BEVEZETÉS

Az evangéliumokhoz írt magyarázatok bevezetői többnyire a szerző személyével, környezetével, ismeretforrásaival, valamint művének jellemzőivel, tartalmával és céljával foglalkoznak. E szempontokat az első evangélista esetében a következőkben foglalhatjuk össze: 1) Máté személye; 2) A közösség, amelyhez Máté tartozott; 3) A mű forrásai; 4) A könyv szerkezete; 5) A mű célja; 6) A krisztológiai eszme; 7) Máté egyháztana; 8) A Máté-féle etika; 9) A könyv korlátai; 10) A mű összeállításának helye és időpontja.

Az egyházi hagyomány a második századtól kezdődően Máténak (a héberben a Matthanaja rövidítéseként Matthai = 'Isten ajándéka') tulajdonítja az 'első' evangéliumot. E személy azonos a Mk 2,14-ben és a Lk 5, 27-29-ben szereplő Lévivel, a vámossal (Mt 9,9), aki hívást kapott Jézus követésére, és akiről az apostolokat tartalmazó listák egyhangúlag megemlékeznek (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6, 15; ApCsel 1, 13). A kettős név (Máté-Lévi) használata nem meglepő, hiszen más esetekben is előfordul (például: Simon-Péter, Saul-Pál; jóllehet ezek a hivatkozások nyilvánvaló okok miatt nem mindenben találóak). A szerzőség legrégibb tanúja Papiasz, Hierapolisz püspöke (II. sz.; vö. Eusebius: Hist. Eccl. III. 39,19), de átveszi és szinte egyöntetűen utal rá az Antimarkionita Prológus, Iréneusz, Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Órigenész, Eusebius, Efrém, Jeromos stb. is. A régi és az új szerzők többsége azt vallja, hogy az első evangélium Máté apostol műve. Neve a 10. fejezet listájában - a Mk 3,18 és a Lk 6,15-től eltérően - Tamás neve után áll és a 'vámos' jelzőt kapja. E két módosítást csak a szerző, azaz csakis az érdekelt fél engedhette meg magának.

E hagyományos tételt azonban manapság általában elutasítják. Az arám Proto-Máté létezése is kétségessé vált. Nincsenek kényszerítő érvek arra vonatkozóan, hogy a jelenlegi görög nyelvű evangéliumot valamiféle előző sémita szöveg fordításának tekintsük. S az is bizonyos, hogy a könyv összeállításának időpontját nehéz volna a 70 előtti időszakra helyezni.

Ily módon az első evangélium (és az újszövetségi iratok többségének) szerzőjét nem ismerjük. A tudósok egyetértenek abban, hogy zsidó volt, de nem tudják eldönteni, hogy 'palesztinai' vagy diaszpórában élő emberről van-e szó. Zsidó származását szavatolja az a tény, hogy jól ismeri a Bibliát és a párhuzamos hagyományokat (vö. 1-2. fejezet). Olyanok is akadnak, akik egyenesen konvertita rabbinak tekintik, tekintettel arra, hogy szakavatott módon értelmezi a kor különféle iskoláit. A könyvet átható farizeus ellenes polémia és főként a pogányokat nyíltan előnyben részesítő univerzalisztikus üdvösségszemlélet miatt újabban valamiféle hellén zsidóra terelődött a figyelem. Jeruzsálemi vagy palesztinai zsidó esetében e szemléletet nehezebb volna magyarázni. E tétel védelmezői néhány olyan 'pontatlanságra' hivatkoznak, amelyeket nehéz volna megérteni olyan zsidó esetében, aki jól ismeri saját világát. Jézus jeruzsálemi bevonulásakor a Mt 21, 2-7 szó szerint idézi és alkalmazza a Zak 9,9 szövegét («szamáron ül, szamárcsikó hátán»), és nem veszi észre, hogy a két állat említése csak a párhuzamosság kedvéért történik. A 22,23-ban a szerző megkülönböztetés nélkül állítja a szadduceusokról, hogy tagadják a feltámadást, jóllehet úgy látszik, közülük csak egyesek vallották ezt (vö. Mk 12,18). A 16, 11-12-ben egy kalap alá veszi a farizeusok és a szadduceusok kovászát, bár ennek az összekapcsolásnak oka önmagában véve egyáltalán nem nyilvánvaló. Nyelvezetében is igyekszik javítani Márk sémitizmusain, hogy megközelítse a korabeli görög nyelvet. A szerzőre vonatkozó feltevések középpontjába ily módon Máté-Lévi apostoltól kiindulva valamiféle zsidó-keresztény vagy zsidó-hellén (sőt egyszerűen hellén) tanítvány került. A mű írása folyamán a szerző valószínűleg önmagát tartja a mennyek országának dolgaiban járatos írástudónak, aki kincseiből régit és újat hoz elő (13,52). Ő az, aki az új bort új tömlőbe tölti, hogy a régi és az új is megmaradjon (9,17; vö. Mk 2,22).

Az első evangélium szerzője e bizonytalanságok ellenére is a zsidó-keresztény egyháznak kiváló személyisége. Lelkipásztor és egyben olyan teológus, aki gondot fordít az evangéliumi üzenet helyes megértésére és valóra váltására. Figyelmes, megértő, egyben szigorú és követelményeket is támasztó moralista. A lelki élet mestere, aki szemmel láthatóan sosem lazít tanítványai kötelékein, és nem bocsátkozik hosszú leírásokba (vö. Márk néhány 'szelíd' hangvételű részletével vagy a Lk 15 'hosszú' példázataival).

Ezzel szemben szintézisre törekvő, gyors és azonnal a lényegre térő ember. Nem akar bizalmatlanságot vagy reménytelenséget kelteni hallgatóiban, ezért hangsúlyozza Jézus irgalmas cselekedeteit (vö. 8, 3.7; 9,22; 20, 32-34), de nem mond le a korholó hangvételről sem.

Az 'ítélet' perspektíváját állandóan a hívők elé tárja. E témát többször szerepelteti, mint bármelyik másik evangélista: az egész mű száznegyvennyolc perikopából áll, és ezekből hatvan tárgyalja vagy érinti az ítéletet (Márknál a 92 perikopából 10, Lukácsnál a 146-ból 28). Az «ott sírás lesz és fogcsikorgatás» mondat komor refrénként szerepel evangéliumában.

'Máté' tipikusan egyházi ember: pontos és kategorikus tanító. Leírásában a hegyi beszéd reménysugárral (a boldogságokkal: 5, 3-10) kezdődik, de ezt azonnal antitézisek (5, 21-48) és figyelmeztetések (6, 1 - 7, 27) hosszú sora követi.

A missziós (10. fej.) és a közösségi (18. fej.) 'beszéd' is inkább szabálygyűjtemény, mintsem prédikációs szöveg. A 11. fejezet vitát kezd a farizeusokkal, és záradékul csak az örök kárhozat lehetőségét helyezi kilátásba (23-25. fej.).

Ha a szerzőt valamelyik ószövetségi prófétához kellene hasonlítanunk, nem találnánk vele egyívású embert, mert a szónoklat művészetét éppúgy birtokolja, mint a bölcsességi gondolkodást. Ha mégis megkísérelnénk e közelítést, azt kellene mondanunk, hogy Ezekiel és Ben Szira ötvözete, jóllehet, nem jellemzi őt az előbbi kimértsége és az utóbbi aprólékossága.

Az a környezet, amelyben az első evangélista él és tevékenykedik, minden bizonnyal zsidó-keresztény világ. E feltevést megerősíti az a tény, hogy ismételten hivatkozik az Írásokra, és egyik-másik versben erőteljesen hangsúlyozza a törvényt (vö. 5, 17-48). Mindegyik evangélista megemlékezik Jézus galileai missziójáról, de csak Máténál található meg az a pontosító megállapítás, hogy «én nem küldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz» (15,24); és amikor Jézus a tizenkettőt kiküldi, ugyanilyen értelmű megbízást ad nekik (10, 5-6). A pogányokat kevéssé tisztelő vagy lenéző kifejezések csak olyan környezetben hangozhattak el, amely túlnyomórészt zsidókból állt (vö. 5,47; 6,7; 15,27; 18,17).

A zsidó környezetre utaló nyomok jelzik, hogy Máté közössége a zsinagóga mellett született azzal a céllal, hogy vetélkedjék ennek funkcióival és átvegye ezeket. A versengés a kezdeti időszakban valószínűleg sokkal erősebb volt, mint később. Ahhoz, hogy megérthessük, milyen lehetett a szír-palesztin közösségek általános irányvonala, elegendő, ha a jeruzsálemi egyház állásfoglalására vagy a Jakab és tanítványai által védelmezett irányzatra gondolunk (vö. Gal 2; ApCsel 15, 14-21). «Milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan rajonganak a törvényért» - mondják a jeruzsálemi vének Pálnak, aki szerintük a Mózestől és a zsidó rítusoktól való elszakadásra tanította az embereket (ApCsel 21, 20-21).

Ám bármilyenek voltak is Máté egyházának kezdetei és eredeti vonásai, a kezünkben lévő szöveg arról tanúskodik, hogy már szakított a zsinagógával és ettől teljesen függetlenül él. E közösségnek megvan a maga mestere, törvényhozója, és ez már nem Mózes, hanem Krisztus. Ő beszél a hegy magaslatáról (5,1), ő kapja a beiktatást az Atyától (3,17; 17,5), Mózes és Illés, a törvény és a próféták róla tesznek tanúságot, és elhalványulnak színe előtt (17,8). A régi iskolák vezetői helyett, akik elveszítették a tanítás jogát, immár a tizenkét tanítvány Krisztus szóvivője (10, 1.6-7) és az ország írástudója (13,52). Ráadásul e közösségben még a 'legfőbb rabbi' is jelen van Péter személyében (16, 18-19). A zsinagóga haszontalan intézménnyé vált, mert elutasította a keresztény üzenetet. Jézus az «ő zsinagógáikban» beszél (4,23; 12,9; 13,54), a templom pedig elhagyatott házzá változott (23,38). Az ország Izraelhez tartozott, de olyan népnek adatott, amely majd megtermi annak gyümölcsét (21,43). «Sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában; akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre» (8, 11-12).

Úgy látszik, mintha Máté egyházának két ellentétes arculata volna, valójában azonban e két arc csupán a közösségben végbement fejlődés mutatója. Az embernek az a benyomása, hogy eklektikus közösséggel áll szemben, valójában azonban ez az egyház egyszerűen átmeneti állapotban van: zsidó-keresztény gyülekezetből többségében pogány-kereszténnyé válik.

Az üdvösség immár a pogányokra szállt (2, 1-13; 27,54; 28, 16-20), és ez az esemény a közösségre is rányomja bélyegét. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy homogén, egységes és összetartó gyülekezetté alakult. Az etnikai irányzatok, a különböző kulturális vonások megmaradnak, és velük együtt az ellentétek, a viszályok és a botrányok is. A zsidóságból érkezők még a törvény iótáját (5,18) keresik, miközben a hellének Isten fiainak szabadságára hivatkoznak. Az előbbiek lelkesedésükben azt szeretnék, ha a keresztények jó és tökéletes zsidókká válnának, az utóbbiak pedig ennek ellenállva nemcsak Mózes, hanem törvényen kívüli (törvény nélküli: 7,23; 13,41; 23,28; 24,12) emberekként Isten normáit is elutasítják. Az első evangélium az eredetek egyházának e változatos és ellentmondásos világát tükrözi, amely ugyanakkor tele van jószándékkal is. Sajnos, a mű hátteréből kirajzolódó vonások inkább negatív, mintsem pozitív jellegűek. Ebben azonban szerepe lehet a lelkipásztorok szokványos stílusának is, akik inkább a hibák javítására, a figyelmeztetésre és a szemrehányásra helyezik a hangsúlyt, nem a dicséretre. Mindenesetre nem szabad azt gondolnunk, hogy Máté olyan bűnöket és hibákat tulajdonított közösségének, amelyeket ez nem követett el. A képet talán ki kellene egészíteni, és nem eltörölni. Az evangélista azon fáradozik, hogy egyensúlyt teremtsen az ellentétes irányzatok között, megnyugtassa a lelkeket, és az embereket elfogadtassa egymással.

