A GYERMEKKOR

Máté első két fejezete (vö. Lk 1-2) alkotja a gyermekkor evangéliumát.^[1] Ezekben olyan jellemzők mutatkoznak, amelyek nem találhatók meg a mű további részeiben: anekdotikus stílus, álmok, angyali jelenések, hiányos földrajzi utalások, folklorisztikus vonások stb. Történeti elbeszéléseknek látszanak, valójában azonban az olvasó épülésére szolgáló kompozíciók.

A szerző azt a benyomást kelti, mintha az üdvözítő gyermekkorának néhány epizódját mondaná el, valójában azonban személyéről és főként küldetéséről elmélkedik. Figyelmének középpontjában nem a tények állnak, hanem különleges szentírási szövegek, messiási orákulumok, és azt akarja bemutatni, hogy ezek valóra váltak az újszülött üdvözítőben.^[2] Az 'elbeszélés' ugyanis bibliai idézettel kezdődik: «Jézus Krisztusnak, a Dávid fiának, az Ábrahám fiának nemzetségkönyve». Ez egyrészt a Ter 2, 4^a; 5,1 és 6,9-et (az eredetet magyarázó formulákat) idézi fel, másrészt a Ter 12, 1-3; 2 Sám 7, 14-16 és Iz 11, 1-4-et (vagyis a pátriárkai áldásokat és a királyi messianizmus meghirdetéseit). Minden epizód középpontjában prófétai szöveg áll, amely nem csupán 'biblikus bizonyíték', melyre a szerző hivatkozik, hanem egyben apologetikus, krisztológiai és pasztorális célkitűzéseinek támpontja is. Ezért van az, hogy Jézus Immánuel, vagyis Isten megtestesülése népe körében (1,23; Iz 7,14), és megígért (Mik 5,1; 2 Sám 5,2) 'fejedelem', akire Isten népe vár az utolsó időkben. Jákobhoz, Mózeshez és az előző korok prófétáihoz hasonlóan őt is üldözni fogják (2,13), de megmenekül az elfogatástól, és a végén Isten a «fiú» megnevezéssel tiszteli meg (2,15; vö. Oz 11,1). Sorsa immár követőinek sorsát is előre jelzi, akiket üldözni fognak és ártatlanul megölnek, miként őt, de akik - ha ez nem is hangzik el kifejezetten - hozzá hasonlóan győzedelmeskedni fognak (Jer 31,15). S végül Jézus rejtett életének misztériuma is megfelel egy 'prófétai orákulumnak' (2,23). Mielőtt «Dávid és Ábrahám dicsőséges fiává» válna, vagy hogy ezzé lehessen, alázatos «nadzoraiosz»-nak, illetve egyszerű názáretinek kell lennie.

Jézus élete ellentmondásos vonásokat mutatott: alacsony sorból származott, egyszerűen viselkedett, nagy viszontagságokat élt át, s ugyanakkor a legnagyobb címeket kapta: «messiás», «Immánuel», «Isten fia». Az evangélista ezeken az ellentmondásokon meditál, és megpróbálja ezeket magyarázni az Írások fényében. Nem annyira az érdekli őt, hogy a szövegek mit jelenthettek eredetileg, hanem inkább az, hogy milyen jelentéssel lehet ezeket felruházni, vagyis az az üzenet, amelynek a legújabb események (Jézus megtapasztalásának) fényében hordozóivá válnak. A szerző nem hivatásos exegéta, hanem teológus és lelkipásztor. Nem az ószövetségi próféták gondolatait akarja szabatosan tolmácsolni az olvasónak, hanem a keresztény üzenetet.

