(Lk 3, 23-28)
A szöveg (1, 1-17) bevezetésből (1. v.), kifejtésből
(2-16. v.) és végkövetkeztetésből vagy
visszapillantásból (17. v.) áll.
A cím (1. v.) e részletnek vagy talán az egész
Máté evangéliumnak alapvető állítását,
illetve tételét tartalmazza. A «Jézus Krisztusnak,
a Dávid fiának, az Ábrahám fiának nemzetségkönyve»
mondatot párhuzamba állíthatjuk a Mk 1,1-el: «Jézus
Krisztus, az Isten fia evangéliumának kezdete». Ebben
az esetben a geneszisz kifejezés talán tág
(eredet) értelemben szerepel, és a márki arkhé
(principium; kezdet) helyett áll.[3]
A Jézus tulajdonnév, amelyet a következő
elbeszélés szerint az angyal jelöl ki (21. v.), az arám
Jeshua (Joshua) kifejezésnek fordítása, illetve
átírása, és ezt jelenti: Jahve (Jahu)
megszabadít (shua). A 'Krisztus' megnevezés az arám
mesiha megfelelője, amely a fölkenés olaja által
'konszekrált' személyt, (a khriein, azaz fölkenni
szóból eredően khrisztosz-t) 'fölkentet'
jelent. «Jézus a messiás». Ez az evangélium
alapvető üzenete, amelyet a szerző bibliai utalásokkal
igyekszik megerősíteni: ő «Dávid fia»
és «Ábrahám fia». A messiást a
királyi messianizmus szövegei alapján is azonosítani
lehetett volna, de a szerző meggyőzőbb utat részesít
előnyben, és ez a 'nemzetségtábla'.
Jóllehet e bizonyíték történetileg
megbízhatatlan, üzenete mégsem veszít teológiai
jelentőségéből. A lista tartalmaz ugyan néhány
történelmi nevet (vö. 1 Krón 1-3.), mégsem
levéltári dokumentum. Önmagában véve befejezetlen,
pontatlan és megközelítő jellegű lajstrom.
Többek között eltér Lukács névsorától;
szemet huny különféle (Jorám és Oziás
között három) nevek fölött; a száműzetés
utáni időszakot, amely legalább 587 esztendeig tartott,
14 nemzedékkel fedi le; a történelemmel ellentétben
azt állítja, hogy Jekoniásnak testvérei voltak;
mindegyik csoportnak 14 nevet[4]
tulajdonít, jóllehet valójában az első
és a harmadik csoportban csak 13 név szerepel; Zorobábelt
a dávidi leszármazottak közé sorolja, bár
ezt - legalábbis kifejezetten - egyetlen bibliai szöveg sem
állítja. Ezért nem hangsúlyozhatjuk túlzottan
a lista történelmi vonatkozását, mert csak lényegében
felel meg a valóságnak. Ehelyett a szerző által
szándékolt jelentésére kell figyelnünk.
[5]
Máté listájának, miként valamennyi
bibliai nemzetségtáblának, látszólag
az a célja, hogy 'felvilágosítást' adjon a
messiás őseiről. Méltósága (1,
18-25) ellenére közönséges családba születik,
nemzetségtáblával és rokonsággal rendelkezik.
Olyan ember, mint a többi: ő is alárendelődik
az emberi lét állapotának és korlátozottságának.
Az evangélista azonban ennél többet is akar mondani.
Jézus Mária fia, de ő a dávidi sarjadék
is. A felsorolásban egymást követő különféle
nevek azok a láncszemek, amelyek összekötik Isai fiát
(2 Sám 16, 1-22) «József fiával» (Mt 1,21),
azaz Dávidot a messiással. Ez a bizonyíték
a bibliai nyelvezetben és a sémita világban, amelyben
a 'nemzés' a jogok áthagyományozásának
természetes módja (vö. a Teremtés könyvének
nemzetségtábláival, amelyek Ábrahámot
Ádámmal 'kapcsolják össze'), még abban
az esetben is megdönthetetlen érv, ha külsődleges
és fiktív adatokra támaszkodik. A Dáviddal
való 'összekapcsolás' nem közvetlenül, hanem
József útján történik, aki egyszerű
emberként Jézus törvényes atyja. Ha feltételezzük,
hogy Mária királyi családból származott,
ez sem változtat a lényegen. Jézus nem azért
dávidi leszármazott, mert dinasztikus vér folyik ereiben,
hanem mert hivatalosan «Izrael messiásává»
választatott, azaz «Dávid fiává»
tétetett. Isten benne valósította meg azt, amit a
próféták és a zsoltárosok a jövendő
számára ígértek: Júda királyának
eszményi leszármazottját. A «Dávid fia»
vagy egyszerűen a «Dávid» messiási cím,
amely nem igényli a királyi családtól való
leszármazási viszonyt. Ebben az öröklődésben
nem a hús és a vér számít (Jn 1,13),
hanem az ígéret és ennek valóra válása.
