kissé komplikáltabb arcképet. Vagyis kettőt gyors egymásutánban, mindjárt ki fog derülni, hogy miért.
Az egyik Ali. Ez jelen esetben nem arab férfi-, hanem amerikai női név, elég gyakran találkozni vele. Ali harminc évesnél valamivel idősebb elvált asszony volt, pár hónappal előttem került az intézetbe, és a Ganzfeld-kísérletek utólagos kiértékelésével foglalkozott; a vevő benyomásaihoz próbált egy automatikus feldolgozási rendszert kialakítani, amellyel a benyomások és a képek (illetve filmrészletek) egyezéseit objektíven mérni lehet. Ez a feladat a "mesterséges intelligencia" tárgykörébe tartozik, amelyben máshol már előbb is dolgozott. Ali igen határozott egyéniség volt; amikor például az említett autókarambol után huzakodnom kellett a biztosítóval, telefonon rendszeresen ő tárgyalt a nevemben, és nem kis részben az ő érdeme, hogy végül majdnem a kocsi teljes árát kifizették. Már ahogy bejelentkezett a telefonba (hallottam elégszer, lásd ajtó-sztori), rezzenéstelen alt hangjával úgy hatott, mint valami menő ügyvéd, nemkülönben ahogy alkalmazta a jogi nyelv különféle formuláit - amelyeket én persze ritkán értettem, sőt, lehet, hogy nem is mindig a legodavalóbbak voltak, de amilyen önbizalommal mondta őket, az tartalomtól függetlenül képes volt elsöpörni az ellenállás nagy részét. Egy csomó más dologban is segített nekem, akárcsak George, sőt, amikor elköltözött az albérletéből egy önálló garzonlakásba, örököltem tőle az illető szobát, a réginél sokkal közelebb a LAB-hoz, és majdnem fele annyiért. Másoknak is mindig segített, ha alkalma volt rá, pontosabban ha alkalmat talált rá, mert ő az ilyen alkalmakat kifejezetten kereste, bár sohasem tolakodóan. Előfordult például, hogy késő este, mikor egyedül dolgoztam bent, fölhívott telefonon, hogy a rádió ilyen és ilyen csatornáján most kezdődik Beethoven kilencedik szimfóniája, ha esetleg meg akarnám hallgatni. Tudta, hogy szeretem a zenét, vele voltam például azon a bizonyos cikádás hangversenyen; azt már igazán nem sejthette, hogy kb. tizennyolc éves korom óta ritkán vagyok a Kilencedik pátoszához való hangulatban. Alinak már a szülei is tudósok voltak, és neveltetéséhez például hozzátartozott, hogy megtanították repülőt vezetni; egy időben tagja is volt egy önkéntes repülőmentő-szolgálatnak abban a körzetben, ahol laktak. Egyszóval, ő tényleg nagyon hasonlított ahhoz az önálló, felszabadult, ideális amerikai nőtípushoz, amelyet némely európai írók már régóta példának állítanak a feudális hagyományokkal terhelt Óvilág mindkét nemű olvasói elé.
A kettős portré másik tagja Anna. Így írják, mint mi, csak egy n-nel ejtik, és kicsit á-san elhúzzák az első a-t. Alival egykorú volt, és a maga módján ő is típus, azzal a különbséggel, hogy inkább szatíraszerzők tollára való. A középosztálybeli, művelt amerikai nő rituálisan előirt viselkedését olyan végletes tökéllyel gyakorolta, hogy az még a különben szintén illemtudó többieknek is egyszerre volt röhejes és hátborzongató. Ottani évem vége felé, mikor Lindával és Martával már igen szemtelen dolgokat is megengedtünk magunknak (meg egymásnak) négy- és hatszemközt, Marta időnként utánozta őt, ahogy ugyanazt a mondatot - pl. "szép időnk van ma, ugye?" - képes elmondani tízszer hajszálpontosan azonos módon, három oktávon átívelő búgással és hörgéssel fejezve ki a mondat obligát üzenetét: "Én most is nagyon boldog vagyok, és nagyon szeretlek titeket, és remélem, hogy mindebben nagyon egyetértünk!" Vagy ahogy végigmegy a szobán tízszer hajszálpontosan azonos koreográfiájú kar- és csípőlengetéssel, amely elvileg igen kecses és nőies (tagja volt egy helyi tánctársulatnak), gyakorlatilag azonban csak annak találgatására ösztönzi az embert, hogy vajon mikor fog végre hasraesni... És akkor még nem beszéltem a szövege tartalmáról, amely nemcsak, hogy mindig az aktuális helyzet leginkább előirt formulája volt, hanem rendszerint nélkülözte még a megengedett egyéni variációkat is; vagy olyan módon próbált a szövegbe stílust vinni, hogy attól csak még keresettebbnek hatott. Valahogy ez volt leginkább taszító az egész csajban, minden szempontból: hogy az itt különben elvárt és mások által is gyakorolt egyenviselkedést nem tudta a megszokott dolgok természetességével előadni, mint a többiek. Róla egyfolytában lerítt, hogy szerepet játszik, méghozzá tehetségtelenül. És mivel ebből a rosszul játszott szerepből egy pillanatra sem volt hajlandó kilépni, az embernek az volt az érzése, hogy nála aztán biztos semmi saját egyéniség nincs a szerep mögött.