A Biblia olvasásának ezt a módját (a héber 'darash' szó alapján, amely annyit jelent, mint magyarázni, értelmezni) 'midrásnak' nevezik, és az ennek megfelelő összeállításokat a 'midrashim' szóval jelölik. Lehetséges, hogy ez a megnevezés, legalábbis tág értelemben, a Mt 1-2-re is illik: az üdvözítő gyermekkorával kapcsolatos keresztény midrás.^[3]

A szerző biblikus befolyásoltsága sokkal erőteljesebb, mint amilyennek a felszínen, vagyis a közvetlen idézetekből látszik. Jézus gyermekkorát megpróbálja azokkal a népi elbeszélésekkel (midrashim) is kapcsolatba hozni, amelyek Ábrahámnak, Mózesnek és magának a választott népnek gyermekkoráról közszájon forogtak. A részletekre majd később utalunk, de már most is gondolhatunk arra, hogy különféle apokrifekben Mózes születésének hírüladása is álomban történik, és őt is népe 'üdvözítőjének' mondották.

A fáraó éppúgy megijed és haragra gerjed, miként a gyermek születésekor Heródes és vele együtt az egész nép (Máténál: «egész Jeruzsálem»). A mágusok érkezésekor Heródes összehívja az udvart és a főpapokat (2,4), a fáraó pedig tanácsadóihoz és országának mágusaihoz fordul. Mindkét uralkodó elhatározza az újszülött fiúgyermekek kiirtását, de a gyermek mindkét esetben csodás módon megmenekül az elfogatástól. A Mt 2,13 (az angyal, aki felszólítja Józsefet, Egyiptomban keressen menedéket, hogy megmeneküljön Heródes haragja elől) szemmel láthatóan a Kiv 2,15 parafrázisa (ahol a fáraó Mózes életére tör, aki a pusztába menekül). A Mt 2,20 szövege pedig («mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek») csak úgy érthető, ha a Kiv 4, 19-20 ismétlésének tekintjük («menj vissza Egyiptomba, mert meghaltak mindazok az emberek, akik halálra kerestek téged»). Az evangélista mindvégig egyetlen üldözőről beszélt (2, 13.15.19), és ezért a «meghaltak» állítás e kapcsolat nélkül érthetetlenné válna.

Az Ozeás 11,1-ből vett befejező mondat («Egyiptomból hívtam el fiamat») a választott népre vonatkozott. Máté, hogy ne hagyjon kétséget szándéka felől (ellentétben azzal, amit az Iz 7,14-el kapcsolatban tesz, ahol a Hetvenes fordítást idézi), az eredeti héber szöveghez folyamodik, ahol a 'fiaimat' (LXX) kifejezés helyett a 'fiam' áll.

A legenda itt is a keresztény dicsőítő szónok segítségére siet. A MTörv 26,5-höz fűzött haggada az eredeti - «atyám (Jákob) bolyongó arám volt» - szöveget szabadon ezzel a parafrázissal adja vissza: «egy arám (Lábán) megkísérelte megölni atyámat, de ő azonnal lement Egyiptomba». A rabbinikus hagyományban (vö. Jeruzsálemi Targum I.) Jákob és családja a messiás előképe, és az ígéret, amelyet ő kapott (vö. Ter 46,4) elővételezi az eszkatologikus ígéretet. A keresztények esetében már nem egy arám ('rmì), hanem egy idumeus ('dmì) tör Jákob-Izrael leszármazottjának életére, mindazonáltal ő is megmenekül az elfogatástól, és a száműzetés után visszatér földjére. Mindaz, ami Izrael történelmében csupán körvonalazódott - a szolgaság vége, a szabadulás, az ígéret földjére való belépés - arra rendeltetett, hogy 'Krisztusban' valóra váljék, aki egyben 'Dávid fia', Ábrahám fia, az új Mózes és a valódi Izrael.

A különféle rétegeknek és szándékoknak ez az egymásra helyezése nem teszi lehetővé az epizódok eredeti tartalmának felkutatását, ha egyáltalán voltak ilyen epizódok. A teológiai megfontolások és a bibliai egybeesések arra késztették a szerzőt, hogy az események 'rekonstrukcióját' hozza létre, amely többé már nem tükrözi és nem tiszteli a tények valóságát.

