De, lélek, bízz, az ős szándék marad, és teljesülni fog! Talán most jött el az ideje éppen.

Ha majd a tengerek átszelve mind (s úgy látszik, ez be is következett),
Ha a nagy kapitányok és a mérnökök megtették már a dolguk
A jeles feltalálók, a tudósok, a vegyész, a geológus, etnológus után,
Végre a költő is jöhet, aki méltó e névre,
Jöhet az Úr igaz fia, dalait énekelve.

Mert nemcsak a tetteiteket kell, ó, utazók, tudósok, feltalálók, igazolni,
Hanem meg kell nyugtatni már e lázas gyermeket is,
Minden vonzódásukra jó szívvel felelni kell, s meg kell a titkot mondani,
Minden különbséget és szakadékot el kell tüntetni már, át kell hidalni, összefűzni,
Ezt az egész hideg, közömbös, néma földet tökéletesen igazolni kell,
Az isteni háromságot be kell tetőzni, s meg kell pecsételtetni a költővel, Isten igaz fiával,
(Neki kell csak igazán szorosokat átszelnie s hegyeket meghódítania,
A Jóreménység fokát körülhajóznia, hogy célját elérje!)
A természet s az ember többé ne különüljön, ne szakadjon el,
Isten igaz fia végképp kapcsolja őket egybe.

Év, melynek dalom kitárta ajtaját!
Valósult álmok éve, te!
Földrészek, égövek s óceánok frigyének éve!
(Nemcsak a velencei Dózse kél egybe már az Adriával.)
Ó, év, benned a tengerből s szárazból való, mindent odaadó Földgömböt látom,
Európát Ázsiához s Afrikához csatolva, s mindezeket az Új világhoz,
Országok, földabroszok előtted táncolnak ünnepi koszorút hordva,
Arák és vőlegények, kéz a kézben!,

Utazz, lélek, vissza az ősi gondolathoz
Ne földrészekre, tengerekre csak: saját frissességedhez is,
Zsenge érettséghez magzó virágnak,
Bimbózó bibliák honába.

Szállj, lélek, szabadon, én véled s te vélem,
Kezdjük körülhajózni most a földet,
Az emberét - s elméje visszafordulását,
Az értelem ős édenébe,
Vissza, vissza a bölcsesség születéséhez, az ártatlan sejtésekhez,
A teremtés szép hajnalához.

Többet nem várhatunk már,
Szálljunk hajóra, ó, lélek, mi is,
S az úttalan vizekre boldogan kelünk,
Hogy ismeretlen táj felé lelkendezőn szálljunk tova,
Sodró szelek szárnyán (te majd hozzám simulsz, s én tehozzád, ó, lélek)
Vígan dalolva Istenünknek éneket,
Harsány dalát boldog felfedezésnek.

Kacagva, sok-sok csók között,
(Hagyj másra ócsárlást, bűnért siránkozást, rágódást, csúszás-mászást.)
Lélek, tetszel nekem és én neked.
S jobban minden papoknál hiszünk a mi Istenünkben,
De incselegni nem merünk Isten misztériumával.

Walt Whitman

A szépség szeretete az egészséges emberi természet veleszületett sajátja, s bár megmarad bűnös és rontó életmegnyilvánulások mellett is, ő maga jó, ellensége az alantas kapzsiságnak, irigységnek s a szürke világi gondoknak, s ellensége mindenekfelett a kegyetlenségnek és az erőszaknak. Halálát jelenti, ha ezek veszik át teljesen az uralmat. Azok, akikben legerősebben élt a szépnek ez az ösztöne, mindenkor szelídek, együttérzők és igazságosak, felfedezői és első hirdetői mindannak, ami az emberiség boldogulását elősegíti. Miként a szerelemben, akként a szép szenvedélyes szeretetében is a felemelkedés és a megnemesedés a képzelet bekapcsolódásával következik be, ez ébreszti őket és uralkodik felettük. Mert elnyomni a szenvedélyeket, amit tévesen kötelességnek tartanak velük szemben, a tompa magaelégedett közönynek nem is olyan nehéz. Hanem felébreszteni őket, helyes irányba indítva és a jó szolgálatára tevékeny munkában kiképezve, az az önzetlen képzelőerő műve.

Nem szűnnek meg hangoztatni, hogy az emberiség szívtelen. Ne higgyétek. Alapjában teli van jósággal és szeretni akar, csupán vak és korlátozott, úgyhogy ritkán képes valamit észrevenni és átérezni azon kívül, ami közvetlenül körülveszi és érintkezésben van vele. Az emberekben több lenne a szeretet és segítőkészség, ha másokba is úgy bele tudnának látni, mint ahogy önmagukba. Nincs meg a képzelőerejük hozzá.

Mindaz, amit teszünk, amivé lehetünk és amit teljesíthetünk, két művészi ösztön uralmától függ, a rendétől és a jóságétól, e nagy képzelőerőétől, amely számunkra a múlt örökségét, a jelen ismeretét és a jövő iránti készséget szolgáltatja.

Élni szellemi és testi tevékenykedés nélkül vétek. Tevékenység, ha hiányzik belőle a művészi vonás, durvaság. A "jó" és "rossz" szavak az emberre alkalmazva "alkotóval" és "rombolóval" helyettesíthetők. Az alkotók lépésről lépésre harcolják ki a káoszból a rendet, segítségükkel tartódik meg és terjed el minden dolog. Tevékenységük művészet, s a nyom, amit maguk után hagynak, a szépség.

A művészet távol áll attól, hogy erkölcstelen legyen, kívüle viszont a valóságban alig van valami, ami erkölcsös lenne.

És az lesz az idők telje, amikor az emberek felismerik, hogy munkában, pihenésben egyaránt meg kell lenni a legszentebb szépségnek. Igen, amennyire csak lehetséges, még inkább a munkában, inkább az erőben, mint a kifáradásban: inkább azért végezzük hatnapi munkánkat, hogy az estére elkészüljön, mintsem a hetedik napi bérért. Sokszor mentünk az Úr házába a tömeggel, amely aznap ünnepelt, hogy ott hasztalanul képzelt áldásért könyörögjünk. Azoknak a keveseknek, akik az Úr akarata szerint munkálkodnak, nincs szükségük rá, hogy áldását így keressék, és széles e világ kegyelemteljes otthonuk. Jóság és áldás jár velük az élet minden napján, mert ők az Úr házában fognak lakni örökké.

John Ruskin

Lélektan, költészettan, történetfilozófia, morál - a láthatatlan Pegazus szárnyaival ma a gondolat e köreit futtában mind átrepültem. Az általános benyomás: lázadás és szorongás, nyugtalanság és kísértés.

Szeretem magam az élet óceánjába vetni, de az irányt gyakran elvesztem, és elvesztem önmagamat, és érzem, hogy természetem és mindannak a természete, amelyre hivatva vagyok, meginog. A bolygó zsidó örvénye ragad el - amely az emberi szellem minden birodalmában megforgat, amikor családom kicsiny körének küszöbét átlépem. Amikor önkéntesen átadom magam az általánosnak, az egyetemesnek, a végtelennek, személyes énem elszáll, mint a csepp víz az izzó kályhán, és vízcseppé csak akkor sűrűsödik ismét, ha a levegő lehűl, vagyis amikor az enthuziazmus kialudt és a realitás visszatért.

Kitágulás és sűrűsödés, odaadás és az én visszaszerzése, a világ meghódítása és a tudat elmélyedése: ez a belső élet játéka, a mikrokozmikus szellemi pálya, az egyéni lélek és az egyetemes szellem házassága, a véges és a végtelen - és ez az ember igazi fejlődése. Más kapcsolat is van, amely a lelket Istennel egyesíti, de ez már az akarat világába tartozik. Ami az akaratot megelőzi, az az érzés; s ami az érzést, az az ösztön. Az ember az, akivé fejlődik. Nagy igazság! De csak azzá fejlődik, aki. S ez még nagyobb igazság.

Ki vagy? A kérdések kérdése. Az előrerendelés, a születés, a szabadság: - a sötét és mély szakadék. Az embernek le kell merülnie, s én elmerültem. Bach prelúdiumát hallgattam, s ez fogékonnyá tett a lépés megértésére: a megkínzott lélek, amely Istenért kiált, megragadja Őt, és magán kívül élő lobogó tűzzel odaadja magát a végtelennek és a békének.

Henri Frédéric Amiel

Fölteszem a kérdést, atyáim és tanítómestereim, hogy: mi a pokol? És így gondolkozom: "Szenvedés azért, amit már szeretni nem lehet". A sem idő, sem tér szerint meg nem mérhető, végtelen létben egyszer egy lelkes lénynek az ő földön való megjelenésében megadatott, hogy azt mondhassa: vagyok és szeretek. Egyszer, csak egyszer, megadatott neki a tényleges, élő szeretet pillanata, s e célból adatott meg neki a földi élet, ezzel együtt az idő és a korszakok - és mi történt? Ez a lény megvetette a megbecsülhetetlen ajándékot, nem becsülte meg, nem szerette meg, lenézte és érzéketlenül fogadta azt. Így távozott el a földről Ábrahám kebelébe; beszélget Ábrahámmal - mint ahogy Lázárról és a dúsgazdag emberről szóló példázatban elmondva vagyon -, és látja a Paradicsomot, megjelenhet az Úr színe előtt is, de gyötrelmet érez amiatt, hogy az Úr előtt ő nem szeretettel jelenik meg, hogy ott azokkal érintkezik, akik szeretnek, de akiknek szeretetét ő fel sem vette. Világosan lát, és azt mondja magában: "Most már mindent tudok, de bár szomjazom azt, hogy szeressek, az én szeretetemnek látszata nem lesz; nem lesz látszata áldozatomnak sem, minthogy vége van földi életemnek és nem jöhet Ábrahám csak egy csepp élő vízzel (vagyis a volt, tényleges életnek újabb ajándékával), hogy megenyhítse a lelki szeretet után való szomjamnak azon tüzét, amely most engem éget, s amelyet a földön megvetettem; nincs már élet, és nincs többé idő. Ha szívesen adnám is oda életemet másokért, már nem lehet, mert eltűnt az az élet, amelyet a szeretetnek hozhattam volna áldozatul, s szakadék van azon élet és a jelenlegi állapot között."

A pokoli tűzről materiális értelemben is beszélnek: nem bolygatom ezt a titokzatosságot, félek tőle, de azt hiszem, ha tényleg materiális is volna ez a tűz, hát igazán megörülnének neki, mert én úgy gondolkozom, hogy a materiális kínszenvedésekben, ha csak egy pillanatra is, elfeledhetnék az őket gyötrő lelki szenvedéseket. Csakhogy ezeket a lelki szenvedéseket rólunk levenni nem lehet, mert ezek a szenvedések nem külsőek, hanem belsőek. De ha le lehetne is rólunk venni, én azt hiszem, hogy ettől még boldogtalanabbak lennének. Mert ha a szenvedések láttára a paradicsombeli igazak az ő végtelen szeretetüknél fogva megbocsátanának is nekik és maguk közé hívnák őket, ezzel még jobban növelnék az ő kínszenvedésüket, mert még jobban élesztenék bennük a valódi, nemes és viszonzásra szomjazó szeretet tüzét, pedig ez a szeretet már nem lehetséges. Alázatos szívemmel azonban úgy gondolom, hogy e lehetetlenség felismerése végül is megkönnyebbülést szerezne nekik, mert elfogadnák az igazak szeretetét, holott ők nem képesek ezt a jóságot és megbékélést hasonlóval viszonozni, végre is valami másolatát mutatnák az igazi szeretetnek, melyet a földön megvetettek, és valami ahhoz hasonló dolgot cselekednének... Sajnálom, barátaim és testvéreim, hogy nem tudom ezt világosabban kifejteni. De jaj azoknak, akik a földön maguk pusztítják el magukat, jaj az öngyilkosoknak! Azt tartom, hogy ezeknél boldogtalanabb már nem is lehet. Azt mondják: bűn ezekért az Istenhez könyörögni! De az egyház sem közösíti ki őket nyíltan, s én titokban azt hiszem, hogy ezekért is lehetne imádkozni. Hiszen nem haragszik meg Krisztus, ha ezeket szeretjük. Én az ilyenekért egész életemben imádkoztam magamban: bevallom ezt nektek, atyáim és tanítómestereim, sőt még most is mindennap imádkozom értük. Ó, vannak a pokolban is kevélyek és kegyetlenek, ellenére annak, hogy ezek kétségtelenül tudják a feltétlen igazságot; vannak, akik a kevély szellemnek, a Sátánnak egészen átadták magukat. Ezek már önként és vágyakozva választották a poklot, ezek már önkéntes kínszenvedők. Mert megtagadván az Istent és az életet, megátkozták magukat. Ezek a saját kevélységükkel táplálkoznak, mint hogyha a pusztában tévelygő éhes ember a saját vérét kezdené szívni. De soha jól nem laknak, a bűnbocsánatot megvetik, az őket hívó Istent megátkozzák. Nem nézhetik gyűlölet nélkül az élő Istent, és azt szeretnék, hogy az életnek istene ne legyen, hogy az Isten magamagát megsemmisítse és elpusztítsa azt, amit teremtett. Az ilyenek örökké égni fognak büszkeségük tüzében, esdekelni fogják a halált és a nemlétet. De a halált meg nem érik.

Dosztojevszkij

Ne beszéljetek a testvéri szeretetről! Szeressetek! Ne nyilatkozzatok a tanokról és a vallásokról. Csak egy vallás van. A folyamok mind az óceánba ömlenek. Menjenek, és hadd menjenek a többiek is. A nagy víz kiömlik, kitépi magát medréből és ömlik a korok, a fajok, a különböző lelkek törvénye szerint. A meder más, a víz ugyanaz - ömöljetek az óceánba.

Vannak keresztények és brahmahívők, akik a bűnben látják a vallás minden értelmét. "Ó, uram, bűnös vagyok, nézz le reám és bocsásd meg a bűneimet." Elfelejtik, hogy a bűntudat a szellemiségnek csupán első és legalacsonyabb lépcsője. Az emberek nem vetnek számot a szokás hatalmával! Ha örökösen csak azt hajtogatod: bűnös vagyok, az örökkévalóságig az is maradsz. Ezt kell ismételni: nem vagyok rab, nem vagyok rab, ki kötözhet meg engem? A királyok királyának gyermeke, Isten gyermeke vagyok. Szabadítsd fel akaratodat, és szabad leszel. Csak az ostoba ismétli szüntelenül: rabszolgaságban sínylődöm. S valóban rabszolgává lesz. Bűnös vagyok, és bűnössé lesz. Szabad vagyok. Az Úr nem az én Atyám? Csak a szellem lehet rabszolga. Szabad is csak a szellem lehet.

Vivekananda így szólt Ramakrisnához: Uram, láttad már az Istent?

Ramakrisna így felelt:

- Igen, fiam, láttam. Valójában úgy látom, mint ahogy téged látlak, csak őt sokkal élesebben látom, és őt meg is tudom mutatni.

Szabadon munkálkodni azt jelenti: nem várni semmi jutalmat, nem félni semmi büntetéstől, sem ebben, sem a másik világban.

Istent nem lehet a rítus hálójába csalni.

Nem kedvelem a vitákat. Isten túl van az okoskodás határain. Mindenben, amit látok, Istent látom. Mire jó még az okoskodás? Lépjetek a kertbe, egyétek a szent mangót, és távozzatok. Nem azért léptetek be, hogy a mangófa leveleit megszámoljátok. Mit fecsérelnétek napjaitokat az újjászületés feletti vitákra? Jelent valamit az, hogy számítástok helyes vagy sem?

Ramakrisna így szól: Akik a földi dolgokhoz ragaszkodnak, azok félnek a haláltól. De akit a világ nem kábít el, az a halált nem veszi észre. Nem egyszer a meditáció fokozta éberségben a világok határára emelkedve szemléltem a két lakhelyet, az életet ideát és az életet ott túl. És a kettőt elválasztó halál nem volt sehol. Szabaduljatok meg tehát a dolgokhoz való ragaszkodástól, és tüstént felfedezitek, hogy az élet az Egy. Az életnek az a megszakítása, amit halálnak neveznek, valótlanság.

Ramakrisna

Ismerek egy kilencéves leánykát, aki bölcsebb a bölcseknél. Azt mondta nekem a múltkor: "A könyvekben azt látjuk, amit nem láthatunk a valóságban, mert túl messze van, vagy mert már elmúlt. De amit a könyvekben látunk, azt rosszul látjuk és szomorúan. És a kisgyerekek ne olvassanak könyveket. Annyi jó látnivaló van, amit még nem láttak; a hegyek, a tavak, a folyók, a faluk és a városok, a tenger és a hajók, az ég és a csillagok."

Nagyon is az ő nézetén vagyok. Egy óránk van élni, minek terheljük meg magunkat annyi mindenfélével. Minek annyit tanulni, ha úgyis tudjuk, hogy nem fogunk tudni semmit sem. Túlságosan a könyvekben élünk és nem eléggé a természetben, és hasonlítunk ahhoz az együgyű ifjabbik Pliniushoz, aki valami görög szónoklatot tanulmányozott, mialatt a Vezúv szeme láttára borított öt várost hamuba.

Nincs más dolgunk e világon, mint beletörődni. De a nemes lények a beletörődésnek a megelégedettség szép nevét tudják adni. A nagy lelkek szent örömmel törődnek bele a dolgokba. A kétkedés keservei, a lét általános bajai közt, az üres ég alatt is meg tudják őrizni az igazak ősi erényeit. Hisznek, akarnak hinni. Az emberi nem jótékonysága tüzeli őket. Ez még nem minden. Buzgón megőrzik azt az erényt, melyet a keresztény teológia bölcsességében az összes többiek fölé emelt, mert azok feltételezik vagy helyettesítik azt: a reménységet.

Reménykedjünk, nem ugyan az emberiségben, mely felséges erőfeszítései dacára sem tudta kiirtani a rosszat a világból, reménykedjünk azokban a megfoghatatlan lényekben, kik folytatni fogják egy napon az emberi nemet, mint ahogy az emberi nem is a baromból folytatódott. Üdvözöljük a jövő e szellemeit! Bízzunk abban az általános nyugtalanságban, mely a faji kiválasztás anyagi törvénye. Erezzük ezt a termékeny nyugtalanságot, amint fejlődik bennünk; elkerülhetetlen és isteni cél felé vezérel minket.

Mindaz, ami csak újdonságánál vagy művészi jellegénél fogva értékes, gyorsan elavul. A művészi divat elmúlik, mint mind a többi. Vannak affektált mondatok, melyek olyan újak akarnak lenni, mint a híres szabászok műhelyeiből kikerült ruhák; nem élnek túl egy idényt. Rómában, a hanyatló művészet idejében, a császárnők szobrai a legutolsó divat szerint voltak fésülve; ezek a hajviseletek csakhamar nevetségesekké váltak; meg kellett őket változtatni, és a szobrokra márványparókákat raktak. Úgy illenék, hogy az e szobrok módjára megfésült stílust is minden évben újra kifésüljék. Így van az, hogy ebben az időben, melyben oly gyorsan élünk, az irodalmi iskolák is csak néhány évig, néha csak hónapokig élnek. Ismerek fiatal embereket, akiknek a stílusa már két-három nemzedék előtti és régiesnek látszik. Ez kétségkívül az ipar bámulatra méltó haladásának a terméke és ama gépeké, melyek magukkal ragadják a csodálkozó társadalmat. A vasút és a Goncourtok idejében még elég sokáig lehetett élni egy művészi írásmóddal. De a telefon óta az irodalom, mely függ a szokásoktól, leverő sebességgel változtatja képleteit. Azt valljuk tehát Ludovic Halévyvel, hogy az egyszerű forma az egyedüli, mely békésen ússza meg nem ugyan a századokat, ami sok volna, de az éveket.

Az egyedüli nehézség a stílus egyszerűségének a megállapításában van, és meg kell vallanunk, hogy ez nagy nehézség.

A természet, legalábbis abban a formában, amelyben megismerhetjük, és az élethez alkalmas körülmények között, nem mutat semmi egyszerűt sem, és a művészet nem követelhet több egyszerűséget, mint a természet. Mégis elég jól megértjük egymást, ha azt mondjuk, hogy ez a stílus egyszerű, ez a másik meg nem az.

Azt mondhatnám hát, hogyha nincs is önmagában egyszerű stílus, van olyan, amelyik annak látszik, és hogy úgy tetszik, éppen ez az, amely fiatalságát megőrzi. Nem marad más hátra, mint vizsgálni, honnan veszi ezt a szerencsés látszatot. És bizonyára azt fogjuk találni, hogy ezt nem annak köszönheti, mintha kevésbé volna gazdag különböző elemekben, mint a többi, de igenis annak, hogy oly jól formált egészet alkot, melyben úgy olvadnak össze az összes részek, hogy nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. A jó stílus egyszóval olyan, mint az a napsugár, mely e percben szobámba lopózik, amint az ablaknál írok, és mely tiszta világát az őt alkotó hét szín benső egyesülésének köszönheti. Olyan a jó stílus, mint a fehér fény. Összetett, de ez nem látszik meg rajta. Ez ugyan csak kép, és tudjuk, mily keveset érnek a képek, ha csak nem a költő az, aki egybefűzi őket. De csak azt akartam tudatni, hogy a nyelvezetben a szép és kívánatos egyszerűség csak látszat, mely egyedül a beszéd részeinek helyes és gazdaságos elrendezésében gyökerezik.

Nem tudván felfogni a szépet az időtől és a tértől elvonatkoztatva, csak akkor lelek örömet az elme műveiben, ha megtalálom a kapcsolatot, mely őket az élethez fűzi. Hisszarlik durva cserepei jobban megszerettették velem az Iliászt; és több gyönyörűséget lelek a Divina Commediában, hogy ismerem a XIII. századbeli Firenze életét. Az embert és csak az embert keresem a művészetben. A legszebb költemény sem más, mint egy ereklye. Goethének van egy mély mondása: "Egyedül az alkalmi munkák maradandók". De végeredményben nincs is más, mint alkalmi munka, mert minden a helytől függ és a pillanattól, melyben megfogant. Nem érthetjük és szerethetjük őket értelemmel, ha nem ismerjük születésük helyét, idejét és körülményeit.

Gőgös együgyűség volna azt hinni, hogy oly munkát teremtettünk, mely önmagában elegendő. A legkiválóbbnak is csak a régivel való kapcsolatai adják meg az értékét. Minél inkább fel tudom fogni ezt a kapcsolatot, annál inkább érdekel a munka.

Minél többet gondolkozom az emberi életen, annál inkább azt találom, hogy tanújának és bírájának az Iróniát és az Irgalmat kell megtenni, mint ahogy az egyiptomiak is halottjaikhoz Izis és Neftisz istennőket hívták. Az Irónia és az Irgalom két jó tanácsadó; az egyik mosolyával kellemessé teszi életünket, a másik, sírván, felszenteli azt. Az Irónia, melyre hivatkozom, nem kegyetlen. Nem csúfolja ki sem a szépséget, sem a szerelmet. Szelíd és jóakaró. Nevetése enyhíti a bosszúságot, ő tanít minket arra, hogy kacagjunk a rosszakon és az ostobákon, akiket nélküle elég gyöngék volnánk gyűlölni.