Isten nem valamiféle dinasztiával kötelezte el magát,
hanem kizárólag saját szavával. Dávid
csupán a királyság mintája, amely Istent az
Izraelnek tett ígéreteiben 'inspirálta'. Az eljövendő
szabadító a dávidi monarchia eszményi alakjaként
jön el, nagyobb uralkodó lesz, mint mindazok, akiket Izrael
történelmi emlékezete őriz; uralmát kiterjeszti
a föld egyik határától a másikig (vö.
Zsolt 2; 110), azaz egyetemes királyként jelenik meg.
A nemzetségtáblával Máté azt akarta
'bizonyítani' vagy (amennyiben a nemzetségtábla inkább
irodalmi eszköz, és nem családi dokumentum) szemléletesen
kinyilvánítani, hogy a dávidi ígéretek
szabad isteni választás alapján és nem örökösödési
jogon József fiában váltak valóra, és
ezért ez a fiú a messiás, akire vártak, és
Izrael királya. Nagyon sok dávidi leszármazott élt
az ezerévnyi történelem folyamán, de e természetes
rokonság alapján egyik sem jutott el a messiási rangra.
Pál szerint Ábrahám minden hívőnek atyja,
anélkül azonban, hogy ezek fajilag tőle származnának
(Róm 4,16). Mind az egyik, mind a másik esetben az isteni
hívás számít, és nem a testi hovatartozás.
A nemzetségi lista Jézust nemcsak «Dávid
fiaként» mutatja be, hanem «Ábrahám fiaként»
is, vagyis azoknak az áldásoknak örököseként,
amelyeknek ő a letéteményese.[6]
A messiási horizont kitágul és eléri végső
határait, mert Isten Ábrahámmal «valamennyi
nép» (Ter 12,3) üdvösségét összekapcsolta.
Úgy rendeltetett, hogy a messiásban, Ábrahám
fiában az egész emberiség elnyerje az ígéretet.
Nem véletlen, hogy a listán Izrael nagy nőalakjai
- Sára, Rebekka és Ráhel - helyébe a pogányság
képviselői lépnek. Ráháb és (talán)
Támár kánaánita, Ruth moabita volt, Betsábé
pedig egy hettita felesége. Származásukat és
(valamiképpen bűnös) magatartásukat a kései
zsidóság már nem emlegette, de ez nem azt jelenti,
hogy el is feledte. A lajstromon való szereplésük bizonyára
Jézus missziójára utal, aki arra hivatott, hogy megszabadítsa
a népet bűneitől (21. v.). Ő nemcsak Izrael
és a nemzetek messiása, hanem megváltójuk is,
aki az Ószövetség igaz embereihez és minden bűnöshöz
küldetett, bárhonnan származnak is ezek:
[7]
ő az egész bibliai és Biblián kívüli
emberi történelemnek konvergenciapontja. Az őt megelőző
valamennyi névnek csak általa van létjogosultsága,
és csupán azért merülnek fel, hogy kiemeljék
méltóságát és missziójának
jelentőségét. Valójában ő nyitja
meg és ő zárja le a lajstromot. A többiek valamennyien
nem annyira ősei, mint inkább kapcsolatteremtő pontok,
akiken keresztül az emberek találkozhatnak vele, a történelem
kulcsával. A horizont így kiszélesedik, átfog
minden népet, izraelitákat és pogányokat, hogy
azután egyetlen személyre szűküljön: Krisztusra,
a felsorolás első és egyben utolsó tagjára.
A nevek sorát ő nyitja meg és ő zárja
be. Ezt a határozott tanítást a számok játéka
megerősíti és elmélyíti. Nagyon valószínű,
hogy a listának az egyenként tizennégy nevet tartalmazó
három csoportra tagolása, amely ellene mond a Lk 3, 23-28-nak
és feleslegesnek látszik, valamiféle tanítási
szándékot tükröz. Az evangélista talán
a tizennégyes számot, a Dávid nevét alkotó
betűk összegét[8]
akarja kiemelni, de még valószínűbb, hogy a
kiváltképpen szent számot, a hármast, és
a hetest hangsúlyozza, amely a teljességet és a tökéletességet
jelképezi. A hárommal 'szorzott' (kétszer hét)
tizennégy lefedi és összefoglalja a messiási
előkészület történelmének egészét.
