8. Nicsak, hát te vagy az?

Emlékszem, amikor először alkalmam nyílt a parapszichológia szakirodalmával komolyabban megismerkedni, már jóval saját első kísérleteim után, az körülbelül olyan élmény volt, mint mikor valakit lassan, centiméterről centiméterre jeges vízbe mártanak. Addig csak a telepátiáról tudtam, és már az is elég furfangos dolognak látszott; de csak annyira, hogy felizgassa bennem a kíváncsiságot, no meg a becsvágyat, hogy ide nekem, majd én megmagyarázom. Ráadásul azok a bizonyos első kísérletek konzekvensen pozitív eredményt adtak, úgyhogy talán megbocsátható módon azt hittem: a telepátia éppúgy előállítható kísérletileg reprodukálhatóan, vagyis tetszés szerint ismételhetően (ha elég ügyes a kísérlet módszere), mint mondjuk egy mágneses hiszterézisgörbe. Aztán az irodalomból kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van. Meg hogy a telepátián kívül létezik olyan, még furfangosabb jelenség is, mint például a clairvoyance. Ábrák zárt dobozban és mégis kitalálják őket... Meg hogy egy dobókockát gondolatilag irányítanak, hogy melyik lapjára essen le... De ez mind semmi a prekognícióhoz képest: megfordul az ok és az okozat sorrendje! Arra ugyan hamar rájöttem, hogy a prekogníciót nem muszáj így értelmezni, "csak" nem-téridőbeli kapcsolatként, de ez is épp elég abszurd volt. (Innen a "volt" akár el is hagyható.) Akkoriban egyszer azt álmodtam, hogy mászkálok egy nagy, bonyolult alakú épületben, rengeteg szobával, folyosóval meg lépcsőházzal, és valahányszor kinyitok egy ajtót kétszer egymás után, közben a mögötte lévő dolgok teljesen megváltoznak, úgyhogy képtelenség tájékozódni. Ezért igazán megértem, hogy ha valaki ugyanezeket az abszurditásokat ömlesztve kapja - például ebben a könyvben -, akkor még inkább úgy érzi, mint Pistike a zsiráfketrec előtt: ilyen állat nincs.

Ezért fontos, hogy kellőképp átérezzük azt a tanulságot, amire Einstein házáról szólva utaltam. "Mikor valaki elutazik mondjuk Kínába, nem meglepő, hogy ott egész más életstílust talál, mint amihez otthon hozzászokott. Az ember spontán tér-, idő-, és sebességfogalma (többek között) olyan fizikai környezetben alakult ki, amelyben fénysebesség körüli mozgások nem fordulnak elő, ezért ha kilépünk ebből a 'testünkre szabott' környezetből, nem várhatjuk el, hogy az adott fogalmaink feltétlenül használhatók maradjanak." Már ott jeleztem, hogy a kvantummechanika környékén ez a tanulság még szembetűnőbb; most egy példán megpróbálom ezt részletesebben érzékeltetni.

A példa John Wheeler híres gondolatkísérlete, az úgynevezett "késleltetett-választásos" kísérlet. Elrendezése látható a mellékelt ábra "A" részén. A fényforrásból kiinduló fényt egy féligáteresztő tükörrel kettéosztjuk, majd a két ágat úgy vezetjük, hogy azok egy másik féligáteresztő tükörnél újra egyesüljenek. Mivel a fény hullám, itt fellép az interferencia jelensége; hogy ez pontosan mi, azt most nem kell tudnunk, lényeg, hogy a fény útjába helyezett ernyőn sajátos csíkok együtteseként könnyen felismerhető. Ha a fény intenzitását fokozatosan csökkentjük, kiderül, hogy az ernyőn a fény nem folytonosan oszlik el, hanem mintegy "darabokban" jön, és ezek a "darabok" oszlanak el úgy, hogy a világosabb csíkok helyén több van belőlük, a sötétebbek helyén pedig kevesebb. Ezeket a "darabokat" fotonoknak nevezik.