Mint ahogyan a jelenlegi karácsonyi játékok is azért keltenek életre valamilyen képzeletbeli világot, hogy megvilágítsák Jézus születésének jelentését, így tettek az első szerzők is. A valódi Karácsony sokkal egyszerűbb és mértéktartóbb volt, mint gondolnánk: közönséges család gyűlt egybe egy bölcső körül. A keresztény újraszerkesztők, akik azt követően írnak, hogy az események kinyilvánították az újszülött méltóságát és nagyságát, nem hagyhatták e képet eredeti egyszerűségében, ezért kiegészítették, gazdagították és megszépítették a rákövetkező történelem adataival vagy hozományával.

A gyermekkorról szóló elbeszélések a hivatalos igehirdetés peremén, a jeruzsálemi vagy a környékbeli pietista körökben keletkeztek. A szent családra való visszaemlékezések nem őriztek meg semmilyen rendkívüli dolgot az üdvözítő születésével és gyermekkorával kapcsolatban; a hívők jámborsága és képzelete azonban pótolta ezt a hiányosságot.

A kezünkben levő elbeszélések, amelyek Jézus gyermekkoráról szólnak, gyakorlatilag az egyház életének első időszakára vonatkoznak, azaz nem a betlehemi Krisztusra, hanem az Úrra, aki a közösségben, illetve a közösséggel együtt él és szenved. Első megjelenésekor a messiás még nincs olyan helyzetben, hogy bárkit is elkápráztasson. Csak nyilvános működésével és főleg a húsvét 'után' következik be első és teljes megnyilvánulása. A feltámadt Krisztus fénye megvilágítja az apostolok lelkét, behatol a betlehemi barlangba és a názáreti kunyhóba. A messiás, aki szegényes pólyába takarva fekszik a jászolban, Izrael messiása, a világ üdvözítője és magának Istennek a fia. Visszamenőleg kellett őt mindazzal a dicsőítéssel körülvenni, amellyel az emberek (a családtagokat is beleértve) születése pillanatában még nem tudtak adózni.

Miközben az egyház 'felidézi' az üdvözítő gyermekkorát, saját szenvedésének és próbatételének idejét tartja szem előtt. Saját küzdelmeit és az őt sújtó üldözéseket a jeruzsálemieknek és Heródesnek a messiással szembeni ellenséges magatartásával fejezi ki, de a Krisztus győzelmében eljövendő diadalának zálogát is felfedezi. A mágusok érkezése, a zsidók királyának születéséről tett nyilatkozatuk a királyi udvarban és a szent városban, valamint az aranyak és az értékes aromák gazdag ajándéka, amelyet lába elé helyeznek, előre sejtetik az eljövendő messiási ország ragyogását.

A világi hatalmasságok (Heródes) és a vallási vezetők mindig szövetkeznek Krisztus ellen.

A politikai értelemben vett főváros (Jeruzsálem) felkel a messiási főváros (Betlehem) ellenében. Jézus, akit honfitársai elutasítanak, a pogányok messiásává válik. Miként egykor Salamonhoz, hozzá is eljönnek a pogányok keletről (2, 1-12), ő pedig elébe megy a nyugati pogányoknak (2, 13-16), hogy mind a keletieket, mind a nyugatiakat Isten egyetlen népévé kovácsolja. Az egyiptomi tartózkodás az üdvözítő első száműzetése és egyben első missziós útja a régi honfitársak és a pogányok közé. A betlehemi beiktatás után a messiás érvényre jut a föld egyik határától a másikig. Olyan előrenyomulás ez, amely véráldozatot követel, de már nem lehet megállítani. Az apostoli tevékenység folytatja a támadást, amelyet Jézus indított 'Heródes' és a 'földi Jeruzsálem' ellen. Ez az aktivitás arra rendeltetett, hogy újra élje a korábbi offenzíva kudarcait, de sikereit is. A keresztény közösség örökül kapja a szent család (a názáreti közösség) próbatételeit és vigaszait. Jelenlegi apostoli és egyházi tevékenységének modelljét pedig Mária csendjében és főként József szorgalmában, hitében, lelkesedésében és bátorságában találja meg.