E történelem nem véletlenszerűen alakult, hanem
pontos isteni terv, illetve előrerendelés alapján,
amely Krisztusban vált teljessé. A hatszor ismételt
hetes szám és az igei alakjában (egennészen)
szereplő 'nemzés' szó, amely minden egyes versben
háromszor fordul elő, egyben a Teremtés könyvének
elbeszélésére, az emberi történelemnek
első hetére is utal.
Az evangélista szemmel láthatóan azt akarja sugallni,
hogy Jézussal e történelem új mederbe terelődve
előlről kezdődik. «Az atyák nemzedékei
valamiképpen tökéletlenek, a hatos számon belül
maradnak. Krisztus születése azonban a legtökéletesebb
esemény, amely a hetes szám teljességéhez tartozik».
[9]
A nemzetségtábla a bibliai és a Biblián
kívüli történelemnek szintézise, amely arra
rendeltetett, hogy Krisztussal fejeződjék be. Ábrahám,
Dávid, Ráháb és Ruth fiaként Jézus
a messiás, illetve Izrael és a népek üdvössége.
Mindenesetre az egyenként tizennégy nemzedéket
tartalmazó három csoportra tagolt lista arról a bibliai
és a Biblián kívüli irodalomban fellelhető
törekvésről árulkodik,[10]
amely a történelmet, illetve a messiásba torkolló
üdvtörténetet oly módon osztja korszakokra, hogy
a messiás eljövetele egy «nagy gonddal megrajzolt terv»
végcélját jelezze.[11]
Ebben az esetben a számok is az Írások beteljesedését
igazolják.
A 16. vers rendellenességet mutat a leszármazási
sorban. Jézust «nem József nemzette», mint ahogy
ezt várnánk, hanem Máriától, József
jegyesétől született. Ő az ötödik nő,
akit Jézus családfája megemlít. Valószínűleg
kapcsolatba hozható azokkal, akik megelőzik őt a listán.
Valamennyi női alak váratlanul jelenik meg a messiás
őseit tartalmazó lajstromon, és mindannyian 'érdemtelenül'
működnek együtt az isteni tervvel, azaz a dávidi
vonal folyamatosságának biztosításában.
Ez igazolja és védi annak az isteni kezdeményezésnek
szabadságát és ingyenes voltát, amely egészen
sajátos módon nyilvánul meg Máriában,
akiben a messiási anyaság kizárólagosan isteni
ajándék[12][13]
Az 1, 18-25-ig terjedő perikopa címe: Jézus foganása
a Szentlélek erejében. A szerző azonban főként
azon fáradozik, hogy a foganással együtt vagy ennek
közvetítésével az üdvözítő
egyedülálló hivatására és missziójára
hívja fel a figyelmet.
Úgy látszik, mintha a figyelem a születés
módjára irányulna, valójában azonban
az Immánuelen és feladatain van a hangsúly. Lehetséges,
hogy a foganás is része a hírüladásnak,
de valószínűbb, hogy a Krisztus személyének
magasztalását szolgálja.
A kép irodalmi szempontból azokhoz a Bibliában
fellelhető hírüladásokhoz áll közel,
amelyek arra szolgálnak, hogy felhívják a figyelmet,
különleges személyek milyen kapcsolatban állnak
az üdvtörténelemmel: vö. Izsák (Ter 17, 1-20;
18, 1-15) és Izmael születése (Ter 16, 7-13), Mózes
meghívása (Kiv 3, 2 - 4, 17), Gedeon (Bír 6, 12-24)
és Sámson (Bír 13, 3-22) küldetése, és
ugyanígy a Keresztelő, illetve Lukácsnál (1,
5-38) Jézus missziója.
A sztereotip jellegű séma elemei: a szereplők bemutatása,
valamiféle égi küldött megjelenése, a hírüladás,
az ellenvetés, a megvilágosító válasz,
a jel és az angyal eltűnése.[14]
Irodalmi eszközről van szó, amely elsősorban
nem az 'esemény' történeti részleteit, hanem
teológiai jelentőségét akarja nyilvánvalóvá
tenni. A realisztikus elbeszélésben a leírás
részletei valós adatokat tükröznek, a tanító
jellegű irodalmi alkotásban azonban jelentéshordozó
szerepet töltenek be. Ahhoz, hogy ezek értelmezésében
eligazodhassunk, a fő gondolatot kell szem előtt tartanunk,
illetve azt a témát, amely a szerzőt foglalkoztatta,
mert ez segít bennünket abban, hogy megérthessük
állításainak jelentését.