A könyvek szeretete igazán dicséretes szeretet. Sokat csúfolták a könyvkedvelőket, és végre is lehet, hogy illik rájuk a csúfolódás; így van ez már mindenféle szerelmessel. De inkább irigyelni kellene őket, mert hiszen békés és hosszúra nyúló gyönyörrel övezik életüket. Zavarba véljük őket hozni, ha azt mondjuk nekik, hogy nem olvassák könyveiket. De egyikük minden nehézség nélkül azt válaszolta: "És ti vajon esztek-e régi fajanszaitokból?" Lehet-e derekabb dolgot művelni, mint könyveket rakosgatni egy szekrénybe. Ez nagyon hasonlít, igazán mondom, ahhoz a fáradsághoz, mellyel a gyermekek homokdombokat építenek a tenger partján. Hiába dolgoznak, és mindaz, amit összeraktak, hamarosan össze fog dőlni. Kétségkívül így van ez a könyv- és a képgyűjteményekkel is. De csak az élet bajait és a lét rövidségét kell érte okolni. A tenger elhordja a homokdombot, a végrehajtóbiztos pedig szétszórja a gyűjteményeket. És mégis nincs jobb dolgunk, mint homokdombokat csinálni tíz - és gyűjteményeket hatvanéves korunkban. Semmi sem fog megmaradni abból, amit létrehoztunk, és a könyvmolyok szerelme nem hiúbb a többi szerelemnél.

Anatole France

Az emberi nemnek jutott a dicsőség, hogy az örökkévalóság önmagából származó és magába zárt metafizikai szorongását - ami egészen más, mint az emberi tudaté - méhébe fogadja.

Költeni annyit jelent, mint az élet egy napját megsemmisíteni, egy kicsit meghalni. Költeni annyi, mint annak az egyetlen feladatnak szentelni az életet, amelyik az élet minden más törekvésétől különbözik.

Mostantól fogva személytelenné váltam... a szellemi univerzum egy potenciája vagyok, amely önmagát szemléli és kibontakoztatja, mégpedig azzal az eszközzel, ami valaha énem volt. A kibontakoztatás feladatát vállalnom kell, elengedhetetlen ez ahhoz, hogy az univerzum identitására ismerjen.

A lélek végső, magányos csendjére van szükségem és egy eddig ismeretlen felejtésre, hogy meghalljam magamban a rejtett hangokat.

Rátámaszkodni a papírlap kínálta fehérségre, ártatlanságának felavatójára, megfeledkezve még a címről is: túl hangosan szólna az - és amikor egy sornyi töredék, egy szemernyi, mintegy odahintve megszületik és egyik szótól a másikig az esetlegest legyőzi, a fehérség egyszeriben ajándékképpen visszatér, sebezhetetlenül, s vele a teljes bizonyosság, hogy azon túl a semmi -, visszatér, hogy hitelesítse a csendet.

Állítom, a régi módszerek, és ami megmaradt belőlük, a költészet varázslata között titkos rokonság rejlik-felidézni szándékos homályban az elhallgatott tárgyat, az arra utaló, sohasem közvetlen szavakat, amelyek vele azonos csenddé válnak. Ez az alkotáshoz vezető művelet: míg végül, a szavak varázslója előtt lebegő idea határain belül, bizonyára felcsillan szemében a varázskép. A vers, igéző villanás.

Az örök mítosz: közösség a könyv által. Mindenkinek teljes rész.

Akárhányszor megjelentek valamely irodalmi folyóiratnak első számai, én az alkimisták türelmével, készen minden becsvágyat és élvezetet feláldozni, ahogy valamikor, hogy a Magnum Opus tűzhelyét táplálják ingóságaikat és hajlékuk gerendáját is feltüzelték - én mindig valami másról álmodtam és mást kíséreltem meg. - Hogy mit? Erre nehéz válaszolni. Egész egyszerűen egy könyv, egyetlen több kötetben felépített és előre megfontolt könyv, nem pedig a véletlen inspirációk gyűjteménye, legyenek azok még olyan csodálatosak... Többet mondok és azt mondom: a KÖNYV, mert meggyőződésem, hogy alapjában véve csak egy van, kísértsen az meg tudtán kívül bárkit, aki valaha is írt, akár a géniuszt. A föld orfikus magyarázata, ez a könyv egyetlen feladata, ez az igazi irodalmi játszma: mert a könyvnek még ritmusa is, jóllehet élő és személytelen, egész a lapszámozásig ezen álom vagy Óda egyenleteinek mellérendelt része.

Egyikén azoknak a kivételes reggeleknek, mikor a szellem a hétköznapok alkonyát magáról lemosva a Paradicsomban ébredt, és túlságosan átitatva a halhatatlanságtól, nincs olyan kedvtelés, ami elől ne zárkózna el, ehelyett inkább a száműzetés derűjével tekint körös-körül. Az egész környezet tisztaságomat kívánja magára ölteni. Maga az ég sem ellenkezik velem és a jó ideje egyetlen felhő sem homályosította azúr elvetette szépségének iróniáját, a szépségét, amely meztelenül és elragadóan terjeszkedik a messzeségben. Drága óra - kegyelmi állapotát annál nagyobb gonddal kell meghosszabbítanom, minél inkább belesüllyedek nap mint nap egy kegyetlenebbe, de hatalmasabb erő bilincsel az Ostobasághoz, semhogy a személyes álmodozás varázslatának magaslatán időzhetnék, holott ezért akár életemmel fizetnék -, a Művészethez fordulok...

Egy észrevétlen átváltozás történik, és az iménti könnyedség lassan-lassan a tökéletesség érzésébe olvad. Egész spirituális lényem - a megfelelések kincstára, a színek arabos összhangja, az előbbi ritmus emléke és a Szó tudása - felébred, és izgalom fogja el a ritka költészet hatása alatt, amit oly bámulatos pontossággal idézek meg, hogy összjátékából maga a tisztánlátás születik, az egyetlen.

És most írni... mit írni, mivel visszautasítom a mámort, amit boldogságommal szemben hitvány sértésnek és durvának érzek. (Ne feledjük, én a szépségben nem gyönyörködöm, hanem abban élek.) Dicsérjem megváltó olvasmányomat? Nem! - holott valójában egy nagy himnusz hangzik fel a vallomásból, s enélkül képtelen lettem volna a természet feletti harmóniát, amelyben időzöm, őrizni; minden egyéb földi segítség ne rombolná le erőszakosan az ellentét megrázkódtatásával vagy izgalmával azt a másik egyensúlyt, amely istenségemben elmerít. Csak hallgatnom lehet - nem valamely a passzivitással rokon extázisban, hanem mivel az emberi hang itt elhibázott lenne - valamint a tó a mozdulatlan azúr alatt, amelyen még a nyári hajnalok fehér holdja sem ejt foltot, megelégszik a néma csodálattal, amivel a fényt visszaveri, s amit az elragadtatás megzavarna.

Hosszas elmélkedés szükséges: egyedül az áttetsző és tökéletes művészet elég szűzies ahhoz, hogy vallásos áhítattal formáljuk.

A szépség, Pulcheria mindig tiszavirág-életű, születik a Semmiből, az Űrből - és oda visszatér.

A nyelvek tökéletlensége, amennyiben többnyire nélkülözik a végsőt: lévén az írás gondolkozás, mellékes járulékok és suttogás nélkül, a még néma és halhatatlan beszéd; az idiómák különböző volta akadálya a földön, hogy az ember kimondja azokat a szavakat, amelyek egyébként egyetlen csapással eltalálnák az igazságot.

Stéphane Mallarmé

Az egyetlen dolog, amit az emberi természetről biztosan tudunk, az, hogy változik.

Az olyan ember, aki nem a maga módján gondolkozik, egyáltalán nem is gondolkozik.

Az, aki legtávolabb áll saját korától, leghívebben tükrözi azt vissza.

Én az életet sokkal fontosabbnak tartom, semhogy komolyan beszélhetnék róla.

A házasság igazi alapja a kölcsönös meg nem értés.

Csak kétféle tragédia van ezen a világon. Az egyik, ha az ember nem éri el azt, amit akar, a másik, ha eléri. Ez utóbbi sokkal rosszabb - ez az igazi tragédia.

Valami nem okvetlenül igaz, amiért egy ember meghal érte.

Mindenki a maga baklövéseit nevezi tapasztalatnak.

A lélek öregnek születik, de megfiatalodik. Ez az élet komédiája. A test fiatalnak születik, de megöregszik. Ez az élet tragédiája.

Mindaddig, amíg nem beszélünk valamiről, meg se történt. Csak azzal lesz valóvá, hogy kimondjuk.

Cinikus az az ember, aki mindennek tudja az árát, de semminek sem tudja az értékét.

Csak a sivár emberek nem ítélnek a külsőségek szerint. A világ igazi misztériuma az, ami látható, nem pedig az, ami láthatatlan.

Amit a művészet igazán tükröz, az nem az élet, hanem a néző.

Minden nő olyan lesz, mint az anyja: ez az ő tragédiája. A férfi sohasem lesz olyan: ez pedig az ő tragédiája.

Oscar Wilde

A melankóliát felváltom a bátorsággal, a kétkedést a bizonyossággal, az elkeseredést a reménnyel, a gonoszt a jóval, a panaszokat a feladattal, a kételkedést a hittel, a szofizmákat a hűvös nyugalommal, a gőgöt a szerénységgel.

Századunk költői nyögdécselése mind szofizmus.

Az alaptételeket kérdés ne is érintse.

Elfogadom Euripidészt és Szophoklészt, de nem fogadom el Aiszkhüloszt.

Ne tegyetek bizonyságot a Teremtő ellen: az illetlenséggel, a rossz ízléssel.

Vessétek el a hitetlenséget: tegyetek így a kedvemért.

Kétféle költészet nem lehetséges - csak költészet van.

A szerző és az olvasó közt van egy nem egészen halk megegyezés. Eszerint az első betegnek mondja magát, s elfogadja a másikat mint ápolót. Az emberiség vigasztalója a költő. A szerepeket önkényesen cserélik.

Nem akarom, hogy pozőrnek bélyegezzenek. Emlékiratot nem hagyok hátra.

A költészet nem vihar, inkább termékeny, fenséges folyó.

A szavaktól az ideákig egyetlen lépés.

Azok, akik erősen elhatározzák, hogy embertársaikat utálni fogják, nem tudják. Az utálatot önmagukon kell kezdeniök.

Szellemed szüntelen kiárad medréből és a sötétség csapdájába, az önzés, a becsvágy durván kovácsolt csapdájába esik.

Az ízlés az alapvető erény, amely minden más erényt magába foglal. Ez az intelligencia csúcspontja.

A regény hamis műfaj, mert a szenvedélyeket csak a szenvedély kedvéért írja le: a morális tanulság hiányzik. Leírni a szenvedélyt, az semmi; elég hozzá egy kicsit sakálnak, egy kicsit keselyűnek, egy kicsit párducnak születni. Nem fontos. De leírni a szenvedélyt, hogy a magas moralitás alá rendeljük, mint Corneille, az már más.

Az igazi fájdalom és a remény nem egyeztethető össze. Akármilyen nagy legyen is az a fájdalom, a remény száz singgel magasabb. Nos, hadd maradjak nyugodtan azokkal, akik az igazat keresik. Le a patákkal, le a nevetséges szukákkal, a zavart keltő nagyképűekkel. Aki szenved, aki felbomlasztja a körülöttünk élő misztériumot, az nem remél. A költészet, amely a feltétlen igazságokat vitatja, kevésbé szép, mint az, amely nem vitatja. A bizonytalanság túlzása rosszul használt tehetség, kár az időért: mi sem könnyebb, mint bizonyítani.

A melankólia és a szomorúság a kételkedés kezdete. A kételkedés a kétségbeesés kezdete. A kétségbeesés a gonoszság különböző fokozatainak kezdete. Aki meg akar győződni felőle, olvassa A század gyermekének vallomását. Ha egyszer rálépett, a lejtő végzetes. Bizonyos, hogy a gonoszsághoz vezet. Ne bízzatok a lejtőben. Pusztítsátok el a gonoszt gyökerében. Ne űzzétek az ilyen jelzők kultuszát, mint: leírhatatlan, elmondhatatlan, csillogó, összehasonlíthatatlan, kolosszális - ezek szemérem nélkül hazudnak a főnévnek, amelyet meghamisítanak. Olyan ez, mint a fajtalanság.

Ha az ember az igazságra, minden igazság forrására, Isten tökéletes jóságára gondol, a gonosztól való tökéletes elérhetetlenségére - a szofizmák önmaguktól eloszlanak.

A kételkedés minden időben kisebbségben volt. Ebben a században többségben van. A kötelesség megsértését pórusunkon át szívjuk magunkba. Ez csak egyszer volt így - s többé meg nem ismétlődik.

Fogékonyak vagyunk a barátságra, az igazságra, az együttérzésre. Ó, barátaim, mi az hát, ami az erényhez még hiányzik belőlünk?

Amíg barátaim életben vannak, nem beszélek a halálról.

A halál szépségét csak az élet szépsége tudja megértetni.

Az ember akkor mond komoly dolgot, ha semmi különöset nem akar mondani.

Versben kell írnom ahhoz, hogy elkülönítsem magam a többi embertől?

Az emberi nem uralkodója a rend. Az igazság, az erény nem a legerősebbek.

A rábeszélés legjobb módja: nem rábeszélni. A kétségbeesés tévedéseink között a legkisebb.

A kevés megvigasztal. A sok elszomorít.

Küzdeni a rossz ellen, ez a rossz túlzott tisztelete. Ha megengedem az embereknek, hogy megvessék és hogy el ne feledjék, ez minden, amit tehettem értük.

A jelenség elmúlik. Én a törvényt keresem.

A fiatalság meghallgatja az élemedett korúak tanácsát. Határtalan önbizalma van.

A szív erényeinek biztosítéka a lángelme.

Az ember nem kevésbé halhatatlan, mint a lélek.

A nagy gondolatok az értelemből származnak.

Nem fogadom el a rosszat. Az ember tökéletes. Fejlődés van. A jó visszavonhatatlan. Az antikrisztusok, a lázadó angyalok, az örök kínok, a vallások - mind a kétség szülöttei.

Lautréamont

A vita az igazságnak inkább elhomályosítására, mint felderítésére való. Az igazságnak a magányban kell megérnie. Ha megérett, olyan világossá válik, hogy vita nélkül elfogadják.

Nem elnyomni kell az észt, ahogy a hamis tanítók hirdetik, hogy az igaz vallást megismerjük, hanem megtisztítani és megfeszíteni, hogy mindent, amit eléje terjesztenek, megvizsgáljunk vele.

Az igazi vallás nem észbeli vallás; de az igazi vallás nem ellenkezhet az ésszel.

Az ember élete csak akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel.

Az ember igazi ereje nem a szenvedélyes törekvésben, hanem a zavartalan nyugalomban nyilatkozik meg.

Hogy az emberélet egyedüli célja halhatatlan lelkének tökéletesítése, már csak azért is igaz, mert a halállal szemben minden más cél értelmetlen.

A gondolat valódi mivoltában az igazság magyarázata; rossz gondolat csak egy van: végig nem gondolt gondolat.

Istent mindenki a maga módján foghatja fel. Isten törvényét azonban mindnyájunknak egyformán kell teljesítenünk.

Mindennek, amit csak látunk és amit csak el tudunk képzelni, eredete szellemi természetünkben van.

Elég az embernek pusztán testi lénynek tekintenie magát, és máris megoldhatatlan rejtéllyé, kibogozhatatlan ellentmondássá válik.

Nincs hatalmasabb, mint az alázatos ember: aki szabaddá teszi magát saját énségétől, az Istennel egyesül.

Ha jót teszel, légy hálás érte.

Olyan emberek között, akik gonosz életet élnek, minden jóra való törekvés nem szeretetet, hanem üldözést idéz.

Beléptél az életbe, anélkül hogy tudnád hogyan, de tudod, hogy te, mint ez a külön én, aki vagy, növekedtél, haladtál, aztán még tovább haladtál, elértél az út felére és hirtelen, nem lehet megmondani, az örömtől vagy az ijedtségtől megszállva, megbicsakolod magad, és nem akarsz elmozdulni, nem akarsz tovább menni, mert nem tudod, mi van ott. De hiszen azt a helyet sem láttad, ahonnét jöttél, és mégis egyre csak jöttél. A bejáraton bejöttél és a kijáraton nem akarsz kimenni. Egész életed menetelés volt a testi léten át, mentél, sietve mentél és most egyszerre sajnálod, hogy az történik, amit mindig tettél. Ijeszt testi helyzetednek a testi halállal bekövetkező nagy változása, de ugyanilyen nagy változás történt megszületéseddel, és ebből reád nézve nemcsak rossz nem származott, hanem ellenkezőleg, valami olyan jó keletkezett, hogy nem akarsz megválni tőle.

Aki az isteni erő sugarát a világ legkisebb dolgában is felismeri, az magasztos felfogású és emelkedett törekvésű ember. Az ilyen ember becsüli önmagát. Megbecsüli a többi embert és nem veti meg a kicsiny ügyeket, hanem isteni tisztelet tárgyának fogja tekinteni azokat.

Nincs az a kimagasló hőstett, amit az életben véghez ne vihetnénk. Egész életünk legyen ilyen hőstett.

Minél kevésbé elégedett az ember magával és belső életével, annál inkább törekszik a külső társadalmi életben való megnyilatkozásokra.

Büntetni az orosz nyelvben annyit jelent, mint tanítani. Tanítani azonban csak példával lehet. A rossznak rosszal való megtorlása nem tanít, hanem demoralizál.

Az ember a tengerbe ejtett egy drága gyöngyszemet, és hogy azt visszaszerezze, nekiállt vödörrel kimeríteni a vizet. A tenger szelleme feljött a mélységből, és azt kérdezte: - Meddig folytatod ezt így? Az ember azt felelte: Amíg a tengert kimerítem és a gyöngyöt megtalálom. - A tenger szelleme felhozta neki a gyöngyöt.

Ne az emberek szeretetét keresd. Ne engedd, hogy szeretetük hiánya megtévesszen. Az embert gyakran a rosszért szeretik és a jóért gyűlölik. Ne az embereknek, hanem Istennek igyekezz tetszeni.

Az ég bűneinkért haragszik reánk, a világ erényeinkért.

Lehetetlen nem hinni olyan elméleti tanításban, amelynek gyakorlati alkalmazása mindenkinek üdvösségét a legegyszerűbben valósítja meg. Nincs jobb próbája annak, hogy valamely tanítás igaz-e. A kereszténység tanai ilyenek.

Az ész rávezeti az embereket arra, hogy az élet törvényeit túllépjék. Ezeket a túllépéseket az emberek azonban annyira kellemeseknek találják és annyira megszokták, hogy igyekeznek elfojtani az észt, hogy ne gúnyolja többé őket.

Tolsztoj

"Állandóan az egy, nagyon sok körülöttem - így gondolkozik a remete. - Örökké egyszer egy - az hosszabb idő után kettő!"

Az én és az engemet túl gyorsan feleselnek egymásnak: hogyan lenne ez kibírható, ha nem volna barát.

A remete számára a barát mindenkor a harmadik: s a harmadik a parafa, amely megakadályozza, hogy a kettő beszélgetése a mélybe merüljön.

Ó, sokféle mélység leselkedik minden remetére. Azért vágyódnak barátra s annak magaslataira.

Hitünk másokban elárulja, amiben magunkban hinni szeretnénk. Vágyódásunk egy barát után az árulónk.

S a szeretettel igen gyakran csak az irigységet akarja az ember átugrani. S gyakran támad az ember és ellenséget csinál magának, hogy leplezze önmaga megtámadható voltát.

"Légy legalább az ellenségem!" - így szól az igazi tisztelet, amely nem merészel barátságért könyörögni.

Ha azt akarja valaki, hogy barátja legyen, tudnia kell háborút is viselnie érte, képesnek kell ellenségének is lennie.

Barátunkban az ellenséget kell becsülnünk. Nem tudsz a barátodhoz anélkül közeledni, hogy átpártolnál hozzá?

Barátjában kell kinek-kinek a legjobb ellenségét bírnia. Akkor kell legszorosabban a szívével egybeforrnod, amikor szembeszállsz vele.

Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtisztelő-e barátod számára, hogy úgy adod magad, amint vagy? A pokolba fog kívánni érte!

Aki nem csinál titkot önmagából, megbotránkoztat: ilyen komoly okotok van, hogy féljetek a mezítelenségtől. Igen, ha istenek lennétek, akkor szégyenkezhetnétek a ruháért.

Nem ékesítheted magad elég szépen a barátodnak: nyílvesszőnek kell lenned a számára, vágynak az emberfölötti ember után.

Láttad már a barátodat aludni - hogy megtudhasd, milyen is? Egyébként mi is a te barátod arca? Saját arcod durva és tökéletlen tükörben.

Láttad már a barátodat aludni? S nem riadtál vissza, hogy a barátod ilyen? Ó, barátom, az ember olyasvalami, akit felül kell múlni.

A megsejtésben és az elhallgatásban mesternek kell lennie a barátnak: nem mindent kell látni akarnod. Álmodban kell rájönnöd arra, amit a barátod ébren cselekszik.

Részvéted ne legyen annak kitalálása: hogy tudd elébb, barátod akar-e részvétet. Lehet, hogy a töretlen szemeket szereti benned és az örökkévalóság tekintetét.

Rejtőzzön kemény kéreg alá a barátoddal együtt érző szeretet, csorbuljon ki az átharapásában a fogad. Így lesz meg a finomsága és az édessége.

Friss levegő, magány, kenyér és orvosság vagy-e a barátod számára? Van, aki saját bilincseit nem tudja megoldani, és barátja számára mégis megváltó.

Rabszolga vagy? Nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Nem lehetnek barátaid.

Nagyon is sokáig rejtőzött a nőben a rabszolga és a zsarnok. Ezért az asszony még nem képes a barátságra: csupán a szerelmet ismeri.

A nő szerelmében igazságtalanság van és vakság mindazzal szemben, amit nem szeret. És a nő felismerő szerelmében is még mindig roham és villám és éj van a fény mellett.

A nő még nem képes a barátságra: az asszonyok még mindig macskák és madarak. Vagy legjobb esetben tehenek.

Még nem képes a nő barátságra. De mondjátok, férfiak, közületek ki képes hát a barátságra?

Ó, a ti nyomorúságtok, férfiak, és a ti lelketek zsugorisága! Amennyit ti a barátnak adtok, annyit én még az ellenségnek is adni akarok, s még csak szegényebb sem akarok lenni általa.

Van pajtásság: legyen barátság!

Ím, ígyen szóla Zarathusztra.

Sürgölődtök a felebarát körül, és szép szavakat találtok erre. Ám én azt mondom nektek: a felebaráti szeretet a rossz szeretet önmagatok iránt.

A felebaráthoz magatok elől futtok, s ebből erényt akartok csinálni; de én átlátok a ti "önzetlenségteken".

A Te régibb, mint az Én: A Te-t már szentként mondták ki, amikor még nem mondták ki az Én-t; így az ember siet a felebaráthoz.

A felebaráti szeretetet hirdetem nektek? Sokkal inkább azt, hogy fussatok a felebaráti közelség elől, és hirdetem a távoli szerelmét!

A közeli szerelemnél magasabb rendű a távoli és a jövendő szerelme; az emberek iránti szeretetnek fölébe helyezem a dolgok és a fantomok szerelmét.

Az a kísértet, amely mögötted fut, testvérem, szebb, mint te vagy: miért nem adod át neki a húsod és a csontjaidat? Te azonban félsz, és futsz a felebarátodhoz.

Nem tartotok ki eléggé önmagatok mellett és nem szeretitek magatokat eléggé: szerelemre akarjátok csábítani a felebarátot és magatokat tévedésével meg akarjátok aranyozni.

Azt akarnám, hogy ne érjétek be egynémely felebaráttal és azoknak szomszédaival; önmagatokból kell a barátot és annak túlcsorduló szívét megalkotnotok.

Tanút hívtok, ha jót akartok magatokról mondani; és ha sikerül félrevezetnetek, hogy jót gondoljon felőletek, magatok is jót gondoltok önmagatok felől.