A puritán és a szeparatista (vagy farizeusi) irányzatok Máté egyházában is megjelennek, de az Úr határozott parancsa értelmében a konkolyt nem szabad kigyomlálni a termés betakarítása előtt (13,25; vö. 8, 1-8). A szolgák elhamarkodott módon ki akarják tépni a gyomot, de a gazda úgy rendelkezik, hogy növekedjenek együtt az aratásig (13, 27-30). Krisztus egyháza nem tiszták és választottak közössége, hanem emberek gyülekezete.

A rossz és a botrány elszigetelésére a szeparatizmus látszik a legkézenfekvőbb megoldásnak (13,28). Máté azonban makacsul ennek ellenkezőjét állítja. A 'háló' nemcsak a jókat, hanem mindenfajta halat összegyűjt (13,47). A lakoma termében mindenféle vendég helyet foglalhat (22,9). E képek konkrét módon jelenítik meg az egyházi közösséget.

A gyülekezetnek szentek közösségének kellene lennie, valójában azonban bűnösök társasága. A Mt 18,15 állítása («ha testvéred vétkezik») nem akadémikus kijelentés, hanem gyakorta előadódó helyzetre utal. Az ízét vesztő «föld sójának» (5,13) hangsúlyos említése, a farizeusi képmutatás ellen szóló végső vádbeszéd (23, 2-36), a hűtlen háznagy (24, 45-51), az oktalan szüzek (25, 2.12) és a rossz szolga (25, 21-28) kárhoztatása a könyv sorai közül kiolvasható erkölcsi bizonytalanságra utal.

A keresztények gyakorta és hamisan esküdöznek (5, 34-37), ami jelzi, hogy nincsenek jó kapcsolatban egymással. Megszégyenítő kifejezésekkel (5,22), átkokkal (5,44) sértegetik és elárulják (24,10) egymást. Nem tartják tiszteletben a családi kötelékeket (5,32), bírálatot és ítéletet mondanak embertársaikról (7, 1-5). Elsősorban a vagyont, a kényelmet és a gazdagságot hajhásszák (6,24; 13, 19-22). Kevéssé bíznak a gondviselésben, és inkább földi támaszokat keresnek (6,24), azaz homokra építenek és nem biztos alapra (7, 24-27). A közösség testvérek gyülekezete (23,8), de soraiban ott vannak a törvényszegők (9,8; 18,12), a botrányt okozók (13,41; 18,7) és a hamis próféták is (7,22; 24,11). Akadnak benne olyanok, akik igazságosságot és szeretetet prédikálnak (a karizmatikusok), de éppen ellenkezőjét teszik annak, amit mondanak és tanítanak (7, 21-22). Nem túlzottan nehéz dolog jámbor arcot vágni, vezeklő ruhát ölteni, az utcákon és a tereken az imádkozó ember benyomását kelteni (6,5), látványos jócselekedeteket végrehajtani (6,2) vagy böjtöléstől szenvedőnek mutatkozni (6,16). Ám ha az ember lelkülete nem változik meg (6,1), akkor mindez csak reklám annak érdekében, hogy felkeltse az emberek figyelmét, és mások szemében jó 'hírnevet', tiszteletet, megbecsülést vagy társadalmi előnyöket vívjon ki önmaga számára. Az írástudók és a farizeusok hamis vallásossága elleni támadás történeti emlék, ugyanakkor azonban a figyelmeztetés kötelességéből is fakad. A 'farizeusok' elfoglalták helyüket a keresztény közösségben, beültek Krisztus tanítószékébe (vö. 23,2), és megzavarják az egyszerű emberek lelkét. Az őszinteség hiánya szétzilálja a gyülekezetet, ezért az evangélista szomorúan és heves támadások formájában emlékezik meg erről (23, 13-36). Az önzés és a gőg gyakorta arra készteti az embert, hogy kisebbítse saját hibáit és felnagyítsa másokét. Észreveszi a mások látását elhomályosító szálkát, és nem látja saját szemében a gerendát. Ez is 'képmutatás' (7,5), mert elfogultság és tudatos önbecsapás eredménye. E csalárdság ráadásul azoknak is jellemzője, akiknek nagyon távol kellene állniuk ettől, mert Isten nevében érkeznek és beszélnek (7,15). A 'hamis próféták' ellenkezőjét mondják annak, mint amit gondolnak. Bárányokhoz hasonlóan szelídnek mutatkoznak, békéről szónokolnak, de a farkas lelkületével rendelkeznek és rablásokban fondorkodnak (7,15). A feltűnési és a birtoklási vágy, amelyet Jézus démoninak minősített és elutasított (4, 2-11), erőteljesen jelentkezik követőiben. A «ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön» (6,19) parancs olyan irányzatot bélyegez meg, amely talán a keresztények között is elterjedőben volt. A kapzsiság, 'az evilági gondok és a gazdagság csábítása' akadályozza sokakban az ige növekedését, sőt «megfojtja az igét, amely így nem hoz termést» (13,22). Az Isten és a mammon alternatívája mutatja, hogy adott esetben milyen szélsőséges határok között ingadozik a feszültség (6, 24).

A közösség 'kicsinyek' (18, 1-6), 'szegények' (5,3), megtért bűnösök és sok megtérésre szoruló ember gyülekezete. A kevés számú készséges ember (a mag, amelyik százszoros termést hoz) mellett a többség (négyből három) lanyhán fogadja az üzenetet. Ez a felszínesség Máté közösségét is jellemzi. Az ige nem vert szilárd gyökeret a hívők lelkében (13, 18-21). A kicsiny magnak még nagy fává kell terebélyesednie. Máté evangéliuma nem azt sejteti, hogy egyházán belül eszményi állapotok uralkodnak, kívülről pedig egyre erőteljesebb üldözések fenyegetik (10, 16-25).

A hagyományos felfogás a hierapoliszi püspöknek, Papiasznak egyik kijelentése nyomán azt vallotta, hogy a jelenlegi Máté evangélium alapja az «Úr logionjainak» arám nyelvű és ugyancsak az apostol által összeállított gyűjteménye (vö. Eusebius, Hist. Eccl. III, 39,6). Manapság azonban e nézetet már csak kevesen (általában katolikusok) vallják. Papiasz szövege azon túlmenően, hogy bizonytalan és általános, valószínűleg az ősegyháznak azt az apologetikus törekvését tükrözi, amely tekintélyes személyeknek, lehetőleg valamelyik apostolnak próbálta tulajdonítani az Újszövetség anonim szövegeit.

Ma nagyobb hitelnek örvend a két forrás (Márk és Q = Quelle = forrás) elmélet. E forrásokhoz kapcsolódnak az első evangélista birtokában vagy kizárólagos használatában lévő szövegek (= M). Máténál találhatók olyan részletek, amelyek Márknál és Lukácsnál is megvannak, akadnak olyanok, amelyek csak Lukácsnál szerepelnek, és olyanok is, amelyek a két szinoptikus egyikénél sem fordulnak elő (Máté saját hagyománya). Márk egésze megtalálható Máténál és Lukácsnál, ezért Márk mindkettőnek elsődleges információs forrása. Úgy látszik azonban, hogy Márk szövege is többféle átalakítást vagy kiadást ért meg, és ezért lehetséges, hogy a Máté által alkalmazott szöveg korábbi, mint Márk utolsó kiadása; így előfordulhat, hogy a jelenlegi Márk-evangélium néhány részletét Máté befolyásolta.

A Q forrást azért posztulálták az exegéták, hogy magyarázatot tudjanak adni a Lukácsnál és a Máténál közös részekre. E föltételezés szükséges volta és a Q pontos tartalma még nem nyert egyértelmű igazolást. Nem hiányoztak és ma sem hiányoznak azok a szerzők, akik e forrást a Papiasz által említett logion-gyűjteménnyel azonosítják. Máté és Lukács - annak ellenére, hogy mindkettő függ a Q-tól - e forrást nem mindig azonos módon idézi. Ezt magyarázhatjuk szerkesztői szabadságukkal, de azzal is, hogy a Q-nak esetleg különféle kiadásai voltak.

Máté saját anyagát (M) látszólag könnyen megtalálhatjuk, ha írását egybevetjük a többi szinoptikuséval. Tekintettel azonban arra, hogy hiányoznak a vonatkozási pontok és a párhuzamok, nehéz volna megállapítani, hogy ez az anyag eredeti állapotában milyen volt. Nem mindig könnyű felfedezni, hogy saját forrásait (M) Máté (a jelenlegi evangélium utolsó szerkesztője) hol és mennyiben hagyta érintetlenül vagy változtatta meg. Végül, ha M és Mt nem azonos magával a szerzővel, nem lehet meghatározni az evangélista (az utolsó szerkesztő) személyét és a szóban forgó művel kapcsolatos szerepét. A 'szintézis' azonban, amelyet a műben elvégez, mindenképpen árulkodik látásmódjáról, törekvéseiről és szándékairól. Az a mód is jelzi célkitűzéseit és előnyben részesítéseit, amelyen kereste és használta forrásait.

Súlyosabb probléma a Mt szerkesztőjének kérdése. Jó volna tudni, hogy ki tette egységes művé (Mt) a Mk, a Q és az M forrásokat, azaz ki dolgozta át, alkalmazta és igazította ezeket az általunk ismert szövegösszefüggéshez. Elképzelhető, hogy a szerkesztést a liturgikus ünneplések, az egyház pasztorális, katekétikai és teológiai célkitűzései befolyásolták, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szerkesztő személyiségét, gondolkodásmódját és kultúráját sem.

Máté evangéliuma céltudatosan összeállított alkotás, amely pontos és logikus terv alapján készült. Az a tény, hogy a szerző különféle helyekről válogatta össze az anyagot, nem akadályozta őt abban, hogy arányosan rendezett művet hozzon létre. Miként Lukácsnál, itt is elsősorban a földrajzi keret kelti fel a figyelmet: a galileai szolgálat (4-18. fej.), úton Jeruzsálem felé (19-20. fej.), a fővárosban történt események (21-28. fej.), a záradékul szolgáló galileai visszatérés (28, 16-20). Bizonyos értelemben a 'biográfiai' vagy kronológiai egymásra következés vonalvezetése is felfedezhető a műben. Az elbeszélés ugyanis Jézus 'származásával' (genezisével) és gyermekkorával kezdődik (1-2); majd bemutatja messiási működésének kezdeteit, első találkozását a Keresztelővel (3,13), keresztségét (3, 16-17), első útjait (4, 12-22), első csodáit (4, 23-25) és beszédeit (5, 1 - 7, 28). Ezt követi az egyre szélesebb körűvé és kockázatosabbá váló missziós tevékenység (8-10. fej.), amely a végén kiváltja a zsidó hatóságok nyílt ellenségeskedését. Jézus szervezi mozgalmát (14-18. fej.), miközben ellenfelei ármánykodnak ellene (12,14; 22,41; 26,3). Jeruzsálemben befejeződik földi élete (26-27. fej.) és megkezdődik égi missziója (28. fej.).

Ezek a vázlatos vonalak csak kívülről jellemzik az első evangélium szövetét, és nem teszik nyilvánvalóvá ennek végső vagy belső szerkezetét, amely egybefogja az evangélista által összegyűjtött gazdag anyagot.