A részlet középpontja az Iz 7,14 szövege. A
szerző azt akarja bemutatni, hogy ez az orákulum hogyan vált
valóra Krisztusban. A 'tudósításoknak', amelyekkel
él (József élményeinek), önmagukban véve
nincs nagy jelentőségük és talán hitelességük
is csekély, mint ahogy az előző képben az adatszolgáltatás
szempontjából a nemzetségtábla sem volt túlzottan
értékes. A 'történet' ebben az esetben a teológia
vagy inkább a prófécia szolgálatában
áll. A Teremtés könyve szerzőjének szándékában
az 1-11-ig terjedő fejezetek 'elbeszélései', amelyeket
a környező kultúrákból és saját
képzeletvilágából merített, azt a célt
szolgálják, hogy lefedjék a kezdetek hosszú
és homályba boruló időszakát. Talán
valami ehhez hasonló dologgal kell számolnunk a Mt 1, 18-25-ben
József 'élményeivel' és Jézus fogantatásával
kapcsolatban is.[15]
Minthogy a tények és körülményeik homályosan
és személytelen módon kerülnek bemutatásra,
ha túlzottan ezeket hangsúlyozzuk, félő, hogy
a lényegi mondanivaló felett is átsiklunk. Ahhoz,
hogy megragadhassuk az evangélista szándékát,
le kell mondanunk arról, hogy megismerjük József valódi
tapasztalatát. Az ő életének titka marad, hogy
milyen mértékben ismerte fia misztériumát,
mert az az ismeret, amelyet az evangélista tulajdonít neki,
a messiás bemutatásának teljessé tételére
szolgál. József valóságos személy, az
evangélista azonban nem életének eseményeit
akarja felidézni (azaz nem életrajzot ír), hanem a
szent családban betöltött missziójára kíván
emlékeztetni. József nem valamiféle 'látnok',
hanem igaz ember, aki elsősorban nem a csodás álmok,
hanem az egyedülálló hivatás ajándékát
kapta meg. A jelenés az evangélista és a hívők
számára az isteni kinyilatkoztatás jelentésével
rendelkezik, mint ahogyan az ősi pátriárkák
történelmében is ezt jelentették az 'angyali
jelenések'. Az álom a tűzhöz és a felhőhöz
hasonlóan szimbolikus elem, amely Isten jelenvalóságát
akarja határozottan hangsúlyozni. Az a szerep és küldetés
tehát, amelyet a dávidi leszármazottnak az isteni
tervben be kell töltenie, olyan döntésnek eredménye,
amely felülről érkezett.
Máté 'elbeszélésének' szövege
szerint a foganás a házasság jogi megerősítése
és az egybeköltözés közötti időszakban
történt, mely utóbbi általában egy évvel
később következett be. Ebben az időszakban az
asszony rejtve maradt a férj számára egészen
az esküvő napjáig. A szerző azonban szemet huny
e részlet felett.
József 'krízisének' olyan szerepe van, mint az
'ellenvetésnek' a hírüladásban. Mária
azért esett zavarba, mert nem értette, mit jelent a neki
szóló üdvözlet (Lk 1,29). József azért
bizonytalankodik, mert nem tudja magyarázni, mi történt
jegyesével. Mária felvilágosítást kérhet
az angyaltól, de József nem tud kihez fordulni. Ezért
úgy dönt, hogy félreáll, közben azonban
várja, hogy jöjjön valaki és szabadítsa
meg aggodalmaitól. Az a kérdés, hogy vajon Józsefnek
tudomása volt-e fiának származása felől,
vagy hogy milyen természetűek voltak esetleges lelki konfliktusai,
felesleges, mert az elbeszélés nem élményt
vagy reális epizódot mutat be, hanem üdvtörténeti
pillanatokat és magatartásformákat jelenít
meg.