Nem csupán az hazudik, aki tudása ellenére szól, hanem az csak igazán, aki annak ellenére is beszél, hogy nem tud. S így beszéltek magatokról a társaságban, és magatokkal meghazudtoljátok a szomszédot.

Így szól a bolond: "Az emberekkel való érintkezés megrontja a jellemet, különösen, ha valakinek nincs."

Az egyik megy a felebaráthoz, mert keresi magát, és a másik, mert el szeretné magát veszíteni. Téves szeretetetek önmagatok iránt magányotokból fogságot csinál.

A távoliak azok, akik a közeli felebaráthoz való szeretetért fizetnek; és ha öten együtt vagytok, azért egy hatodiknak mindig meg kell halni.

Nem szeretem az ünnepeiteket sem: nagyon sok színészt láttam ott, s a nézők is gyakran úgy viselkedtek, mint a színészek.

Nem a felebarátot hirdetem nektek, hanem a barátot. A barát legyen számotokra a föld ünnepe és az emberfölötti ember előhírnöke.

A barátot hirdetem nektek, s az ő csordulásig telt szívét. De tudnia kell az embernek szomjas szivacsnak lenni, ha azt akarja, hogy egy csordultig telt szív szeresse.

Hirdetem nektek a barátot, akiben a világ készen áll, a jóság kelyhét, az alkotó barátot, akinek mindig van egy elajándékozni való kész világa.

És amiként a világ szétperdült számára, akként áll a forgásban össze, mint a jó megvalósulása a rossz által, s mint a céloké a véletlenből.

A jövő és a távoli legyen a te mád oka: barátodban kell az emberfölötti embert mint önmagad okát megszeretned.

Testvéreim, nem a közeli felebarát szeretetét hirdetem nektek: hanem a távoliak szerelmét.

Ím, ígyen szóla Zarathusztra.

Nietzsche

*   *   *

Őszintén gondolkozni, még ha mindenki ellenére cselekszik is, annyit jelent, mint mindenkiért cselekedni. Az emberiségnek szüksége van arra, hogy azok, akik szeretik, szembeforduljanak vele és fellázadjanak ellene, mikor kell. Nem azzal szolgálod az emberiséget, ha lelkiismereted meghamisítod, hogy hízelegj neki, hanem ha megvéded lelkiismeretedet és értelmed sértetlenségét az ő hatalmi visszaéléseikkel szemben: mert ezek is az ő hangjai közül valók. És őt árulod el, ha magadat elárulod.

A szabadság lényege, hogy szabad ember egymagában is törvénye a világegyetemnek, öntudatos törvény, amely egyedül van hivatva, hogy egyensúly gyanánt szolgáljon a mindent eltipró gépezetnek. Látom az Általános Lényt, aki még háromnegyed részben belé van tapadva az agyagba vagy héjba, vagy a kőbe, s alá van vetve az anyag kérlelhetetlen törvényének, melybe beleágyazódott. Csak tekintete és lélegzete szabad. Remélem - mondja a tekintet. Akarok - mondja a lélegzet. És e kettőtől támogatva igyekszik kibontakozni. A tekintet és a lélegzet mi vagyunk: a szabad ember az.

A halál uralkodik a világon! Élők, rázzátok le igáját. Nem elég, hogy megsemmisíti a népeket. Azt akarja, hogy dicsőítsétek és énekelve rohanjatok a halálba; uraik pedig azt kívánják, hogy ünnepeljék tulajdon áldozataikat... "Ez a legszebb és legirigylésreméltóbb sors!". - Hazudnak! Éljen az élet! Egyes-egyedül az élet szent. És az élet szeretete a legeslegelső erény. De a mai emberben nincs meg. Ti nem szeretitek az életet, ti, akik nem tudjátok jobb hasznát venni, mint koncul dobni a halálnak. Terhetekre van saját életetek: nektek, gazdagoknak, polgároknak, a múlt szolgáinak, konzervatívoknak, akik étvágytalanságból, erkölcsi diszpepsziából, keserű szívvel-szájjal, unalomból, duzzogva félreálltok - és terhetekre van nektek is, proletárok, szegények, szerencsétlenek, akiket elcsüggeszt az a sors, amely nektek jutott. Életetek keserű kisszerűségében, a változás reménytelen voltában (ti kishitűek!) egyetlen vágyatok, hogy valami erőszakos cselekedettel szabaduljatok ki belőle, mely fölébe emel benneteket a mocsárnak, legalább egy pillanatra - az utolsó pillanatra.

Halni és pusztítani. Dicső dolog! Élni kellene! És ti ezt nem tudjátok. Nem vagytok rá méltók. Sohasem ízleltétek meg az élő pillanat, a fénysugárban keringő öröm áldását. Halódó lelkek, akik azt kívánják, hogy haljon meg minden velük együtt; beteg testvérek, akiknek kezünket nyújtjuk, hogy megmentsük őket, s akik őrjöngve húznak le bennünket magukkal az örvény fenekére...

Jaj nektek, írástudók és farizeusok, jaj nektek, álszenteskedők! Politikusok és papok, művészek, írók, halálnak koriteusai, belülről mind telve vagytok csontokkal és rothadással. Bizony, fiai vagytok ti azoknak, akik Krisztust megölték. Miként azok, ti is összetöritek az emberek vállát, szörnyű terhekkel, amelyekhez magatok kisujjatokkal sem nyúltok hozzá. Keresztre feszítitek ti is, mint azok; és akik segíteni akarnak a szerencsétlen népeken, akik eljönnek közétek, kezükben hordva a békét, az áldott békét, azokat börtönre vetitek és szidalmazzátok, s miként az Írás mondja, városról városra üldözenditek, míg csak a földre kiontott vér eső gyanánt nem hull vissza reátok.

Emberek, nem igaz az, hogy a halottak rabszolgái vagytok, s hogy ők jobbágyok gyanánt béklyóznak benneteket a földhöz. Ti élő emberek fiai vagytok és elevenek vagytok magatok is. Legyetek szabadok! Közületek mindegyik maga az Ember - nem az a romlandó hús, mely a sírokban bűzölög, hanem az életnek pattogó tüze, mely megtisztítja a rothadást, felfalja a századok fekvő hulláit, s mint örökké új, mint örökké ifjú tűz, átövezi a földet égő karjaival. Legyetek szabadok!

Romain Rolland

Vajon milyen sor idő és milyen világkép jár az eszünkben, mikor ezt mondjuk: "mióta világ a világ"..? Gondolat és érzelem tán az idő elején fakadt, de mindenesetre régtől fogva él, mert "mióta a világ világ", az ember mindig ezt meg ezt tette, és így vagy úgy hitte a dolgokat. A kőtörő azt hiszi, hogy az ó- és újvilág útjain mindig is ugyanúgy törték a követ, ahogy ő. Ez a kőtörő felfogása, meg azé, aki nála nem különb. Így gondolkodik például az a bíró is, aki képtelen elképzelni, hogy a századok folyamán akadt már pillanat, mikor nem volt büntetőtörvény és végrehajtó hivatalnoksereg. Amit most látunk, mindig látható volt, ezt fújja kicsi és nagy a társadalmi létra minden fokán. E közhely rejtett értelmét hiába keressük. Nyilván úgy áll a dolog, hogy amit a múltban és állandóan látunk, az a jövőben sem lesz elrejtve előlünk, és így Istennek sem adatik engedély, hogy új dolgokat teremtsen.

De ha már a változhatatlanba beletörődünk is, afelől továbbra is bizonytalanok maradunk, milyen is hát az a világ, melyről ily határozottan merünk beszélni. Az Evangélium szerint a hányattatás olyan nagy lesz, aminőhöz hasonló a világ kezdete óta nem volt, sőt nem is lesz. Ettől ugyan sem a kőtörő, sem a merev bíró nem lesz okosabb, de a textus intő figyelmeztetés, mely megcáfolja a világ állandóságába és ne varietur jellegébe vetett hitünket. Mert elég egy pillanat, hogy a világ megforduljon és régi arculatát elveszítse.

Ha az Elveszett Paradicsomból ostobán és megalázottan visszatérünk és a Thébába vezető út lépcsőjén fenyegetőn és titokzatosan alkalmatlankodó régi szavak értelmét vizsgáljuk, akkor a fenti közhelyre egyszerre fény derül. A misztikus értelmezés szerint ugyanis a világ a Sátán birodalma. Így már világos a dolog.

"Mióta a Gonosz gonosz", vannak kötelességek és emberek a világon, és vannak ostobák is, és az utca mindenkié. Van nagyvilág és kisemberek világa, van tudós világ, irodalmi világ, katolikus világ és félvilág, és vannak emberek, akik kellő heroizmus híján, és mert az emésztés nem zavarja őket, azt hiszik, hogy sohasem halnak meg.

Léon Bloy

Nem hallottad csöndes lépteit?

Jön, jön, mindig jön.

Minden pillanatban és minden korban, minden nap és minden éjszaka -jön, jön, mindig jön.

Sok-sok dalt zengtem én, elmém sokféle hangulatában, de minden hang azt hirdette: jön, jön, mindig jön.

Napsugaras tavasz illatterhes napjaiban az erdei ösvényen: jön, jön, mindig jön.

Nyári éjszakák esős homályában, a felhők mennydörgő szekerén, jön, jön, mindig jön.

Minden bánatomban az Ő léptei súlyosodnak szívemre, s az Ő lábainak aranyos érintése ragyog fel örömömben.

Nem eszméltem a pillanatra, amikor először léptem át az élet küszöbét.

Minő hatalom késztetett arra, hogy létem felnyíljék e nagy misztérium számára, mint a bimbó éjféli erdő mélyén! Midőn éltem reggelén a fényre emeltem szememet, abban a pillanatban megéreztem, hogy nem vagyok idegen e világban, hogy a név és alak nélküli Kifürkészhetetlen karjaiba vett anyámnak képében.

Ugyanez az ismeretlen a halálban éppen így meg fog jelenni számomra: mintha öröktől fogva ismertem volna. És mivel szeretem az életet, tudom, hogy a halált éppúgy fogom szeretni.

A kisgyermek felzokog, amidőn anyja elveszi jobb kebléről, hogy már a következő pillanatban vigaszt találjon a bal keblén.

Rabindranath Tagore

Van-e Isten, vagy nincs? Manapság ez körülbelül a legérdektelenebb kérdés. Nemrég valaki meg akarta ölni Istent. Nyomorult őrültség! - egy halottat megölni!

Egyébiránt: akár él Isten, akár meghalt, mit törődnek az emberek Istennel? Mire való nekik az Isten? Mezítelenek - Isten nem öltöztette fel őket; szolgák - Isten nem szabadította fel őket; éhesek - Isten nem etette meg őket. Az állatnak nincs Istene, de az ember rosszabbul él, mint az állat. Tegyétek először emberré az embert, aztán beszélhettek neki Istenről.

Mivel feleljen erre az ember? Szavakkal - azt szégyellnie kell; tettekkel pedig - hol is vannak a mi napjainkban a vallásos tettek? Hogyan tudjuk, nem bebizonyítani, hanem megmutatni, hogy a vallás a legfontosabb az emberi tettek között? Ha a vallásos élményből végképpen és visszahozhatatlanul kiveszett valami, hát az a vallásos tett iránt való érzék. Amíg a vallásról mint ideálról beszélünk, mindenki egyetért, vagy legalábbis: senki sem mond ellent; egyébként alighanem abból az okból, mert mindenkinek mindegy. De alig próbáljuk meg a vallást a reális valósággal összekötni, vagy mint bolondok, vagy mint gazfickók állunk ott, mert amennyire a mai emberiség vissza tud emlékezni, a vallás egyetlen szociális valósága a megcsaltak butasága és a csalók komiszsága.

Isten meghalt az emberiségben, de nem halt meg az emberben; a társadalomban, de nem a személyiségben, az összességben, de nem az egyesekben. A vallásos érzés a legmagasabb metafizikai határa az önfenntartás fizikai érzésének - olyan határ, amelyet csak az ember ér el: az egyetlen állat, amely ismeri a halált. Tudom, hogy meghalok; de élni akarok a halál után is - ez a vallás kezdete. Éppen a vallás az, ami az ember nevű fajt mind a többi állattól megkülönbözteti: az ember a vallásos állat.

Még az olyan emberek is, akiktől minden vallás idegen, kénytelenek elismerni, hogy az élet célja és értelme a boldogság, s hogy a boldogság: szeretet. Szeretni annyi, mint örülni, hogy szeretetünk tárgya: van, s azt akarni, hogy mindig is legyen. Nem akarni, hogy legyen, belenyugodni abba, hogy ne legyen, annyi, mint nem szeretni. A szeretet reális és egyben transzcendentális igenlése a létnek. A halál reális és egyben transzcendentális tagadása ennek a létnek, megsemmisítése a személyiségnek. Minden életet legyőz a halál. Hogy az életnek értelmet adjunk, a szeretetben kell igenelnünk a személyiség örökös létét; de a halál, amely a személyiséget megsemmisíti, szétrombolja a szeretetet is, az életnek az ember számára egyedül lehetséges értelmét. Hogy ezt a kényszerítő antinómiát megfoghassuk, szükségünk van a szeretet és a halál élményére. Tudatos életének egy bizonyos pillanatában minden embert a vallás kényszerűsége elé állítja létnek két legnagyobb realitása: a szeretet és a halál. Azért tudja minden ember többé vagy kevésbé, hogy mi az Isten, mert többé-kevésbé tudja, hogy mi a szeretet és a halál.

Ha a szeretett lény meghal, a szerető nem szűnik meg szeretni. Ez vagy csoda, vagy őrültség. Hogyan szerethetek egy halottat vagy olyan embert, aki meghalhat, akinek meg kell halnia? Ugyanazt az egyéni létet, amelyet a halál föltétlenül tagad, nem igenli-e rám nézve éppoly föltétlenül a szeretet? Tudom, hogy a szeretet az életem lényege, és csak azért, csak azáltal élek, hogy szeretek. De hogyha elismerem, hogy a halál a személyiséget megsemmisíti, és mégis szeretem a halottat, a halandót - akkor akaratommal igenlem azt, amit eszemmel tagadok; igenlem, hogy van valami, akarom, hogy mindig is legyen valami, amiről tudom, hogy nincs többé, vagy holnap nem lesz már. Egy és ugyanazt a dolgot tagadom és igenlem - hiszen ez őrültség! Addig szeretek és élek, amíg őrült vagyok: de ha visszatérek az észhez, megszűnök élni. Életem tagadja az eszemet, eszem tagadja az életemet. Két dolog közül tehát csak egy marad: vagy belenyugodni ebbe az értelmetlenségbe, lemondani az észről és átengedni magunkat a gyógyíthatatlan őrültségnek; vagy pedig anélkül, hogy meghajolnánk a kivezető út megtalálásának empirikus lehetősége előtt, egy immár nem empirikus, hanem transzcendentális kivezető utat keresni.

Ezt a kivezető utat a vallás mutatja meg nekünk.

Merezskovszkij

Minden kor embere azt tartja, hogy a szellem, bár a test kisugárzása csupán, mégis túléli a testi világot.

Oktalan dolog illúziót látni abban, amiben mindenki hisz, és elfogultság volna az általános meggyőződést tudatlanságnak és hiszékenységnek bélyegezni. A kritika nyomán éppen nem szűnik meg a hit, és közepes gondolkodásra vall, ha a meg nem értett dolgokat nem-létezőknek hisszük. A hullámok világában például érzékelésünk a semminél is kevesebb.

Ha a dolgokban nem hiszek, ha mindenben kételkedem, önmagamban akkor sem vesztem el hitem, mert magamban érzem a minden kételynek ellenszegülő sötéten hatalmas elemet, és bárhogy nevezzük is a tudat e lényeges magját: akár élő szellemnek mondjuk, akár kétkedő monásznak, létezésében nem kételkedhetünk, mert az élet itt nem tűr kételkedést. Megismeréséhez pedig a szeretet vezet el, mert ez a magunkból való kilépésnek és a másba való átömlésnek szenvedélye.

Az én gyakran vágyik eldobni magától a test terheit és hevesen áhítja a megszabadító változást. A szerelem, mint annyi szenvedély, akkor óhajtja a halált, mikor a szenvedély célhoz ér. A laboratóriumban méricskélő tudákos azt mondaná ugyan, hogy ez a fáradt test gyengesége csupán. Pedig e lendület a szerelem mélyéből, a szerelem teljességének pillanatában ered, a test elernyedése előtt, s az erősek szívében. Mert erősek azok, akik magukénak mondják az igazi szenvedély ritka erejét.

Nem tudjuk, hogy a szellem és a test külön életet élnek-e, s a szellem kisugárzásának módja is ismeretlen. De mindenesetre nehezebb hinni a lélek elpusztulásában, mint abban, hogy a test elomlik. A szerelem örökkévalónak hiszi magát. Hogy e szónak: örökkévalóság, van-e értelme, nem tudom. De az érzés bizonysága önmagában van, akár az életé. Milyen nyomorultul üres, mélység nélküli és sivár az a tudat, melyet nekünk szán a világ! A tudósok kinevethetik a szellemet, de bizonyítékaikon csak mi fogunk nevetni. De rászednek-e valóban, s ha igen, ki tesz bolonddá? A szellem örökkévalósága bizonyára látszat, de talán van az örök jelenvalóságnak is törvénye. A tiszta lélek számára minden jelenvaló. Az idő a testet öltött gondolat illúziója, a test földi mozgásának ábrája. Goethe is erre gondolt egy este, mikor Schiller szellemének sugallatára az örök életről elmélkedett.

A szellemekkel is üzérkedés folyik, akár a testtel. Mindenütt vannak csalók és ostobák. Undor fog el, ha arra gondolok, hogy a legnagyobb lelkek pénzsóvár szélhámosoknak és ostoba kísérletezőknek kénytelenek engedni, akik Beethovennek hamis hangokat és Shakespeare-nek ürülékgondolatokat tulajdonítanak.

De nem is erről van szó. Bohócok és piszkoskezű szélhámosok sem tudják eloszlatni azt a hitet, hogy a síron túli fenséges titok más, mint a semmi. Az effajta népség éppoly méltatlan az örök lélekhez, ha van ilyen, mint a nagy költőkhöz a kontárok hada.

Talán nem is olyan együgyű az az egyszerű lélek, amelyik asztalt táncoltat és apró kopogások útján érintkezik a szellemekkel. Sok ilyen lelket a remény éltet, többeket a nagylelkűség vezet. Nem félnek a haláltól. Nem egy egyszerű embert ismerek, aki az örök életnél jobban szereti a megsemmisülés gondolatát, s ha módjában lenne, tudná, mit válasszon. Az örökkévalóság, kivált a szellemé, megborzasztja az ilyen embert. Ha az élethez ragaszkodunk, akkor a testet és annak örömeit szeretjük, s csak az átmenetitől félünk, mely a véghez vezet, de nem a haláltól.

André Suarés

AKI a művészetet történeti vagy gondolati úton közelíti meg, nem kerüli el a veszélyt, hogy a legrosszabbat meg a legjobbat egyaránt anyagnak lássa. Ez esetben ami csak a látszat és véletlen, ugyanolyan értékűnek mutatkozik, mint az, ami lényeg és ősanyag. Így válhat egy tudomány - amely pedig az életé - vértelen számtanná.

MAGAS kiműveltség, soksarkú kicsiszoltság híján nem lehet fölismerni a taglejtések finomságát és ritmusát. Fogalmi esztétikát csak a barbárok űznek.

SOHA még ilyen uralma a tömegeknek, soha még ilyen terméketlensége a magában álló ember tettének! Vannak idők és alkalmak, midőn a művész indíttatva érzi magát, hogy csatabárdot ragadjon a többiekkel együtt, de ma, mint az örök tüzek őre, fölötte áll a világok, államok, társadalmak hánykolódásának.

HIÁBA panaszkodnak afelől, hogy a művész nem veti magát alá a mindenkire egyaránt érvényes, uralkodó általánosságoknak. e csak a valódi természeti törvényeknek tartozik engedelmeskedni. Ami ma általános, az már nem a lényeges normák erejéből, se nem belső ösztönzések nyomán keletkezett, hanem véletlen megalkuvásokból és gazdasági szükségből. Abban a Birodalomban, ahol a legfőbb törvényt a Szellem szabja meg, ma már csak egyedül a Művész élhet, s vele talán még azok a szemlélődők, akik függetlenítették magukat. A művészet ma valóban: "szakítás a társadalommal".

A MŰVÉSZEKET gyakran gáncsolják perverz hajlamaik miatt. Viszont mi is csodálkozunk azon a sok apró és nagy dolgon, amit a polgár szeret. Micsoda bőséges romlottság és perverzitás lakozik abban az ízlés és értelem nélküli "berendezésben", melyet a saját ámítására maga köré halmoz.

NAGY ELŐDEINKNEK a művészetben megadatott, hogy érintetlen, szűzi világuk fölé a teljesség épületét emeljék. Innen az ő megközelíthetetlen, gyakorta például elénk állított nagyságuk. Nyomukba csak a legbensőségesebb érzület, szeretetben bővelkedőbb szemlélet, összeszedettebb kidolgozás révén léphetünk. Amit ők irtatlan erdőben, televény talajon leltek, azt nekünk a mélységből kell kiaknáznunk.

A SZELLEM, amíg a maga legsajátabb képére alakítja a távolságot és múltat, elérkezik közvetlen jelenkora és a személyiség birodalmába. Lényeges csak az, hogy művészileg alakítsa az életet. Hogy milyen életet? - Az mindenképpen érdektelen.

A MŰVÉSZET mindaddig nem nyerheti meg a társadalom szélesebb köreit a maga számára, amíg az emberek nem tudnak különbséget tenni a mű lényeges hatása és elbeszélt tárgyának közönséges izgalma között. Műértésre csak azoknak nyílik alkalmuk, akik képesek fölfogni az alkotás ritmikus voltának hatását.

A NAGY MŰ kettős hatást gyakorol a szellemre. Egyfelől heves lelkesedést vált ki, amely pillanatnyi, soha vissza nem térő, s gyakran a megértéssel sem jár együtt, másfelől fokról fokra való behatolás útján tiszta élvezetet, mely bármikor föléledhet.

A KÖLTEMÉNY valamely eseménynek legmagasabb és végső érvényű kifejezése: nem gondolatot, hanem hangulatot közvetít. A festészetben tagolás, vonal és szín hat, a költészetben: kiválasztás, mérték és hangzás.

CSUPÁN középszerű iparosmunkát végeznek, akik gondolatok kifejezése, történetek elmondása közben a tényeket fedő szavakra időmértéket és rímet erőltetnek. Vajon méltó lenne-e egyáltalán az értelmes lényhez a rímekkel, verslábakkal űzött játék, ha ezek nem valamilyen ellenállhatatlan ének dallamaként törnének fel? Rímek, gondolatok, sőt képek is gyakran csak arra szolgálnak, hogy testet adjanak e dallamnak.

TÉVEDÉS, hogy egy vállalkozást csak nagy szellemek nagy gondolatai mozdítanak elő. Végtelen fontosságú a kicsinyebbek nevelése, vezetése. Abba a légkörbe kell vezetni őket, amelyben majd a nagy gondolatok lélegzetvételét táplálhatják.

Stefan George

1.

Ne ütközz meg, Nathanael, a nyers címen, amit e könyvnek adnom tetszett; elnevezhettem volna Menalkasnak is, de Menalkas, akárcsak te magad, sohasem élt. Az egyetlen emberi név, amely alá e könyv rejtőzhetnék, a magamé; de hát hogy is merhettem volna azt írni fölébe?