Ha a fény útjába detektort helyezünk (az ábra B része), az is kiderül, hogy az egyedi fotonok az első tükörnél nem oszlanak ketté: a fotonok fele az egyik ágban megy, másik fele a másikban. Fél-fotont egyik ágban sem lehet észlelni. Eszerint a fotonok az első féligáteresztő tükörnél vagy derékszögben eltérülve az l. ágba, vagy egyenesen továbbhaladva a 2. ágba kerülnek véletlenszerűen. Mind az 1., mind a 2. ágba kerülés valószínűsége ötven százalék.

Mindebből egy furcsa helyzet következik. Az interferenciához ugyanis az kell, hogy a hullám mindkét ágban haladjon; ami meg is valósulhat, hiszen ha mindkét ágat nyitva hagyjuk, az interferencia tényleg fellép. No de a fotonok egyedi detektálásával már kiderítettük, hogy minden egyes foton csak az egyik ágban halad! Mitől van akkor interferencia? Úgy látszik, a fotonok ilyenkor, vagyis ha elvileg mindkét ágban mehetnek egyszerre, mégis valahogy ezt teszik. Az tehát, hogy mindkét vagy csak az egyik ágban mennek, attól függ, hogy vannak-e detektorok az egyes ágakban, vagy nincsenek.

Wheeler nagy ötlete a következő. Indítsuk el a fotonokat (sokat egymás után, de egyesével) úgy, hogy mindkét ág nyitva van. Ekkor, mint tudjuk, a második féligáteresztő tükör után kialakul az interferenciakép. Ebből arra következtethetünk, hogy ezek a fotonok kettéválva mindkét ágban haladnak. Csakhogy most tegyük be a detektorokat az ágakba mindig akkor, amikor az épp elindított foton már elhagyta az első féligáteresztő tükröt, de még nem érte el a másodikat. Így megint csak az egyik ágban észleljük őket, vagy az elsőben, vagy a másodikban, de sohasem a kettőben egyszerre. Tehát mindegyik foton mintegy "visszamenőleg" megváltoztatta a helyét attól, hogy a detektorokat odatettük! Sőt, ha ezután a detektorokat megint gyorsan kivesszük (még mindig azelőtt, hogy az épp repülő foton elérné a második féligáteresztő tükröt), újra interferenciát kapunk, tehát mintha a foton "visszaugrott" volna mindkét ágba... Ez a későbbi döntéstől függő oda-vissza ugrálás nyilvánvalóan abszurdum. A következtetés, amit Wheeler ezzel a kísérlettel szemléltetett, és ami igen általánosan fennáll a mikrofizikában: nincs értelme arról beszélni, hol van a foton (vagy más mikrorendszer) akkor, amikor épp nem detektáljuk. A hely fogalma csak olyankor érvényes, amikor a rendszer a hely meghatározására alkalmas szituációban van. Az ilyen szituációkon kívül a rendszernek egyszerűen nincs helye. (Ez mást jelent, mint hogy "nincs sehol": a különbség körülbelül annyi, mint például a "levesnek nincs íze" és a "gondolatnak nincs íze" állítás között. A levesnek momentán nincs, de lehetne, míg a gondolat esetében maga az íz fogalma értelmetlen, már persze ha költői metaforáktól eltekintünk.)