E végső szerkezettel kapcsolatban különféle és egymástól eltérő feltevések születtek. Nagyon népszerűvé vált a prológust (1-2. fej.) és epilógust (26-28. fej.) feltételező öt részes (4-25. fej.) felosztás. Jóllehet ezzel kapcsolatban manapság fenntartások is megfogalmazódtak (mert nem válaszol arra a kérdésre, hogy a központi témát alkotó szenvedés-feltámadás miért nem tartozik az evangélium törzséhez), kommentárunkban - legalábbis hipotetikus jelleggel - mi is alkalmazzuk. Máté ily módon a 'keresztény Pentateuchust' kínálja fel olvasóinak, a Tórát, amelyet Mózes helyett most Krisztus ajánl az új hívő népnek. Egyébként valóban nem vonhatjuk kétségbe, hogy az első evangélium öt 'beszédcsoportot' tartalmaz (5-7.; 10.; 13.; 18.; 23-25. fej.), és ugyanígy befejező formuláikat sem (7,28; 11,1; 13,53; 19,1; 26,1). Ez az elrendezés a szerkesztő keze nyomáról árulkodik, aki meghatározott témák szerint csoportosította a rendelkezésére álló anyagot. A beszédeket tartalmazó egységekkel párhuzamosan halad előre a 'biográfiai', illetve a drámai crescendo-ba illesztett epizódok szövevénye (3-4.; 8-9.; 11-12.; 14-17.; 19-22. fej.).

Gyakorlatilag mindegyik könyv két - elbeszélő és tanítói - részből áll. Az első rész a 'beszéd' környezetbe illesztésére szolgál: ez a nyilvános működésnek azokat az eseményeit és mozzanatait 'idézi fel', amelyek igazolhatják a rá következő szintézisben összegyűjtött tanításokat. E kereten belül további 'utalásokat' találhatunk, amelyek esetleg egy másik vagy megelőző felosztásnak jelei. A 4,23-ban és a 9,35-ben szinte azonos formában ismétlődő mondat («Jézus bejárta egész Galileát, tanított zsinagógáikban és hirdette a mennyek országának evangéliumát») szemmel láthatóan egyetlen részbe tömöríti a hegyi beszédet és Jézus csodatevői tevékenységét, hogy bemutathassa a szavaiban és tetteiben hatalmas messiást. Másrészt az 'ettől fogva' (apo tote) kifejezés olyan módon ismétlődik, mintha Jézus szolgálatának különféle állomásait jelezné. A 4,17-ben Máté a misszió kezdetére emlékezik: «Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa». A 16,21-ben ugyanez a mondat azt jelzi, hogy milyen fordulat következik be a szenvedés első meghirdetésével: «Ettől fogva kezdte el Jézus... mondani, hogy Jeruzsálembe kell mennie, és sokat kell szenvednie». Ezeknek az adatoknak alapján nagy vonalakban a következő módon oszthatjuk fel az első evangéliumot: 'prológus' (1, 1 - 4, 16: a messiás személye), központi rész (4, 17 - 16, 20: az ország meghirdetése) és befejező rész (16, 21 - 28, 20: szenvedés, halál, feltámadás).

Valamennyi rekonstrukciónak megvannak a maga előnyei és korlátai is. Az a tény, hogy különféle felosztásokra utaltunk, jelzi, hogy még nem sikerült felfedezni az igazit. E probléma egyébként nem olyan mellékes, mint amilyennek első pillantásra látszik, mert megoldása segíthetne a végső szerkesztő szándékának megállapításában, aki nem ötletszerűen, hanem meghatározott céllal állította össze az evangélium anyagát.

Az evangélium az egyház tagjai számára elbeszélt vagy bemutatott jézusi történet: apológia, katekétikai oktatás és liturgikus ünneplés. Máté a többi evangélistához hasonlóan elsősorban és közvetlenül a keresztényeket szólítja meg, de közvetve és másodlagosan a zsinagóga tagjait és a pogányokat is. Jézus nem akármilyen szereplője a történelemnek, hanem valamennyi ember megmentője (1, 1-17). Az ő megismerése és főként tanításának elfogadása (4, 17 - 7, 28) nem öncélú művelődés vagy atlétikai gyakorlat, hanem haladás azon az úton, amelyet a 'boldogságok' és üdvösségünk elérése érdekében Isten mutatott számunkra (19,21). A keresztényeknek meg kell ismerniük mesterüket, el kell gondolkodniuk szavain, magatartásformáin, hogy hétköznapi életüket ezeknek megfelelően alakíthassák. Jézus a végső idők prófétája és törvényhozója, aki az Isten (az Atya) és az emberek (barátok, egyenlők, testvérek) közti új kapcsolat hirdetője. Földi életében bizonyítékát adta jóságának, könyörületességének és a megkülönböztetés nélküli, még az ellenségre is kiterjedő szeretetének. A keresztény ember felszólítást kap, hogy elgondolkodván 'tanítójának' rendkívüli voltán, tegye ezt a rendkívüliséget saját életének normájává és szabályává.

Máté elsősorban katekétikai és buzdító céllal állította össze evangéliumát. Szerető gonddal felidézi a közösség szívében Jézus alakját, hogy a gyülekezet tagjai szembesülhessenek vele mindennapos döntéseik során. A szerző lelkipásztor, aki elsősorban azon fáradozik, hogy olvasóit teljesen Krisztus felé fordítsa és hiteles tanítványaivá tegye (4, 18-22; 11, 28-30; 28, 19-20).

Az üdvösség összetett esemény, amelynek megvannak történelmi előzményei és korábbi hordozói. Ezeket is meg kell vizsgálni ahhoz, hogy az ember felmérhesse teljes jelentőségét. Isten terve Izrael közvetítésével bontakozik ki, de Krisztusba és az üdvtervet öröklő keresztény népbe torkollik. Minthogy a zsidóknak, sőt maguknak a zsidó-keresztényeknek sincs erről világos fogalmuk, segíteni kell őket az üdvösség tervének, e terv törvényeinek és végső dimenzióinak megértésében. Az egyháztannal kiegészült krisztológia alkotja Máté evangéliumának gerincét. Krisztus egyháza azonos Jahve egybegyűjtött népével; a gyülekezetbe tömörülő keresztények alkotják annak az új szövetségnek népét, amelyet Krisztus kötött a kereszten kiontott vére által. Rá kell cáfolni az izraeliták elbizakodottságára, hiszen elveszítették sokat hangoztatott előjogaikat. Isten új népe immár a kereszténység. Ám a hívőknek is számolniuk kell azzal, hogy az üdvösséget nem a formalizmusok, a rítusok vagy a vallási gyakorlatok közvetítik, hanem Krisztus példájának pontos követése (11, 28-30; 19,21).

Az 'új igaz voltot' nem szép szavak vagy fényes ceremóniák eredményezik, hanem Isten akaratának teljesítése (7,21; 12,50).

Máté teológiai gondolatvilágát három jelentősebb pontban foglalhatjuk össze: krisztológia, egyháztan és etikai elkötelezettség.

Máté evangéliuma Jézusnak, «Dávid fiának» és «Ábrám fiának», azaz Izrael és a pogányok messiásának 'könyve' (1, 1-17). Ebben az állításban foglalhatjuk össze a legtalálóbb módon a mű egészét. A Krisztus-esemény elbeszélése és főként megvilágítása, magyarázása és igazolása mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az emberek meggyőződéssel fogadhassák és hűséggel követhessék őt. A megvilágító fény Isten szavából (az Írásból) és magának Jézusnak végső megtapasztalásából (a feltámadásból) ered. A történeti eseményt a hit ebben az esetben sem szünteti meg, hanem inkább megvilágítja.

A gyermekkor eseményeinek rekonstrukcióját az Írások beteljesülésének gondolata és a húsvét visszfénye vezérli. A nemzetségtábla (1, 1-17), József vívódása (1, 18-23), a bölcsek érkezése (2, 1-11), az egyiptomi menekülés (2, 12-15), a betlehemi gyermekek lemészárlása (2, 16-18) és a názáreti rejtett élet (2, 19-25) nem levéltári vagy krónikaszerű adat, hanem mindegyik kép, amely megvilágítja az üdvtörténet kezdetét és határpontját alkotó Jézus (1, 1-17) eredetét és küldetését, akihez nemcsak Izrael dinasztiái vezetnek el, hanem az emberi család egyszerű képviselői (a nemzetségtáblán megjelenő négy nőalak) is. Az Iz 7,14 szövege József tapasztalatának nehézkes (és ezért kevéssé valószínű) rekonstrukciójához vezetett (1, 18-25), amely azonban félreérthetetlen módon jelzi Jézus missziójának alapvető jellemzőit, vagyis az ő Lélek általi beiktatását, istenfiúságát és közvetítő (Immánuel) szerepét. Máté azt mondja, hogy nemcsak a «próféta», hanem az «Úr által» is előre hirdettetett az Immánuel (vö. 2,15: csak ebben a két esetben kapcsolja össze a próféta szóval az apo küriou, az 'Úr által' kifejezést), és hogy a meghirdetés értelmét még jobban megvilágítsa, magyarázatot ad az 'Immánuel' névre, amely azt jelenti, velünk az Isten. Jézus dávidi leszármazását József atyasága erősíti meg, de a Szentlélek működése erejében ő Isten fia és ezért az üdvözítő is, hiszen ahol Isten jelen van, ott nincs hely a bűn számára. A nép nem Jahve vagy a szentély köré sereglik, hanem Krisztus körül gyülekezik. Ez az 'ő népe', az új és a valódi Izrael.

Immár Krisztus csillaga uralja a történelem egét (2,2). Keletről meglátogatják őt a pogányság első képviselői, ő pedig Egyiptomba (nyugatra) vonul, hogy egybegyűjtve Izrael szétszóródott gyermekeit valóra váltsa a próféták (Oz 11,1) által előre hirdetett kivonulást. Az evangélista az egyház történelmének kezdetét, a nehézségeket, a fenyegető és a már bekövetkezett üldözéseket tartja szem előtt, és ezek mintájára beszéli el Jézus gyermekkorát. A történet újra kezdődik az üdvözítő nyilvános fellépésével. E megnyilvánulást megelőzi az előkészítő prédikáció (a Keresztelő: 3, 1-12), a beiktató teofánia (a keresztség: 3, 13-17) és a messiási kísértés (4, 1-11). János pusztai prédikátor, de a keresztény hagyományban messiási előfutárrá válik (3, 11-12). Máté azokat veszi célba, akik még hisznek a Keresztelő tekintélyében (vö. 9,14; ApCsel 19,3), és ezért helyezi ajkára a Krisztus előtti kisebbségét megvalló tiltakozást (3,14). Az elbeszélés középpontjában Jézus áll, de ő közvetlenül még nem lépett színre. Helyette mások vállalták bemutatását, illetve dicsőítését: az angyal, a próféták és a bölcsek. Majd az Atya nevezi őt «szeretett fiának» és kifejezi, hogy kedve telik benne. A Zsolt 2,7-hez (fiam) és az Iz 42,1-hez (az én választottam) kapcsolódó utalás misszióját jellemzi, amelyet fiúi tisztelettel engedelmeskedő szolgaként fog végrehajtani.