Egyszerűen, minden fölkészülés, minden tekintet nélkül kezdtem bele, s ha néha oly tájakról írok benne, amiket nem láttam, illatokról, amiket nem szívtam, tettekről, amiket nem követtem el - vagy terólad, Nathanael, akivel sohasem találkoztam -, nem álszentség az, és ezek a dolgok éppoly kevéssé hazugságok, mint e név, Nathanael, jövendő olvasóm, melyet neked adok, nem ismerve még a tiédet.

S miután elolvastad, dobd el ezt a könyvet - és távozz el. Azt szeretném, ha a távozás vágyát oltaná beléd - hogy eltávozz, mindegy honnan, a városodból, családod köréből, a szobádból vagy a gondolataidból.

2.

Most pedig, Nathanael, dobd el ezt a könyvet. Rázd le magadról. Hagyj el engem. Hagyj el, már fárasztasz, már visszavetsz. Az eddig úgy magasztalt szeretet irántad most már terhemre van. Belefáradtam a színlelésbe, hogy neveljek valakit. Mondtam-e valaha, hogy hasonlónak kívánlak magamhoz? Azért szeretlek, mert különbözöl tőlem; csakis azt szeretem benned, amiben különbözöl. Nevelni! Ki mást is nevelhetnék, mint önmagamat? Nathanael, megmondjam-e neked? Én szakadatlanul magamat neveltem. Most folytatom. Semmi mást nem tudok becsülni magamban, mindig csak azt, amit ezután fogok tenni.

Dobd el a könyvemet, Nathanael, semmiképp be ne érd vele. Ne is gondold, hogy bárki más megtalálhatja a te igazadat; jobban őrizkedjél ettől, mint bármitől. Ha én válogatnám ki ételeidet, nem volna étvágyad, hogy megedd; ha én készíteném el ágyadat, nem volnál álmos, hogy belefeküdj. Dobd el a könyvemet; gondolj arra, hogy ez csupán egyike az ezer lehetséges állásfoglalásnak a világgal szemben. Te keresd meg a magadét. Amit más éppen olyan jól megtehetne, ne tedd. Amit más éppen olyan jól megmondhatna, ne mondd - amit éppen olyan jól megírhatna, ne írd meg. Ne ragaszkodj magadban semmi egyébhez, csak amiről érzed, hogy sehol másutt nem található, csak benned, és türelmetlenül, vagy türelemmel, de, ó, alkosd meg magadból a leghelyettesíthetetlenebb lényt.

André Gide

Aki erőszaknélküli akar lenni, annak nem szabad haragot éreznie megsértője iránt. Nem szabad rosszat kívánnia neki. Nem szabad átkoznia. Nem szabad testi sértést okoznia neki. Nyugodtan kell fogadnia minden rosszat, amit üldözője vele szemben alkalmaz. Az erőszaknélküliség tehát teljes ártalmatlanság. A teljes erőszaknélküliség: teljes hiánya minden rosszakaratnak, bármi vagy bárki iránt, ami van, vagy aki él. Magában foglalja az emberinél alacsonyabb rendű életet, és még a vadállatokat és kártékony férgeket sem zárja ki. Nem arra való, hogy pusztító indulatunkat táplálja. Ha ismernők Teremtőnk szándékait, az említett élőlények számára is felismernők az őket megillető helyet a Teremtés művében. Az erőszaknélküliség tehát alkalmazásában nem egyéb, mint jóakarat minden élettel szemben. Tiszta szeretet. Fölleltem a hinduk szentírásaiban, a Bibliában és a Koránban.

Az erőszaknélküliség a tökély egyik állapota. Jelenti a célt, amely felé az emberiség természettől fogva, ha talán öntudatlanul is, halad. Az ember nem válik istenivé, ha eléri azt a fokozatot, hogy a hibátlanság megtestesítője lesz. Talán csak akkor válik igazán emberré. Azon a fokon, amelyen ma állunk, részben emberek, részben állatok vagyunk, s tudatlanságunkban és önhittségünkben azt állítjuk, hogy mivoltunk céljának híven megfelelünk, ha az ütést ütéssel viszonozzuk, és az ehhez szükséges haragot forrni engedjük. Hitünknek valljuk, hogy a megtorlás a lét törvénye. Holott a szentírásokban azt találjuk, hogy a megtorlás soha sincs számunkra előírva, legföljebb megengedhető. Az előírás: önmagunk legyőzése. Létünk törvénye önmagunk legyőzése. Enélkül a tökély legmagasabb fokát elérni nem lehet. Eszerint az emberi faj legfőbb jellemző vonását a szenvedésben találjuk meg.

A cél pedig egyre távolodik előlünk. Minél nagyobb a haladás, annál nagyobb mértékben ismerjük meg fogyatékosságunkat. Az elégtétel a törekvésben rejlik, nem az elérésben. A legmagasabb rendű törekvés jelenti a legnagyobb diadalt.

És ha világosabban, mint valaha is, felismerem, milyen messze vagyok még a céltól, a tökéletes szeretet törvénye akkor is létem törvénye marad. És minden ballépésnek csak annál erősebben kell törekvéseimet sarkallnia.

E törvény bizonyos alkalmazása politikává válik, ha térben és időben megvalósítják. A legmagasabb rendű politika tehát a legmagasabb rendű megvalósításában állana. A becsületesség mint gyakorlati politika, alkalmazásának ideje alatt miben sem különbözik a benső meggyőződésből fakadó becsületességtől.

Az együtt nem működés hívének politikai erőszaknélkülisége a legtöbb esetben nem állja ki ezt a próbát. Ez a harc meghosszabbítását vonja maga után. Senki se tegye ezért az angolok makacs, kevéssé engedékeny természetét felelőssé. A szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia. Senki sem téríthet el engem ettől a meggyőződéstől, mert a tapasztalat tanított meg reá. Hogy a brit vagy bármely más sajátság nem puhítható meg, akkor bizony a tűz nem elég izzó, ha ugyan egyáltalán megvan ez a tűz.

Gandhi

Lehet a kézszorításnál világosabb mozdulat? Én foglak téged és te fogsz engem. Érzem az erődet, és te érzed az én erőmet. A kézfogás az egyenlőséget érezteti, vagy talán még helyesebb így: a kézfogás az egyenlőség akarása. Innen a jól ismert szívélyes támadás. És milyen finom művészet az erősebb számára, hogy a szorítás egy hajszállal se lépje túl az egyenlőség mértékét. A több itt durvaság, de a kevesebb már visszautasítás és megvetés, vagy éppen félelem és fösvénység. Egy ujjat adni egyenesen sértő. A kar visszahúzása védekezés, mivel a kar védi a bordákat. Ezért oly bátor a római köszöntés: a gyilkos kihívása. Ezek a mozdulatok mind valamely szándékot fednek fel és hangsúlyoznak. Ellenben, ha kezünkkel könnyedén, mintegy röpkén üdvözlünk valakit, az az oldottságot fejezi ki. Milyen jól értenek ehhez a kisgyerekek!

A farandol (provence-i körtánc - a ford.) olyan tánc, amelyben a lábak a kezeknek engedelmeskednek. Minél messzebb van valaki a vezértől, a lánc súlya annál jobban ránehezedik. A farandol tehát a zsarnokságnak és annak a dührohamnak képe, amely magának a zsarnokságnak a törvénye. Néha a szenvedélyes játékban az utolsó táncos úgy pörög, akár valami parittyakő. Jól értem a bretagnei-ak lassú körtáncát, amelyben a lépések mérsékelt ritmusát valahogy kézzel jelzik. Ez az igen gyengéd kényszer maga a biztosíték. A társadalom egységét itt a vezér jó ízlése teremti, akit a többiek utánoznak. Ez a jelbeszéd minden szenvedélyre mérséklően hat - még az örömre is! A kezek szerelmi éneke az, amely oly fegyelmezett, akárcsak valami énekkar.

Hadd szóljak azonban a kislányok körtáncáról. Ez sem egyéb, mint a tenyerek játéka. A szenvedélyek fellobbanását s egyszersmind megfékezését itt az teszi lehetővé, hogy a körnek nincs se feje, se farka. Kit mennyire húznak, ugyanannyira húz ő. De ehhez egyforma erőseknek kell lenniök. A túl kicsi gyermeket két oldalról húzzák, és ezáltal a görbe alakja elromlik. Ellenben ha egyenlő erősek, a görbék legszebbike, a kör keletkezik. És az ember egyszeriben megérti, hogy úgy, mint a püthagoreusok is mondták, a kör maga az igazság. A férfiak ellipszise nem igazságos, a két végen zsarnokok uralkodnak. Ezek a szimbólumok annak idején, mikor a karvezetők a tánc görbéjét s annak leírt nyomát vizsgálták, világosak voltak. Úgy vélem, eltávolodtunk a körtől, valamint az énekben is eltávolodtunk az összhangtól. Feltételezem, hogy az elemi kör valamennyi görbében jelen volt, mégpedig abban az időben, amikor a tánc a leghatalmasabb, legkifejezőbb nyelvet jelentette, azaz látványt a táncosok számára, de a lecsillapodás folyamatában önismeretet is. A király részt vett a táncban és mindenki király volt. Ma a király a karszékben ül és fizet, hogy szórakoztassák. A táncot eladták.

A kislányok körtánca hívta fel figyelmemet arra, hogy azok, akik a geometriát társadalmi forrásból származtatták, téves úton jártak. Megfeledkeztek a művészetekről és az ünnepekről, amelyek a maguk eredeti tisztaságában isten és vezér nélküli és minden kényszer és kötelezettség nélküli kultuszok. Ez pedig azért történhetett, mert a szociológusok epés fickók, akik a társadalmat magános elvonultságukban kutatják. Az öröm nem képes lebilincselni gondolataikat. Mentől sanyarúbb a szükség, annál elfogadhatóbb az számukra. Fáradhatatlanul újrateremtik Hobbes Leviathanját, amely a polgárt mint az állam rabját ábrázolja, amelyben a rend a háború rendje, és a görbe a törvény ellentéte. Mint a szociológusok mondják, minden egyenes irányban halad. A hatalom határozza meg a jeleket, és maga ez a szó: vonal, a gyalogságot jelenti. A görbék, mint a háborúk híres balsikerei és véletlen sikerei, a gyenge pontokat és a töréseket jelzik. A kígyózó oszlopok pedig a szomorú kényszer által eltorzított rendnek képviselői. Nem véletlen, hogy a kígyó az alattomos hatalomnak, szó szerint az ördögi hatalomnak, nemes terveink megrontójának a jelképe. Ezzel szemben a farkába harapó kígyó, amelyik a körtáncot utánozza, a szellem győzelmét és az állat felett való örök uralkodót jelképezi. Így a báj és az öröm fedik fel számunkra azt, ami a geometriában a legszabadabb, a legszebb.

Világosan látom, hogy ilyen képek alkották a népek ősi gondolatait, és gyanítom - lévén az eredendő okok mindenkor azonosak; ilyenek is alkotják azokat örökké. Mert eltekintve attól, hogy az ember mindig a gyermekségből indul (és jól tudjuk, még nem sikerült megoldani, hogy politechnikusként szülessék), világos, hogy az ember a szív, a tüdő, a gyomor uralma alatt él; ezek pedig szüntelenül lesben álló állatok, úgyannyira, hogy csak a táncnak megfelelő gondolkozás lehet a helyes. Az ember semmivel sem jut előbbre, ha körzővel rajzolja meg a kört. Bizonyos, hogy a tizenöt lóerős kocsi igen civilizált dolog, de gyakran valami megkergült bestia tartja a kormányt. Kétszeresen is visszataszító kép: az állat, aki kormányoz, és a geometria, amelyik engedelmeskedik. Ó, gondolat! Ó, ócskavas!

Alain

Tapasztalhattuk, hogy az ember és a nép ma éppúgy szenved az élettől, mint hajdan vallása miatt szenvedett, hogy az emberi bátorság ugyanarra képes, mint a vallásos bátorság azelőtt, s hogy az emberi méltóság foka nem alacsonyabb, mint a vallásos méltóságé hajdanában. A tapasztalat eredményeit a lélekelemzés igazolja. Az ember nem változott, tehát szenvedésre való készsége is ugyanaz maradt. Aki nyomorban él, az tökéletesen és teljesen látja nyomorát; benyomásai nem részlegesek, mint a kívülálló nem-nyomorgóé; nem úgy látja a világot, mint a szociológus. A nyomorult benne van a nyomorban, még az a pillantás is nyomorult, ahogy nyomorára tekint; az ő életében a nyomor nem részlet csupán, vagy megvizsgálandó és nem is hátrányt jelentő állapot: az ó életében minden a nyomor, örök szolgálat. Ez nem a nélkülözések, a betegségek, a rútságok és kétségbeesések, a hálátlanságok és kimúlások ismert sora, ez a nyomor az élő halál; mintha Antigoné gyötrelme állandó kín lenne, s mintha a halál az életbe áramlana. Egész életében a halál ízét érzi. Az antik bölcs számára a halál a végső felszabadulás, a nyomorult számára azonban a keserűség, a legyőzetés és a kétségbeesés teljessége. Ha a szerencsétlen egy napon egész családjával együtt elpusztítja magát, utolsó napja lesz a legrettenetesebb. Dies irae, a harag napja.

Hogy a halált örömmel várt szabadulásnak érezze, ahhoz egész civilizáció, teljes kultúra és nagyszerű filozófia kellene, szóval mindaz, ami a nyomorban nincs meg.

A nyomorultat ki kell rángatni a nyomorból, és a javakat egyenlően kell elosztani. A két feladat azonban nem azonos rendű. Az első sürgető kötelesség, a második pedig illő méltányosság. A köztársaság hármas jelszava, a szabadság, egyenlőség, testvériség különböző jellegű célt jelent, s bár a két utóbbi egymáshoz közel áll, mégis jelentősen különbözik egymástól. A testvériség azt követeli, hogy testvéreinket a szegénységből kiemeljük: ez a feladat mindennél fontosabb. Az egyenlőség megvalósítása kevésbé sürgős. Mert amennyire izgat és nyugtalanít az a tudat, hogy emberek nyomorban élnek, ugyanannyira közömbös, hogy a nyomort nem ismerők kisebb vagy nagyobb vagyont mondanak magukénak; nem jövök izgalomba, ha azt a nevezetes problémát vetik fel, hogy a jövő államában ugyan kié lesz a pezsgőspalack, a versenyló és a Loire-menti kastély; majd csak megegyezünk valahogy; a lényeges csak az, hogy legyen ilyen állam, azaz ne akadjon olyan, aki az állam száműzöttjeként gazdasági nyomorban és számkivetettségben kénytelen élni. Akkor majd kevésbé lesz fontos, hogy kinek-kinek milyen állása van, mert a polgárok figyelmét más problémák kötik le majd. De elég egyetlen embert tudatosan nyomorban tartani, vagy ami egyre megy, szándékosan benne felejteni, hogy a társadalmi szerződés teljes egészében értéktelenné váljék. Amíg egyetlen ember kívül van, addig a zárt ajtó az igazságtalanság és gyűlölet államának ajtaja marad.

Charles Péguy

Öregedni annyi, mint felnövekedni.

Szememben az öregség nem a halál mogorva előszobája, hanem az élet után, ami az érzékek, az érzelmek és szellem túlhajszolása volt, valami igazi nagy szabadság.

A bölcsesség lényege. Miután a teremtés művét élveztük, a magunk számára és önmagunkban visszavezetjük a "semmibe", ahonnan Isten kezéből elindult.

Milyen elégtétel és milyen megkönnyebbülés úgy gondolni a földre, mint valami túlsó partra, anélkül, hogy elhagytam volna, úgy gondolni az örömökre, mint valami bűvös földrészre, amelyet Istennek hála megismertem, s amelyhez nincs többé közöm, csak emlékezetben.

Néha olyan mértékben érzem távolinak magam, hogy magánosságom megrészegít. Ez az élő halál állapota, amit jól ismerek. Valójában ahhoz, hogy meghaljunk, nem szükséges felvennünk a halál alakját. Halálunkat megidézhetjük és megérezhetjük anélkül, hogy az élet ellen merényletet követnénk el. A halál nem más, mint lelkiállapot.

Halálom után kevésbé leszek halott, mint most, mivel nem fogok tudni róla, és mivel ezt tudom.

Élni annyi, mint folytonosan születni. A halál az utolsó születés. A szemfedő utolsó pólyánk.

Vágyainkon kívül önmagunkból semmi sem érdekel bennünket, de vágyainkat nem mi választjuk. Vágyaink választanak és határoznak meg bennünket, és azon a napon, amelyen e vágyaktól megszabadulva felébredünk, nem győzünk csodálkozni, hogy mit műveltek velünk.

Szegény életünk végül mintha nem is érne többet egy anekdotánál.

Nézd - szólok magamhoz -, mivé változom? Mintha valami metamorfózis átélése fenyegetne, de semmiképpen nem a lét megszűnése.

Meghalni annyi, mint a megsemmisülés előtt még egy pillanatig élni. Az utolsó mozdulat. Ez utolsó lépésnek a megtétele előtt senkit sem ismerhetünk.

Ha visszafordulva látnom kell a sok hazugságot, csalást, gonoszságot, durvaságot, akkor így szólok: íme egy földrész, amely sohasem volt az enyém. Idegen földről távozom.

Marcel Jouhandeau

Az, hogy a modern ember keresztül-kasul oly indiszkrét, az jelentős képességeit nem teszi kérdésessé: szimatját, ösztönét, humorát és alkalmazkodási képességét, hangulati érzékenységét, s egy bizonyos képzelőerőt, amelynek segítségével inkább belehelyezkedik az adott képességek hangulatába, mintsem hogy hatásukra átváltozna. A nagyságra azonban nem alkalmas. Az indiszkrét embert nem lehet naggyá tenni, bármilyen körülmények közé helyezzék is. Belső lénye repedezett, üres, hasadt. Ezért annak, amit alkot, bármilyen vonzó is, nincs alakja és törvénye, megindít, de nem állít végleges határok közé.

Ennek az indiszkrét embernek ziláltsága legbensejéből árad kifelé, ezért hiába minden eszköz, hatóereje roncs. Reprezentálni nem képes, újból és újból összecsuklik. Lényéből hiányzik az előrelátás, a belső törvény, a következetesség, így pereg élete s valahol mindig megtorpan, valahol elvetél.

Az indiszkréció, amelyről szólok, rossz beosztás, hiba, nem vétek, hanem valami rendetlenség, mélyben gyökerező istentelenség, s ez bizonyos tekintetben sokkal rosszabb. Ez a modern emberrel együtt születik. Azt mondhatnám, a léleknek az a betegsége ez, amely mellett az emberi személyiség a legjobb színben van, hasonlóan bizonyos szívbajokhoz, amelyeket a beavatatlan, csupán a beteg jó színére figyelve, nem ismer fel. Tehát az indiszkrét ember mély és mégsem mély, finom és mégsem finom, szellemes, és a mélyben, ott, ahol a dolgok eldőlnek, szellemtelen, nagy és mégis kicsiny. Azután, bár nem minden bensőség nélkül való, mégis azt irigyli, aki könnyed, felületes, és ezért, ha szabad így mondanom, szerencséje teszi szerencsétlenné. Nem a mérték tökéletes hiánya ez: ilyen mélynek lenni és a felületessel kacérkodni? Nem egészen a nagyság s a hivatás hiánya ez - önmagamat mindig újra és újra elgáncsolni? S ez mind annak a boldogtalan benső állapotnak a következménye, hogy az indiszkrét ember sohasem tud árulás nélkül önmagából kilépni, és annak, hogy lénye valahogy kifosztott, valami galádság, igen, valami szemérmetlenség tapad rá.

Ki ne találkozott volna már ezzel a jellegtelen, ki nem elégített, laza, ritka szövetű teremtménnyel, ezzel a túlfűtött pillantású, ezzel az érzékiség nélküli lénnyel, ezzel a kéjvágyó fickóval, az ellentétekkel, hasadásokkal tele, mégis feszültség nélküli emberrel? Ki ne ismerné a hasembert, akinek nincs ízlése, a szomorú erotikust, a szenvelgő esztétát, a meggyőződéstelen kétségbeesésből hazafit és a hitetlen hívőt? Ki ne ütközne naponta ezekbe az életüket túlélő mégis halottakba? Ezekbe az örökösen elragadtatást kiáltó menekülőkbe? Mindazokba, akiknek inkább a szavakban mint a dolgokban van igazuk, s akiknek ezért kedvesebb egy könyvre való tévedés, mint egyetlen igaz mondat.

Ez az ember indiszkrét, mert a tárgyi valóság (épp a valóság helye üres benne) és az odaadás hiányzanak belőle. Sohasem fogja megérteni, hogy a világ csak annak a számára megfogható és tárgyilagos valóság, aki át tudja adni magát neki. Ezt az indiszkrét embert legszívesebben elkorcsosult pedánsnak nevezném, aki egy éjjel minden ok és előzmény nélkül egyszerre tékozolni kezd; valami barátságtalan és valószínűtlen világ pedánsának, aki csupa éhség mindenre, ami más, idegen, akinek bensejét szorongás és halálfélelem béleli.

Azt mondom: nincs benne odaadás. És könnyen lehet, tragédiája csak akkor eresztett gyökeret, amikor egyszer oda akarta adni magát, és éreznie kellett, hogy elértéktelenedik, s ez végül arra bírta, hogy a titokzatos célok világában hazárdjátékossá, búskomorrá s ugyanakkor frivollá váljék.

A játékos szükségképpen indiszkrét. Ez azt jelenti, hogy miután a dolgokat kiszolgáltatták neki, ő mindennek az értékét leszállítja, hasonlóan ahhoz, aki a gyönyörre vadászik, aki a dolgokat gyökerükből tépi ki. Lelke mértéktelen, sokat tesz és érez, csak azt az Egyet nem, s a szorongás így nem is hagyja el, úgyannyira, hogy az ember szinte azt mondhatná, mértéke a félelem. "Egy a szükséges" - Jézusnak ez a szava a játékos ellen, az indiszkrét ellen irányul. Lehet, hogy Márta a középkorban, amikor Isten szolgálatának módját egészen pontosan meghatározták, a szorgalmatos volt. Márta ma az indiszkrét, a zilált, annak a képe, akinek a mértéke a félelem. Bármit tegyen, túlzott, szétszórt, bármit tesz, kárba vész és elpazarlódik, mivel a félelem nem tud fékezni, összetartani, csak elveszíteni. Jó szándékait egy idegen világ mind elnyeli, s így a jó, amit tett, amit érzett, többé nem az övé, s ott áll érték és mérték nélkül. A mérték Máriáé, és ő a mérték, és ő a nagy.

Az indiszkrét ember tettéről ismerszik meg, a tettről, amelyben nincs igazi bensőség, ezért nem lehet tiszta alakja sem. Az indiszkrét sohasem kerekedik az antitézis fölé, s ezért sohasem érzi meg a dolgok valódi ízét. Az antitézis valójában annak a formája, akinek bensejét félelem tölti, az elkorcsosult pedánsé, éppen azé a mély emberé, aki nem mély, azé a nagy emberé, aki nem nagy.

Azt mondom: az antitézis annak a Marszüasznak a formája, akit Apollón isten megnyúzott. Marszüasz indiszkrét volt, görög stílusban, nagy stílusban, mértéktelen, és ezért megnyúzták. Ez a megfelelés.