A mikrofizikában nemcsak a helyre, hanem sok más fizikai mennyiségre is igaz, hogy nem lehet magához a mikrorendszerhez rendelni a megfigyelésére szolgáló makroszkopikus helyzet figyelembevétele nélkül. Ez ugyanazért van, amiért (más területen) Einstein rákényszerült a tér és idő fogalmának átalakítására, vagyis az egységes téridő bevezetésére. A klasszikus fizika fogalomrendszere a valóság azon tartományának leírására alakult ki, amelyet az embernek nap mint nap kezelnie kell; ha a kezelendő sebesség túl nagy, vagy a kezelendő méretek túl kicsik, ez a fogalomrendszer már nem működik zökkenőmentesen. Mindkét esetben olyan dolgokhoz akarunk természetes fogalmainkkal hozzányúlni, amelyekre természetes fogalmaink nem alkalmazhatók. Összefoglalom a tanulságot még egyszer: a valóság sokrétűbb, mint az ember által belakott tartománya, és emiatt ismereteink bővülésével számítanunk kell rá, hogy egyre több új területen kényszerülünk fogalomrendszerűnk átalakítására éppúgy, mint szemléleti kompromisszumokra az új jelenségek értelmezésében.

Az ilyenfajta kompromisszumok egyike, mint láttuk, hogy a mikrorendszereknek önmagukban nincs térbeli helyük; a hely fogalmát csak speciális szituációkban tudjuk értelmezni rájuk, amelyeket mérési vagy megfigyelési szituációknak nevezünk, és amelyek mindig makroszkopikusan, számunkra természetes fogalmakban írhatók le. Kissé más oldalról szemlélve, azt mondhatjuk, hogy épp ezért lesz helyük ilyenkor: a hely a tárgyak makroszkopikus jellemzője, a mérésére szolgáló berendezés egyszerűen nem tud mást, mint makroszkopikus helyet mérni. Mi pedig, mint szintén makroszkopikus lények, nem tudunk más berendezéseket készíteni, mint amik a tárgyak makroszkopikus jellemzőit mérik. Így aztán, ha egy foton helyét megmérjük, akkor persze lesz helye (mondhatnánk: akár akarja, akár nem); de hogy a hely nem az ő természetes jellemzője, az kiderül abból, hogy ezt a fogalmat nem tudjuk konzekvensen alkalmazni rá saját mérési szituációinkon kívül. Bármilyen furán hangzik, a helyzet mégis az, hogy a mikrorendszerek nem ugyanabban a téridőben léteznek, mint amihez makroszkopikus szemléletünkkel hozzászoktunk, és amit ennek megfelelően a fizikában egzakt módon kezelünk.

Ha ez utóbbi tényt igazán el tudja fogadni az ember belső ellenállás nélkül, máris veszít ijesztő voltából az a tapasztalat, hogy a pszi-jelenségek sem ebben az ismert téridőben zajlanak le. Sőt, nekem például a mikrofizika abszurditásainak érzelmi feldolgozását kétségtelenül segítette, hogy találkoztam a parapszichológia abszurditásaival. Ha csak egyetlen tárgykörben derül ki, hogy baj van a szemléletünkkel, akkor még gyanakodhatunk, hogy esetleg csak nem találtuk meg a kellő formalizmust, amivel a fogalmak kompromisszum nélkül fenntarthatók (bár ez a kvantummechanikánál elég valószínűtlen volna). A második esetben már hajlandóbb elismerni az ember, hogy a probléma általánosabb: bármikor felmerülhet, ha kilépünk a valóság testünkre szabott tartományából.

A mikrorendszerek viselkedésének problémái azonban több szempontból kellemesebbek - azaz kevésbé kellemetlenek -, mint amikkel a parapszichológiában találkozunk. A mikrofizikában például ugyanúgy reprodukálható kísérleti eredmények vannak, mint a fizikában máshol. Igaz, egy-egy fizikai jellemző mért értéke nem mindig ugyanaz; egy másik kompromisszum (amely szintén a nem megfelelő fogalomrendszerből fakad), hogy ezek az értékek bizonyos mértékig véletlenszerűen ingadoznak, és ingadozásukat sok esetben elvileg sem lehet nullává csökkenteni, semmiféle méréstechnikával. Állandó azonban az a valószínűségeloszlás, amit a mért értékek követnek, és ha egy-egy rendszer egy-egy fizikai jellemzőjét sokszor megmérjük ugyanabban a szituációban, a mérési eredmények mindig és reprodukálható módon kiadják ezt az eloszlást.