A szerzőnek igazolnia kell a 16. vers állítását
(«jegyese volt Mária, akitől Jézus született»),
amely az ősegyházban elterjedt nézetet fogalmaz meg
(szűzi fogantatás). Nem akar kétségeket hagyni
ezzel kapcsolatban, és rögtön a Szentlélek közreműködésére
hivatkozik (18. v.). Azt a szerepet, amelyet az evangélista Józsefnek
szándékozik tulajdonítani, az «igaz» (dikaiosz:
19. v.) megnevezés foglalja össze. A Mária életében
való jelenlétét és feladatait, bármilyen
feladatok legyenek is ezek, igaz volta szabja meg. A Biblia a jámbor,
az istenfélő és a szent embert nevezi 'igaznak'. A
zsoltárokban gyakorta találkozunk az igaz ember fohászaival
és siralmaival. Az igaz a hívő szinonimája,
vagyis olyan embert jelöl, aki Isten jelenlétét még
a történelem legérthetetlenebb eseményeiben is
fel tudja fedezni. 'Igaz volta' készteti Józsefet arra, hogy
ne ítélje el Máriát és ne szegje meg
a törvényt.[16]
Alapjában véve ez közbülső megoldás,
de az elbeszélés (szinte példázat jellegű)
műfaja elviseli az ilyesfajta 'kompromisszumokat'. József
krízisét az váltja ki, hogy életébe
titokzatos módon belép az Isten, és ezért e
krízist újabb isteni beavatkozásnak kell feloldania
(20. v.). A krisztológiai (és mariológiai) meghirdetés,
amelynek megtételére a szerző készül,
nem valamiféle emberi reflexió vagy töprengés
gyümölcse, hanem isteni üzenet és előterjesztés;
másként fogalmazva: kinyilatkoztatás. Újra
elhangzik, hogy a 'fogantatás' a Szentlélek erejében
történik, majd a félreértések elkerülése
végett az angyal az Iz 7,14-ben álló próféciára
hivatkozik, éspedig a görög szöveg alapján,
amely a héber almah (fiatal lány) kifejezést
a parthenosz (szűz) szóval fordítja. Az állítás
szemmel láthatóan nem enged meg fenntartásokat. Megkérdezhetjük
azonban, hogy vajon nem az Iz 7,14-től való függőség
vezérelte-e a tények meghatározott módon való
rekonstrukcióját. Olykor a szentírás-magyarázók
(és gyakrabban a teológusok) azok, akik erőszakot
vesznek a szövegen, de a szent íróknál is megtörténik,
hogy időnként módosítják vagy átrendezik
a tényeket.
Kérdés, hogy a Mt 1, 18-25 esetében történeti
igazságról van-e szó, amelyet az Írás
világít meg, vagy arról, hogy valamiféle bibliai
tétel (a szülő szűz: Iz 7,14) vezérelte
és szabta meg a történelem 'rekonstrukcióját'.
Az elbeszélés hangneme és sajátos nyelvezete
nem ad segítséget a meggyőző válasz
megtalálásához. A 'Szentlélek erejében
foganás' kifejezés azok közé a nem szabatos nyelvi
formák közé tartozik, amelyeknek sosem könnyű
megragadni konkrét jelentését. A Gal 4,29-ben Pál
azt állítja, hogy Izsák a Lélek és nem
a test szerint született. Mindazonáltal lehetséges,
hogy a Mt 1, 18-25 szerzője a krisztológiai üzeneten
túl mariológiai hírüladásra is gondolt.
Ebben az esetben azok az adatok, amelyeket Jézus anyjáról
közöl, üzenetének részét alkotják.
Ám még ebben a feltételezésben is kérdés,
hogy isteni üzenetet tolmácsol-e, vagy pedig saját Mária-tiszteletét
nyilvánítja ki, amely még kiemelkedőbb lesz
majd a kissé későbbi szerzőknél (Jakab
evangéliuma). Bizonyos, hogy a hagyományos tétel,
amely a 'nyilvánvaló értelem' igényével
lép fel, megőrzi teljes súlyát,[17]
de nem tudja eloszlatni azokat a fenntartásokat, amelyekre a szöveg
lehetőséget ad.[18]
Józsefnek jelenléte Jézus családjában
igazolt jelenlét (20-21. és 24-25. v.). Annak ellenére,
hogy a gyermek titokzatos módon fogant, mégis az ő
fia lesz. Ezért neki kell a gyermeknek nevet adnia, ami annak elismerése,
hogy ő a törvény előtti atya. Atyasága
által ő kapcsolja a gyermeket a dávidi házhoz.
Az angyal nem véletlenül nevezi őt «Dávid
fiának» (20. v.). Ez az eljárás hasonlít
valamiféle jogi fikcióhoz, és ez Jézus messiási
voltának 'igazolására' szolgál, amely nem rendelődik
alá semmiféle emberi köteléknek, hanem kizárólag
csak az isteni hívásnak.
Feltehetően nem a Dávid házához tartozás
az a legfontosabb jellemző, amelyet a szerző az angyali vagy
az isteni közbelépés által hangsúlyozni
akar. Jézus elsősorban a szabadító. E nevet
Jahve azért jelölte ki számára, hogy emlékeztessen
az általa érkező üdvözítő
misszióra. Máté a Zsolt 130,8-at («ő
szabadítja meg népét bűneiből»)
alkalmazza Jézusra, és ezzel elővételezi azt,
amit majd ő maga mond az utolsó vacsorán: «ez
az én vérem, amely kiontatik a bűnök bocsánatára»
(Mt 26,28). A legfontosabb misszió, amelynek végrehajtására
Jézus hivatott: Isten országának beiktatása
(Mt 4,17). Ez az ország szükségszerűen az igazságosság,
a béke és a szentség birodalma, és így
elkerülhetetlenül harcban áll a rosszal, illetve mindenféle
bűnnel.