Az evangélista az első bemutatástól kezdődően nem azon fáradozik, hogy Jézus hivatásának állomásait és jelentős mozzanatait nyomon kövesse, hanem csupán azon, hogy meghirdesse ezt. Az evangélium nem történelemkönyv, hanem teológia, illetve krisztológia. Sőt, ha az evangélista különösen is ügyel valamire, az éppen a történeti adatok eltörlése vagy mérséklése. Jézus független volt mindenkitől, még családtagjaitól is, és senkinek sem volt tanítványa. Nem ellenségei alázták meg, mert szenvedése saját választásának vagy legalábbis az Atyától előzetesen elfogadott döntésnek eredménye. Még a Sátánnal való találkozás jelenete sem mutatja, hogy közvetlenül szembesülne a kísértővel vagy a kísértéssel, hanem inkább alkalom arra, hogy a gonosz hatalmak is kinyilvánítsák messiási voltát és istenfiúságát (4, 3.6). A szavakat az ellenség mondja ki, de ugyanolyan jelentéssel, mint amelyet az egyház tulajdonít nekik és az evangélium is hirdet. Az 'Isten fia' megnevezés önmagában véve nem nyilvánvaló, de nem a messiás szinonimája (azaz nem 'felkentet' vagy olyan személyt jelent, akit a felkenés olajával az Isten, illetve az üdvösség tervében betöltendő különleges feladatra konszekráltak). A fiú kifejezés szoros értelemben véve természetes leszármazásra utal, metaforikus értelemben véve pedig az Istennel való közösségre és egyetértésre. Nátán azt hirdeti Dávidnak, hogy Jahve atyja lesz az ő eljövendő fiának (2 Sám 7,14). Mivel a fiú kifejezés itt egy embernek tulajdoníttatik, jelentése, illetve a szent szerző által szándékolt végső értelme nem egészen nyilvánvaló. Jézus elsősorban nem beszél önmagáról, hanem tettei által mutatkozik be (11,2). Négy ismételten (egymástól különváltan vagy együttesen) visszatérő ige jelzi tevékenységét: «bejárta» (periégen) egész Galileát, tanított (didaszkón) zsinagógáikban, hirdette (kérüsszón) a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított (terapeouón) mindenféle betegséget a nép körében» (4,23). Másként fogalmazva: Jézus misszionárius, tanító, próféta és orvos, aki gondjaiba veszi a bajban lévő embert. A Sinait felváltó kafarnaumi hegyen adja első 'oktatásait' (edidaszken: 5,2; vö. 7,29: didaszkón). Máté Jézusa e hegyi beszéd alkalmával hirdeti meg programját. Nem az ősi törvénnyel helyezkedik szembe, amelyet inkább beteljesíteni szándékozik, hanem azzal a móddal, ahogyan a zsidóság hivatalos tanítói e törvényt értelmezték és főként alkalmazták (5, 17-20; 6, 1-27). Boldognak nyilvánítja a szegényeket, a szenvedőket, az elnyomottakat (5, 3-12), és a rosszat jóval viszonozd jelszó szellemében az ínség (5,6), az igazságtalanság és a zaklatások elfogadására szólít (5, 45-48). Máté a császári hatalmak gyanakvásaitól és üldözéseitől tartó egyházának pacifista törekvéseit Krisztusra is rávetíti.

Jézus tekintéllyel rendelkező tanító, aki ámulatra készteti és fellelkesíti a sokaságot (7, 28-29), ugyanakkor nagy orvosnak is bizonyul, aki gondját viseli a különféle betegségekben szenvedő embereknek. Az evangélista tíz képet sorakoztat fel, amelyeken Jézus sokféle betegséggel száll szembe (8-9. fej.). E képek a valóságra vonatkoznak, de mélységesen szimbolikus értelműek is. Ha valaki ezeket olvassa, azt elsősorban nem a csodálkozás, hanem a Jézus jóságába vetett bizalom érzése keríti hatalmába. A Jézus előtt térdre boruló leprás, akire ő ráteszi kezét (8,3), és az ezt követő valamennyi jelenet pillanatfelvétel arról a hitről, amelyet az egyház az Úr Krisztusnak (8, 2.6.8.21.25; 9, 28.38) és Dávid fiának (9,27) hatalmába vet. Az új (küriosz: úr) megnevezés olyan megszólítás, amellyel a közösség a liturgikus ünnepléseken fordul a dicsőséges Krisztus felé (vö. 7, 21-22). Az úr kifejezés a 'szolga' ellentéteként azt a győzedelmes állapotot jelzi, amelyet Jézus feltámadásával nyert el. Ez a cím azért illeti meg a messiást, mert ő az élet ura és másoknak is életet tud ajándékozni. Az evangélista (a Jézust elítélő zsidókkal szemben) ezt vitatkozó és apologetikus céllal hangsúlyozza, de buzdításnak is szánja. A hívők arra kapnak felszólítást, hogy a fizikai és a lelki bajoktól szabadulásuk érdekében boruljanak le az Úr előtt.

Máténál a csodákról szóló részlettől kezdődően Jézus általában 'emberfiának' (vö. 8,20) nevezi önmagát. E kifejezés polemikus jellegű, s ezért gyakorta szerepel a tanítványainak szóló figyelmeztetésekben (10,23; 13,37; 16,13; 17, 9.12.22; 18,11; 20, 18.28), a sorsára vonatkozó jövendölésekben (10,23; 16, 27-28; 17,9; 19,28) és a zsidó hatóságokkal való összetűzéseiben (12, 8.32; 24, 27.30.44; 26,64). Ellenségei, akik úgy gondolják, közönséges (a kifejezés etimológiai értelmében vett) emberi lénnyel van dolguk, feltámadása pillanatában, amikor a Dán 7,14 (vö. 10,23; 16,27) próféciájának megfelelően hatalomba és dicsőségbe öltözötten látják, rá fognak döbbenni tévedésükre. A messiás, akivel az emberek találkoztak, a szenvedő szolga képében jelent meg (vö. 3,17; 12, 18-21). A feltámadás azonban teljhatalmú istenséggé és eszkatologikus bíróvá változtatta alakját (vö. 19,28; 24, 27.30; 25,31; 26,24). Minthogy e meghirdetés elsősorban a Krisztust elutasító zsidók felé irányult, a győzelem, a visszavágás is szinte a bosszú kifejezéseivel fogalmazódott meg. Ezért e kifejezéseket nem szabad túlzottan hangsúlyosnak tekintenünk. Lehetséges, hogy a vezető szerep és uralom, amelyet a szövegek az ellenségei által félreismert és üldözött messiásnak tulajdonítanak, valamilyen teológiai igazságot jelenít meg. Valószínűbb azonban, hogy valamiféle apologetikus törekvést tükröz. Az apokaliptikus írók gyakorta beszélnek az Isten népének ellenségeit és üldözőit sújtó bosszúról. Az 'ítélet' vagy Jahve napja szokványos téma a prófétai igehirdetésben, ám mindig megkérdezhetjük, hogy nem homiletikai formuláréról van-e szó, vagy legalábbis a szent íróknál is gyakorta előforduló antropomorf istenábrázolásról. A bíró Krisztus képe túl gyakran jelenik meg Máté evangéliumában (aki körülbelül hatvanszor említi az ítéletet), de ennek az ábrázolásnak nem szabad túlzottan nagy súlyt és jelentőséget tulajdonítanunk az evangélium olvasásakor. Ennek oka pedig nem az, hogy kényelmetlen igazságról van szó, amelyet legjobb süllyesztőbe tenni, hanem mert félő, hogy ez az ábrázolás kompromittálja Krisztus hiteles képét, az orvosnak, az üdvözítőnek, a bűnösök és vámosok barátjának alakját (11,19).

Máté az előbbinél is nagyobb hangsúlyt helyez az Isten fia elnevezésre (vö. 1,23; 2,15; 3,17; 4, 3.6). Azt is mondhatjuk, hogy a mű központi (11, 26-27; 14,33; 16,16) és befejező része (26,63; 27, 39.44.54; 28,18) erre a kifejezésre támaszkodik.

A Fülöp Cezáreája területén tett hitvallásban a Mk 8,29 és a Lk 9,20 szövegeitől eltérően Péter ezt állítja: «Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia» (16,16). Ennek az állításnak jelentését megerősítendő Jézus megjegyzi, hogy ebben az esetben az Atyától eredő kinyilatkoztatásról van szó, és nem olyan felismerésről, amelyre Simon saját erejéből jutott (16,17). Nem valószínű, hogy Máté valamiféle saját forrásból merített, hanem azt a hitet tulajdonítja Péternek, amelyet az evangélium írásának idején saját közössége vallott. Az egész egyház adózik Krisztusnak ezzel az elismeréssel, és vallja, hogy ez nem az emberi bölcselkedés gyümölcse, hanem magától az Istentől eredő híradás. Újra megjelenik az apokalüptó (kinyilatkoztatni) kifejezés, amelyet Jézus a Mt 11, 25-27-ben szereplő 'hálaadásában' is használt, midőn megpróbált magyarázatot adni missziójára és azokra a karizmákra, amelyek ennek megvalósítása érdekében rendelkezésére állnak. 'Mindaz', amit meghirdet, amit önmagáról, Istenről és az üdvösségről feltár (apokalüptó) az embereknek, nem képzeletének alkotása, mert biztos forrásból, az Atyától származik. A 'minden', amit kapott, nem az Istennel való egylényegűség (amelyre itt nem is történik utalás), hanem a küldetés teljessége, amelynek védőbeszédét a Keresztelő küldöttei (11, 4-6) és a sokaság előtt (11,19) is elmondja. Ennek a prófétai beiktatásnak megerősítéseként Jézus (vagy az evangélista) az Istennel való bensőséges (fiúi) kapcsolatára hivatkozik: «senki sem ismeri a fiút, csak az Atya... és akinek a fiú ki akarja jelenteni» (11,27). Az 'ismerni' ige nem csupán intellektuális, hanem teljes vonatkozást jelent: a sémita nyelvezetben és magában a Bibliában is a 'szeretni' kifejezés szinonimája. A fiú nem az Atya létét ismeri, hanem akaratát, üdvözítő tervét és azt, hogy e tervben milyen feladat elvégzésére hivatott. «Régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten a próféták által... ezekben a végső időkben a (szó szerint: egy) fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek» (Zsid 1, 1-2). Máté gyakorta ismétli e gondolatot, mert hangsúlyozni akarja a keresztény 'revelációnak' a régi kinyilatkoztatással szembeni magasabb rendűségét és egyedülálló voltát. Jézus fiúi voltának elismerésével az egyház az ő életét kísérő paradoxonokat, ellentmondásokat és botrányokat is igazolni tudja. Minden jel arra mutatott, hogy bukott próféta, Isten átkozottja volt. A közösség ennek ellenére sem hagyott fel istenfiúságának hirdetésével. Máté a kétségek eloszlatására másutt is hangoztatja ezt a gondolatot: «A bárkában levők pedig leborultak előtte és ezt mondták: Valóban Isten fia vagy» (14,33). A bárka az egyház szimbóluma, és a benne tartózkodók hitvallása a keresztény összejöveteleken felhangzó liturgikus akklamációkat visszhangozza.

A szenvedést, Krisztus életének sötét oldalát a közösség nem tudta megszüntetni, de megkísérelte isteni fénybe öltöztetni. Krisztus még a megpróbáltatásnak és a megaláztatásnak ebben az órájában is Úr, mert ő irányítja az eseményeket és teljesíti be az Írásokat. Nem ellenfelei döntenek sorsáról, hanem az Atya, akinek engedelmességgel adózik. Máté híradások és szövegek alkalmazásával igyekszik tételét alátámasztani. A nagytanács termében a megkötözött és a legyőzött Jézust még maga Kaifás is Isten fiának nyilvánítja. Péter is ezt a nyilatkozatot tette Fülöp Cezáreájának vidékén (16,16), most azonban ugyanez a zsidóság legfőbb gyülekezetében hangzik el. Máté a többiektől eltérően még a kereszten lezajló haláltusa pillanataiban is megemlékezik Krisztusnak erről az egyedülálló állapotáról. Míg Márknál a járókelők, a vezetők és a rablók egyszerűen «Krisztusnak, Izrael királyának» (Mk 15,32) vagy «Isten Krisztusának, a választottnak» (Lk 23,35) nevezik Jézust, Máténál mindenki állítólagos istenfiúságát hangoztatja, amelyet a tények látszatra látványosan cáfoltak. Meggyőződésük, hogy nem lehet Isten embere az, aki a fán függ (MTörv 21,23). Elégedettek, hogy leleplezték őt, midőn az akasztófára szegezték, amely már önmagában véve is megsemmisítette valamennyi más irányú igényét. Keresztre feszítették és ezzel végérvényes ítéletet mondtak személyéről és küldetéséről. Csaló volt, mondják Pilátusnál (27,63).

Máté művészi elbeszélői fogásokat is alkalmaz, hogy egészen nyilvánvalóvá tegye Krisztusnak és ellenfeleinek drámáját. A keresztény hit legfennköltebb hitvallásainak segítségével adja Jézus ellenségeinek ajkára a vesztesek énekét. Amikor látták, hogy a kereszten kilehelte lelkét, és úgy gondolták, győztek, a történetben váratlan fordulat következett be («és íme»). Azért ítélték el, mert Isten fiának mondotta magát (26,63); ám az emberek, akik látták meghalni és 'feltámadni', megértették, hogy igaza volt. A nemzetek egyházának képviselőjeként egy pogány ember és társai (27,54) vállalkoznak arra, hogy Isten fiának nyilvánítsák, de csendben hozzájuk csatlakoznak a feltámadás óráját váró asszonyok is. Jézus a végén valóban Isten (dicsőséges) fiának bizonyul, akit mindannyian vártak. Előbb azonban ki kellett állnia a földi létben reá váró próbákat.