Kérem, próbálják egymás mellett elképzelni ezt a két nőt, Alit és Annát: egyik a környék legszimpatikusabb egyéniségei közé tartozik, akit csak tisztelni lehet határozottságáért és önállóságáért, és szeretni segítőkészségéért, másik egy TV-reklám (méghozzá amerikai TV-reklám) karikatúrája, akinek a viselkedésén a környezete hangulattól függően egyfolytában vagy csak vigyorogni, vagy csak vicsorogni tud (de leginkább a kettőt egyszerre). Elképzelték? Nos, akkor most képzeljék el őket együtt, egyetlen személyben, és akkor lesz némi fogalmuk Aliannáról.
Aliannára mindaz maradéktalanul érvényes volt, amit Aliról és Annáról írtam. Ennek megfelelően engem például folyamatos bűntudatban tartott: Alit nyilvánvalóan szeretnem kellett volna, annál is inkább, mert a segítségét gyakran igénybe vettem - a visszautasítás már csak udvariasságból sem jöhetett szóba -, ezzel szemben Annától folyton fölkeveredett a gyomrom. Az már természetes, hogy az így kialakult érzelmi konfliktus (bár erről aztán pláne nem tehetett) csak még ellenszenvesebbé tette, amitől viszont a bűntudatom tovább fokozódott. Linda és Marta ezt a dilemmát is a tündérek határtalan dialektikájával oldotta meg: ők egyszerűen és tiszta szívből utálták (na igen, a gyomor közelebb van a szívhez, mint az agy), és aztán bemagyarázták maguknak, hogy Alianna igazából nem is olyan jóindulatú meg segítőkész. Sőt, nagyképű, rátarti, arrogáns... Erről megint eszembe jut egy irodalmi archetípus, Feuchtwanger "Csúnya hercegnő"-je, aki uralkodhatott bármilyen bölcsen és igazságosan, alattvalói gonosznak tartották pusztán azért, mert viszolyogtak a külsejétől. Apropó, külső... Hadd mondjak el egy kis történetet, amely Kaliforniában, a Parapsychological Association azévi világkonferenciáján játszódott le. Diákszálláson laktunk, több faházban, és én reggelenként kimentem kocogni meg egyúttal körülnézni a környéken, még mielőtt a többiek elkezdték volna a napot. Egy ilyen alkalommal látom, hogy nem egyedül vagyok koránkelő: egy távolabbi ház előtt egy tréningruhás srác karategyakorlatokat végzett igen impozáns, gyors mozdulatokkal. Kéz- és láblendítései úgy hasogatták a levegőt, hogy suhogásukat szinte hallani lehetett. Épp arra vitt az út, és ahogy közelebb értem, kiderült, hogy a "srác" nem más, mint Alianna... A repülővezetésen meg a színpadi táncon kívül többek közt karatézott, méghozzá a karate egy olyan válfajában, amelynek lényege a feltétlen uralom nemcsak a test, hanem az érzelmek és indulatok fölött is. Szinte már a bemutatkozásnál kifejtette, hogy különösen az utóbbit milyen fontosnak tartja egy civilizált ember életében. Az eredményt naponta megcsodálhattuk; különösen az volt félelmetes, amikor néha elhatározta, hogy lazítani fog, és ezt rendszerint nagy mosollyal be is jelentette mindenkinek, ahogy kiment sétálni a LAB körüli parkba. Séta közben ilyenkor talán még a szokásosnál is tudatosabban és ellenőrzöttebben mozgott, arcán a feszült összpontosítás kifejezésével, hogy szinte láttuk, amint magában összeszorított foggal ismételgeti: "most laza vagyok, laza vagyok..." No meg mindebben félelmetes az is (sőt, az félelmetes leginkább), hogy az ő agyonfegyelmezett viselkedése csak a túl merev előadás miatt volt kirívó, a lényeget tekintve pontosan a követendő ideált fejezte ki.