A hírüladási sémában az angyal jellel
oszlatja el párbeszédbeli partnerének kételyeit.
Ebben az esetben szentírási orákulumra (22-23. v.),
azaz Jahve szavára hivatkozik, amely az üdvtörténelemben
fellelhető rendkívüli események vagy hírüladások
kiváltképpeni megerősítője.
Jézus hivatása és missziója, s ha úgy
tetszik, csodálatos fogantatása, önmagában véve
nem bizonyítható. Megérteni és elfogadni csak
Isten szavának fényében lehetséges. A misztériumhoz
való ragaszkodás tehát hit-aktust feltételez,
és nem történeti kutatást (mint ahogyan ezt az
ellenfelek vagy később az apokrif iratok szerzői gondolják).
Az Iz 7,14 szövege elsősorban nem a hivatkozás bizonyító
jellegéről, hanem a szerző apologetikus szándékáról
árulkodik, mert nem valódi és sajátos értelemben
vett bizonyítékról van szó, hanem ebben az
esetben is elmélyedő bibliai megfontolásról.
Az idézet főként a Mt 1, 18-25 krisztológiai
meghirdetését teszi gazdagabbá, amelyre a szerző
figyelme irányul. Jézus Dávid és Ábrahám
fia (1,1), de mindenekelőtt az Immánuel (Imma'nuel),
azaz a 'velünk levő Isten'. A próféta számára
valamilyen rendkívüli személyiségről van
szó, akire a következő orákulumokban is rávilágít
(9, 1-6; 14, 1-9), de az evangéliumban, amely Isten országának
érkezését hirdeti, az Immánuel Jahvénak
a történelemben való tevékeny jelenlétét
foglalja össze (a megtestesülésre utal). Ez azt jelenti,
hogy Jézusban az isteni valóság az emberi szintű
megnyilvánulás teljességét éri el. Az
evangélista nemcsak utal az izajási szövegre, hanem
a prófétai idézet eredetét és jelentőségét
hangsúlyozandó azt is hozzáteszi (csak ebben az esetben
és a 2,5-ben), hogy az 'Úr' (apo küriou) 'mondásáról'
(hréthen) van szó. Jézus a Szentlélek
által fogant, és a Lélek erejébe öltözött
létének első pillanatától fogva. Ezért
ő az Immánuel, azaz - magyarázza maga Máté
- «a velünk levő Isten». Később egyenesen
az Isten «fia» (2,15)
[19]
megnevezést kapja. Mária szüzességének
is elsősorban krisztológiai funkciója van. Az Ószövetség
meddő asszonyainak vonalában elhelyezkedve ő is jel,
aki rávilágít az üdvtervet kibontakoztató
isteni tevékenységre. Mária szűz, mert anya,
és mert egyedülálló erejével együttműködik
Istennel a 'fiú' megtestesülésében. Sára
nyomában jár, aki a «Lélek szerint szülte»
meg (Gal 4, 22-29) az ígéret gyermekét.
A befejezés (24-25. v.) a 'hírüladási séma'
kötelező jellegű záradéka. József
úgy dönt, hogy Máriával lakik, de nem él
vele együtt. A befejező mondat - «nem ismerte meg addig,
amíg (heosz hou) világra nem hozta fiát»
- mindig megosztotta az exegétákat. Az a nehézség,
amelyet e mondat a mariológia számára teremt, abból
a tényből is fakad, hogy egyes kéziratok elhagyták
a «nem ismerte meg addig, amíg» részletet.
Akik jobban kötődnek a szöveghez és a mátéi
szövegösszefüggéshez, amelyet a történeti
leírás jellegével ruháznak fel, másként
értelmezik e mondatot, mint azok, akik jobban ügyelnek a bibliai
nyelvezetre. Az előbbiek szerint Mária szűzi állapota
megőrződött a szülés után is,[20]
az utóbbiak szerint a szöveg ezt sem nem állítja,
sem nem tagadja.[21]
Az új fordítási kísérletek sem oldják
meg a problémát.[22]
Ha azonban az evangélistát nem életrajzi, hanem
teológiai kérdések foglalkoztatják, talán
felesleges dolog tőle kérni a választ olyan problémákra,
amelyeknek megoldására egyáltalán nem is gondolt.