Ezzel szemben a parapszichológiában eddig egyetlen mérési eredmény sem volt reprodukálható olyan értelemben, hogy az egyáltalán beállítható feltételeket állandónak tartva többször ugyanaz jött volna ki, akár csak statisztikusan is. Ezt természetesen indokolhatjuk azzal, hogy még nem ismerjük a jelenségek kialakulásának minden lényeges feltételét, ami nyilván igaz, de a helyzeten nem segít. Itt ugyanis a vizsgált valóságtartománynak nem olyan, előre pontosan definiált kiterjesztésével van dolgunk, mint a mikrofizikában. A parapszichológiában igazából nem tudjuk, mi jelöli ki azt a valóságtartományt, amelyben a pszi-jelenségeknek szerepük van, és nem tudjuk, hogy ez a tartomány a már ismertekhez milyen módon kapcsolódik. Tudjuk persze azt a trivialitást, hogy a dologban emberi pszichikum működik közre, de ezzel fizikai szempontból mindaddig semmire se megyünk, amíg magát az emberi pszichikumot csak fenomenológikusan vagyunk képesek vizsgálni, anélkül, hogy egy összefüggő fizikai világképben értelmezhetnénk.

Szemléltetésül egy példa. Tegyük fel, hogy parapszichológiai kísérlet egy konkrét próbájában a telepatikus adó öt ábra valamelyikét adja le, mondjuk kört; a többi legyen négyszög, kereszt, csillag és néhány párhuzamos hullámvonal (ezek a klasszikus Zener-ábrák, amelyeket Rhine alkalmazott). Ha arra vagyunk kíváncsiak, mi történik fizikailag a telepatikus adás folyamán, mindenekelőtt tudnunk kell, mi van az ember agyában akkor, amikor körre gondol, vagyis mi a kör-képzet fizikai reprezentációja az agyműködésben. Mégpedig nem holmi általános reprezentáció-fajta, hanem konkrétan az, hogy mondjuk a kör reprezentációja pontosan miben különbözik fizikailag a négyszögétől. Nos, erről az idegfiziológusoknak jelenleg fogalmuk sincs. A többségi álláspont szerint általánosan a pszichikus tartalmak reprezentációját az idegsejtek külső határoló hártyáján, az úgynevezett membránon kialakuló elektromos potenciálmezők tér- és időbeli struktúrái jelentik; de hogy ezek konkrétan milyenek, hogy kapcsolataik milyen módon reprezentálják a pszichikum belső szerkezetét, hogy az egyes tudatfolyamatokban miként vesznek részt, és így tovább, ezeket a kérdéseket az idegtudományok mai fejlettségi szintjén még felvetni is alig-alig lehet. Ezért egyelőre azt sem tudhatjuk, hogy a "kör" fizikai reprezentációjából egyáltalán mi jöhet szóba, mint a telepatikus adás szempontjából lényeges elem - vagyis hogy hol kapcsolódik a telepátiát tartalmazó valóságtartomány a "normál" fizika tartományához.

Elméleti szempontból a mikrofizikai és a parapszichológiai kellemetlenségek szintén elég radikálisan különbözni látszanak egymástól. A mikrofizikában is vannak nemkauzális korrelációk, ezek azonban nem alkalmasak időben hátrafelé haladó információközlésre. Mindig csak utólag lehet az ilyen típusú korrelációt megállapítani. Amikor viszont a nagymama tényleg megálmodja előre, hogy másnap reggel a piacról hazafelé jöttében fejére esik egy tégla, az nehezen értelmezhető másképp, mint hogy az információt maga az esemény szolgáltatta időben visszaható módon.