Kezdetét vette az üdvösség időszaka. Krisztus még a kereszten függ, de már árasztja az új életet a jelenlevőkre (27, 50.54), és a többnyire pogányokból verbuválódó egyház (vö. 28, 18-20) nyilvánosan megvallja az Isten fiába vetett hitét.

Az első evangélista teológus és gondos lelkipásztor, aki mindig szem előtt tartja a reá bízott közösség sorsát (vö. 13,52). Az egyház nem névtelen vagy arc nélküli emberek gyülekezete, hanem a régi Izrael helyébe lépő Isten népe (vö. 1, 21). A régi szövetséget, amelynek alapján Jahve jelen volt és működött a sinai közösségben, új szövetség váltotta fel (26,28), amely minden népet egybegyűjt az Atya, a Fiú és a Lélek nevében (28,19).

A várakozásokban élő Dávid országának (4,17; 10,7) helyébe a mennyek vagy Isten országa lépett. Jahve megmutatta valódi arcát és a minden ember (jók és rosszak, igazak és bűnösök) felé irányuló atyai jóakaratát (5, 44-48; 18, 12-35). Máté evangéliumában is ő az emberi élet végső tájékozódási pontja. Az Atya küldi a fiút, ő vezérli és hagyja jóvá döntéseit (3,17), viszonozza a hívők érdemeit (20, 23) és gondját viseli a kicsinyeknek (18,10). A Krisztus (26, 39.42) és a keresztény ember (7,21; 12,50) legfőbb feladata az Atya akaratának teljesítése. A közösség Krisztus közvetítésével Istenben egyesül, hogy engedelmeskedjék parancsainak, elébe terjessze kéréseit (6, 7-8) és hallgassa szavát. Ezért «Isten országa» mellett Jézus «egyházát» is bemutatja (16,18), amelyet időnként «országának» nevez (13,41). Az üdvtörténet kezdete és vége, kiindulási és zárópontja mindig Jahve (25,34). Az emberek arra kapnak felszólítást, hogy a leginkább járható ösvényen, az isteni jelenlétet (megtestesüléssel) jelző Krisztus útján haladjanak feléje. Izrael a Sinai-hegy magaslatain és a szentély homályában találkozott Istennel. Az üdvösség új népe pedig egy olyan embernek alakjában fedezi fel őt, aki életében és cselekedeteiben isteni tulajdonságokról tesz tanúságot (11, 25-27). Jézus az Atya (3,17; 17,5) szeretett «fia» (2,15), mert emberi közeledéseiben isteni érzületről és magatartásról tesz bizonyságot. Az emberek arra kapnak hívást, hogy lépjenek vele kapcsolatba, sajátítsák el cselekvés- és viselkedésmódját (11, 28-30), és így Isten fiaivá váljanak (5, 45-48). Az Isten és a Jézus közti szoros kapcsolat, amely feltételezi különbözőségüket is, az üdvösség megvalósulásának könnyítését szolgálja. Máté már az első oldalaktól kezdve Immánuelként mutatja be a messiást, és közben igyekszik megmagyarázni (jóllehet erre nem volna szükség), hogy e megnevezés azt jelenti, «velünk az Isten» (1,23). A «Dávid és Ábrahám fiának» (1,1) ez a különleges életállapota és missziója a Lélek közreműködésére vezethető vissza, aki fogantatásától kezdve eltöltötte őt (1, 18.20). Az embereknek az Istennel való találkozáshoz többé már nem lesz szükségük arra, hogy felkapaszkodjanak a hegyre vagy belépjenek a titokzatos szentélybe, amelyet rövidesen elpusztítanak: elegendő ha Krisztushoz, a régi templom helyébe lépő új szentélyhez sietnek (vö. 12,8; 21, 12-13; 26,61; 23,37; 27,51).

Isten új népe (1,21; 2,6), az ország tagjai így Krisztus követői. Jézus arra szólít mindenkit, hogy váljék az Atya méltó gyermekévé (5, 45-48) és legyen az ő tanítványává (4, 18-22; 8, 21-22; 16, 24-25; 19,21). Ő maga a próféta (kerüsszó), a mester (didaszkein), aki oktatja tanítványait, és ami fontosabb, folytonosan nekik ajándékozza az isteni léttel azonos életét. Az ekklészia (egyház) Máté szerint nem egyszerűen személyek társulása, hanem közösség Krisztussal. Tagjai nem csupán hallgatják szavait és befogadják tanítását, hanem élő kapcsolatban vannak vele. Az evangélista fontosnak tartja annak említését, hogy Jézus vágyakozik az 'övéivel' való együttlétre és arra, hogy bizonyos dolgokat csak az ő társaságukban beszéljen és tapasztaljon meg. Az evangélium néhány kulcsfontosságú helyén felbukkanó meth'hümón («veletek») kifejezés is ezt az óhaját emeli ki (és itt utalhatunk arra, hogy Pálnál a 'Krisztusban' szó fejezi ki ugyanezt). A közösséget építő beszédében Jézus kinyilvánítja tanítványainak, hogy közöttük lesz, valahányszor egybegyűlnek az ő nevében (18,20). Az utolsó vacsorán (26,29) és a Getszemáni-kertben pedig még nyilvánvalóbbá teszi ezt a fájdalmas vágyódását (26, 38.40). Az általa felkínált kehely elővételezése az újnak, amelyből 'velük együtt' iszik majd az Atya országában (26,29). A szenvedésekor jelen nem levő és álomba szenderülő tanítványoknak pedig szemére veti, hogy egy óra hosszat sem voltak képesek virrasztani 'vele' (26, 38.40). Ez az utalás több, mint valamiféle krónikaszerű megjegyzés. Péter azok közé kerül, akik «Jézussal voltak» (26,71); ezzel szemben Júdás egyszerűen az «egy a tizenkettő közül» (26,47) nevet kapja. Kaifás szolgálólánya azzal vádolja Pétert, hogy a «galileai Jézussal» (26,69), illetve a «názáreti Jézussal» volt (26,72). Búcsúbeszédében Jézus ünnepélyes módon fejezi ki a tanítványokkal maradás vágyát: «én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig» (28,20). Máté szerint Krisztus közösségének egyedüli meghatározása így hangzik: együttlét Jézussal és Jézus együttléte övéivel. Ez a társas lét a tanítványok kiváltsága és vágyának tárgya. Az evangélista megpróbálja helyesbíteni a márki forrást, valahányszor ez kétségeket hagy ebben a tekintetben.

A 8, 28-34-ben Máté nem említi az ördögi megszállottságtól megszabadított embernek azt a vágyát, hogy «vele» (Mk 5,18) szeretne tartani; a Jairus lányának feltámasztásáról szóló elbeszélésből (9, 18-26) pedig elhagy egy hasonló jellegű megjegyzést («nem engedte, hogy más is vele menjen»; Mk 5,37). A tanítványok nem azonosak a néppel. Az elfogására érkező csapat tagjainak (26,55) Jézus nem mondja: «minden nap együtt voltam veletek» (Mk 14,49). Ugyanakkor a tanítványokkal folytatott párbeszédbe Máté beleszövi a «maradjatok velem» (26, 38.40) és az «elment velük» (26,36) kifejezéseket, amelyek a Mk 14, 32-37-ben nem szerepelnek. Máté szerint (26,23) Júdás nem egyike azoknak, akik «Krisztussal» esznek (Mk 14, 18). Óvakodik attól, hogy ilyen mondatot leírva az áruló tanítványt is bevonja Krisztus tanítványainak közösségébe. Ez az óvatosság azonban csupán az evangélista teológiai és buzdító szándékairól árulkodik. A közösség Krisztus folytatása és tagjainak Krisztus az eszményi prototípusa. Ő és a többiek (testvérei: 12,49) különböznek, de nem határolódnak el egymástól. Ahol Krisztus jelen van, ott jelen van Isten és az egyház, és fordítva is ez a helyzet. Izrael azért veszítette el a választott népet megillető kiváltságokat, mert elutasította Krisztust, az Istenhez vezető egyedüli utat.

Máté szívéhez két téma áll közel: Krisztus és az egyház. Párbeszédeinek szokványos résztvevői: a zsinagóga és a közösség. Az egyiket arra buzdítja, fogadja el Isten akaratát, vagyis az idők jeleit (16,3), a másikat pedig arra, hogy maradjon hűséges hivatásához. Az ország elvétetett a zsidóktól és más népnek adatott, amely majd megtermi ennek gyümölcsét (21,43). A termés beérése ugyanis nem maradhat el. A régi nemzetségfők, Jákob tizenkét fia helyébe a tizenkét tanítvány lépett, akik majd megvalósítják Krisztus eszményi egyházát (10, 1-2). «Sokan jönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában; akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre» (8, 11-12).

Máté teológiai szempontból látja a valóságot, de nem elvontan. Az ország misztérium (13,11), de ennek valósága a történelembe gyökerezik. Ezért szervezettel, irányító központtal (16, 16-19) és külső munkatársakkal (10, 2-5) kell rendelkeznie. Jézusnak valószínűleg nem volt ideje arra, hogy megszervezze az általa indított mozgalmat. Ennek ellenére az evangéliumok - főként Máté - ezt tökéletesen és végérvényesen szervezettnek mutatják be: Péter (10,2; 16, 18-19), a tizenkettő (10, 1-5), a hívők és az őket követő sokaság. E tagolódásnak legalábbis eszméje Jézustól kell, hogy származzék. A 'beszédek' közül kettőt Máté a közösség vezetőihez intéz (10. és 18. fej.). E vezetők neve hivatásukat («tanítványok») és kapott feladatukat («apostolok», azaz 'küldöttek') foglalja össze. Ezeknek a Jézus követésére szólított (4, 18-22) és az ő iskoláját végző (5,1; 10,1; 12,1; 13,10 stb.) embereknek az a küldetésük, hogy ismertessék üzenetét. Amikor majd elhagyja őket, folytatni fogják művét, az evangelizálást. Az a feladatuk, hogy hirdessék az ország közelségét (10,7), de hatalmat (exouszia) kaptak «a tisztátalan lelkek felett is, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget» (10,1). «Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket» (10,8). Gyógyító hatalomról van szó, és nem a 'testvérek' feletti parancsnokságról vagy hegemóniáról, mert az utóbbit Jézus sátáni sugallatnak tekinti és elutasítja (4, 8-10). Segíteni kell a rászorulókat, a betegeket, a lehető legjobb módon gondoskodni kell gyógyításukról és ellátásukról (14,16), és nem szabad senkit személyünk vagy 'igazságunk' leigázottjává tennünk, mert ez az igazság mindenkor csak egyoldalú vélekedés. A közösség, amelynek létrehozására Jézus javaslatot tesz, jóakaratú emberek társulása; ebben az jeleskedik, aki többet tesz mások javáért, mint saját felemelkedéséért. Olyan egyedülálló és páratlan kívánalom ez, amelyet nem mindig könnyű megvalósítani.

Az általánosságban egyházi beszédnek mondott 18. fejezet a közösség felelőseinek fogyatékosságairól árulkodik, akik dorgálást kapnak, midőn arról vitatkoznak, «ki a nagyobb a mennyek országában» (18,1), kinek van több érdeme az országot illetően, illetve hogy kit illet meg a magasabb vezetői állás. Ez a vita Krisztus tanítványai között zajlik, de az evangélista szerint az a korabeli egyház vezetőire is vonatkozik. A versengés és a törtetés valószínűleg korán felütötte fejét a keresztények soraiban. Jakab és János anyja előlép, hogy kiváltságos helyet szerezzen két fia számára (20, 20-23). Jézus elutasítja kezdeményezésüket (20,22), de szemmel láthatóan hasztalanul. Annak érdekében, hogy a többiek fölé kerekedhessenek, még a szenvedések kelyhét is készek kiinni, amelynek azonban nem ismerik tartalmát (20,23).