^[1] Vö. G. Danieli, Le tradizioni in Mt 1-2 e la loro origine, Roma, 1967.; ugyanő, Matteo 1-2 e l'intenzione di narrare fatti accaduti, in RivBibl 16 (1968), 187-202.; M. Laconi, I vangeli dell'infanzia nella duplice presentazione di Matteo e Luca, in RivAm 13 (1968), 31-43.; L. Peretto, Ricerche su Mt 1-2, Roma, 1970.; G. Leonardi, L'infanzia di Gesú nei vangeli di Matteo e Luca, Padova, 1975.; A Voegtle, Messia e figlio di Dio, Brescia, 1976.; O. da Spinetoli, Introduzione ai vangeli dell'infanzia, Assisi, 1976²; A. Salas, La infancia de Jesús (Mt 1-2); historia o teologia?, Madrid, l976.; R. E. Brown, La nascita del Messia secondo Matteo e Luca, Assisi, 1981.

^[2] Ez kétségtelenül súlyos állítás, és ezért nem minden szentírásmagyarázó ért vele egyet. G. M. Soares éppen az ellenkezőjét gondolja: «Az elbeszélés nem szórványos hagyományokból szabadon létrehozott és az idézet köré font alkotás, mint ahogyan ezt gyakorta hitték, hanem a Mátét megelőző források alapján gondosan készített összeállítás, amelybe csak később illesztették bele az idézetet» (The Formula - Quotations in the Infancy Narrative of Matthew, Roma, 1976., 189. o.). Ehhez hasonlóan vélekedik R. E. Brown is, aki szerint «különféle tényezők támasztják alá azt a tételt, hogy az 1-2. fejezetben Máté egy már létező elbeszéléshez kapcsolta hozzá az idézeteket (i. m. 120. o.); jóllehet később kijelenti, hogy «nehéz bizonyosságra jutni» (126. o.). Az idézeteket el lehetne hagyni anélkül, hogy az ember észrevenné ezt.

Másutt Máté olyan tényről beszél, amelyről Márk (1, 14) és Lukács (4, 14) is említést tesz, és ezt bibliai idézettel kommentálja (4, 12-16). Valószínű azonban, hogy az 'elsőbbség' kérdése másodlagos jelentőségű probléma. Fontos az, hogy az idézet csak a gyermekkor elbeszélésében áll a középpontban. Nem azt kell állítani, hogy az evangélista az epizódot a bibliai utalás kedvéért alkotta meg, hanem azt, hogy megalkotta az önmagában vett epizódot (még ha korábbi hagyományokat használt is) és az idézeteknek meghatározó szerepet adott. Az elbeszélés gyülekezeti kompozíció, amely áthagyományozódhatott bibliai utalások nélkül is, de az ilyen egyedülálló elbeszélések nem kaptak megfellebbezhetetlen hitelesítést. Az idézet összefoglalja a hírüladást és jelzi az anekdotában rejlő isteni üzenetet.

^[3] Vö. Introduzione ai vangeli dell'infanzia, i. m., 28-50. o.; R. Le Deaut, A propos d'une définition du midrash, in B 50 (1969), 395-413.; S. Muñoz Iglesias, Midrash y Evangelios de la infancia, in EstBibl 43 (1974), 331-359.; R. E. Brown, i.m., 759-768. o. A midrás nem annyira valódi és szoros értelemben vett irodalmi műfaj (miként ezt A. Wright állítja: The Literary Genus Midrash, Staten Island, 1967.), hanem inkább szentírásmagyarázási mód, állásfoglalás vagy kísérlet, amelyben az izraelita az ősi Írásokat megpróbálja saját, illetve népe történelmével kapcsolatba hozni. A midrás annak megértése, hogy az Írás milyen kapcsolatban áll az átélt történelemmel. Az újszövetségi szerzők számára Jézus tanítása és élete az Ószövetség beteljesülése.