Az ilyenfajta időgép-jelenség abszurditása talán legegyszerűbben az úgynevezett "beavatkozási paradoxonnal" szemléltethető. Maradva az iménti tégla eseténél, mi van, ha a nagymama az álomtól megijedve egyáltalán nem megy el a piacra másnap reggel? A tégla ezek után nem esik le, vagy legalábbis olyankor esik, amikor nincs alatta senki, és minden rendben van. Csakhogy: ha feltételezzük, hogy a nagymama részéről prekogníció működött, és a prekogníciót maga a prekognizált esemény váltja ki, akkor most mi volt ez az esemény? Hiszen amit a nagyi álmában átélt, az végül is nem következett be.

A probléma persze elüthető azzal, hogy ebben az esetben a nagymama bizonyára csak véletlenül álmodott a téglával, amely úgyse esett volna a fejére. Vagyis a dolog nem prekogníció volt; lehet, hogy a nagymama máskor tényleg képes jövőbe látni, most történetesen csak képzelte. Ha ragaszkodunk a prekogníció olyan értelmezéséhez, hogy az információ csak magától az eseménytől származhat, más logikai lehetőségünk nincs is.

Igen ám, de tegyük fel, hogy a nagymama régebben már sokszor megjósolt valóban bekövetkező eseményeket, és nincs okunk kételkedni a prekogníciós képességében; akár még azt is feltételezhetjük, hogy laboratóriumi kísérletekben is részt vett, és rendszerint bevált. Ekkor szükségképp felmerül a gyanú: ha mégis kimozdul reggel a házból, akkor bizony a tégla tényleg rázuhant volna... Eszerint az álom prekogníciós vagy nem-prekogníciós jellege attól függ, hogy a nagyi később mit határoz: elmegy-e a piacra, vagy nem!

Általánosítva a következőt mondhatjuk. Ha létezik prekogníció, akkor némi fantáziával valószínűleg mindig találhatunk módot az iméntihez hasonló beavatkozásra, amely megakadályozza magát a prekognizált eseményt; és az előző logikával ilyenkor mindig azt kapjuk, hogy az éppen nem prekogníció volt. Mivel ezt elvileg megtehetjük minden konkrét esetben, következik, hogy prekogníció soha nem fordulhat elő. Így a prekogníció létezéséből kiindulva egyenesen eljutunk létezésének tagadásához. Ugyanakkor a kiindulási feltétel tapasztalatilag indokolt: a prekogníció létezését már bebizonyítottuk számos olyan esetben, amikor történetesen nem avatkoztunk be. Ez a beavatkozási paradoxon.

A paradoxon feloldása érdekében gondoljunk vissza a mikrofizika egy igen hasonló helyzetére. Wheeler késleltetett-választásos kísérletében a foton az első féligáteresztő tükör után elvileg haladhat az első ágban, a második ágban, vagy a kettőben egyszerre, feltételezve, hogy egyáltalán van helye olyankor, amikor a helyét nem mérjük. Emlékszünk, ezzel a feltételezéssel az jött ki: a foton helye attól függ, hogy mi betesszük-e az ágakba a helyét mérő detektorokat. Mégpedig már akkor attól függ, mikor még el sem döntöttük, hogy a detektorokat odatesszük-e. Ha a detektorokat, miközben a foton már elhagyta a tükröt, gyorsan ki-be rakosgatjuk, a foton helye is ide-oda változik. Ezt a paradox következtetést azáltal kerültük el, hogy felismertük: a fotonra a "hely" fogalma a helymérés makroszkopikus helyzetén kívül nem érvényes, olyankor a fotonnak egyszerűen nincs helye.