Az a norma, amelyet Jézus az ország első helyének elérése érdekében javasol, éppen fordítottja a társadalomban érvényben levő szabálynak. Nem naggyá levésre kell törekedni, vagy előnyökkel és kiváltságokkal dicsekedni, hanem ellenkezőleg, tudni kell ezekről lemondani és kicsinek (mikroi: 20, 24-28) bizonyulni. Nem a polgári társadalom vagy az egyház méltóságainak (megaloi) példáját kell követni, hanem a gyermekekét (nepioi: 18, 1-5). Nekik is vannak különféle hibáik, de híján vannak a törtető vágyaknak, készek a megbocsátásra, és nem ármánykodnak mások tönkretevésén. A gyermekek általában nem önteltek. Jézus azonban más mintát is kínál az apostoli szolgálat számára, és ez a pásztor példája (18,12). A nyáj általában szoros egységet alkot. Időnként mégis megesik, hogy valamelyik juh eltávolodik a csoporttól. A pásztor (ellentétben a béressel, mondaná János) nem hagyja sorsára, vagy nem kel ki ellene és nem 'átkozza' meg azért, mert saját kockázatára és kárára szabadulni próbálkozott. Neki ugyanis az a hivatása, hogy szerető gonddal keresésére induljon. A biztonságban lévő kilencvenkilenc juh sorsát éppúgy szívén viseli, de figyelme pillanatnyilag arra irányul, amelyik veszélyben van. A szükség szabja meg az előnyben részesítés és az elsőbbség jogát. A pasztorális módszertan nem kifogástalan és udvarias gesztusokat kíván, hanem nagylelkű készséget és rendelkezésre állást olyan testvérek számára, akik veszélyben vannak. A keleti uralkodók büszke harci méneken vágtáznak, a jó pásztor azonban az eltévedt juhot hordozván halad előre. A pásztor tevékenysége Krisztus cselekedetére hasonlít, aki életét adta, midőn megkísérelte egybegyűjteni Izrael házának elveszett juhait (9,36). A pásztor van a nyáj életéért, és nem fordítva. «Mennyei Atyátok nem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül» (18,14). A közösség egyszerű és szerény emberek gyülekezete. A vezetőknek nem volna szabad durva módszerekkel, véleményeik terhével (23, 2-4) vagy címeikkel (23, 8-11) megzavarni életüket. Ha a közösség létrehozói szerénység és engedékenység helyett tekintélyi és kihívó magatartást tanúsítanak, félő, hogy a gyülekezet rombolóivá válnak. Ebben az esetben ugyanis inkább botránykővé lesznek, mintsem alapkővé (16, 23.18; 18,6).

Máté tart a pásztorok 'hatalmaskodásaitól' és gőgjétől, ezért ismételten szerénységre, szelídségre és áldozatkészségre buzdítja őket. Ha valamelyik testvér vétkezik, lehet őt figyelmeztetni vagy feddeni (18, 15-17), de senkinek sem szabad azonnal bíráskodnia felette (7,1). A megbocsátás nem a sértett fél belátására van bízva, hanem a sértő (lelki) szükségleteinek függvénye. Nem szabad a (helytelen gyakorlatot jelölő) hetes számra korlátozni, hanem minden esetben meg kell tenni (18,22). A keresztény szeretetnek nincs semmiféle korlátja: az ellenséget is beleértve mindenki felé irányul, és mindenkor, azaz időbeli megszorítás nélkül (5,44). A hatalom kísértése már Jézus tanítványait is elfogta, de valószínűleg még erősebb volt Máté egyházában. A szerző kitér a keresztény közösségben gyakorolt vezetői szerepek szabályozására is: «A népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Közöttetek azonban ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok» (20, 25-27). A közösségen belül csak egyetlen primátus létezhet, és ez a szolgálaté. A családban a szolga nem a ház ura, hanem egyszerű alárendelt. Aki Isten országában vezető szerephez jut, függő viszonyban van attól (Istentől, Krisztustól), aki meghívta őt, és azoktól, akikhez küldetett. A családi ügyek megoldása, eldöntése és tervezése nem a szolgák dolga, hanem a ház felelős személyeire tartozik. Ugyanennek a normának kell érvényre jutnia a hívők közösségében is. Ha valaki felelős szerepet tölt be a gyülekezetben, ez nem jogosítja fel arra, hogy a többiek fölé kerekedjék, vagy hogy Isten igéjének és az ige címzettjeinek kárára rájuk erőltesse saját nézeteit vagy értelmezéseit. Ez ugyanis már nem szolgálat volna, hanem uralkodás és hatalmaskodás. A szolga az úr lába elé helyezkedik, kész elfogadni és végrehajtani az úrtól kapott rendelkezéseket (Zsolt 123,2). Az ország Istené, Krisztusé, és senkire sem ruházták át tulajdonjogát. Máté egyházában szemmel láthatóan vannak élenjáró vezetők (10, 1-4; 16, 16-18), akik azonban kétes értékűek (vö. 23, 8-10), és bizonyos utalásokból arra is következtethetünk, hogy nem megfelelőek. Az utolsó beszédben (23. fej.) Máté az, akik megemlékezik az írástudók, a farizeusok és a régi közösségi vezetők ellen irányuló jézusi kirohanásokról, ő tiltja meg a keresztényeknek, hogy méltatlanul használják a 'mester', a 'tanító' és az 'atya' címeket (23, 8-10), és ugyancsak ő erősíti meg a kissé fentebb (18,4) meghirdetett elvet: «aki a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok» (23,11).

Máté javaslata, illetve az evangéliumi tanítás az emberi együttélés törvényeinek forradalmi átalakítását célozza. Ebből a javaslatból sem hiányoznak a felelős és vezetői állások, de ezek 'szolgálatok' (diakonia) és nem 'hatalmak' (exouszia). Aki ilyen szerephez jutott vagy ilyen feladattal rendelkezik, annak másokért kell többet tennie, és nem másoktól kell többet követelnie.

Az evangélium Isten üzenete (kinyilatkoztatása), de végső fokon gyakorlati erkölcsi tanításként fogalmazódik meg. Ha ugyanis nem segíti az embereket magatartásuk javításában és az őket általában sújtó bajok kiküszöbölésében, nem nevezhetnénk igazán jó hírnek.

Jézus legegyedülállóbb tapasztalata, amelyet övéivel közölhetett, istenélménye. Miként minden izraelita szemében, Isten Jézus számára is az ég és a föld Ura, aki azonban az ő lelkében jóságos és irgalmas atyaként mutatkozott meg. Ő még az őt sértő emberek iránt sem tud haragvó vagy bosszúálló érzelmeket táplálni. Az isteni megtorló igazságosságról szóló prófétai igehirdetés sok lapját érvénytelenné teszi a hegyi beszéd néhány sora: «legyetek mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak» (5,45). Isten nem valamiféle könnyen haragvó vagy bosszúálló uralkodó, hanem atya, aki megértést tanúsít minden gyermekével szemben, és elsősorban az utolsók, a legjobban rászorulók iránt. Nem magaviseletüknek, hanem rászorultságuknak megfelelően bánik az emberekkel: «ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?» (7,11).

Jézus éppen azon fáradozik, hogy megszabadítsa az embert az Istennel szembeni rettegéstől. Ezt mutatja többek között a nagylelkű úrról szóló példázat is (18, 23-27). Az aránytalanul nagy összeget, amellyel az ember tartozik, már az első kérésre elengedi: «megszánta a szolgát, elbocsátotta és elengedte adósságát» (18,27). Ilyen határtalan nagylelkűséget csak olyasvalaki tanúsíthat, akiben a jóság is határtalan. Az Atyával való kapcsolatának legdöntőbb bizonyítékait Jézus jócselekedeteiben adja. Ezek azt hirdetik és igazolják, hogy közel van hozzá. Gyógyító cselekedetei, a szegényeknek (5,3), a gyengéknek (11, 28-30), a kicsinyeknek (18, 1-6), a betegeknek (4,24; 8,16; 9, 35-36; 11,5; 12, 18-20; 15, 29-31), a bűnösöknek és az ellenfeleknek (5, 43-48) nyújtott segítségei egyaránt arról tanúskodnak, hogy Istentől érkezett. Csak Jézus és az Atya képes arra, hogy önzetlenül jót tegyen még az ellenséggel is. A keresztény életvitel legkülönlegesebb mozzanata ez a mindenki felé irányuló határtalan készség és nagylelkűség: e jelről ismerhetők fel az Isten családjához tartozó emberek.

Jézus szabadító, mert helyes döntéseket hozott, és ezekre buzdította követőit is. Akik az ő útján akarnak járni, azok számára a hegyi beszéd (5-7. fej.) sugallja a legparadoxabb elvárásokat. A «mennyek országába» lépéshez az embernek mindenekelőtt 'szegénnyé kell válnia lélekben', azaz lelkének mélyén és egész lényében (5,3). A 'szegénység' belső magatartás, a gőggel és az önteltséggel ellentétben alázatos és szerény érzület-, illetve gondolkodásmód önmagunkról. A lélek az ember belső világát alkotja, és amikor a szegénység eléri ezt a mélységet, ez azt jelenti, hogy az ember teljesen elsajátította. 'Lélekben szegény' az, aki magáévá tette az eszményi szegény ember magatartás- és viselkedésmódját. A Lk 18,13 vámosa annak ellenére, hogy szociális szempontból gazdag, valódi szegény, míg a farizeus gazdag még abban az esetben is, ha szegénységi fogadalmat tesz. Az első megigazultan megy haza, a második bűnben marad. Máté előszeretettel mutatja be és rajzolja meg a keresztény embert koldusként, Isten ügyfeleként és testvéreinek barátjaként, illetve olyasvalakiként, aki mindent meg tud érteni és mindent el tud fogadni. Jézus maga is 'szegény' volt (11, 28-30). Hatalmát, amely rendelkezésére áll, nem használja saját javára. A Sátán arra akarja késztetni, hogy adottságait fordítsa saját hasznára, tegyen csodát éhségének csillapítására vagy a dicsfénytől övezett állapot elnyerésére. Ő azonban ezt kísértésként elutasítja (4, 1-11), miként elutasítja majd azt az ellenségeitől kapott felszólítást vagy kihívást is, hogy szálljon le a keresztről (Mt 27,42).

A keresztény ember szelíd, nem jellemzi a törtetés, s csupán igazságosságra és békére vágyakozik. Ennek ellenére üldözik, gyalázzák és eltiporják (5, 4-12; 10, 16-23). Volna oka a lázadásra, az erőszakos válaszadásra, de arra hivatott, hogy hallgasson, sőt örvendjen az elszenvedett igazságtalanságok miatt (5,12). Máté nem a patrióta, hanem a Krisztus követőjének alakját rajzolja meg, aki harag nélkül fogadta kemény és igaztalan elítélését (12,18; 10,16). Máté evangéliuma nem a gerilla harc kézikönyve, hanem az üdvösség kínálata mindazok számára, akik hajlandók magukévá tenni Krisztus üzenetét és életvitelét. Jézus úgy halt meg, hogy megbocsátott keresztre feszítőinek; és a keresztény ember ugyanilyen cselekedet megtételére hivatott. Az ellenségnek megbocsátani isteni tulajdonság, és a hívő arra kap felszólítást, hogy sajátítsa el ezt a tulajdonságot (5, 44-48). «Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes» (5, 46-48).