Ha azt állítom, hogy az indiszkrét ember nem alkalmas a nagyságra, ezzel nem azt mondom, hogy hiányzik belőle a nagyság utáni vágy. Inkább azt akarom mondani, hogy állandó hamis éhséget érez a nagy, a hősies, a nagy személyiség, a nagy esemény, a szépség után. És vágya, sóvárgása sohasem csillapszik. Amire vágyik, amit tisztel, az mindig az egészen Más, az idegen, ami idegen országból való, ami jön és eltűnik és semmire sem kötelez, amire vágyik, és amit tisztel, az kizárólag a komédiás. Úgy értem, hogy közönséges és önkényes és középszerű származását semmivel sem árulja el világosabban, mint azzal, hogy a nagyságot csak a színészben és a nagyságot csak a színész közvetítésével tudja észrevenni. Vagy pedig amerikai nagyságideálja van: a különleges ember, a felsőfok, a szakember, a mértéktelen, a nap csillaga, a tenor, Roosevelt, a milliárdos, a boxbajnok, általában az egészen szétmálló, és hőseit úgy tiszteli, hogy majmolja őket. A karikatúra fordított monumentalitás, és talán az indiszkrét ember egyetlen eredeti művészete, sajátos nagysága, az egyetlen lehetőség a természettől fogva indiszkrét és mélyen formátlan kifejezésére.

Rudolf Kassner

Az írók rendjében nem látok senkit, akit Bossuet fölé emelhetnék; senki szavában biztosabbat, igéiben erőteljesebbet, ékesszólásában hajlékonyabbat és határozottabbat, mondatfűzésében merészebbet és szerencsésebbet, egyszóval nagyobb mesterét a nyelvnek és önmagának. E teljes és magában álló képesség, mely a meghittségtől a nagyszerű fenségig, a tökéletesen tagolt világosságtól a művészet leghatalmasabb, legzengzetesebb hatásáig terjed, rendkívüli tudatosságot vagy inkább előrelátást követel a szellemtől, a szó minden eszközét és mindennemű működését illetően.

Bossuet mindig azt mondja, amit akar. Teljességgel szándékolt, miképpen azok mind, akiket klasszikusoknak nevezünk. Szerkesztéssel dolgozik, mialatt mi véletlenekkel dolgozunk; a maga felidézte várakozásra épít, míg a modernek a meglepetésre építenek. Hatalmasan lép elő a csendből, fokról fokra kelti, duzzasztja, emeli, szerkeszti mondatát, mely olykor boltozatosan tagozódik, a pillanat köré oldalívenként bámulatra méltón szökkenő mellékmondatokra támaszkodva, felfedi, kidomborítja esetlegességeit, hogy aztán átlépjen rajtuk, és végre megragadja kulcsát, s a mellérendelés és egyensúly csodái után meglelje erőinek pontos kifejeződését és hiánytalan megoldását.

A gondolatok, amelyeket Bossuet-ben találunk, bevallhatjuk, ma már vajmi kevéssé tűnnek képesnek arra, hogy élénkebb izgalmat keltsenek szellemünkben. Épp ellenkezőleg, mi magunknak kell némi életet öntenünk beléjük, fogékonyságunk és ismereteink segítségével. Három évszázadnyi igen mély változások és minden téren beálló forradalmak, a közbejött roppant számú esemény és eszme szükségképpen naivvá, idegenné, olykor szinte felfoghatatlanná teszik előttünk, az ivadékok előtt a miénktől olyannyira különböző kor műveinek anyagát. De más részük épségben marad. Az olvasók legszélesebb rétege nagyobb, s hozzá mérhetetlenül nagyobb fontosságot tulajdonít annak, amit tartalomnak nevez, mint amit úgy hív, hogy: forma. Mindazonáltal vannak, akiknek érzése szöges ellentétben áll ezzel a felfogással, melyet puszta babonának tekintenek. Ezek váltig erősgetik, hogy egy kifejezés szerkezete nagyon is valóság lehet, míg értelme vagy eszméje csupán csak árnyék. Az eszme értéke csak igen határozatlan; személyek és korok szerint változó. Amit az egyik mélységesnek ítél, a másik számára elcsépelt bizonyosság vagy elviselhetetlen képtelenség. Hiszen csak körül kell nézni, könnyen észlelhetjük, hogy ami az antikok irodalmából még a moderneket érdekelheti, az nem az eszmék, hanem a példák és mintaképek sorából származik.

A forma e szerelmesei számára egy forma, melyet ugyan mindig valamely gondolat idézett fel és hívott életre, több értékkel, sőt több értelemmel lehet teljes, mint a világ minden gondolata. A formában tettek hevét és előkelőségét kapják; a gondolatokban csupán események állhatatlanságára találnak.

Bossuet nékik valóságos tárháza az egymással összevágó alakzatoknak, egybevetéseknek, működéseknek. Szenvedélyesen bámulhatják legmagasabb stílű szerkesztéseit, valamint megcsodálhatják a templom architektúráját, midőn szentélye immár elhagyatott, s régtől fogva érvényüket vesztették az érzületek és okok, melyeken felépült. A boltív megmarad.

Paul Valéry

Párizs, 1903. február 7.

Igen tisztelt Uram,

levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék nagyon is távol áll. Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetlenegy dolog sem olyan kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte múló életünknél maradandóbb.

Amikor ezt a megjegyzést előrebocsátom, hadd mondjam el még Önnek, hogy verseinek nincsen önálló jellegük, inkább csak a személyes lét csendes és rejtőző függelékei. Ezt legvilágosabban a Lelkem című utolsó versében látom. Ebben valami sajátos akar kifejeződni és dalba ömleni. És a Leopardihoz írt szép költeményben talán bizonyos fajta rokonság nyílik meg e nagy magányos iránt. Ennek ellenére ezek a versek önmagukban még nem állnak meg, az utolsó és a Leopardihoz írt sem. Kedves kísérőlevele néhány hiányosság felderítésében segítségemre siet, amelyeket verseit olvasva éreztem s néven nevezni mégsem tudtam.

Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják. Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű "írnom kell" lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Ekkor azután közeledjék a Természethez. Ekkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember. Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk. Ezért az általános motívumoktól forduljon azokhoz, amelyeket saját mindennapi élete kínál; írja le szomorúságát, vágyait, elfutó gondolatait, hitét valami szépben - ábrázolja mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel, s önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait, álomképeket vagy emlékeit. Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája? Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját világba merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük. A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom: mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy művészi elhívatása van. Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt. Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott. Azonban e magába szállás és magába merülés után talán le kell mondania arról, hogy költő legyen (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befelé fordulás, amire kérem Önt, akkor sem hiábavaló. Élete ettől kezdve mindenesetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok és messzire vivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.

Rainer Maria Rilke

... Az eszményi hallgató mintegy az emberiség képviselője. A prózaíró lendületének talán legfinomabb s egyszersmind legerősebb elemei azok, melyekkel jelenérzésének körébe vonja, megalkotja őt. E hallgatónak ugyanis oly érzékenynek, oly gyors fölfogásúnak, oly megvesztegethetetlenül ítélkezőnek, oly fogékony figyelműnek, eszében s szívében oly egyetlen alakba öntöttnek kell lennie, hogy szinte már fölébe kerekedjék annak, aki szól hozzá, különben nem lenne érdemes a fáradságra sem, hogy írjanak neki. Mégis: aki alkotta, annak ismernie kell tökéletlenségeit, legalább bizonyos fejletlenséget kell éreznie benne, amelynek szüksége, hogy sok mindenre elsőül vezettessék rá. Egyfajta erős naivitást kell kitapintania benne, hogy azzal, amit a könyvön át nyújt, valóban meglepje, s valami lényeges tapasztalatot szerezzen neki. Talán minden könyvet, de legkivált a tanítókat úgy lehetne rangjuk szerint besorolni, ha mértéket találnának a hallgatóhoz való viszony finomságára és jelentős voltára: azt is látjuk, hogy hanyatló könyvek és írók sorsa milyen jól szemlélteti azt a zavaros, óvatlan és hanyag elképzelést, amit e láthatatlan hallgatójukról hordanak magukban.

... Mindig ketten vannak jelen: van az egyik, aki szól valakihez, illetve ír, s van a másik, aki válaszol, s kettejük között összeköttetés keletkezik; de míg egyfelől ez az összeköttetés minél inkább jelentős, minél inkább magas a szféra, amelyben hatni tud, annál inkább túlsúlyát jelenti annak, aki ad - addig másfelől mindegyre könnyedebbé, s haloványabbá válik e magas szférákban az, aki befogad, anélkül persze, hogy jelenléte megszakadna.

Goethe azt mondja, hogy valahányszor fölüti Kant egy lapját, mintha világos terembe lépne. Ezzel nekünk egy fénnyel telt, minden tény legfőbb forrásával közlekedő szellemet mutat meg. De ahogy itt azt a tulajdonságát, hogy fénnyé válhatik, úgy más nagy szerzőknél más felsőbb kvalitásait érezzük a szellemnek; belső rendtől nem elválasztható erőt; igaz önbecsülést, mely összetér az alázattal; a szellemi szenvedély különös hevét. Ilyen szellem alkotásában mintha valóban a világot fogadnánk magunkba, s valójában magunkba is fogadjuk, nemcsak azokban a dolgokban, amelyeket éppen említ, mivel ezekben mindaz, ami említetlen marad, valahogyan benne foglaltatik. Éppen az erő és a fölény, amely hatalmas selejtezést végez a dolgok fölös lomjai között - nem úgy, hogy megfeledkezik ezekről, ami szórakozott és gyönge szellemre vallana, hanem hogy tudatos higgadtsággal mindezt elhárítja az útból; nemkülönben a váratlan társítások, a sokoldalú rugalmasság, a mindenre szolgáló figyelem hirtelen megnyilatkozásain; végül még a szórakozottság is meg a szeszélyesség, amely hellyel-közzel elbájol, mindez hozzátartozik az író szellemi arculatához, ahhoz az arculathoz, amelyet a világ tükröződéseivel egyetemben fogadunk magunkba. Mint kötéltáncos a vékony kötélen, úgy halad előttünk a tornyok magasában; a mélység félelmei - minden pillanatban lezuhanhat -, mintha ott sem volnának, úgy látja őket. A vaskos nehézkedés, mely mindnyájunkat földre nyom, az ő testén elveszti hatalmát. Elragadtatásunk, amelyben lépteit figyeljük, minél inkább úgy tűnik, mintha szilárd talajon járna, egyre nő. Pontosan így halad a jó író tolla a maga ritmusában, amely éppoly elragadó, mint egy emberi ábrázat, éppoly sajátos, mint a léptek tévedhetetlen tánca a világban, mindenféle vonzás és iszonyat közepette - és szép szava sem más, mint az ezer fenyegetés, csábítás, támadás ellenében a legcsodálatosabb viszontagságokban megőrzött belső egyensúly kinyilatkozása.

Hofmannsthal

Keresztény művészet fogalmán nem bizonyos tárgykör, bizonyos célszerűség vagy rögzített szabályok által meghatározott "egyházi művészetet" kell értenünk, amely nem egyéb, mint a művészet részleges és sajátságos alkalmazása csupán. E megjelölés olyan művészetet jellemez, mely magában hordja a kereszténység karakterét. A keresztény művészet ebben az értelmében nem egy ágazata, műfaja a művészetnek, nem is úgy emlegetjük, mintha azt mondanók, hogy festészet vagy költészet, csúcsíves vagy bizánci stílus, olyan iskola sincs, ahol keresztény művészetet tanítanának. A művészet mindenekelőtt indítékában és szellemében, amelyből továbbfejlődik, bizonyul kereszténynek. Éppúgy beszélünk keresztény vagy keresztényi művészetről, mint a méhekéről vagy az emberekéről. Ez a megváltozott emberiség tulajdona. Oda van plántálva a keresztény lélekbe, az élő vizek partjára, a teológiai erények ege alá, a Szentlélek hét ajándékának légkörébe. Természetes, hogy keresztény gyümölcsöket terem.

Mindent magába foglal, ami profán, azt csakúgy, mint azt, ami szent. Minden tájon otthon van, akár az emberi ipar vagy az emberi öröm. Szimfóniában vagy balettben, filmben vagy regényben, tájképben vagy csendéletben, az operában vagy a bábszínházban, mindenütt jelen lehet, akárcsak a templomban.

De vajon ez a keresztény művészet nem mítosz-e csupán? - kérdhetnék. Vajon fölfogható-e önmagában? S nem pogány-e a művészet születésénél fogva, s vajon nem a bűnhöz van-e kapcsolódva? Akárcsak az ember, aki bűnösnek születik. Ám a kegyelem meggyógyítja a megsebzett természetet. Ne mondják, hogy a keresztény művészet lehetetlen. Bízvást mondhatják, hogy nehéz, kétszeresen vagy még inkább: hatványozottan nehéz, mert nehéz művésznek s nagyon nehéz kereszténynek lenni, és mert a teljes nehézség nem egyszerű összege e kettőnek, hanem egyiknek a másikkal való szorzata; két abszolút értéket kell közös nevezőre hozni. Elmondható, hogy e nehézség vérverejtékessé válik, ha az egész kor távol él Krisztustól, hiszen a művész nagymértékben függ korának szellemétől. De volt-e valaha is úgy, hogy a bátorság kiveszett volna a földről?

Hozzá kell tenni azt, hogy a művészet, ha bárhol és bármikor is a nagyságnak meg a tisztaságnak bizonyos fokára hágott, lehetett egyiptomi, görög vagy kínai, már keresztény volt, reménye szerint keresztény, mivel a spirituális ragyogás minden alakzatában az Evangélium isteni arányainak ígérete.

Az "inspiráció" nem csupán mitológiai hozomány. A valódi inspiráció nem a Múzsák kegye, hanem az élő Istené: a természet rendszerének különös megmozdulása, amellyel, ha neki tetszik, a legfőbb Intelligencia értelemmel nem mérhető teremtő mozgalmat támaszt a művészben, amely míg fölemeli őket, föl is szabadítja a művészet összes tradicionális energiáit, hogy általuk hatalmában álljon az embernek e lendületet követni vagy irányán változtatni. Ez a teremtő Istentől származó ihlet csaknem a természetfölötti inspirációnak egy változata. Kettejük titkos összeköttetése nélkül nem bontakozhat ki oly művészet, amely nem pusztán reménye szerint, hanem a kegyelem által ténylegesen megváltva, már egész valójában keresztény.

A mű nem lehet keresztény, nem hordhatja szépségében a kegyelem fényének bensőséges csillogását, hacsak nem árad benne túl a kegyelem állapotában élő szív. A művészetet közvetlenül alakító erő éppen azáltal hat, hogy a lélek minden vonzalmát az alkotás szépsége felé igazítja. Ha a mű szépsége keresztényi, ez azt jelenti, hogy a művész minden vonzalmát ilyen szépség iránt táplálja, minthogy lelkében a szeretet által jelen van Krisztus. Alkotásának főértéke így hát a feltörő szeretet, mert ebből sarjadt, s ez mintegy hangszerként bánik a tehetség erőivel. Ilyképp a fejlődés szempontjából lényeges e művészet keresztény volta, mert fejlődése a szeretet által megy végbe.

Hiábavaló olyan technikát vagy stílust, vagy a szabályoknak, eljárásoknak olyan szisztémáját, módszerét kutatni, amelyik kiváltképpen a keresztény művészeté volna. A keresztény humanitásból végtelen változatok sarjadnak s növekednek. Mégis ezek a sajátos műformák közös családi fészekbe tartoznak, s mind lényegszerűen különböznek a nem keresztény műformáktól. A hegység flórája is elüt a síkságétól. Meg kell figyelni a liturgiát, ez a keresztény formavilág transzcendens, legsajátabb típusa: a Szentlélek alkotta a maga számára, hogy örömét lelje benne.

És a liturgia nem is változtathatatlan. Követi az idők haladását, benne megfiatalodik az örökkévalóság. A maronita vagy pravoszláv liturgia nem azonos a rómaival. Számos vidéke van az égnek is. Semmi sem lehet szebb a nagymisénél: lassú tánc a frigyszekrény előtt, fenségesebb, mint a csillagseregek vonulása. Nem keresett szépség van benne, mert az Egyház nem ad a dekoratív motívumokra, nem akarja megtéveszteni a szíveket. Nem akar mást, csak imádni és egyesülni Megváltójával, és mégis ez a szerelmes imádat túlárad szépségében.

Jacques Maritain

A varázslók csak akkor tudtak uralkodni jó és rossz szellemeiken, ha ismerték neveiket. Ez minden irodalom eredete. A szó varázsige, az Én így gyakorolja hatalmát; először önmagán, aztán másokon, végül pedig, már amennyire sejtjük, a természet erőin is.

A lét teremtése és szabályozása után a szavak feladata bírálatokat gyakorolni. A hatalmas irodalom különböző formáinak kodifikálására és beosztására, mely most a könyvnyomtatás és -kiadás újabb fejlődése folytán hozzáférhetővé vált, számtalan kísérlet történt.

Hallunk tudományos és propagandairodalomról, interpretáló és menekülésirodalomról. Ha azonban az egészet lényegére sűrítjük, nehéz lenne jobb meghatározást találni Matthew Arnold megoldásánál, mely szerint minden igazi irodalom az Élet kritikája.

Még az olyan könyv is, mint Grimm tündérmeséi, amely a szerencse tüneményes titkain csapong, a leghatározottabb értelemben vett kritika; a másik oldalon kezünkbe vesszük Hegel logikáját, mely az ész fantasztikus titkait kutatja. Hiszen nincsen az a leglégiesebb lírika, legvidámabb vígjáték, legizgalmasabb kalandregény, mely sajátos színvonalán és sajátos jellegében ne szolgálna valaminek magyarázatául, ne ébresztene valamilyen hangulatot, ne kavarna fel valamiféle elgondolást, ne hangsúlyozna valamilyen jelentős tényt, elméletet vagy érzést, vagy sajátos összefüggésével, hangjával, hangsúlyával és mértékével ne bírálná földi életünket.

Valóban! Az alapokhoz visszatérve, ebben az esetben teljesen lehetetlen az egyik írásmódot elválasztani a másiktól.

Minden irodalom "propagandairodalom". Minden irodalom "tudományos irodalom". Minden irodalom "menekülésirodalom". Spinoza egyetlen megjegyzése például egy mondatban propaganda és tudás és menekülés.

Az emberi Én, szembeállítva az állandóan változó tényekkel, a kétértelmű törvényekkel, a lét tapasztalatán átsuhanó érzelmeivel szembesítve, adatokat gyűjt, elméleteket állít fel, jövendöl, aláveti magát az ihletnek, tévedéseket mutat ki, mítoszokat teremt, mesél, reformokat javasol, forradalomra izgat, reakciót kíván, elismeri gyengeségeit, fitogtatja különcködéseit, a dolgokba való betekintésével dicsekszik, tudatlansága fölött kesereg, tudását pazarolja, szerelmét, gyűlöletét, reményeit és kétségeit tárja fel, sugalmaz, állít, tagad, megkülönböztet: mindenekfelett pedig odakiáltja embertársainak: "Nézzétek az én adataimat! Tekintsétek ezt az elméletemet! Hadd vezesselek varázsommal, szabadítsalak fel képzeletemmel, hadd csábítsalak leleményességemmel, hadd emeljelek unalmas magatok fölé szeszélyeimmel, ábrándjaimmal, humorommal!"

Ez a kifejezés: "szépirodalom" éppen olyan balga, mint a "l'art pour l'art". Sokkal több művészetet találunk a filozófia valamelyik megkapó rendszerében, mint az egész Ezeregyéjszakában, és több szépirodalmat bármely Biblia fekete fedőlapjai között, mint a könyvimádók túl ízléses kiadásaiban.

Egy azonban bizonyos. Noha a könyvek, mint Milton mondja, hatalmas szellemeknek balzsamul szolgálhatnak, éppen úgy gonosz, fanatikus, lázadó és reakciós szellemek feltámasztói is! Az emberi elme összes ördögei és angyalai a könyvekben lakoznak. Ez az oka, hogy a könyvkereskedés - különösképp az antikvárium - a robbanóanyagok arzenálja, a forradalmak fegyvertára, a reakciók ópiumbarlangja.

És éppen azért, mert a könyv a lélek isteni anarchiájának, minden megváltásnak és kárhozatnak letéteményese, most is, mint mindig, gyanú tárgya mindenfajta uralkodó rendszer szemében.

Az antikvárium menedékhely, ide menekülhet a humanitásnak minden kiközösített gondolata. Itt rejtőzködik elszánt rablóhoz hasonlóan, vad, sötét, önmarcangoló szívünknek egész nemzetsége. A könyvesbolt lőszerraktár, dinamitkamra, kábító szerek üzlete, mámorító italok kimérése, ópiumbarlang, szirének szigete.

Mindenfajta "nyilvánosház" közül - melyek előtt a zsarnok, a bürokrata, a propagandaember, a moralista, a törvény és rend valamilyen bajnoka, a népet saját érdekében tudatlanságban meghagyó, gyors léptekkel siet el szemlesütve, vagy fenyeget meg csatlósaival - a könyvkereskedés a leghírhedtebb.

Platón, a költők e költő ellensége, bizonyára azt ajánlaná filozófus királyainak, hogy semmisítsék meg az antikváriumokat. Az antikvárium az egekig röpítheti a ravasz politikusok évszázados cselszövényeit. Szembeállítja a prófétát a pappal, a rabot a társadalommal, a nincstelent a plutokratával, az egyént a világegyetemmel. A nemi kérdések kedves huncutságaival éppen úgy tele van, mint valamely vasútállomás zugos helye vagy Szent Antal képzelete.

Itt vannak a mérgek, melyek ölnek, a kábítószerek, melyek enyhítenek, a tüzes víz, mely megőrjít, az isteni ichor, mely lángra gyújt, a nektár, mely megdicsőít. Az összes nemzedékek végtelen szenvedélye nyugszik itt, faldöngetéseik, kétségbeesett meneküléseik, gyötrelmes megbékéléseik. Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala - és az ördög kilopta az Igét a bölcsőből. Az örök ellentét, mely a világot megindította, forr és erjed a könyvekben, minden könyvben; és a könyvek fagyos jégmezeiről zúdulnak le a végső tagadás halállavinái, melyek mindnyájunkat a mélybe sodornak.

*

Minden olvasás pedig - még a legalacsonyabb indokú is - érintkezésbe hoz az emberiség Nap alatti sorsáról alkotott hátsó gondolatainak szélesen folyó árjával.

Ez a lényeg. A szerencse és a véletlen és a vakeset formátlan zűrzavara alatt, az értelmetlen lökések, jelentőség nélküli zökkenések, durva perpatvar, a végtelen undor, a kimondhatatlan összeütközések alatt, a tűrhetetlen egyhangúság és sivár pusztaságok alatt ott terül el örökké, szélesen és halált nem ismerve, senkit vissza nem utasítva, mindenkit szívesen látva a könyvek határtalan óceánja.

Itt érnek beteljesülésükhöz emberi szándékaink, győzetnek le nagyszerűen, hősiesen, dicsőségesen emberi törekvéseink. Összegyűlve, elkeveredve, szétszakadva, felemelkedve és lezuhanva, mint a hatalmas tenger hullámai és fodrai, itt gördülnek előre fajtánk összes filozófiái, megváltásai, reménytelen reményei, magukkal vive az emberi gondolatokat az ismeretlen kozmikus jövendőbe. A legszegényebb, legvaskosabb, legmelodrámaibb, legsekélyebb könyvekben van valami, valamilyen színárnyalat, valamilyen lényeg, valamilyen célzás a korok bölcsességéből, mely az áradatba olvadt.

A könyv ésszerű tiltakozásunk az ésszerűtlen ellen, könyörületes tiltakozásunk a könyörtelen ellen, eszményünk a világ realitásával szemben, az ember szava a kozmikus némaságra, életünk a planetáris halállal szemben, kinyilatkoztatásunk a bennünk lakó Istenről, válaszunk a nélkülünk élő Istennek. Aki csak valaha könyvhöz ért, nem "egy embert" érintett, hanem az Embert. Az ember síró, nevető és író állat. Ha az első Prométheusz ánizsszárban hozott tüzet az égből, az utolsó könyvben viszi vissza.