Nos, mi is történt a nagyival meg a téglával? Ha feltételezzük, hogy a prekogníciót maga a prekognizált esemény okozza, azt kapjuk, hogy az álom prekogníciós jellege attól függ: elmegy-e a nagyi másnap a piacra, vagy nem. Ha elmegy, akkor visszajövet a tégla valóban a fejére esik, és az álom prekogníciónak bizonyul; ha nem megy el, akkor ezúttal csak álmodta, hogy a jövőről álmodik, valójában szó sem volt prekognícióról. Tehát az, hogy valamikor éjféltájt működött-e prekogníció, egy későbbi döntéstől függ. Ha a nagyi reggel fél óra hosszat ingadozik, hogy elinduljon-e, akkor az álom visszamenőleg percenként átalakul: hol tartalmaz prekogníciót, hol nem. Látszik, hogy a dolog abszurditása ugyanolyan jellegű, mint Wheeler gondolatkísérletében. El kell tehát vetnünk azt a feltételezést, hogy a prekognitív információ magától a prekognizált eseménytől származik. Ahogy a mikrofizikában nincs értelme azt kérdezni, hogy a mikrorendszer hol van a makroszkopikus mérési helyzeteken kívül, úgy most sincs értelme azt kérdeznünk, hogy az álom és a téglaleesés eseménye között miféle információátvitel érvényesül. Amikor lehetővé tesszük, hogy mindkét esemény bekövetkezzen (= a nagyi elmegy a piacra), akkor a mi fogalmaink szintjén az események kapcsolata úgy jelenik meg, mint információátvitel a későbbi és a korábbi esemény között. De ez csak azért van, mert ilyen helyzeteket mi nem tudunk más kategóriákban elgondolni: ha ugyanis ez valódi információátvitel volna, a későbbi esemény megakadályozásával fellépne a beavatkozási paradoxon. A prekogníció esetében tehát éppúgy nem tudjuk, hogy a megfigyelhető információátvitelt az események saját kölcsönhatási szintjén mi hozza létre, mint ahogy a mikrofizikában sem tudjuk, hogy a mikrorendszereknek miféle szerveződési módja vezet a makroszkopikus testek tér- és időbeliségéhez. Csak annyit tudunk, hogy a mi emberléptékű környezetünkben érvényes fogalmaink egyik esetben sem alkalmasak a szóban forgó jelenségek saját valóságának megragadására; ahhoz bizonyára további absztrakciókra, gyökeresen új fogalomrendszerekre lesz szükség.

Az eddigiek alapján azonban felismerhetünk egy lényeges dolgot a prekognícióról, ahogy az a mi téridőnkben megjelenik, azaz látszólagos információátvitelként. Vegyük észre ugyanis: az előző gondolatmenettel hiába jöttünk rá, hogy a beavatkozási paradoxon itt is fogalmaink elégtelenségéből fakad, ez nem változtat a logikai ellentmondás tényén azon a jelenség-szinten, ahol a prekogníciót konkrétan észleljük. Példánkban, ha a nagymama minden esetben pontosan tudná, melyik álma (gondolata, megérzése stb.) közvetít prekognitív információt, a beavatkozási paradoxon feloldhatatlan maradna attól függetlenül, hogy mi a prekogníció mechanizmusa az egyelőre ismeretlen mélyebb kölcsönhatási szinten. Mert ekkor például tegyük fel, hogy az említett téglabalesetről épp ilyen "biztos" prekognitív információt kap; emiatt reggel muszáj volna elmennie a piacra, hogy az álom jóslata teljesülhessen. Ebből következne, hogy prekognitív információt bárki csak olyan eseményről kaphat, amit utána már nem áll módjában megakadályozni. Ez pedig a tapasztalat szerint (pl. a mi kísérleteinkben) egyáltalán nincs így, eltekintve attól, hogy ilyen abszolút beavatkozás-immunis helyzetek eleve igen nehezen képzelhetők el. Mindez azt jelenti, hogy a prekogníció a mi téridőnkbeli jelenség-szintjén csak valószínűségi jellegű lehet. Más szavakkal: a szubjektíve prekogníciósnak érzett információ szükségképp csak bizonyos valószínűséggel igazolódhat, sohasem biztosan. Ekkor a beavatkozási paradoxon természetesen nem lép fel, mert ha a prekognizált eseményt saját cselekedet vagy bármi más megakadályozza, akkor csak az történt, hogy a prekogníciós előrejelzés ez esetben nem vált be, ami most meg van engedve neki. Az ilyen "gyenge" prekogníció az öt átélő egyén szempontjából ugyanolyan, mint a normál következtetés; annak beválása is meggátolható, de ez a tény nem vezet logikai önellentmondáshoz. Azt már csak a rend kedvéért ismétlem (részletesen szó volt róla az Amit tudunk... fejezetben), hogy a kísérletek egyértelmű tanúsága szerint a prekogníció valóban valószínűségi jellegű, akárcsak a többi pszi-jelenség.