E szövegben a keresztény életeszmény szinte lehetetlen vagy képtelen javaslatok formájában fogalmazódik meg, de Jézus hajthatatlan e tekintetben. A szeretet és a megbocsátás törvényének megőrzése érdekében még azt is megkockáztatja, hogy rossz hírbe hozza Isten mérhetetlen jóságát, midőn váratlanul haragvó és bosszúálló lénynek tünteti fel (18, 31-34). Aki nem szeret, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy ő sem talál szeretetre Istennél (18,35). E hitszónoki fenyegetés a felebaráti szeretet fontosságát hangsúlyozza. A Miatyánk-ban az isteni megbocsátás kérése alárendelődik annak a megbocsátásnak, amelyben a testvért részesítettük (6,12). Isten mindenkor feltétel nélkül bocsát meg. Ilyen magatartást kell tanúsítania a kereszténynek is, aki rendkívüli ember: jóval fizet a rosszért (5, 43-47); ha megütik egyik arcát, odatartja a másikat is (5,39); a viszály és a veszekedés helyett békét hoz (10,34); mindenütt, mind a családjában, mind a társadalomban bírálják és támadják (10,35). Mindenki ellene van: a családtagok, a polgártársak és világi hatalmak (10, 24-38). Ez azonban nem véletlenszerű és átmeneti állapot, hanem sors, illetve annak a családnak megkülönböztető jegye, amelyhez tartozik. «A tanítvány nem feljebbvaló a mesterénél» - mondja Jézus (10,24). Ha őt ok nélkül üldözték állásfoglalása miatt, ugyanezt fogják tenni tanítványával is (10,24). A Lk 2,34 szavaival megfogalmazva a keresztény olyan, mint Krisztus: az ellentmondás jele (felé irányul az ellenség haragja, de a nemzetek figyelme is). Még ha az arénában küzdő gladiátorokhoz hasonlóan vérrel és porral szennyezett is, hegyre helyezett fáklyaként világít a társadalomban (5, 14-16), midőn jóságának és igaz voltának fényét az emberekre sugározván megteremti a derű és a békesség légkörét környezetében (5,48; 6,17).

A világban élő keresztény olyan, mint a só az ételben (5,13) vagy a kovász a tésztában (13,33). Arra hivatott, hogy elvegyüljön az emberek között, és ne maradjon elszigetelt. Távol kell tartania a közösségtől a romlás mételyét, serkentenie kell növekedését és kibontakozását. Nélküle a társadalom szennyezett, alaktalan és romlott. Gyümölcseiről lehet felismerni a fát; ugyanez érvényes Krisztus követőire is (7,17). Jézus nem szavakkal, hanem életével igazolta, hogy az Atyától érkezett; ugyanennek kell igazolódnia a keresztény ember életében is. Keresztény mivoltát cselekedetei tükrözik.

A keresztények a szegények, az üldözöttek, a kicsinyek (18, 1-6) és a legkisebbek (25,40). A közösségben nem büszkélkedhetnek címekkel és rangokkal (20, 25-28; 23, 5-12), hanem rejtekben és csendben kell maradniuk (vö. 12, 18-21). A 'kicsinyeknek' nincs sok joguk, a 'legkisebbeknek' pedig még ennél is kevesebb. Mindig az utolsó helyen vannak, ezért nem hozakodhatnak elő túlzottan nagy igényekkel. Ők tartják fenn az emberi közösséget, de rejtett módon, hangoskodás nélkül. Olyanok, mint az épület alapjai: fenntartják az építményt, de nem látszanak. A talentumokról szóló példázat arra serkenti a keresztény embert, hogy vesse latba minden erejét, és úgy dolgozzék (Mt 25, 14-30). Nem akármilyen munkát és nem valamiféle esetleges segítséget kell nyújtania, hanem teljesen el kell köteleznie magát Isten országának megvalósulása érdekében, amely mindenkinek és az ember egészének boldogulási helye.

A keresztény cselekedetek nem szembetűnőek. A zsidók égi jelet kértek Jézustól (vö. 12,38). Ő azonban azt parancsolja követőinek, hogy adjanak enni az éhezőknek, inni a szomjazóknak, ruházzák fel a mezíteleneket, fogadják az idegeneket, látogassák a betegeket és a börtönben sínylődőket (25, 35-36). Nem nagy dolgokról van szó, de ezek azok a cselekedetek, amelyek másolják és folytatják az üdvözítő jótékonykodó tevékenységét. Ő vidékről vidékre járt, hogy meghirdesse az országot és megvesse ennek alapjait. Közben találkozott a rászorultak, a betegek és a megszállott emberek sokaságával, hogy gyógyulással ajándékozza meg őket vagy helyreállítsa egészségüket (vö. 4,24; 8,16; 9, 35-36 stb.). Isten országának és igazságának keresése (6,33) nem kizárólagosan azt jelenti, hogy Isten jogaiért kell síkra szállni (hiszen ezeket senki sem veszélyeztetheti), hanem olyan emberi együttélést kell megteremteni, amely hasonlít a teljes boldogságot, békét és harmóniát nyújtó isteni vagy égi életre.

A keresztény, akinek bemutatásán Máté fáradozik, a történelem embere, de a történelem feletti világnak is polgára, egyszerre tartozik a jelenhez és a jövőhöz. A földön él, de tekintetével, lelkével és szívével az ég felé fordul, mert itt van jutalma (5,12), kincse (6, 19-21) és rendeltetési helye (7,13). A föld színén lakozik, de az ég madaraihoz, a mezők liliomaihoz és a rétek virágaihoz hasonlóan (6, 25-30) félelmek, aggodalmak és szorongások nélkül. Minthogy szerinte minden jelenvalóság átmeneti és mulandó, minden tovatűnik és minden újrakezdődik, fontosabbnak tartja, hogy az eljövendő dolgokra gondoljon, mintsem arra, ami van. A talentumokról (25, 14-30) és az igyekvő szolgáról (24, 45-51) szóló példázat ellensúlyozza azt a látszólagos passzivitást, amelyet e beszédek esetleg sugallnak. Jézus a szüzek képének alkalmazásával (25, 1-13) nevezi meg legszebb módon követőit és barátait, akiket a jegyes gyengédségével szeret, és akiknek szeretetét várja. Nem tűri el, hogy a végérvényes találkozást megelőző hosszú várakozás folyamán az ember belefáradjon a reá gondolásba. Ébren kell maradni, nem szabad a lámpást kialudni hagyni és 'álomba' szenderülni. A keresztény ember felövezett ruhában és kezében égő lámpással mindig útra kész, mert az indulás órája - miként az esetek többségében - váratlanul, éjszaka is elérkezhet (25,6). Még az alvásról is le kell mondania, nehogy kellemetlen meglepetések érjék. A Jn 15,15-ben Jézus 'barátainak' nevezi tanítványait. Máté olyanoknak mutatja be őket, mint akiket nagyon szoros szálak fűznek egymáshoz: Jézus a 'vőlegény', és a hívők a jegyesét váró szűz lelkesedésével és szeretetével mennek elébe. A Jézus és az Atya társaságában élvezett életet, amelyre hívást kaptak, a 'menyegző' jelképezi (25, 34-36). Ez az élet boldogság, öröm, vigasság és muzsika: «menj be Urad ünnepi lakomájára» - mondják a hűséges szolgának (25, 21.23).

Az ország (az üdvösség) ajándék, egyben azonban zsákmány is. Ahhoz, hogy az ember beléphessen az életbe, meg kell változtatnia gondolkodás- és cselekvésmódját, eszméit és főként magatartását. A 'megtérés' (metanoia) belső mozgás, amely azonban konkrét döntésekben jut kifejeződésre. A régi 'igaz volt' (6,1) e szempontból elégtelennek nyilvánult. Ami a régieknek és a régiek által mondatott, az nem teljes, sőt gyakorta hamis állítás. A régi törvény megőrzi értékét (5,17), de gyökeres felülvizsgálatot kapott (5, 21-48). Nem elegendő nem ölni, hanem még a legkisebb igazságtalanságot, jogtalanságot és sértést is kerülni kell a 'testvérrel' szemben (5, 21-22). A felebaráti szeretet és a kiengesztelődés még a kultusznál is sürgetőbb feladat. Isten tud várni, ő fogadja a késlekedőket is, de nem tűri, ha az ember visszautasítja az embertárssal való kibékülést. Az evangélium a megszorítások és a megkülönböztetés nélküli szeretet programja (5,48; 22, 34-40). Azok az emberek, akik ezt elfogadják és megkísérlik gyakorlattá tenni, nemcsak saját életüket változtatják meg, hanem azt a társadalmat is, amelyben tevékenykedni hivatottak. Így valódi új rend (novus ordo) jön létre, amelynek teljes megvalósulására az emberiségnek sajnálatos módon még mindig várnia kell.

Az evangéliumi tanítás mindenkor biztos meghirdetés. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden esetben tévedésektől és 'torzításoktól' mentes eredeti üzenet. Az evangélisták rendes körülmények között Jézus igehirdetését mutatták be, de előfordulhatott, hogy olykor mérsékelték ennek eredeti hangvételét vagy saját történelmi és kulturális viszonyaikra alkalmazták.

A hegyi beszéd első ajánlata már egyházi glosszával együtt jelenik meg. A Mt 5,3 eredeti szövege a szegények boldoggá tevését hirdette (vö. Iz 61,1; Lk 6,20). Úgy látszik azonban, hogy Máté közösségében már nem reménykednek e vállalkozás sikerében. A szegények olyan alacsony szinten éltek, hogy felemelésük nevetségesnek látszhatott. Ezért Máté a társadalmi közegről a valláserkölcsi vagy egyházi szintre helyezi át a hangsúlyt. A társadalmi élet elviselhetőbbé tételének érdekében nem a szegények gazdaggá tevését kéri, hanem valamennyi ember belső elszegényedését.

Az országnak evilági vonatkozása is van («mindennapi kenyerünket add meg nekünk»: 6,11), amely azonban nem mindig kap megfelelő hangsúlyt. Máté egyenesen helyteleníteni és elutasítani látszik a földi javak és boldogság mindenféle keresését (6, 19-34). A keresztényt az evilági elkötelezettség, az anyagi tevékenység és a munka fölé helyezi. Az első evangélista társadalmi és politikai érdeklődése nem túlzottan mély. Ez főként akkor látszik, ha összehasonlítjuk Lukáccsal. Ehhez hasonlóan a nő alakját sem emeli ki eléggé (vö. Lk 7, 11-12; 7, 36-50; 8, 2-3; 10, 38-42; 13, 10-17; 23, 27-31). A szegények, a rászorultak és a betegek számára nyújtott segítség témája főként az utolsó ítéletről szóló példázatban jelenik meg (25, 31-46), de Máté nem bélyegzi meg az igazságtalanságot, a társadalmi egyenlőtlenséget, a jogtalan kisajátítást és az elnyomást. Jézus megszánja az éhező tömeget (15,32), arra buzdítja a gazdag ifjút, hogy adja el javait és ajándékozza a szegényeknek (19,21), de nem szorgalmazza az egyenlőség és a javak elosztásának eszményét (vö. Lk 3,11; 11,11; 14,14). Máté evangéliuma inkább teológiai, mintsem szociológiai örömhír.

A gondviselésről szóló beszéd (6, 19-34) félreérthetővé válik. A túlzott evilági aggodalmaskodások elleni harcot Máté oly módon fogalmazza meg, hogy ez a tanítás félreértésének veszélyét hordozza magában. A föld az ember bölcsője és lakóhelye. S ha az országot mennyeinek nevezik is, a minden rossz megszüntetése és az ember valamennyi vágyának kielégítése céljával már itt elkezdődik. Jézus először a fizikai bajokat, a szociális igazságtalanságokat (a szegények és az elnyomottak sorsát) próbálta orvosolni, ezzel is mutatván, hogy az előnyben részesítendő értékek (még ha nem is a legfontosabbak) a test javai. A talentumokról szóló példázat nem éri el célját, ha csupán egyik vagy másik feladatunkra korlátozzuk (25, 14-30).