A sors furcsa iróniája, hogy Aliannának végül is nem Anna- hanem Ali-tulajdonságai miatt kellett távoznia a LAB-ból, nem sokkal az én egy évem lejárta előtt. Chuck, a főnök, körülbelül az egyetlen személy volt a környéken, akinek nem állt fel tőle a hátán a szőr - az ő stílusa hasonlóan merev és formális volt, csak ő nem vigyorgott és nem illegette magát hozzá -, és bár egy-két megjegyzése szerint szerette volna, ha Alianna gyorsabban halad a munkájával, arra még nem volt példa, hogy valakit ilyen okból kirúgjon szerződésének lejárta előtt. Igen ám, de az alapítványnál, amelytől a pénzt kaptuk, nyugdíjba ment az igazgató, és bejelentették, hogy a pénz nemsokára megszűnik, mert utódai inkább másra akarják fordítani; úgyhogy nekünk pénzforrás után kellett néznünk. Chuck közismerten nem szeretett ilyen dolgokkal foglalkozni, hacsak tehette, kihúzta magát a gyakorlati szervezőmunka alól, ezért logikus volt, hogy a pénzfelhajtásban mások is segítsenek neki.
- Én ilyet már csináltam - mondta Alianna, mikor erről beszélgettünk. - Szólok Chuck-nak, hogy szívesen körülnézek új lehetőségek után, és ha akarja, tárgyalok is a megfelelő emberekkel.
- Hát, én biztos vagyok benne, hogy jól menne neked - mondtam, emlékezve például a biztosítómmal folytatott tárgyalásaira. - De azért a helyedben óvatosabb volnék.
- Miben?
- Abban, hogy ezt felajánljam a főnöknek. Szerintem dühbe gurul tőle.
- Ugyan, miért?
- Én eddig egyetlen alkalommal javasoltam neki valamit, ami hivatalosan az ő hatáskörébe tartozott, és akkor is majd megütötte a guta.
- Igazán? Mit javasoltál?
- Nem is javasoltam, inkább csak tettem egy óvatos megjegyzést. Már tudtam a többiektől, hogy ilyesmiben vigyázni kell. Tervezett egy új kísérletet, és azt mondtam, hogy erre talán nincs nálunk elég ember.
- És ő?
- Azt felelte: ez nem a te dolgod, ezt kizárólag ÉN döntöm el. De olyan pulykaméreggel, amilyet errefelé ritkán látni. Aztán mindjárt kirobogott a szobából. De különben is mindenki tudja, hogy milyen kényes a tekintélyére!
- Azt is tudja mindenki, hogy ő nem szeret foglalkozni adminisztrációval meg szervezéssel.
- Hát, ahogy gondolod...
- Nem lehet ilyen rövidlátó, mikor a LAB jövője forog kockán! Én bizony megpróbálom. De természetesen nagyon nagyra értékelem, hogy figyelmeztettél, és nagyon-nagyon hálás vagyok érte!
Ez az a fajta szöveg, plusz persze a hangsúly, amitől nekem rendszerint megmozdul a gyomrom. Pláne, ha mosolyognom illik közben. Alianna időnként azt is hasonló szenvedéllyel megköszönte, hogy az ember mondjuk elment mellette a folyosón anélkül, hogy véletlenül fellökte volna. Nem vagyok biztos benne, nem fogadtam-e némi tudattalan elégedettséggel, hogy eszerint megkísérli kirúgatni magát... Még aznap sikerült neki, természetesen azzal a "hivatalos" indoklással, hogy az Alapítvány döntése miatt a munkabérekkel is takarékoskodnunk kell. Amit némileg cáfolt például a főnöknek az a kívánsága, hogy én maradjak ott még egy évig; bár igaz, olcsóbb munkaerő voltam Aliannánál, aki már kezdetben olyan Ali-stílusban lépett föl, hogy magasan a legtöbbet kapta az egész társaságból.