John Cowper Powys

Ha méltóságuk szerint soroljuk fel azokat a kérdéseket, amelyeket az ember feltehet magának, akkor az a legelőkelőbb köztük, amellyel Aquinói Szent Tamás Summája kezdődik: Mi az Isten? Ez az az örök kérdés, amelynek megválaszolásától minden más lehetséges - nemcsak emberileg lehetséges - kérdés függ, le egészen a legjelentéktelenebbnek látszóig. A második kérdés, amely méltóságban közvetlenül az első után következik, ez: Mi az ember? Ezzel a második kérdéssel már nemcsak a szellemiség talaján állunk, mint az elsővel, hanem a földön is.

Az ember mibenlétének helyes megértése a "felülről" - a kinyilatkoztatásból - jövő magyarázat nélkül, "alulról" nem vezethet célhoz - származzék e magyarázat akár a mítoszból, akár a költészetből, akár a tudományból, de még akár magából a metafizikából is. Mindezek a magyarázatok megfeneklenek vagy az anyagi lét lapályain, vagy pedig felvillannak és ismét sötétségbe buknak a mi megváltatlan pszichikai természetünk tarka tengerfenékvilágában, vagy tovaszállnak és bárányfelhőkként szétfoszlanak valami vérszegény idealizmus vékony légkörében. Minden válasz elején és végén, amelyet erre a kérdésre: Mi az ember?, adni lehet, a kinyilatkoztatás válasza áll: Faciamus hominem ad imaginem et similitudinem nostram!

De mit jelent ez: az Isten képére teremtve? Nos, legelőször és felejthetetlenül azt, hogy teremtve vagyunk, teremtmények vagyunk, nem önmagunktól vagyunk, hogy nem is Istennek valami emanációja, még kevésbé maga Isten vagyunk, tehát mindaz nem vagyunk, amiről évszázadok óta elméletileg és gyakorlatilag azt állítják az ezen a világon hangadó tényezők, hogy vagyunk, vagy szeretnénk lenni de azután azt is, hogy eredetileg, az anyagi lét és létezés kellős közepén is, szellemnek vagyunk elgondolva, hogy szellemiséggel vagyunk felruházva. Mert Isten szellem, és aki az ő képére van teremtve, az teremtett szellem. Még akkor is, ha a teremtés alulról kezdődött, az anyagnak és a testnek a csodájával, és az ember nem lehet meg test nélkül az örökkévalóságban sem, mert teste is fel fog támadni. A szellem, a természetes, teremtett szellem még a természet határain belül is mintegy kiemeli az embert a testi-lelki "természet" fölé, vagyis annak végessége fölé, mert a szellem természetéhez hozzátartozik a végtelenségnek, ha még oly kis szempontja is, fölemeli, ha nem is a természetfölöttiségbe, de igenis abba a lehetőségbe, hogy Isten, ha úgy tetszik neki, közvetlenül megragadja, és ő is Istent közvetlenül megragadhassa: fölemeli az emberi természet magaslatára, amely mint "természet", nem más, mint éppen ez a valós lehetőség: Isten részesévé lenni.

Mit jelent tehát az, hogy az ember Isten képe? A válasz részben bennfoglaltatik abban a néhány szóban, hogy az ember "quodammodo omnia", valamiképpen minden. Nincs-e vajon az ember annyira alávetve a fizika, mechanika és kémia törvényeinek, hogy akadtak filozófusok, akik gépnek nyilvánították? Nem tartalmaz-e annyi növényi életmozzanatot, hogy a Kelet vallásai és a Nyugat költői növénynek tették meg? Nincs-e benne annyi hasonlóság az állati élethez, hogy Spengler ragadozó állatnak és semmi többnek jelentette ki? És nincs-e végül benne annyi tiszta szellemiség, hogy Descartes az angyal és a gép szintézisévé tette meg, hogy német gondolkodók az ismeret, sőt a dolgok teremtőjének, önmaga abszolút szabad urának, sőt Isten megteremtőjének és megváltójának tették meg?

A tétel, hogy az ember ad imaginem Dei, Isten képére van teremtve, az emberlét kezdetén hangzott el és érvényét nem veszíti el az idők végezetéig. Minden igazi bölcselet, minden igazi tudomány megerősíti ezt ma, mint mindenkor a homo rectus előtt, vagyis az olyan ember előtt, aki józan ésszel gondolkozik és jóakarattal van.

Aki az első tételnél megáll, egy helyben marad. Pedig ez titokban ösztönzi a továbbhaladásra. Az első tétel, hogy az ember ad imaginem Dei van teremtve, örök tétel, de mintegy sztatikus, nyugvó állapotban, mint ahogy a kép, még ha nyugtalanság festette is, magában véve valami statikus, nyugvó dolog. A teremtés célja a visszatérés Istenhez, a teremtés természetének megőrzésével és isteni szentesítésével - de az ember, mint Isten képmása, a teremtés mértéke, képviselője és felelős ura. A megtestesülés által, tehát azáltal, hogy maga Isten a második személyben magára öltötte az emberséget az egész örökkévalóságra, páratlan élet és dinamika költözött ebbe a tételbe. Most már nemcsak az ember létét és célját jelöli meg ennek a bolygónak a természetén belül, hanem kezdete az ember kiirthatatlan, titokzatos vágya teljesülésének is: hogy olyan legyen, mint az Isten - de nem emberi módra, hanem az Isten akarata szerint. Az ember a teremtett természetben, mint az Isten képének mása, ettől kezdve csak ez által az ember által részesülhet Isten teremtetlen természetében, aki már nem pusztán csak képe Istennek, hanem maga az Isten.

Theodor Haecker

Nem az Én van, hanem én vagyok.

Ahogy az én a te-hez való viszonyában megvalósul, ebben a realitásban nyilvánul meg igazán az ember szellemi élete, és nem abban, amiben a legszívesebben látni szoktuk: a költészetben és a művészetben, a filozófiában és a mitikus vallásokban. Ezekben - akármilyen nagyszerűen is, de mégis csupán álmodunk a szellemről. Eddig egyetlen kultúra sem volt más és nem is lehet más soha, mint álmodás a szellemről, s az ember egzisztenciájának végső magányában, az élet szellemi realitásától távol álmodja ezt az álmot, amelynek belső törvényszerűségét elsősorban az "idea koncepciójában" ismerte fel.

A második személy értelme a konkrét ember. A harmadik személy értelme azonban az emberiség. - Az emberiség ideálja az ember elcsapongása önmagától. - Az emberiség szelleme az idealizmus tejesüvegén nevelkedett. - Az ember mint szellemi lény is éhezve jön a világra. - A szellemből született szó a szellemi élet fenntartására való kenyér. E kenyér nélkül az embernek el kellene pusztulnia ennek a világnak szellemi sivatagában.

... Mindenekelőtt világosságot kell gyújtanunk, hogy tudomásul vehessük: a beszéd csodája és a "teremtés csodája" egybeesik: éspedig a Logoszban, amelyről János evangéliuma beszél. Mert a Logosz nemcsak a beszéd előfeltétele - az ember nem azért beszél, mert vannak szavai, mint Max Scheler mondja -, hanem éppen az Evangélium mély értelme szerint: a Logosz a létnek is előfeltétele és megnyilvánulása.

Akit nevén neveznek, az van. Mert a szót nem az ember függesztette a léthez. Hanem isteni származásunk hordja magában, s így a szó magának a létnek alkotása és teremtménye.

A szóban egyesül a szellem és az élet. Élni annyi, mint lélegzeni, a szó pedig a megformált levegő.

A szó, amely kezdetben volt, teremtő módon töltötte be a mindenségben a semmit és az űrt.

Isten előtt senki sem géniusz.

A nagy művészek szívükben mégiscsak gyermekek maradtak, és a gyermekekről azt mondotta Jézus: "Engedjétek hozzám a kisdedeket." Így hát a művészeket sem fogja magától elküldeni. "Ilyen az égnek birodalma." És a "filozófusok"? Ők persze már nem gyermekek. De a szó megfontolóivá válhatnak, és akkor ők is helyet kapnak Isten birodalmában... "Az én Atyám házában sok lakás van."

Adott esetben egy tájkép áhítatosabb és "Istennel elteltebb" lehet, mint a legbensőségesebb szentkép.

Senki sem értheti meg a szépség lényegét addig, amíg fel nem fogja a szépségélmény tragikumát.

A költészet és a művészet dilettánsait komolyan kell vennünk. Mert a dilettantizmus nem pusztán játékos időtöltés, hanem lelki és erkölcsi betegség. A beteg lényében van valami, ami nem igaz, és ez az egészséges és helyes ítéletnek minden lehetőségétől elzárja őt.

Ha már egyszer jó keresztény módra "Isten nevében" éhezni és szűkölködni hagyták a szegényeket, ők most istentelenül követelik emberi jogaikat. Ezen igazán nincs semmi csodálkoznivaló.

Jóllakott polgárok hajlanak arra, hogy "idealisták" legyenek. De azért az éhező proletároknak nem kellene szemrehányást tenniök életfelfogásuk "materializmusa" miatt.

A polgárember az az emberfajta, aki a szociális problémával tökéletesen értetlenül áll szemben. De milyen más kérdése, problémája vagy értéke van az életnek, amellyel ne állna szemben ugyanilyen értetlenül?

A polgárember irigysége és az éhes proletár irigysége - ez a kettő igen különböző lelki fiziognómiát mutat.

Ferdinand Ebner

Az egzisztenciafilozófia a hagyományra helyezkedve s a jelenből kiindulva a transzcendenciára irányuló emberi lét lehetőségeinek elgondolása. Minden filozófiai gondolkozás végső értelmében azonban a filozofikus élet, és az nem más, mint az egyes embernek az a belső aktivitása, ami által mindenki azzá lesz, aki. A kimondott, műben tanítássá szilárdult gondolat ilyen belső aktivitás eredménye és ugyanakkor ébresztője. Mivel a filozofikus gondolkozás a legéletszerűbb, és eredete a létben, mint az ember saját magának, létében van, a legnagyobb csalás és csalódás éppen itt lehetséges, és akkor a legéletszerűtlenebb, leghamisabb gondolkozássá válhat.

Ha önmagamhoz akarok jutni, nem tehetem úgy, hogy önmagamról mint tárgyi tudás céljáról gondolkozom, de úgy sem, hogy bizonyos technikát használok fel, mint a tudat fegyelmezett magatartását, önmagamban elszigetelt szigort. Csak mint tárgy volna a létem, amit, mint megállott létet néznék és fognék fel. De nem juthatok magamhoz a filozófusoktól megalkotott fogalmak újragondolásának segítségével sem. A filozófiai gondolkozás, mint merő gondolkozás és a már elgondolt újragondolása, még nem érte el önmagát. Az egész azon múlik, hogy a filozofikus gondolkozás minden feltételtől független tevékenységgé legyen. A gondolkozás teljesülése, igazsága és belátása csak ezzel a belsőben önmagamat kiemelő tevékenységgel egy és azonos.

Önmagamról gondolkozni, mint pszichológia, technika, mint életrendi szabályozás, mint filozófiailag meghatározható lét, mindez vagy a valódi filozofikus gondolkozás következménye, vagy az erre való felkészülés. Feltétel nélkülivé ez csak önmagam átvilágításában lesz, mint az abszolút tudat egyidejű tudása és megragadása: ez a forrása annak, ami már nem eszköz, hanem a lét tudatának teljesülése.

Emberi önmagam átvilágítása a nagy filozófusoknál mint példa található meg. Önátvilágításukon fog tüzet a mienk, ha a fáklya kézről kézre jár. A filozófus egzisztenciájának megérintése azonban csak abban a pillanatban válik valósággá, amikor a gondolat értelme önmagam létével tökéletesen egybeforr, vagy ha az a ma valóságába helyeződik át.

Filozofikus gondolkozás annyi, mint: mindennap ítélek önmagam fölött. A gondolat tövis: kétségtelenségében az a szerepe van, ami a fellebbezésnek; ha lesiklik, akkor megáll; a transzcendenciát hozza, s azt megidézve jelenné teszi. Mindez azonban csak a magam független létében valóság, aminek lenni kell, hogy a gondolat ténylegesen gondolattá legyen: ezt a gondolkozást nem lehet észrevevéssel vagy adottsággal megvalósítani, egyedül csak úgy, ha én tényleg az vagyok, aki most gondolkozva azzá leszek.

Úgy látszik, annál, hogy önmagamat a lét folytonosságában megóvom, könnyebben sikerül az, ha átélem a nagy szenvedéseket és az elhatározást; fölemel, mialatt markában összetörök, mert a hétköznapból kiránt. A lét folytonosságának megőrzése azonban csak a hétköznapokon lehetséges. Az egyszeri megrázkódtatás a szélsőséget alkotja meg, a minden ezután következő jövő alapját. Amit azonban megalkotott, csak akkor valódi és valóságos, ha évek során, az emlékezet ismétlésében a mellőzhetetlen következményekben az ember ugyanazt ragadja meg.

A filozófia tehát éppen úgy fordul a nagy megrázkódtatások, mint a hétköznapok felé. Az egyik feltétlensége a másik visszhangja, az egyik a másik nélkül kérdésszerű marad...

A filozofikus gondolkozásban a tevékeny szemlélet sajátos teljesülése lehetséges, mint a transzcendencia elgondolása által irányított belső aktivitás. Hasonló a vallásos cselekvéshez, a világban a célt elérni kívánó hatás felkeltését kizárva. Jellemvonása az, hogy feltétel nélküli, s ezért a megkötött szemlélettől, meggondolástól és tárgyi kutatástól különbözik: eredménye önmagam szűrése és tisztítása a transzcendencia tudata által. Ha Istenhez nincs is reális viszonya és benne Isten érzékelhető jelenlétével nem is szólal meg, ez a szemlélődés mégis a rejtett transzcendencia felé szabadon találja meg az utat... Ez a szemlélődés a filozofikus gondolkozás csúcsa, az abszolút tudat bizonyossága azáltal, hogy önmagamat a transzcendenciában megtalálom.

Ami én magam vagyok, mindig kérdés marad, ennek ellenére mégis minden egyebet tartó és megtöltő bizonyosság. Tulajdonképpeni énem sohasem válhatik birtokommá, hanem mindig csak: életem lehetősége. A filozofikus gondolkozás mint tevékeny szemlélet ezért nem lehet soha kész, nem lehet sem dogma, sem tétel, sem elv, hanem: állandó belső aktivitás. Ha a filozófiai gondolkozásban olyan tudott tartalmat akarok elérni, amelyhez állandóan tartani tudom és akarom magam ha tudni akarok, ahelyett, hogy hinni -, ha technikai receptekre kívánok szert tenni ahelyett, hogy a mindenség egészének fellobbanásában egzisztáljak: akkor tulajdonképpen pszichoterápiai utasításokat kívánok önmagam létének szabadsága helyett, és akkor a filozófia faképnél fog hagyni. Filozófia csak ott szólal meg, ahol tudás és technika már csődöt mond. Mutat, de nem ad. A fény felvillanó sugarával lép elő, de nem mutat rá semmire.

Olyan filozófia valósítandó meg, amely mélyebben értelmes, és tudja, hogy mi az értelem mint a világot átfogó és nem az önmagát elzáró értelem;

amely éppen olyan nyílt minden valóság és érvényesség iránt, mint amilyen szabad elmélkedésében, amilyen szenvedélyes és józan a transzcendenciában és az elrejtett transzcendencia jeleinek meghallgatásában;

amely a kényszerítő bizonyosságot felismeri és ennek ellenére ezt a maga viszonylagosságában érti meg;

amely teret enged a modern természettudománynak és következményeinek, és tartózkodik attól, hogy azokat egyetemesítse;

amely határozott módon ragadja meg a tudományos lehetőségeket és a lehetőségek határait mégis tudja;

amely minden reálisan igazolt világképet felvesz, önmaga azonban világkép nélkül van, annak tudatában, hogy egyetlenegy sem Egy és Abszolút;

amely számára minden tárgyi tudás csak eszköz, amit birtokba vesz, anélkül, hogy benne a végső célt látná;

amely az egzisztencia mélyén a történeti időből fakad, szeme és füle van más egzisztencia számára, egyet se mellőz, egyet se skatulyáz, egyet se merészel egészen tudni;

amely a minden alakban megjelenő szubsztanciálisat meg meri érinteni, mert az önmaga szubsztanciális lehetőségéből nőtt ki;

amely határtalan kommunikáció számára nyit teret, anélkül, hogy tudná, ez hová vezet és mi az Egész;

amely nem állandósul dogmává, és mégsem vész el a talajtalanságban;

amely a feltétlent megvilágítja, amelyről tudja, hogy a történetből fakad, s éppen ezért nem általános érvényű s ugyanakkor az általános érvényűt önmagába veszi, amely, mivel általános érvényű, nem feltétlen, hanem viszonylagos;

amely a transzcendenciát nem tudottnak tartja, és nem veszi igénybe kizárólag önmaga számára -, ezért a világ feltétlen egységét történetileg és egzisztenciálisan életre kelti, nem pedig az Abszolút Egyet tekinti mindenki és minden számára érvényesnek.

Karl Jaspers

A lény sajátossága, individuális meghatározottsága nem akadály az igazság megragadásában, sőt pontosan éppen az a szerv, amellyel a realitás neki járó részét megpillanthatja. E módon minden individuum, minden nemzedék és minden korszak a megismerés helyettesíthetetlen, sajátszerű szerve. A teljes igazságot csak akkor érhetjük el, ha a magunk látását összeegyeztetjük azéval, aki tőlünk legközelebbről nézi ugyanazt, amit mi látunk és így tovább. Minden individuum a lényegrelátás egy pontja. Az összes részlátványok egymás mellé téve a teljes és abszolút igazságot nyújtanák. Az individuális perspektíváknak ez a summája, ez a megismerése annak, amit az egyesek látnak és tudnak, ez a mindentudás, ez a valódi "abszolút ráció", ez a legfőbb hivatás, amit Istennek tulajdoníthatunk. Isten is nézőpont; de nem azért, mintha az emberi területen kívül lenne valami nézőpontja, amelyről egyenest az univerzális igazságot láthatná, mint valami öreg racionalista. Isten nem racionalista. Nézőpontja mindannyiunké.

A mi részigazságunk igazság Isten számára is. Ennyire igaz a perspektívánk és valóságos a valóságunk! Csak az Isten, mint a katekizmus mondja, csak az Isten van mindenütt és áll minden nézőponton, és a mi minden nézőpontunk az ő határtalan vitalitásában egyesül és harmonizál. Isten a vitális folyam szimbóluma, akinek számtalan hálólyukain át csorog a világegyetem úgy, hogy ő az élet egészét felfogja és felszenteli, mindent, ami az életben látvány, gondolat, gyűlölet, szenvedés és gyönyör.

Malebranche azt mondotta, hogy ha megismerünk valami igazat, azért van, mert a dolgokat az Istenben, Isten nézőpontjából látjuk. Számomra valószínűbb ennek az ellenkezője: hogy Isten látja az emberen keresztül a dolgokat, hogy az emberek Isten szemei.

Ortega y Gasset

Nem tiszteljük eléggé árnyékunkat - nem gondolunk rá eleget... Én azonban, aki tudatában vagyok ennek a hibának, szeretném ezt jóvátenni, én üdvözlöm, beszélek hozzá, néha csakis az ő kedvéért kimegyek oda, ahol a legjobban kiemelkedik, és megsétáltatom.

Este a nappal behunyja szemét. Most látni, hogy a fehér lapnak megvan a sajátos fénye, a valódi fénye.

Vannak éjjelek, amikor a hold egységesen összeolvad az egész éjjellel, az összeolvasztást valami igen gyakorlott kéz végzi.

Az ember sose hinné el, hogy a kéz, amelyikről hiányzik egy ujj, valóban elvesztette azt, nem csupán elrejtette.

A múzeumokban van valami természetellenes légkör, s ez bűnöknek, együgyű és gyáva szadizmusnak, bizalmatlan és gonosz önzésnek, elfajzott romlottságnak melegágya. Minden múzeum között az archeológiai múzeum csontosodott meg a legjobban, tele komoly osztályozással, sötétséggel, aggodalommal, elvakultsággal. Itt a legyőzött, a leigázott, elfojtott dolgok elvesztik bájukat, erdőből hozott értelmüket, kiszáradnak. Ó, ha csak egy órával lenne hosszabb a nap, egy kivételessel, egy ráadással, ez lenne a huszonötödik!... Csak erre az egyetlen órára lenne szükségünk, s akkor mindent befejeznénk.

Milyen meglepő! Mindig meglep az, hogy a szív balra van. Nem lenne kevésbé törékeny, ha jobbra lenne?

A púpos olyan, mint a humorista, aki kifiguráz bennünket, de mi nem csúfolhatjuk vissza, mert az méltatlan lenne.

Az álszentek! - milyen szárított tőkehal-szaguk van!

Mulatságos arra gondolni, hogy az orvosok miképpen reparálják a bábokat, s a bábok azt mondják nekik: Doktor úr!

Ideális az, ahogy a gyermekek jó éjszakát kívánnak. Mikor a gyermekek aludni térnek, az éjszaka jóindulatú lesz, és szíves és álmodó: a gyermekek álmai beillatozzák.

Hazugságok: A kocsivezetővel beszélni tilos. - A királyi ház udvari szállítója. - Szerény tollam, szerény szavaim, szerény személyem. - A merénylet elkövetője egy szegény őrült. - Üzleti utazások. - Halálos párbaj. - Szó szerinti fordítás. - Az utolsó romantikus. - Az ingyenbelépés szünetel. - Új kollégánknak hosszú életet kívánunk. - Bizonyosak vagyunk abban, hogy a kormányzat mindent megtesz, hogy ezt a műremeket ne vigyék ki Spanyolországból. - Független újság. - Örökös engedély X.-nek, a kiváló írónak, csodálata jeléül. - Visszavonhatatlan lemondás. - A műhöz felhasznált szerzők névsora. - Fiatal nő. Tisztességes. Jó családból való.

Ahhoz, hogy az ember dolgozzék, le kell tenni gyűrűjét, olyan az, mint valami kényszermunkás lánca, amely visszafog bennünket és zavar, nem hagyja meg teljes szabadságunkat. Az én szabad prózám még ezt a gyűrűt sem bírja el.

A táncosnőnek sohase légy igazi szerelme, könnyeinek, magános pillanatainak szerelme, mert akkor sohase lesz a tiéd: isteni férje leszel és semmi több.

A kulcsok mindig olyanok, mintha elvesztek volna. A bőröndök kulcsai pedig véglegesebben, mint az összes többi.

Az ember, aki jön-megy a városban, és magát az utat nem kedveli úgy, mint az út célját, szánalmas teremtés, útja fanatizmusba, kegyetlenségbe, dühbe fog torkollani.

A reggel a világ kezdete óta mindig ugyanaz. Olyan erő van jelentőségében, bőségében, ártatlanságában, hogy sem a korok, sem a városok, sem az épületek jellegzetessége nem módosítja.

Nem nézünk eleget a tükörbe. Majdnem sose nézzük meg magunkat. És lehet, hogy gyakrabban kellene megnéznünk magunkat, nem hiúságból, hanem barátságból, mert lehet, hogy a halál órájában majd azt gondoljuk, nem láttuk eleget ezt az arcot, nem figyeltünk rá eléggé.

Hadd közeledjenek hozzánk a képek. Mi közeledhetünk a tárgyakhoz, de sohasem a képekhez. A képek felé egyetlen szándékos lépést sem lehet tenni.