[1]
A bibliográfiát a gyermekkor evangéliumainak 'bevezetőiben'
tüntetjük fel (vö. Előszó 1. jegyz.). Különösen
is említésre méltók a következő
művek: E. Pascual Calvo, La Genealogía de Jesús
según san Mateo, in EstBibl 23 (1964), 109-149.; X. Léon-Dufour,
Livre de la genèse de Jésus Christ, in Études
d'Évangile, Paris, 1965.; 47-63. o.; olasz fordításban:
in RivBibl 13 (1965), 223-238.; M. D. Johnson, The Purpose of the Biblical
Genealogies with Special Reference to the Setting of the Genealogies of
Jesus, Cambridge, 1969.; A Voegtle, Die Genealogie Mt 1, 2-16 und
die matthäische Kindheitsgeschichte, in Das Evangelium und die
Evangelien, Düsseldorf, 1971., 57-102. o.; A. Salas, La infancia
de Jesús (Mt 1-2): Historia o teologia?, Madrid, 1976.
[2]
A jelenlegi szöveg rendelkezik a legjobb kéziratos dokumentációval
(ld. Vatikáni és Sinai Kódex), és a szentírásmagyarázók
általában ezt részesítik előnyben. Létezik
azonban két más változat is, amelyeket kevesebb tanú
erősít meg: «... nemzette Józsefet, akinek jegyeseként
szűz Mária szülte a Krisztusnak nevezett Jézust
(Koridethi Kódex és néhány antik változat);
«és József, akinek szűz Mária jegyese
volt, nemzette Jézust» (szír-sinai olvasat). Lehetséges,
hogy az elsőt az sugallta, hogy minden félreértést
eloszlasson a szűzi fogantatással kapcsolatban; a második
is gondol erre, de számot vet az előző formulával
is. A részletesebb elemzéshez ld.: R. E. Brown, i. m. 65-69.
o.
[3]
A tétel megpróbálja összekapcsolni az 1-2. fejezetet
az evangélium szövegével, vagy legalábbis a 3,1-től
a 4,16-ig terjedő részlettel. Ez így alkotná
Máté evangéliumának első részét;
amely Jézus gyermekkorát, a keresztséget (3, 13-17)
és a kísértéseket (4, 1-11) mutatja be. «Ettől
fogva kezdett Jézus prédikálni» (4,17). Mindaz,
ami ezt megelőzi, felkészülés a prófétai
szolgálatra (vö. L. Sabourin, Il Vangelo di Matteo,
Marino, 1975., 183-254. o.). Lehetséges, hogy az 1-2. fejezet a
Mt 3-28. szerkesztőjének keze nyomáról árulkodik,
de önálló forrása és jellege van. Az evangélium
e két fejezet nélkül sem veszítené el
logikáját. Ezért ha az első versben szereplő
'geneszisz' kifejezést származással fordítanánk,
ez problematikussá tenné a fejezet további részeinek,
főként az 1,18-nak fordítását (ahol
e kifejezés minden bizonnyal 'születést' jelent).
[4]
R. E. Brown (i. m. 94-98. o.) feltárja Máténak e hiányosságait,
ugyanakkor egy jóindulatú kérdés kapcsán
kicsinyíti is ezeket. «Tudott-e Máté számolni?»
A válasz nyilvánvalóan pozitív, és ezért
a listában fölfedezhető 'következetlenségek'
okát is valami másban kell keresnünk.
[5]
A Krónikák, Ezdrás és Nehemiás könyvei
bővelkednek «nemzetségtáblákban»,
de ilyeneket másutt is megtalálhatunk: vö. Rut 1, 2-4;
Jud 8,1, hogy a Teremtés könyvéről ne is beszéljünk
(2, 4a; 5,1; 6,9; 11,10; 11,27). Nehemiás elmeséli, hogy
megtalált egy származási jegyzéket (7,5), s
hogy egyesek «keresték a bejegyzésüket a nemzetségkönyvben,
de nem találták» (Neh 7,64; Ezd 2,62; 8,1). Ez éppenséggel
megerősíthetné Máté listájának
történetiségét, de nem oldja meg a fentebb említett
nehézségeket. E. Galbiati világosan kiemeli a Teremtés
könyvében és általában a Bibliában
található nemzetségtáblák jogi és
teológiai jelentőségét (Alle soglie della
storia, in Secoli sul mondo, V. fej. 93-99. o.). Vö. X. Léon-Dufour,
i. m. 51-55. o. M. D. Johnson szerint Máté nemzetségtáblája
irodalmi műfaj. Midrásnak nevezhető, amely látszólag
tényeket katalogizál, valójában azonban csak
a történelem eszkatologikus irányulását
jelzi.