Chuck Honortonról szólva közbe kell szúrnom egy kis parapszichológia-történelmet. Ő ugyanis a pályafutását még J. B. Rhine legendás durhami laboratóriumában kezdte - egyetemi tanulmányait hagyta abba, hogy ott dolgozhasson, mikor Rhine felajánlotta neki -, és közös ismerőseik szerint Rhine erős egyéniségének hatása mindmáig feltűnően érződött rajta. Közvetve valószínűleg magam is ennek köszönhettem, hogy a LAB-ba meghívott dolgozni; mert nem sokkal előbb rövid időn belül hárman hagyták ott, és hirtelen több hely lett, mint amennyit a neki megfelelő színvonalú, épp állástalan kutatókkal betölthetett volna a hazaiak közül.
Egy szintén Durhamben dolgozó finn parapszichológus szerint Rhine legjobban Sztálinhoz hasonlított: "Mindkettőnek sűrű a haja, mindkettő igen merev, autokratikus és hatalmaskodó - csak Sztálinnak több tankja van." (D. Brian: "The enchanted voyager", J. B. Rhine életrajza, 1982, 277. oldal.) Ezt a véleményt az életrajzírónak maga Honorton idézte, egyetértőleg; aztán hozzátette: "Ma, hogy nekem is van saját laboratóriumom és beosztottaim, már jobban megértem öt. Az embernek korlátozott mennyiségű idő, pénz és munkaerő áll rendelkezésére; a mi szakterületünk még mindig igen törékeny, és még mindig támadás alatt áll... Rhine tekintélyelvű stílusa és mások ötleteivel szembeni türelmetlensége az egész kutatást módszertanilag igen keskeny csapásra korlátozta harminc évig, de közben képes volt kifejleszteni az alapvető követelményeket, elfogadtatni bizonyos alapfogalmakat, és általában, elindulni a nullpontról. Ezt akkor senki más nem érhette volna el." (D. Brian: id. mű, 278. oldal.)
A "keskeny csapást" a kártyaválasztásos telepátia- és clairvoyance-kísérletek meg a kockadobásos pszichokinézis-kísérletek jelentették. (Az utóbbiakban a kockákat egy gép dobja föl, és a kísérleti személy repülés közben azt akarja, hogy azok előre meghatározott számra essenek le.) Honorton már akkor ígéretesebbnek tartotta a Ganzfeld-hez hasonló eljárásokat, ahol egyrészt szándékosan kiemelik a vevőt a szokásos tudatállapotból (a Ganzfelden kívül pl. hipnózissal, relaxációval, vegyszerekkel stb.), másrészt a választ nem rögzítik előre egy adott ábracsoport tagjaira, hanem a vevő szabadon fantáziálhat. Rhine hallani sem akart ilyen kísérletekről, bár Honortont személy szerint nagyra értékelte. "Jó laborvezető lehetett volna belőle" (D. Brian: id. mű, 277. old.), mondta már azután, hogy sorozatos nézeteltéréseiket követően felmondott neki. Jellemző, hogy az akkori kilenctagú stábból hatan előre megfogadták, hogy ha Rhine bármelyiküket kirúgja, mind elmennek, de Rhine-t ez a legkevésbé sem befolyásolta: Chucknak távoznia kellett, a többiek betartották a megállapodást, és az intézetben átmenetileg Rhine feleségén és lányán kívül egyetlen kutató maradt (de ő sem sokáig). Ekkor került oda Helmut Schmidt, ám hamarosan ő is összekülönbözött Rhine-nal és elment, akárcsak előtte és utána szinte mindenki egy vagy két éven belül. Említést érdemel viszont, hogy ezeknek az embereknek a többsége továbbra is megtartotta nemcsak érdeklődését a parapszichológia iránt, hanem a módszertani szigornak azt a feltétlen követelményét is, amit a területen Rhine honosított meg, és amit sokáig gyakorlatilag egyedül képviselt.
Külsőleg Chuck a legkevésbé sem keltett Sztálin-asszociációkat: kicsi volt és közel gömb alakú, nem egyszerűen piknikus alkat, hanem testi hibás, erősen deformált mellkasi csontozattal. Egészségileg sem volt rendben, néha hetekig egyfolytában nem tudott bejönni dolgozni. Ennek megfelelően a tekintélytartást sem juttathatta kifejezésre mondjuk úgy, hogy verte volna ököllel az asztalt, mint példaképe annakidején. No meg különben is ő már a "keep smiling" korszakában nőtt fel, és tudta, hogy kell viselkedni itt a keleti parton. Nem is tiltotta meg kifejezetten, hogy munkatársai azt csinálják, amit jónak látnak; nekem már a legelső "üzleti tárgyalásunkon" egyértelműen azt mondta, hogy minden kísérletemet a saját elgondolásaim szerint tervezhetem meg, és ehhez tartotta is magát. A meglepetés akkor ért, mikor elkészítettem az első két kísérletem számítógépi programjait (ez két, viszonylag egyszerű játék volt véletlengenerátorokkal), és elkezdtem az adatgyűjtést velük. Akkor egyszer bejött a szobámba, és körülbelül azt kérdezte:
- Ugye, nem vagy abban a hitben, hogy amit most csinálsz, az kísérlet?