A beavatkozási paradoxon fellépéséhez - ha a prekogníció nem valószínűségi jellegű volna - nem kellene semmi konkrét feltétel azon kívül, hogy a mi világunkban az idő egydimenziós és egyirányú. Ebből következik, hogy a prekogníció valószínűségi jellegét a konkrét feltételek semmiféle változtatásával nem szüntethetjük meg: a prekogníció sehogy sem tehető biztossá. Sőt, mivel a valószínűségi jelleg a prekogníciónak magával az idővel való összefüggéséből ered, könnyen lehetséges, hogy a konkrét helyzetekben érvényes beválási valószínűség is mélyebb szinteken van meghatározva, mint amelyekhez a mi téridőnkben egyáltalán hozzáférhetünk. Ez például azt jelentheti, hogy az ingadozás egy része fennmarad akkor is, ha a mi téridőnkben minden feltétel állandó. (A gyakorlatban persze már a feltételek állandóságát sem tudjuk abszolút mértékben biztosítani.) Ez a helyzet ismét nem először fordulna elő a tudomány történetében, hiszen a mikrofizikában is tudomásul kell vennünk, hogy az egyedi mért értékek statisztikusan ingadoznak. (Mint említettem, csak valószínűségeloszlásuk állandó.) Például Wheeler késleltetett-választásos kísérletében, ha a fotonokat detektorokkal kapjuk el valamelyik ágban, teljesen véletlenszerű lesz, hogy épp melyik ágba kerülnek, akkor is, ha a kísérletet többször ismételve minden feltétel ugyanaz marad.

Remélem, az eddigiekben sikerült több oldalról megvilágítanom azt a hasonlóságot, amely a mikrofizikai és a parapszichológiai jelenségek értelmezési helyzetében fennáll. Talán nem fölösleges hangsúlyozni, hogy a hasonlóság pusztán ismeretelméleti, vagyis arra vonatkozik, ahogy ezekről a jelenségekről tudományos ismereteinket szerezzük, nem magukra az ismeretekre: a mikrofizikában és a parapszichológiában két különböző irányban lépünk ki természetes fogalmaink világából, ezért az utunkba álló konkrét paradoxonok természetesen különbözők lesznek. Óvakodnunk kell tehát attól a naiv elvárástól, hogy a pszi-jelenségek fizikai magyarázata kiolvasható lesz a kvantummechanika formalizmusából, ha azt elég ügyesen olvassuk. Szinte biztos, hogy ez nem igaz: sem az időben visszafelé terjedő információ (pontosabban, olyan korreláció, amelyet időben visszafelé terjedő információként érzékelünk), sem a célvezéreltség nincs benne a kvantummechanikában, mint ahogy a mai fizika más elméleteiben sincs. Abból, hogy Budapesttől messze van New York is meg Tokió is, még nem következik, hogy New York és Tokió egymáshoz közel van.