A Máté-féle evangéliumi elbeszélés olyan közösségnek szól, amelyet többségében zsidó-keresztények alkotnak, és e rendeltetés negatív következményeit is magán viseli. Abban az evangéliumi misszionáriusoknak szóló jézusi buzdításban, amely a barátságtalan fogadtatás esetére vonatkozik («még a port is rázzátok le lábatokról»: 10,14), zsidó szertartás visszhangzik. Ezzel fejezték ki mély megvetésüket az iránt, aki elutasított valamilyen személyt vagy főként ajánlatot. Ám az ilyesmi nem illik az evangélium hirdetőihez, és nincs összhangban azzal, hogy mindenkinek, még az ellenségnek is meg kell bocsátani. Lehetséges, hogy ez a gyakorlat érvényben volt a zsidó eredetű közösségekben, amelyeket azonban még nem hatott át a keresztény szellem. Ugyanez vonatkozik néhány mátéi megjegyzés fajelméletet és hátrányos megkülönböztetést feltételező nyelvezetére is: «nem ugyanezt teszik a vámszedők is?» (5,46); «pogányokhoz vezető útra ne térjetek, szamaritánusok városába ne menjetek be» (10, 6). Olyan viselkedés ez, amelyet talán a gyakorlati szükséglet sugallt, de érthetetlen, hogy hogyan maradhatott nyoma az evangéliumban, amely önmagában véve minden népnek szól (28,19). Valószínűleg ugyanilyen összefüggésből származik és hasonló jelentéssel bír a következő mondat is: «ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé» (7,6). A zsidók számára a pogányok voltak a kutyák (goyim). Talán ebben az esetben is missziós kritériumról van szó, de nem világos, hogy ez hogyan válhatott az evangéliumi tanítás részévé, amely elsősorban a bűnösöknek és nem az igazaknak szól (9,13). A példabeszédekben szólás mátéi megindoklása szinte érthetetlen: «azért beszélek nekik példázatokban, hogy látván ne lássanak és hallván ne halljanak és ne értsenek» (13,13). Lehetséges, hogy csak sajátos nyelvhasználatról van szó, de azt sem zárhatjuk ki, hogy ennek hátterében Istennek tulajdonított emberi lelkület és gondolkodásmód húzódik meg. Jézus ebben az esetben elsősorban ellenségeihez intézi szavait, de nem azért, hogy megvilágosodjanak, hanem hogy még jobban elvakuljanak tanításától. Hallgathatott volna, hogy ne zavarja meg lelkiismeretüket. Ő azonban inkább a szólást választotta, hogy növelje felelősségüket és így bűnösségüket. S szinte önmagának igazolására egy másik paradoxonra utal: «akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van» (13,12). Ajánlatosabb e szövegek megértéséről lemondani, mintsem közvetlen jelentésüket elfogadni. Máté közössége Jézus szavait nyilvánítja ki, de e szavakba beleszövi saját elgondolásait és teológiai látásmódját is.

Az az üzenet, hogy még az ellenségnek is meg kell bocsátani (5, 43-48), nincs összhangban a makacsul ellenszegülő keresztényeket sújtó kiközösítéssel (18,17). Az egyház, amely testvérek gyülekezete (23,8), itt hatalmi eszközökkel rendelkező közösségnek mutatkozik (18, 15-18). A tévedő embert különféle fokozatokban figyelmeztetik, és a végén elutasítják: «tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt» (17b v.). Az eltévedt bárány és a hetvenszer hétszer vétkező testvér (18, 12.22) iránti szeretet átadja helyét e puritán magatartásnak. Jézus senkit sem utasított vissza, az evangélista azonban megkeményedik a visszaeső vagy a rosszban megátalkodott hívővel szemben. A szeretet törvénye helyett szemmel láthatóan a megtorlás törvényét eleveníti fel (vö. 5,38).

Máté közösségének 'szigora' még súlyosabbnak mutatkozik erkölcsi vonatkozásban. Több szöveg szélsőséges fenyegetéseket helyez kilátásba a kötelességmulasztók számára. A konkolyt összegyűjtik, kévékbe kötik és «tüzes kemencébe» (13,42) dobják, ahol a «gonosztevők» nem lelnek többé békére (7,23). Mindazok, akik igazságtalanok, önzők voltak embertársaikkal szemben, átkozottként az örök tűzre kerülnek (25, 41.46). A próféták általában beérték evilági fenyegetésekkel, a keresztény igehirdetők az eljövendő életre helyezték a szankciókat (vö. 3, 22.29; 8,12; 10,28; 13, 42-50; 22,13; 23,33; 24,51; 25,30). A földi rossz magaviseletért kapott ítélet folytatódik és megörökíti magát az időn túli világban. Lehetséges, hogy a dolgoknak ez a látása jogos, de az is előfordulhat, hogy helytelen. Az ember semmit sem tud a túlvilágról, és még kevésbé ismeri azokat a kritériumokat, amelyeket Isten az emberi magatartások 'jutalmazásában' vagy 'büntetésében' alkalmazni szándékozik. A kinyilatkoztatás meghirdeti a síron túli életet, de nem írja le ennek módját. Talán jobban megfelel az evangéliumnak, ha nem szabunk határt Isten jóságának, és nem a feltételezett igazságosságát hangsúlyozzuk, amely a nagy keleti uralkodók világának légkörét idézi. Ezek birtokokat adtak hűséges alattvalóiknak, barátaiknak, és (életfogytiglani) börtönnel büntették a lázadókat. Valószínű, hogy ez az Istenről alkotott kép, akit Jézus Atyának, barátnak, minden ember - jók és rosszak - jótevőjének (5, 43-48) nevez, nem a leghelyesebb, azaz nem felel meg az igazságnak és a történelemnek.

A bibliai ember lelkülete kiviláglik abból a mozzanatból, ahogyan Isten elé helyezkedik: úgy viselkedik, mint a szolga urával szemben, akinek ajándékot visz, és akitől kegyelmet, jótéteményeket kér. Szemmel láthatóan a keresztény imádság is ezt a beállítást tükrözi. A Miatyánk inkább kérések sorozata, és nem gyermeki megnyílás, baráti párbeszéd vagy Istennel folytatott bizalmas társalgás (6, 9-13).

Jézus arra figyelmeztet, hogy nem úgy kell imádkozni, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy sok és sürgető imájuk miatt találnak meghallgatásra (6, 5-8). Ezután azonban cáfolja önmagát, midőn arra emlékeztet, hogy az imádságba nem szabad belefáradni (Lk 18,1; vö. Mt 26,41). Az Istennel való szembesülés mindenkor a legsürgetőbb és a leghatékonyabb dolog: és ebben a legmegfelelőbb magatartás az odahallgatás, mert az atya mindenkinél jobban ismeri gyermekeinek szükségleteit és kívánságait.

Jézus szava mindenkor a hagyomány és a keresztény igehirdetés emelte teológiai gát mögé rejtőzik. Az evangéliumokat olvasták, megértették, de értelmezték is. Azt, ami egy-egy evangélista 'sajátja', 'szubjektív elemnek' is tekinthetjük. Amikor Pál nem rendelkezik az Úrtól kapott pontos tanítással, saját véleményére hivatkozik (vö. 1 Kor 7,25). Ez azonban megtörténhetett olyankor is, amikor ezt nem mondja kifejezetten. Isten teológiája nem esik egybe a szent szerzőkével. Nem mindig található meg azokban az értelmezésekben és fordításokban, amelyeket szóvivői az általuk bemutatott üzenetnek adnak. Mindaz, aki Istenről vagy az ő nevében beszél, ezt egyben saját módján, műveltségi fokának, lelki érettségének, elgondolásainak (előfeltevéseinek), vallási előítéleteinek és korlátainak (előzetesen alkotott fogalmainak) megfelelően nyilatkozza róla. Isten szava mindenkor elégtelen módon, tehát tökéletlen és viszonylagos emberi tolmácsolásban jelenik meg. Az evangélium az Isten és az ember közti egyedülálló és megismételhetetlen találkozásról ad hírt. Ez a találkozó azonban meghatározott történelmi környezetben jött létre, amely sajátos (zsidó) jelleggel és a szereplők képességeinek, illetve megértésének megfelelő értelmezéssel ruházza fel az eseményt. Fontos volna annak megállapítása, hogy mi tartozik egyik vagy másik szerzőre (Jézusra, szavainak közvetlen ismétlőire és az evangéliumok szerkesztőire), de még sürgetőbb volna annak tisztázása, hogy mi az, ami Istentől jön, és mi az, ami csupán emberi vélemény. Istennek feltétlenül hinnünk kell (vö. ApCsel 4,19), az emberrel azonban nem mindig kell egyetértenünk.

A Máté-evangélium összeállításának ideje csak a források kérdésének megoldása után állapítható meg. Ha nem fogadjuk el az első arám Mátét (proto-Máté), és Márk evangéliumát azok közé a gyűjtemények közé soroljuk, amelyeket az evangélista bizonyosan használt, az összeállítás ideje a hagyományos felfogáshoz (a 70 előtti évekhez) képest néhány évtizeddel eltolódik.

Ami Márk evangéliumának keletkezési idejét illeti, ezt Ireneusz híradása alapján valószínűleg a 67 körüli évekre kell tennünk. A Márkot Mátétól elválasztó időköz feltételezése miatt az utóbbi evangéliumának összeállítási idejét nem tehetjük 70 előttre. Az emberfia jövőbeli eljövetelére vagy az apostoloknak Palesztina városain át történő menekülésére vonatkozó meghirdetések alapján, amelyek szoros kapcsolatban állnak a zsidó háborúval (10,23; 16,28; 24, 30.34; 26,64), arra is gondolhatnánk, hogy a szöveget korábban állították össze. Az sem zárható ki azonban, hogy a hagyomány meghagyta 'eredeti megfogalmazását', hogy kiemelhesse a szöveg prófétai tartalmát. Péter is megkapja a primátus 'ígéretét', jóllehet ez az ígéret csak hatalmának későbbi körülírása.

A 22,7 utalása Jeruzsálem pusztulására (amely a Lk 14, 16-20 párhuzamos szövegéből hiányzik) és a «minden nép számára» kifejezés elhagyása (amely az «Úr házára» vonatkozik és a Mk 11,17 még említi) arra enged következtetni, hogy a katasztrófa már bekövetkezett, azaz a templom már elpusztult (és ezért nem lehetett a népek számára istentiszteleti központ). A Máté-féle igehirdetés hangvétele, a keresztény üzenetben való elmélyülése, s főként a közösségi élet szervezettségi foka, Péter hatalmának világos körvonalazása, az apostolok szerepe, valamint az egyház belső szerveződése nem javallja, hogy az evangélium összeállítását illetően korábbi időponthoz ragaszkodjunk. Máté evangéliuma 80 és 90 között íródott, de inkább az utóbbi és nem az első évszám közelében.

Az első evangélium keletkezési helyének tekinthetjük Palesztina peremvidékét, esetleg Galileát, de nagyobb valószínűséggel Szíria valamelyik központját, például Antiochiát, amelyet a pogány világon túlmenően erős kolóniák, illetve zsidó iskolák is körülvettek. Olyasfajta közösség, amelyben még megtartják vagy megtartották a szombatot (Schweizer), amelyben a törvény problémája még fontos szerepet kap és amelyben a 'farizeusok' szinte mindenütt jelenlévő párbeszédbeli partnerek, csak olyan környezetben található, ahol a zsidóság még uralkodó szereppel rendelkezik. Egyébként a pogányok felé történő nyitás, amelyről a szöveg tanúskodik és a zsinagógával való szakítás is jobban érthető, ha diaszpórai és nem palesztinai közösségre gondolunk.

Antiochia neve annak a szerepnek okán kerül szóba, amelyet Péter betölt az egész könyvben (10,2; 14,28; 16, 16-19). Az apostol a Jeruzsálemből való menekülése után (ApCsel 12,17) itt húzódott meg és itt tevékenykedett (vö. Gal 2, 11). Minthogy semmiféle utalás nem történik Jakab személyére (vö. 13,55), a Jeruzsálemhez közeli helyeket ki kell zárnunk. Gondolhatunk a Didakhé-ban (7,1) és Ignácnál (ad Magn. 13,2) egyaránt megtalálható szentháromsági formulára (28,19) is, mert ezek ugyancsak szíriai egyházra utalnak.