- Miért, hát nem az?
- Nem. Most csak kipróbálod a programot, hogy megfelelő-e.
- De hát azt már több százszor kipróbáltam úgy, hogy magam voltam a kísérleti személy.
- Mindegy, akkor most kipróbálod élesben. Itt hivatalos kísérlet csak az lehet, amit én megengedek.
- Oké, hát akkor ezennel engedélyt kérek rá. Ha lehet visszamenőleges hatállyal!
- Az nem olyan egyszerű. Nálunk van egy szabály, hogy a hivatalos kísérlet megkezdése előtt a programot ellenőriznie kell valaki másnak is. Az ember gyakran nem veszi észre a saját hibáit, és mint tudod, a mi szakmánkban úgyis annyi támadásnak vagyunk kitéve...
Ez az elv egyébként szerintem is helyes. Előzőleg gondoltam rá magamtól, csak a többiek szemlátomást nagyon el voltak foglalva a saját munkájukkal. Más programjának megértése még a mi kis Apple IIe gépeink BASIC nyelvén is napokat vesz igénybe, pláne, ha viszonylag bonyolult, sok grafikát tartalmazó játékprogramról van szó.
- Remek, ki fogja ellenőrizni, és mikor? - kérdeztem.
- Egyelőre senki. Más dolgunk van.
- De hát addig nem tudok dolgozni velük!
- Már hogyne tudnál. Most például kipróbálod, hogy a programok rendesen működnek-e.
- Azt már sokszorosan kipróbáltam!
- Ne vitatkozzunk ezen. A LAB-nak egyelőre mások a prioritásai, és kész. Várj türelemmel!
Természetesen nem vártam türelemmel, hanem megkérdeztem a többieket, hogy mi is a helyzet ilyenkor. Így derült ki, hogy Chuck gyakorlatilag mindenkivel ezt csinálja évek óta; akkor épp volt vagy három régebbi játékprogram ugyanebben a helyzetben, és mivel közben ő maga is csinál újabbakat, mások programjainak gyakorlatilag semmi esélyük rá, hogy valaha is sorra kerüljenek. Sőt, a cikkírásról is kiderült lényegében ugyanez: én elég hamar kettőt is írtam, ezeket ő természetesen el akarta olvasni, mielőtt kimennek az intézetből, ami szintén indokolt. Csakhogy valójában ezzel az ürüggyel rájuk ült a végtelenségig, illetve néhány havonta kért bennük egy-egy apró változtatást... Nekem eredetileg azt mondták, az a bizonyos három fickó nem szakmai, hanem "személyes okokból" hagyta ott a LAB-ot az elmúlt évben; hát most megtudtam, hogy a "személyes ok" döntően a főnök személye volt.
- Azért ne csüggedj - mondta George. - Én például már meg se próbálok eredeti dolgokat produkálni, mégis egész jól érzem magam. Tanulni mindig lehet, amennyit csak akar az ember: itt a könyvtár, itt az egyetem, itt vannak Rogerék, gyakran jön látogató máshonnan, például Ed May Kaliforniából, egy évre ez igazán nem kevés. Aztán majd otthon kísérletezel megint. Biztos összeszedsz itt annyi pénzt, hogy valami fejlett gépet hazavihess hozzá!