Ramón Gómez de la Serna

A keresztény emberben keresztezik egymást azok az erők, amelyek egyébként kiegyenlítődni látszanak. A kereszténység nem adja meg a kiegyenlítődés menedékét. Ellenben valamennyi ellentétes erőt felszívja magába, és a keresztény embert azok középpontjába állítja és ez a középpont - annak, aki ott áll - egyúttal maga a kezdet. A kereszt nem tagadja meg és nem is semmisíti meg az ellentéteket, hanem formává alakítja. Formát hatalmi szó nem teremthet, mert a forma nem külső kényszer, hanem alakítást, felépítést kíván. A forma arra vár, hogy megformáltassék. A keresztény ember útja minden pillanatban keresztút. A zsidó élettel, amely minden pillanatban célnál volt, az állam versenyez a maga szüntelen célkitűzéseivel, s azzal a harci jelszóval, amelyet mindig újra belekiált a térbe és időbe: eddig és ne tovább! Az örök nép örökkévalóságát túlharsogják más népek fegyverbe öltözött korszakai. A keresztény ember keresztútjával versenyre kel a lélekben még egy hatalom, az egyetlen, amely szintén nem tagadás által akarja legyőzni az ellentétet, hanem a forma által: ez a művészet. Mindjárt kezdetben segítségére volt a léleknek abban, hogy a keresztútra lépjen. Hiszen már egy fél évezrede volt annak, hogy Prométheusz a sziklafalon függött, amikor a Golgotán felemelkedett a kereszt.

A művészet is csak úgy győzi le a szenvedést, ha formálja, nem pedig ha megtagadja. A művész annak tudja magát, akinek megadatott, hogy elmondhassa: mitől szenved. S egyúttal benne él az első ember némasága is. Nem próbálja "elhallgatni" szenvedését, de nem is akarja "világgá kiáltani": hanem megjeleníti. S a szenvedés megjelenítésében feloldja azt az ellentmondást, hogy ő maga és a szenvedés egyszerre jelen vannak. Feloldja anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben megcsorbítaná. Tartalmát tekintve minden művészet tragikus, mert a szenvedést jeleníti meg; még a komédiát is az élet állandó nyomorúsága, létünk folytonos hiányérzete hozza létre. A művészet tartalmában tragikus, de formájában minden művészet komikus, mert még a legiszonyúbbat is bizonyos romantikus-ironikus könnyedséggel - csak éppen, hogy megjeleníti. A művészet mint megjelenítés, egyszerre tragikus és komikus is. És a nagy megjelenítő valóban olyan, amilyennek Agathón győzelmi lakomáján a hajnali szürkületben megmutatkozik: komikus és tragikus egyszerre. A művészet janus-természete, amely az élet szenvedéseit megnehezíti és egyidejűleg segít az embernek abban, hogy elviselje, ez teszi őt életünk útitársává. Megtanítja az embert, hogyan győzze le a szenvedést anélkül, hogy elfelejtené. Mert az ember nem felejthet, lelkében állandóan emlékeznie kell. Osztályrésze a szüntelen szenvedés és a szüntelen vigasz. Isten megvigasztalja őt mindazokkal együtt, akik szűkölködnek a vigaszban. A gyászoló könnyeit letörli annak arcáról és minden arcról. De ott fénylenek ezek a könnyek tovább a szemekben addig a napig, amíg eljön minden dolgok nagy megújulása. Addig a vigasztalanság az ember vigasza. Addig a lélek a szenvedésben frissül fel. Addig a megújulás az önfenntartásban van. Addig új erőt gyűjt a régi napok emlékeiből. Nem az elmúlt örömökből, csak az elmúlt szenvedésekből meríti a lélek a boldogságot minden időben. Így újul meg önmagában. És az életnek ezt a gyűrűjét maga a művészet kovácsolja.

Valóban úgy tűnik, mintha a művészet a kereszt helyébe lépne. Mi szüksége lehet már a léleknek a keresztre, ha önmagából merít erőt és megújulást? Igen, önmagában hordja a gyűrűt, amelyet a művészet neki ötvözött, de kemény fémabroncsként hordja a szíve körül. Ennek az abroncsnak fel kell pattannia, hogy a lágy szív újra együtt doboghasson minden szív ritmusával. Mert a művészet minden embernek csak a maga külön keresztjét adta meg. S azt is, aki nem gyűlöletet ivott a szeretet mélyéből, azt is csak arra tanította, hogy csodálkozó szemmel megpillantsa a pusztában szomjazó mellett a források ezreit. De nem tette láthatóvá számára a vele egyazon pusztában szomjazók ezreit. Nem tanította meg őt a közös keresztre. Ezt a pogány származású magányos lélek, akinek a vérében nem kering létünk közösségének végső egysége, csak a Golgotán pillanthatja meg. Csak ama kereszt alatt ismerheti fel, hogy az ő lelke egy minden lélekkel. Ekkor a szíve körül meghasad a művészi abroncs, amely nagy fájdalommal szorította; mert valami drága kincs mindezideig elátkozva feküdt a kút mélyén. És most, amikor a saját fájdalma helyébe és minden emberben az ő maga fájdalmának helyébe az egyetlen hasonlíthatatlan fájdalom lép, lélekről lélekre fonódik az abroncs. S a lélek, amely a kereszt alatt állván, az örök fájdalomból nyert örök üdvöt, elfelejti, hogy a lét és a megújulás körforgását csupán a saját szívében keresse, ahol a művészet adja meg annak ritmusát. Belső lényében most már maga is részt vesz az örök szenvedés és örök boldogság körforgásában, amely annak szívét járja át, aki a kereszten oly sokakért, és őérte is megszenvedett.

Franz Rosenzweig

A bölcselet - az egészséges emberi értelem szemszögéből tekintve - Hegel szerint a "fordított világ". Ezért vállalkozásunk sajátossága előkészítő magyarázatot tesz szükségessé. Ez viszont a metafizikai kérdezés kettős sajátosságából fakad.

Először is minden metafizikai kérdés mindig a metafizika problematikájának összességét öleli fel. Mindig magáról az egészről van szó. Azután minden metafizikai kérdést csak úgy lehet feltenni, hogy a kérdező mint olyan elválaszthatatlan a kérdéstől, azaz benne áll.

Ebből merítünk útmutatást: egy-egy metafizikai kérdést mindig az egész szem előtt tartásával és a kérdező létének lényeges helyzetéből kiindulva kell feltennünk. Mi kérdezünk, itt és most, a magunk számára. Létünket - kutatók, tanítók és tanítványok közösségében - a tudomány határozza meg. Létünk mélyén micsoda lényegbevágó dolog történik velünk, ha a tudomány szenvedélyünkké vált?

A tudományok területei messze szétágaznak. Tárgyuk feldolgozási módja merőben különböző. A tudományágaknak ezt a szertehullott sokféleségét ma már csak az egyetemek és fakultások technikai szervezete tartja össze. Csupán a szakok gyakorlati célok szerinti elhatárolása ad neki némi jelentőséget. Ezzel szemben a tudományoknak létalapjukban való gyökerezésének tudata kiveszett.

És mégis: minden tudományban - ha legsajátosabb céljukat tartjuk szem előtt - magával a létezővel állunk szemben. Éppen a tudományok szempontjából tekintve egyik területnek sincs elsőbbsége a másik felett. Sem a természetnek a történelemmel szemben, sem megfordítva. A tárgyak semmiféle tárgyalási módja nem múlja felül a másikat. A matematikai ismeret nem tökéletesebb, mint a nyelvtudományi vagy történeti. A matematikai ismeretet csupán "egzaktság", szabatosság jellemzi, ez azonban nem jelent tökéletességet. Ha a történelemtől egzaktságot követelnénk, vétkeznénk a szellemtudományok sajátos tökéletességének eszméje ellen. A valamennyi tudományban mint ilyenben, uralkodó világhoz kapcsolódó vonatkozás magának a létezőnek keresésére ösztönöz, hogy ez mindenkori léttartalma és létmódja szerint alapos kutatás és megindokolást is tartalmazó meghatározás tárgyává váljék. A tudományok - eszmei - célja az, hogy valamennyi dolog lényege felé irányuló közelebbjutásunkat munkálja.

Az emberi létnek ezt a magához a létezőhöz fűződő világvonatkozását szabadon választott magatartása hordozza és vezérli. Az ember minden tudomány előtti és tudományon kívüli tette is vonatkozásban áll ugyan a létezővel, de a tudomány kiválósága abban rejlik, hogy elvileg, kifejezetten és kizárólag az első és az utolsó szót magának a dolognak adja. A kérdezésnek, meghatározásnak és megindokolásnak ebben a tárgyilagosságában meghódolás megy végbe maga a létező előtt, hogy önmaga kinyilatkoztatása magán a létezőn múljék. A kutatásnak és tanításnak ez a szolgáló helyzete az emberi lét egészében külön, bár korlátok közé szorított uralom lehetőségének alapjává szélesedik. A tudománynak külön vonatkozását a világhoz és az embernek ezt a vonatkozást vezérlő magatartását persze csak akkor érthetjük meg tökéletesen, ha azt látjuk és fogjuk fel, ami ebben az így meghatározott vonatkozásban történik. Az ember - egy létező a sok közül - "tudománnyal foglalkozik". Ebben a tevékenységben nem kevesebb történik, mint egy - embernek nevezett - létező betörése a létezés egészébe, mégpedig olyanformán, hogy a létező ebben és ezzel a betöréssel azzá bontakozik ki, ami és amilyen most. A kezdeti behatolás a létezőt a maga módján elsősorban önmagához emeli.

Ez a hármas mozzanat - a világhoz való vonatkozás, magatartás, behatolás - a maga gyökeres egységében a létezés lelkesítő egyszerűségét és élességét plántálja a tudományos létbe. Ha az ekként átvilágított tudományos létet a magunk számára kifejezetten birtokunkba vesszük, ezt kell mondanunk: az, ami a világhoz való vonatkozás célja, maga a létező - és semmi más.

Martin Heidegger

Az ellentmondások, amelyekbe a szellem beleütközik, az egyedüli valóságok, a valóság kritériumai. A képzelet világában nincs ellentmondás. Az ellentmondás a szükségszerűség próbaköve.

A lelkünk mélyéig hatoló ellentmondás, ez a széttépetés, ez a kereszt.

Amikor a figyelmet valamire erősen ráirányítva az ellentmondás nyilvánvalóvá lesz, megtörténik a szétválás. Ha állhatatosan követjük ezt az utat, elérjük a megszabadulást.

Az ellentétek ábrázolható viszonya az ellentmondások transzcendens viszonyának képe.

Minden igazán jó egymásnak ellentmondó elemeket rejt magában - következésképpen lehetetlen. Aki figyelmét valóban erre a lehetetlenségre szögezi és mégis cselekszik, jól cselekszik.

Ez a szó: jó, egészen más értelmet nyer a jó-rossz kölcsönviszonyában, mint akkor, ha magára Isten lényére mutat rá.

Az ember nagy szenvedése, amely már a gyermekkorban kezdődik és a sírig kíséri, hogy szemlélni és enni két különböző művelet. Az örök üdvösség állapotában nézni és enni nem különbözik.

Amit itt lenn szemlélünk, nem valóságos, mindössze díszlet. Amit megeszünk, az elpusztul, nem valóságos.

Ez a szétválasztás bennünk az eredendő bűn szülötte.

Az össze nem egyeztethetők egyidejű jelenléte a lélek viselkedésében az egyszerre kétfelé billenő mérleg: ez a szentség, a mikrokozmosz megvalósítása, a világ rendjének követése.

Ellentétek és ellentmondások. Ahogy az ellentétek viszonya képes megérinteni a természeti lényt, úgy képes az ellentmondó gondolatok összessége érinteni Istent.

Istentől ihletett ember az a személy, akinek magatartását, gondolatait, érzelmeit közölhetetlen fonal fűzi egybe.

Létezik egy világ feletti valóság, téren és időn és az ember mentális univerzumán túl. Túl mindazon, amit az emberi értelem csak érinthet. E valóság megfelelője az emberi szív magjában az abszolút jó éhsége, ami szüntelenül ott él, de e világban sohasem találja meg táplálékát. Ez az abszolút jó itt lenn az abszurditásban, a megoldhatatlan ellentmondásokban nyilatkozik meg, azokban, amelyekbe az emberi gondolat, míg csak e világban kering, állandóan beleütközik.

Amint a világ realitása a tények egyedüli alapja, ugyanúgy az a másik realitás a jó egyetlen alapja.

Amikor a világos fogalom beleütközik a felfoghatatlanba, a realitás ütközőpontjához értünk.

Az ember csak akkor gondolkozik igazán, ha gondolatának tárgya a végső következtetés elől elrejtőzik.

A szeretet ínségünk jele. Isten csak önmagát képes szeretni - mi csak azt, ami más.

Istent nem azért kell szeretni, mert Ő szeret bennünket. Mivel Isten szeret bennünket, azért kell önmagunkat szeretni. Mi más indítéka lenne az önszeretetnek? E kitérő nélkül képtelenek vagyunk önmagunkat szeretni.

Ha szememet bekötik és kezeimet egy bothoz erősítik, ez a bot elválaszt a dolgoktól, de általa szerzek azokról tapasztalatot. Csak a botot érzem, csak a falat veszem észre. Így vannak a teremtmények a szeretet képességével. A természetfeletti szeretet csak a teremtményeket érinti, és csak Isten felé irányul. Csak a teremtményeket szereti (és van-e valami más, amit szerethetünk?) mint közvetítőket. Ilyenképpen minden teremtményt egyaránt szeret, s közülük önmagát sem vonja ki. Szeretni az idegent, mint önmagamat, már ellenszólamát is jelenti: szeretni önmagamat, akár az idegent.

Az istenszeretet tisztaságának jele, ha az öröm és a szenvedés egyforma hálát sugall.

Platón szemében a testi szerelem az igazi szeretet lefokozott képe. A tiszta emberi szeretet (a hitvesi hűség) ennek már kevésbé elhomályosult képe. A szublimáció gondolata csak a jelenkor ostobaságából fakadhatott.

A hit más embernek mint emberi lénynek létezésében maga a szeretet. Felismerni valakit lénye teljében csak a szeretet képes.

A szellemet semmi sem kényszeríti, hogy bármi létezésében higgyen (szubjektivizmus, abszolút idealizmus, szolipszizmus, szkepticizmus: lásd az Upanisadokat, a taoistákat, Platónt, akik ezzel a szellemi magatartással a megtisztulás végett élnek). Ezért a léttel való kapcsolat egyetlen szerve az elfogadás, a szeretet. Ez az oka, hogy a szépség és a valóság azonos. Ez az oka, hogy az öröm és a valóságérzés azonos.

A szükségérzet, hogy megalkotói legyünk annak, amit szeretünk, Isten utánzásának kényszerérzete. Ez azonban a hamis istenség iránti vonzódás - feltéve, hogy nem folyamodunk az ég másik oldaláról látott mintaképhez...

A teremtmények iránt érzett szeretet: nem szeretet Istenben, hanem az a szeretet, amely úgy hatolt át Istenen, mint a tűzön. Szeretet, amely teljesen leoldja magát a teremtményekről, hogy Istenhez emelkedjék, majd Isten teremtő szeretetével egyesülve visszaereszkedik. Így egyesül az emberi szeretetet széttépő két ellentét: szeretni a kedves lényt, úgy, amilyen, és az őt újjáteremtő akarat.

A teremtmények iránti képzelt szeretet. Az embert kötelék fűzi össze ragaszkodásának valamennyi tárgyával, ám a kötél mindig szétszakadhat. Ugyanily kötelék fűz a képzelt Istenhez, ahhoz az istenséghez, akinek számára a szeretet szintén kötelék. A valóságos Istenhez nem vagyunk odakötözve, ezért nincs is kötél, ami elszakadhatna. S belénk hatol. Egyedül neki van hozzánk bejárata.

A lények, akiket szeretek, teremtmények. A véletlen szülöttei. Találkozásunk is a véletlen műve. Mindaz, amit gondolnak, éreznek és tesznek, korlátozott, és jónak-rossznak vegyülete. Mindennek teljes tudatában lenni és nem szeretni őket kevésbé. Utánozni Istent, aki végtelenül szereti a véges dolgokat a maguk végességében.

Az egyetlen jó, ami a véletlennek nem kiszolgáltatott, az, ami a világon kívül van.

Trója pusztulása. A virágba borult gyümölcsfák szirmainak hullása. Tudni, hogy a legfőbb érték nem az egzisztenciában gyökeredzik. Ez az, ami szép. Miért? A lelket túlvetíti az időn.

Isten a teremtésben csak hiány alakjában lehet jelen.

A rossz és Isten ártatlansága. Istent végtelen távolba kell helyezni ahhoz, hogy a rossztól érintetlennek fogjuk fel, és viszont: a rossz arra figyelmeztet, hogy Istent végtelen távolba kell helyezni.

Ez a világ mint Istennek teljes hiánya, Isten maga. A szükség mint a jótól teljesen különböző, maga a jó. Ez az oka, hogy a szerencsétlenségben minden vigasz eltávolít a szeretettől és eltávolít az igazságtól.

Ez a misztériumok misztériuma. Ha ezt értjük, biztonságban vagyunk.

"Kelet sivatagában..." A sivatagban kell lenni, mert akit szeretnünk kell, nincs jelen.

Aki életét Istenbe vetett hitébe helyezi, elvesztheti hitét. Az viszont, aki életét magába Istenbe teszi, hitét sohasem fogja elveszíteni. Életünket az érinthetetlenbe helyezni. Ez lehetetlen. Ez a halál. Ez az, ami szükséges.

"Nevet az ártatlanok nyomorúságán.": Isten csendje. A földi zajok utánozzák ezt a csendet. Ezek semmit sem jelentenek.

Amikor lényünk legmélyéig szükségünk lenne egy neszre, ami valamit mondana, amikor válaszért kiáltunk, és az nem adatik meg nekünk, ekkor érintjük Isten csendjét.

Képzeletünk rendszerint szavakat szór a zajokba, valamint játszadozva alakzatokat látunk a füstben. Mikor azonban túlságosan kimerültek vagyunk, mikor nincs több bátorságunk játszani, akkor igazi szavakra van szükségünk. A kiáltás bensőnket feltépi. Nem kapunk semmit, csak a csendet.

Némelyek, miután ide jutottak, bolond módjára önmagukban beszélnek. Tegyenek ezután bármit, irgalmat kell érezni irántuk. Mások, kevesen, egész szívüket átadják a csendnek.

Ez a világ bezárt kapu. Ez a gát. És ez az átjáró.

A szeretet nem vigasz - a szeretet fény.

Simone Weil

Ananda Coomaraswamy rámutatott, hogy mind a buddhizmusban, mind a brahmanizmusban az utazást ábrázoló Zarándok útjának háromféle kapcsolata lehet az élet- és halálfolyam szimbólumával. Az utat meg lehet tenni ár ellenében, a forrás felé, vagy átkelve rajta a túlsó partra, vagy pedig a folyás irányát követve, a tengerig. Amint helyesen rámutatott, ezeknek a látszólag különböző szimbólumoknak valójában azonos spirituális értelmük van, s ez megfelel a metafizika természetének, amely - annak ellenére, hogy tökéletesen egységes - sohasem "szisztematikus"...

Az első, "az ár ellen haladni" bizonyos tekintetben talán a legjelentősebb, mert ebben az esetben a folyót mint világtengelyt kell felfogni: ez az "égi folyó", amely leszáll a földre, és amelyet a hindu tradíció olyan nevekkel illet, mint Ganga és Saraswati, s ezek valamennyien a Sakti egy-egy aspektusát jelentik. A héber Kabalában ennek az életfolyamnak megfelelői a szefirák fájának csatornái; ezek pedig a magasabb világ befolyásának közvetítői az alsóbb világba, s közvetlen kapcsolatban állnak a Sekinával, a Sakti megfelelőjével. A Kabalában szó van a "felfelé áramló víz"-ről is, amely az égi forráshoz való visszatérést jelenti...

Még egy hasonlóság - s egyúttal különbség figyelhető meg, ha ez utóbbit a földi Paradicsom négy folyójának szimbolikájával vetjük össze. Ezek a föld felszínén horizontálisan terjeszkednek, és nem vertikálisan, a tengely irányában; forrásuk az Életfa lábánál ered, amely természetesen éppúgy a Világtengely, mint a Kabala szefirot-fája. Azt mondhatjuk tehát, hogy az égi hatások az Életfán át a földi világ centrumába érve a négy folyón keresztül áramlanak szét, vagy pedig mintegy az Életfába lépve, innen osztódnak és áradnak szét a tér irányait követve. Ebben az esetben az "ár ellen haladás" két fázisát lehet tekintetbe venni. Az első a horizontális, amely a világ centrumába vezet: a második a centrumból indul ki, és a világtengely mentén vertikálisan terjed... Jegyezzük itt meg, hogy ennek a két egymást váltogató fázisnak beavatási szempontból megvan a maguk megfelelése a "kis misztériumok" és a "nagy misztériumok" területén.

A második eset - az "átkelés a folyamon" szimbóluma kétségkívül elterjedtebb és általánosan ismertebb. Az átkelés a hídon (vagy gázlón) majd minden hagyományban szerepel, és különösképpen bizonyos beavató rítusokban. Az átkelés történhet tutajon, vagy bárkán is, utóbbi szorosan kapcsolódik a hajózás általános szimbolikájához. A folyam, amelyen ez esetben átkelnek, sajátosan a "halálfolyam"; a part, ahonnan indulnak: a változásoknak alávetett világ, azaz a megnyilatkozott lét birodalma (amelyet leggyakrabban emberi és testi állapotában fognak fel, mivel ténylegesen ez az, ahonnan távozni kell). A másik part a Nirvána, a létnek azon állapota, amely véglegesen megszabadult a haláltól.

Ami a harmadik esetet, a "leereszkedő áramlást" illeti, az óceán itt nem valami nagy kiterjedésű vizet jelent, amelyet át kell szelni. Ellenkezőleg: az óceán maga az elérendő cél, a Nirvána megjelenítése. Ezzel a két part szimbolikus jelentése is megváltozik az előbbiekhez képest, sőt ez egyúttal példa a szimbólumok kettős értelmére: többé nem arról van szó, hogy egyik partról a másikra jussunk, hanem hogy mind ezt, mind azt elkerüljük. Az előbbi két part egymásnak megfelelően az "emberek világa" és az "istenek világa", más szóval a mikrokozmosz és a makrokozmosz világa. A célhoz jutás érdekében magában a vízfolyamban más veszélyeket is el kell kerülni. Ezeket a veszélyeket a krokodil szimbolizálja, amely "az árral szembeszáll"... Ez a nyitott állkapcsú ragadozó a halált jelképezi, és mint ilyen, ő a "kapuőr", a folyótorkolat viszont a kapu szimbóluma.

A kereszténység és szabadkőművesség egyik közös szimbóluma a háromszögbe írott héber tetragramm (jhvh), vagy olykor csupán egy jod, a tetragramm első betűje, mint az egész rövidítése, amely principális jelentőségénél fogva önmagában is egy isteni nevet alkot, sőt - bizonyos tradíciók szerint a legelsőt. A jodot néha egy szem helyettesíti, ezt általában a "Mindent látó szem"-nek nevezik (the all-Seeing Eye). A jod és a szem hasonló alakja valóban alkalmas erre az asszociációra.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy az a háromszög, amelyről itt szó van, mindig középponti helyet foglal el, és ezenfelül a szabadkőművességben pontosan a nap és a hold között helyezkedik el. Ebből már következik, hogy a háromszögbe helyezett szem nem lehet olyan alakú, mint a közönséges jobb vagy bal szem, mivel az Univerzális Embernél (amennyiben a makrokozmosszal azonosul) a napnak ténylegesen a jobb, a holdnak a bal szem felel meg. Ahhoz tehát, hogy a szimbólumot helyesen értelmezzük, ennek a szemnek "frontálisnak" vagy centrálisnak kell lennie, más szóval ez a "harmadik szem", amelynek hasonlósága a joddal így még szembetűnőbb. Ez az a harmadik szem, amely mindent lát az örök jelen tökéletes egyidejűségében...