Most azt ajánlom, lépjünk kissé távolabb ezektől az - akár mikrofizikai, akár parapszichológiai - jelenségektől, és általánosabban gondoljuk meg: mit várhatunk olyan helyzetben, amikor az emberi tudás fokozatosan kiterjed a valóság egyre újabb és szokatlanabb területeire. Milyen tulajdonságai lesznek azoknak a jelenségeknek, amelyeket az új területeken találni fogunk?

Mindenekelőtt gondoljuk meg kissé általánosabban, milyen tanulságot vonhatunk le a mikrofizika imént vázolt szemléleti kompromisszumaiból. Nos, elsősorban azt, hogy a világról alkotott emberi fogalmak, még a legegzaktabb tudományos fogalmak is, egyszerre objektívek és szubjektívek: kifejezik annak a valóságtartománynak viszonylag konzekvens és stabil objektív sajátosságait, amelyben élünk, de mivel speciálisan ennek a valóságtartománynak az objektív sajátosságait fejezik ki, rendelkeznek bizonyos szubjektivitással. Ezt talán nevezhetjük "faji szubjektivitásnak". Az is lényeges, hogy ezek az objektív sajátosságok a mi valóságtartományunkban stabilan ismétlődnek és egymással következetes módon függnek össze; nyilvánvaló, hogy az élő szervezeteknek, és köztük az embernek is, egyrészt ezekhez kellett adaptálódniuk (mert ezekkel találkoztak gyakran), másrészt ezekhez lehetett adaptálódniuk (mert állandó összefüggésekben kerültek szembe velük). Természetesen nem várhatjuk el a természettől, hogy a létező jelenségek köre kimerüljön az előbbi, stabil és konzekvens típusokban, azt pedig különösen nem, hogy ugyanezek létezzenek a miénktől eltérő valóságtartományokban is; de azt elvárhatjuk, hogy először az ilyen, tehát stabil és konzekvens jelenségeket ismerjük meg. Ebből viszont következik, hogy egy idő múlva az egyre újabban megismert jelenségek egyre kevésbé stabilnak és egyre kevésbé konzekvensen értelmezhetőnek bizonyulnak. Ez nem valamiféle pech - illetve bizonyos értelemben az, de mivel szükségszerű, kár berzenkedni miatta. Bizonyára már kitalálták, miért hangsúlyozom ezt: ha mindennek tudatában találkozunk egy jelenséggel vagy jelenség-csoporttal, amely nemcsak statisztikus ingadozást mutat, hanem még statisztikus ingadozásában is következetlen, és ha a róla megismert szabályszerűségek olyan instabilak, hogy szinte nem is beszélhetünk szabályszerűségekről, és ha néhány, az átlagosnál erősebb megjelenéséről azt tapasztaljuk, hogy saját manifesztációjának visszahatásaként magától hamar legátlódik, nos, akkor logikusan nem azt illik mondanunk neki, hogy "ilyen állat nincs". Mert ha a természetnek nem írjuk elő, hogy hozzánk alkalmazkodjon, akkor bizony az volna a legnagyobb meglepetés, ha nem léteznének ilyen "lehetetlen" állatok. Velük találkozva, elegendő szerénységgel és elegendő gondolati bátorsággal inkább valami olyat mondhatunk: "Nicsak, hát te vagy az!" Lehetőleg barátságos arccal, nehogy megijedjen és elszaladjon, mielőtt még behatóbban megismerhetnénk...

Egyébként, ha az előző dolgokban igazam van, az azt jelenti, hogy előbb-utóbb találkozunk ám még zsiráfabb és aztán még-még zsiráfabb jelenségekkel is. Hogy hol, azt most bizonyára el sem tudjuk képzelni; valószínűleg olyan helyeken, ahol nem várjuk. (Ezt nem nehéz megjósolni, mivel sehol se várjuk, de remélhetőleg nem a Loch Ness környékén vagy a Bermuda-háromszögben.) Végül is, a világ tényleg olyan nagy. Nagyobb talán még ennél az Amerikánál is.



Előző Tartalom Következő