Nehogy félreértés legyen: Honorton kétségtelenül igen jó kutató, indokoltan a terület egyik vezéralakja. Először is, körülbelül mindent tud, ami a parapszichológiában az utóbbi kb. harminc év alatt történt, hiszen ebben az időben együtt nőtt fel vele (ő legalábbis felnőtt, és mindenesetre a parapszichológia is nőtt valamit). Másodszor, igen határozott módszertani elvei vannak, és a kísérletek összeállításánál a maximális gondossággal jár el. Ilyen dolgokban még azt se bánja, ha George apró részletkérdésekben tanácsot ad neki, például építve a számítógépek körüli nagyobb tapasztalatára. A részletek átgondoltsága és technikai kivitelezés szempontjából az általa tervezett, automatizált Ganzfeld-kísérlet talán a parapszichológia eddigi csúcsteljesítménye. Hasonló szigor érvényesül munkatársainak kiválasztásában. Ottlétem alatt volt még üres hely, és több jelölt látogatott be rendszeresen az intézetbe, hogy Chuck szakmailag megismerje és értékelje őket; abban a pillanatban, ahogy az illető valamiben nem bizonyult száz százalékig megbízhatónak, vagy nem mutatott kellő érzéket a tudományos kutatás szemléletéhez, máris ejtve volt. (Történetesen mindenki ebben az időben, kivéve egy részmunkaidős diáklányt, aki viszont nem akart végleg idejönni.) Harmadszor, bár ez természetesen csak szubjektív vélekedés lehet, mint ilyen viszont számomra elég döntő: Chuck-nak egyszerűen van egy csomó józan esze. A parapszichológiában divatosak a különféle egzotikus "elméletek" - olyan egzotikusak, hogy nem is érdemes rájuk szót vesztegetni, és nem is teszem -, amelyeknek átmenetileg gyakran bedőlnek még különben színvonalas kutatók is, vagy legalábbis nem veszik egyértelműen észre bennük a halandzsát. Chuck az ilyeneket mindig éppolyan automatikusan, mondhatni "gyomorból" elutasította, mint mondjuk én. Máskor viszont egy-egy megjegyzéséből világosan kiderült, hogy képes észrevenni egy gondolat érdemleges magját, ha van neki. Egyszóval, mint kutató parapszichológust én is nagyra tartom öt, csak beosztottjának lenni volt kellemetlen.
Velem persze valamivel nehezebben boldogult, mint a többiekkel, mert én gyakorlatilag nem függtem tőle egzisztenciálisan. Az mindenképp túl nagy botrány lett volna, ha Aliannához hasonlóan megpróbál kirúgni a szerződésem lejárta előtt, pláne, hogy a munkám szakmai színvonalát különféle külső embereknek is elég gyakran dicsérte. Így én megengedhettem magamnak, hogy folyton a nyakára járjak például a kísérletezési szándékommal, néha elég szemtelen stílusban; annál is inkább, mert világos volt, hogy erősebbek az idegeim, mint neki... Sőt, amikor a harmadik játékom is elkészült - egy "igazi" játék sok lövöldözéssel, amely kézügyességet és gyors reakciókat igényelt, szóval a prekogníciótól függetlenül is érdekes volt -, George a szabad idejében ellenőrizte, és aztán együtt odamentünk Chuck-hoz azzal, hogy eszerint hivatalos akadály már nem lehet. A huzakodás még így is eltartott egy darabig, például írásban meg kellett indokolnom, hogy miért pont azt a játékot csináltam, de végül is ő unta meg, és decemberben engedélyezte, hogy januárban (kilenc hónappal érkezésem után) elkezdjem az érdemi munkát.
Már csak Ephraimről nem beszéltem a kollégáim közül, de róla nem is nagyon fogok, mert nem sokkal odaérkezésem után kilépett; pszichiáter feleségének ajánlottak egy igen vonzó állást a kolorádói Boulderben, egyenesen a "Sziklás-hegység Nemzeti Park" szélén, és nem tudtak a csábításnak ellenállni. No meg, mint némi húzódozással bevallotta, itt Chuck mellett már unta ő is a banánt. Sajnáltam, hogy elmegy, mert ő volt a legeurópaibb beállítottságú a társaságban - akár még kinézésre is, a nagy rabbiszakállával - és ki is lógott közülük egy kicsit; "Ephraim sokszor túl mélyen átérezte a dolgokat, pedig az hülyeség", hallottam később róla, hogy kitől, azt tapintatból felejtsük el. Annyira persze már én is tapintatos voltam, hogy ne azt válaszoljam: de hiszen épp ez az! Később alkalmam volt őket Boulderben meglátogatni, és előre örvendeztem, milyen klassz lesz majd velük, annál is inkább, mert ez már számomra az év végén volt, és addig teleszedtem magam megbeszélni való élményekkel. Aztán ahogy fölmentünk az első hegyre, autóval mindjárt a hóhatár fölé, nyilván a gyors emelkedéstől olyan hegyibetegséget kaptam, hogy egész nap még a szememet is alig tudtam nyitva tartani, nemhogy "átérezzem a dolgokat", és még beszéljek is róluk angolul... Hiába, az embernek nem teljesülhet minden vágya Amerikában sem.
|
|
|