Az álló háromszög valójában a Princípiumra vonatkozik, amikor azonban a visszaverődés által megfordulva nyilatkozik meg, azt a látszatot kelti, mintha a benne levő szem felé irányulna, azaz a Princípium fordulna a manifesztáció felé; ilyenkor a "mindenütt jelenlévő" általános értelméhez még a "gondviselés" jelentés is járul. Egyébként, ha ezt a visszaverődést az emberre vonatkoztatva szemléljük, észre kell vennünk, hogy a fordított háromszög nem más, mint a szív geometrikus sémája; közepében a szem pedig pontosan a "szív szeme" (aynul-qalb az iszlám ezotériában), annak valamennyi következményével. Sőt mi több, egy más ismert kifejezést kell a fentiekhez csatolni: a "nyitott szív"-ét. Ez a nyíl, vagy szem, vagy jod szimbolikusan sebként is ábrázolható. Emlékezzünk Saint-Denis d'Orques sugárzó szívére..., akinek sebe láthatóan jod formájú.

De még ez sem minden. Ugyanakkor, amikor a jod a "szív szemét" ábrázolja, egy másik hieroglifikus jelentése a "csíra", amely a szívben szimbolikusan gyümölccsé alakul át; ezt mind makrokozmikus, mind mikrokozmikus jelentésében értelmezni lehet. Ez utóbbi értelmezése szerint - az emberre alkalmazva - a "harmadik szemet" vonatkozásba lehet hozni a luzzal, amelyben a "frontális szem" és a "szív-szem" két különböző lokalizációt képvisel, és amely a "mag"-ot vagy a "halhatatlanság csíráját" jelenti. Bizonyos tekintetben igen jelentős még, hogy az arab aynul-khuldb kifejezés két értelmet rejt. Az egyik a "halhatatlanság szeme", a másik a "halhatatlanság forrása". A legenda szerint a halhatatlanság e folyadékát Arimateai József fogta fel a Graalban. Végezetül emlékeztetünk arra, hogy a kehely maga a szív egyenértékű szimbóluma, s mint a szívet, hagyományosan a kelyhet is a fordított háromszöggel sematizálják.

René Guénon

A filozófiának akkor fordítottam hátat, amikor képtelen lettem Kantban az emberi gyengeségnek valami nyomát is felfedezni, s az igazi szomorúságnak még árnyát se: sem Kantnál, sem a többi filozófusnál. Zene, misztika, költészet tekintetében a filozofálás lefokozott élethév, kétes mélységet árul el, s az ilyesminek csak a gyávák és langyosak szemében van tekintélye. A filozófia egyébként, lévén személytelen izgalom és menekülés vérszegény eszmék oltalmába, mindazoknak mentsvára, akik az élet zabolátlan lendületétől visszarettennek. A filozófusok többsége általában jól végezte: ez a legfőbb érv a filozófia ellen. Szókratész halálában sincs semmi tragikus: egy félreértés, egy pedagógus vége. És az a Nietzsche, akinek elméje elborult: a költő és a látnok volt, extázisait vezekelte le, és nem következtetéseit.

Magyarázatokkal nem lehet kijátszani az egzisztenciát, mert azt csak viselni lehet, szeretni vagy gyűlölni, bálványozni vagy rettegni tőle, a boldogságnak és irtózatnak abban a váltakozásában, amely maga a lét ritmusa, hullámzása, disszonanciája, hol keserű, hol ujjongó szenvedélye.

Kit ne ért volna meglepetésszerűen vagy kényszerűen olyan cáfolhatatlan kudarc, amikor imára emelte kezét, hogy aztán üresebben ejtse vissza, mint akár a filozófia válaszai.

Azt mondhatjuk, a filozófia hivatása óvni bennünket - amíg csak a sors kénye nem vet a zűrzavar sodrába, de csávában hagy, mihelyt kénytelenek vagyunk belevetni magunkat. Lehet ez másképp, mikor látjuk, hogy az emberiség szenvedése mily kevéssé hatolt be a filozófiába? A filozófia művelése nem termékeny, csupán tiszteletre méltó. Az ember mindig büntetlenül lehet filozófus: sors nélküli foglalkozás, amely a semleges, üres órákat terjedelmes gondolatokkal tölti meg, órákat, amelyek szembeszállnak az Ótestamentummal, Bachhal, Shakespeare-rel. És vajon ezek a gondolatok testet öltve felérnek-e Jób siralmának egyetlen lapjával, Macbeth rettenetével, vagy egy kantáta fenségével? Az ember nem vitatja az univerzumot - az ember kimondja. A filozófia pedig nem mondja ki. A valódi problémák csak akkor kezdődnek, amikor az ember a filozófiát áttekintette és kimerítette, amikor e hatalmas kötet utolsó fejezetéhez ér, ahol az Ismeretlen előtt való lemondás jeleként ott a végpont - ott, az Ismeretlen előtt, amelyben minden pillanat gyökerezik, és amellyel küzdenünk kell, mert az természetesen sürgetőbb, fontosabb, mint a mindennapi kenyér. A filozófus itt csávában hagy: a szerencsétlenség ellensége, józan és elővigyázatos, mint a ráció. És mi itt maradunk egy-egy régi pestises társaságában, egy költőében, aki minden elragadtatás ismerője, egy muzsikus társaságában, akinek fensége a szív szféráin áthatol. Valóságosan csak a filozófia végeztével, annak romjai felett kezdünk élni, amikor megértettük rettentő semmisségét, és azt, hogy hiábavaló oltalmát keresnünk, segítséget nyújtani nem fog.

Ahhoz, hogy lényeges tapasztalatra tegyünk szert, vagy a dolgok merő látszatától függetlenné váljunk, nem szükséges a nagy problémák felvetése; bárki képes Istenről értekezni, vagy metafizikai mezt ölteni magára. Az olvasmányok, a beszélgetések, a semmittevés mind hozzásegítenek. Semmi sem általánosabb, mint az álnyugtalan - mert mindent meg lehet tanulni, még a nyugtalanságot is.

Létezik azonban valódi nyugtalan is, a természettől fogva nyugtalan. Arról lehet felismerni, ahogyan a szavakra reagál. Felismeri-e hiányosságukat, szenved-e előbb kudarcuktól, majd ujjong-e? Ha igen, kétségtelen, hogy felszabadult, vagy felszabadulásra kész szellemmel állunk szemben. Mivel a szavak kötnek a dolgokhoz, nem tudunk tőlük megszabadulni, ha előzőleg nem szakítunk velük. Aki a szavakra épít, ismerjen bár minden bölcsességet, szolgaságban és tudatlanságban marad. Ezzel szemben, ha fellázad ellenük és borzadva fordul el tőlük, közeledik a megszabaduláshoz. Ezt az irtózatot nem lehet megtanulni, nem lehet átadni, lényünk legmélyéből csírázik ki. Egy szegény elmeháborodott, aki hányattatásainak forgatagában egyszerre csak ráérez, közelebb jut a valódi tudáshoz, és "felszabadultabb", mint a megrázkódtatásra képtelen filozófus. A filozófia ugyanis korántsem küszöböli ki a lényegtelent, sőt, vállalja és tetszeleg benne: nem arra irányul-e minden erőfeszítése, hogy megakadályozza a ráébredést a szó és a világ kettős semmiségére?

M. Cioran

* * *

Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.

Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérűjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.
Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.

A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.

Kahlil Gibran

\

Az általatok érzékelhető és nem érzékelhető anyagi világotok szinte üres. De nem mondható el ugyanez a szellemvilágról.

A világmindenség nagyon is be van népesítve azokkal a szellemi lényekkel, akikkel bár kapcsolatba kerülhettek, de érzékszerveitek nem erre vannak hangolva.

Ez a szinte anyagban szegény, de szellemekben óriási módon gazdag világmindenség éppen a Vízöntő jegyében fordul rá különös módon e szellemvilágra, amelynek gondolatainak töredéke sűrűsödött egykor anyaggá.

Annak a lelki-szellemi kibontakozásnak, mely előtt áll a világmindenség, előszelét érezni lehetett már a hetvenes évek felé. Ez a lelki-szellemi ébredés éppen a Vízöntővel folyammá duzzad, s bizony a fölkínált lehetőségek veszélyt is hordoznak magukban. A veszély pedig a parttalanság.

Tudnotok kell, hogy Én csak belülről vagyok képes fényesíteni. A Vízöntő éppen azt teszi jobban lehetővé számotokra, hogy a látszat mögé lássatok, s jobban át tudjátok élni azokat a mélységeket, melyek az Én békémet, örömömet hordozzák.

A Vízöntő tehát nagyobb lehetőségeket arra, hogy Velem és egymással kifelé is hatékony, vonzó kapcsolatokat tudjatok kiépíteni. De csupán a lehetőséget adja. Helyettetek nem, csak értetek, miattatok. Az nem érdekes, ki, mikor és hogyan járatott le Engem önmagában és mások előtt a múltban. Az a fontos, hogy vonzókká váljatok a jó szándékú emberek felé.

Megmarad tehát a döntéstek és az ezzel járó felelősségtek is. A Vízöntő csillagkép nagyon felfokozza a világmindenséget benépesítő szellemvilág felétek irányuló hatékonyságát, s így tisztultabb szemekkel, sőt LÁTÓ szemekkel láthatjátok meg, hogy milyen irányt kell vennetek. De az igazi vezérlő kalauz kell, hogy a Lelkem maradjon.

A Vízöntőben nemcsak SZEMEK fognak rendelkezésetekre állni a látásra, hanem nagyobb ERŐ is, hogy valóban képesek legyetek a meglátott jó megtételére. De erre kényszerítve nem lesztek, (...) kevésbé lesztek akadályozva a jó megtételére. Ilyen értelemben igaz, hogy a Vízöntőben nem csak látástok tisztul, hanem csökken az Engem elhomályosítani akaró külső és belső kényszer ereje is, s így könnyebben tudtok dönteni Mellettem.

Adjatok hálát mennyei Atyátoknak, hogy ebben a korban élhettek. Köszönjétek meg, hogy így dönthettetek. Köszönjétek meg azt a szerepet, amelyet vállalhattatok, s mely szerephez minden kelléket megkaptatok, hogy tökéletesen átélhessétek saját örömötökre és az egész szellemvilág örömére.

A HANG-ból

\

A zarándok fáradhatatlan lépéseitől egyre szélesebb az ösvény, a hazavezető út. Ez az út soha nem sötét, az előttünk járók fénye addig világítja meg a számunkra következő útszakaszt, ameddig benső szemünk ellát... Nincs tehát alkalom bármit is elrejteni, a sötétség fátyolával eltakarni.

Az Út soha nem üres, soha nem magányos, még ha néha úgy is érezzük.

Nincs sietség, nincs sürgetés. Nincs vesztegetni való idő...

Ezt valahol minden zarándok érzi, ezért ki-ki a maga képessége szerint iparkodik. Néhányan már messze elöl haladnak. Őket követni lehet. Mások leszakadtak tőlünk... Ők majd bennünket követhetnek...

Soha senki nem vándorol egyedül

A zarándoknak három dolgot kell kerülnie:

- Nem viselhet csuklyát, vagy fátylat, amely mások elől elfedi arcát,

- Nem vihet magával olyan kulacsot, amelybe csak saját ivóvize fér...,

- Nem vihet a vállán olyan botot, amelynek nincs kampója.

A fentieket ki-ki értse úgy, ahogy akarja...

Minden zarándok magával kell hogy vigyen az Útra:

- Egy edényben parazsat, amelynél társai megmelegedhetnek,

- Egy lámpást, mely szívét világítja meg, hogy társai olvashassanak benne,

- Egy erszény aranyat, amelyet nem szór el az út mentén, hanem eloszt társai között,

- Egy lepecsételt urnát, melyben minden aspirációját hozza, hogy lába elé vesse majd annak, aki a Küszöb előtt vár rá...

A fentieket ki-ki értse úgy, ahogy akarja...

\

A delphoicától jóslást kértek az emberek, a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, s jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is. Ez a "gnóthi szeauton" igazi értelme.

\

Te nem láthatsz engem, de Én vagyok a fény, ami téged láthatóvá tesz.
Te nem hallasz engem, de Én a hangodon beszélek.
Te nem érzel engem, mégis Én a kezed ereje vagyok.
Én eredményessé teszlek annak ellenére, hogy az utamat nem érted.
Én eredményessé teszlek annak ellenére, hogy művemet nem ismered fel.
Én nem vagyok földöntúli jelenség, Én nem vagyok misztérium.
Csak egy teljes belső nyugalomban, túl minden személyiségen tudod meg,
hogy Én vagyok és csak mint érzést, mint hitet tapasztalod,
de mégis itt vagyok, mégis hallok, és mégis válaszolok.
Ha szükséged van rám, akkor Én itt vagyok, ha Te engem megtagadsz,
akkor is itt vagyok, ha félsz, akkor is itt vagyok.
Itt vagyok, ha imádkozol, és akkor is ha nem imádkozol.
Én benned vagyok és Te Énbennem.
Csak tudatodban lehetek Tőled elválasztva, mert csak a tudatodban
létezik a TIÉD és ENYÉM fogalma
de mégis, a tudatodban tudsz engem megismerni és átélni.
Engedd el a romboló félelmet a szívedből.
Ha Te már nem állsz a saját utadban, akkor megtalálsz.
Egyedül nem tudsz semmit sem csinálni, de Én tudok mindent
és Én mindenhol vagyok.
Ha a jót nem akarod látni, az akkor is itt van, mert Én itt vagyok.
Itt vagyok, mert itt kell lennem, mert vagyok.
Csak bennem van a világnak értelme.
Csak általam nyer a világ testet.
Csak általam megy a világ előre.
Én vagyok a törvény, amin az élőlények mozgása és fejlődése nyugszik.
Én vagyok a szeretet, ami a törvény testesülése.
Én biztonság vagyok. Én békesség vagyok, egy vagyok veled.
Én vagyok az egység.
Én vagyok a törvény, ami szerint Te élni tudsz.
Én a szeretet vagyok, amiben Te bízhatsz.
Én akkor is vagyok, ha Te nem látsz, Én nem hagylak el.
Ha hited bennem meginog, én bízom benned, mert én ismerlek és szeretlek.

SZERETLEK TÉGED ÉS VELED VAGYOK!

\

Az élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok,
minden teljes, egész és tökéletes.
Békében és harmóniában élek mindenkivel, akit ismerek.
Lényem középpontjában a szeretet végtelen forrása van.
Hagyom, hogy ez a szeretet a felszínre törjön.
Megtölti a szívemet, a testemet, a szellememet,
a tudatomat, egész lényemet,
szétárad belőlem minden irányban,
majd visszatér hozzám megsokszorozva.
Minél erősebb bennem a szeretet,
annál erősebben kell szeretnem.
Kifogyhatatlan a készlet.
Akkor érzem jól magam, ha szeretek,
így nyilvánítom ki belső örömömet.
Szeretem magamat;
ezért szeretettel viselem gondját testemnek.
Tápláló ételekkel és italokkal látom el,
szeretettel ápolom és öltöztetem,
a testem pedig szeretettel
viszonozza gondoskodásomat:
egészségtől s energiától duzzad.
Szeretem magamat;
ezért kényelmes otthonban élek,
amely kielégíti igényeimet,
ahová mindig öröm hazatérnem.
A szobákat a szeretet rezgéseivel töltöm meg,
hogy aki csak belép, magamat beleértve,
érezze ezt a szeretetet, és részesüljön
gyógyító erejében.
Szeretem magamat; ezért olyan munkát végzek,
amelyben örömemet lelem, amelyben kamatoztathatom
alkotóképességemet és tehetségemet.
Olyan emberekkel és emberekért dolgozom,
akiket szeretek, és akik szeretnek engem,
munkámat pedig jól megfizetik.
Szeretem magamat; ezért a szeretet jegyében
élek és gondolkodom, hisz tudom,
amit embertársaim felé nyújtok,
azt megsokszorozva visszakapom.
Csak kedves emberekkel találkozom,
hisz bennük saját magamat látom.
Szeretem magamat;
ezért megbocsátok s elengedem a régi sérelmeket,
csak így lehetek szabad.
Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek,
minden perc szépségét felismerem, és a jövőmet
fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom,
mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok
és a Világegyetem szeretettel viseli gondomat
most és mindörökké.
Világomban minden rendben van.

\

Ismeretlen szerző

\

13. rész

1. Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom.

2. És ha jövendőt is tudok mondani, és minden titkot és tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

3. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

4. A szeretet hosszú tűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel,

5. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,

6. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

7. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

8. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

9. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:

10. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.

11. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

12. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.

13. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet."

\

Gyötrelmes, ugyanakkor csodálatos a kor, amelyben élünk. A vízöntő kora olyan kesztyűt dob a harmadik évezred embere elé, amelynek kihívását - egyénenként és kollektíven - valamennyiünknek fel kell vennünk. Nem kevesebbről van itt szó, mint a Föld - e lélegző, élő organizmus - megőrzéséről vagy megsemmisüléséről, s ezzel együtt büszke, de megtépázott fajunk, a homo sapiens túléléséről. Előttünk egyetlen generáció sem élt még ekkora változásokat ilyen rövid idő alatt, soha nem billegett még az emberi lét ilyen vékony kötélen, ekkora mélységek felett. Mi lesz velünk? Az öröknek hitt világuralom illuziójából a semmibe süllyedt Atlantisz sorsa vár ránk is? Vagy a végveszedelem ostorcsapásaitól felébred végre évezredes zsibbadtságából a szuverén emberi lélek, s a kín sötétségéből sikerül kiizzadnunk a legmagasabb tudás fényes gyöngyszemeit? Eltűnünk nyomtalanul a kozmosz örökmozgó malmaiban? Vagy megszületik végre a vízöntő korának embere, a homo noeticus? Ennyi a tét - s szorongatóan kevés az idő a döntésre.

Zajlik a csendes forradalom az emberi elmékben, emelkedik a kollektív emberi tudatszint. Úgy tűnik, valahol lényünk mélyén egyre többen érezzük a végső kihívást, s végső lehetőséget. De olyan messzire vándoroltunk a tudás forrásától, lelkünk igazi otthonától, oly fölényesen dobtuk el régi korok kipróbált irányjelzőit, úgy megszédültünk a fizikai világ előttünk megnyíló csodáitól, hogy nem vesszük észre: a legalsó lépcsőn próbálunk fészket rakni a csúcs helyett! De még van remény. Bölcs tanítók, szelíd üzenethozók dolgoznak velünk itt a fizikai síkon éppúgy, mint magasabb dimenziókban. Ébresztenek, vezetnek, tanítanak. Hatalmas harc folyik az emberiség jövőjéért.

Bistey Zsuzsa
Bevezető a Wictor Charon: Az ember két élete c. könyvhöz

\

Menjetek földjeitekre és kertjeitekbe, és meglátjátok majd, hogy a méh örömmel gyűjti a virágok mézét, ám a virág is örömmel engedi át a mézét a méhnek.

A méh számára a virág az élet forrása, és a virág számára a méh a szeretet követe, és mindkettőjük számára, méhnek és virágnak egyaránt, örömöt adni és kapni egyszerre szükség és boldogság.

Kahlil Gibran

\

Győry Zsuzsa

\

\

Tennyson

\

Részletek Hamvas Béla: Láthatatlan történet
Ünnep és közösség c. munkájából

... A gazdagságot, örömet, tudást, tehetséget meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős.

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.

Ahhoz, hogy az ember a hétköznap isteni közönségességet és józan mitológiáját észrevegye, fáradhatatlannak kell lennie, nem szabad elfásulnia, s egy pillanatra sem szabad unatkoznia; nem szabad kieresztenie kezéből az időt. Mindig van ok részvétre, csodálatra, segítségre, nevetésre.

... Az áldozat, mondja Baader, teszi lehetővé az ember számára a belépést a közösségbe. Áldozata a közösséget megújítja.

Így teremti meg a szabad érintkezést azzal a világgal, amely e megújítás nélkül zárva maradna. Az áldozat az embert a magasabb világ határán átemeli.

... Közösség egyes-egyedül csakis abban a létben van, amelyet az ember számára az áldozat megnyit: az emberfölöttiben. Minden ember közös léte nem az anyagban, a szellemben, a vallásban, a morálban van, hanem Istenben. Ha az emberek anyagban, morálban, fajban, szellemben találkoznak, mihelyt a nyelv, az anyag, az állam, a szellem feloldódik, a közösség megszűnik. Végleges egybeolvadás csak az isteni létben lehetséges. Ez a közösség az igazi. Ez a közösség az egyedüli. Ez: a közösség. Minden Istenen kívül megalapozott közösség csak küzd az ellen, hogy az emberiség Istenben találkozhasson.

Az ünnep az áldozat napja. A közösség kezdete, mikor az emberben felébred a tudat: nem vagyok egyedül, és minden ember sorsával elszámolni tartozom. A közösség megvalósulása, amikor az áldozat az utat az isteni létbe szabaddá tette. Az ünnep az áldozat napja, az emberiség találkozása az isteni létben.

A hétköznap egyszerű, csendes, profán józanságában az Én, aki csak önmagát akarja, egyedül akar lenni, s minden tudást, örömet magának akar megtartani, megvan és él. Az ünnepen azonban meg kell halnia.

Az ünnepről általában két mozzanatot emelnek ki: hogy a hétköznap értelme itt lepleződik le, s hogy a légkör isteni jelenléttel telik meg. De a hétköznap értelme azért nyílik meg, és a légkör azért telik meg isteni jelenléttel, mert az isteni léttel való közösség itt teljesül. Ezt a teljesülést az áldozat teszi lehetővé. Ha az áldozat nem lenne, az isteni lét az ember számára le lenne zárva. Az áldozat pedig nem egyéb, mint a külön, egyéni, magányos emberi Én levetése. Amikor az ember egyéni Énje megsemmisül, az áldozat percében, az út az isteni létbe szabaddá válik. Amikor pedig a többi emberrel a magasabb létben találkozik, kilép a szenvedésből. Ez az ünnep a közösség. Az ünnep minden ember közössége abban az isteni létben, ahová az ember csak Énjének feláldozása árán jut el. Ezért ünnep a kollektív lét megvalósulása. Minden közösség ünnepi. Ezért beszél Hölderlin festliche Gemeinschaftról. Nincs is más ünnep, csak a közösségé. A hétköznap az Én-ek nyüzsgése.

Az ünnepen csak az isteni létbe emelt emberiség él közösen és együtt.

\

1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, "én jobban csinálnám", megváltoztatnám stb. AZ ÖNMAGAMBAN VAN. Minden tehát, amit én kritizálok a másikban, ami ellen harcolok - bennem van.

2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni -, és ha ez engem sért, bánt, érint stb. - AZ NINCS FELDOLGOZVA BENNEM, NINCS MEGOLDVA BENNEM. Ilyenkor az EGO sérül, mert az EGO-m erős.

3. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de ha ez engem nem érint, AKKOR AZ AZ Ő PROBLÉMÁJUK, FELDOLGOZATLANSÁGUK, tökéletlenségük, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.

4. Minden, amit én a másikban szeretek, MAGAMBAN VAN MEG, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.

\

Bodosi György

\

(árjástángika-márga)

\