[6]
«Jóllehet ő az utolsó Ábrahám
családjából, ő az az ivadék, aki magával
hozza a távoli ősének tett ígéreteket.
Ezért ő a valódi Izrael, az egyetlen, aki felé
Isten megkülönböztetett szeretettel fordult» (O. da
Spinetoli, i. m. 55. o.).
[7]
Vö. S. J. d. A., La prostituée aïeule du Christ (Mt
1,5), in VSp 379. (1952), 471-477.; R. Bloch, Juda engendra Pharés
et Zara de Thamar, in Mél Robert, Paris, 1957., 381-389. o.;
K. H. Schelkle, Die Frauen im Stammbaum Jesu, in BiKi 18 (1963),
113-115. «Krisztus e származási vonal végén
helyezkedik el, és utolsó láncszemként az ember
minden gyengeségét magára veszi» (J. Riedi,
Die Vorgeschichte Jesu, Stuttgart, 1967., 20. o.; vö. az olasz
fordítással: I primi avvenimenti di Gesù, Cittadella
Editrice, 1971.
[8]
A zsidó ember az ábécé betűit számok
jelölésére is használja. A Dávid nevében
szereplő három mássalhangzó - D V D (D 4, V
6) - összege így tizennégy. Sok olyan szerző
akad, aki elfogadja Dávid nevének ezt a matematikai fordítását
(vö. Introduzione ai vangeli dell'infanzia, i. m., 30. o. 55.
jegyz.; A. Voegtle, id. cikk, 36. o. 133. jegyz.). Ennek ellenére
Léon Dufour megjegyzi, hogy a «feltevés alaptalan,
mert e számításnak Izraelben nincs szilárd
hagyománya, és abban sem vagyunk biztosak, hogy Dávidot
helyesen a d w d vagy a d w j d betűkkel kell-e írni;
nem is beszélve arról, hogy Ábrahám nevét
Máté legalább olyan fontosnak tartja, mint Dávidét»
(Libro della genesi di Gesù Cristo, in RivBibl 13 [1964],
230.).
[9]
E. P. Calvo, La Genealogia de Jesús según san Mateo,
i. m. 149. o. Vö. Léon-Dufour, i. m., 60-61. o. «Midőn
véget ér a hatszor hét nemzedék felsorolása,
Krisztus a hetedik sorozat kezdetével ünnepélyesen beiktatja
az idők teljességét» (J. Henschen, in Dictionnaire
encyclopédique de la Bible, Paris, 1960., col. 727.). A nevek
«összekapcsolt hármas csoportokkal hétdinasztás
sorozatot alkotnak (7 + 7; 7 + 7; 7 + 7 6, és ehhez járul
még 1). Az atyák tehát az üdvtörténet
első hetét foglalják össze, Krisztus pedig a
hetedik nemzedék fejeként a végső idők
elején helyezkedik el» (vö. Introduzione ai vangeli
dell'infanzia, i. m. 57. o.). Máté a maga módján
ugyanazt fejezi ki, mint amit Pál az «idők teljességének»
(Gal 4,4) nevez.
[10]
Az 1 Krón 5, 27-41-ben (vö. 5, 1-15) a papok névsora
Árontól a száműzetés időszakáig
ugyanilyen részekre tagolódik. A Kiv 12,2-höz kapcsolódó
Rabbah Midrás XV, 26 az Ábrahámtól Salamonig
terjedő időt 15 nemzedékre osztja, és ugyanígy
tagolja a Salamontól a Szedekiásig terjedő időszakot
is. A Dán 9, 24-27 szerint a babiloni fogságtól a
messiásig 70 évhétnek kell eltelnie. A Hénoch
93, 1-10 és 91, 12-17-ben a világtörténelem 20
(év)hétre oszlik, a Baruch 53-74-ben pedig 12 korszakra.
Olyan felosztásokról és névsorokról
van szó, amelyek nem egyeznek, de mindig ugyanarról a teológiai
történelemfelfogásról vagy szemléletről
árulkodnak.
[11]
R. E. Brown, i. m., 94. o.
[12]
Vö. F. Schnider, Die Frauen im Stammbaum Jesu nach Matthäus.
Strukturale Beobachtungen zu Mt 1, 1-17, in BZ 23 (1979), 187-196.;
R. E. Brown, i. m., 82-84. o.
[13]
Vö. X. Léon-Dufour, L'annonce à Joseph, in Études
d'Évangile, Paris, 1965. 65-81. o.; W. Trilling, Jesus der Messias
und Davidssohn (Mt 1, 18-25), in Christusverkündigung in den synoptischen
Evangelien, München, 1969., 13-39. o.; T. Stramare, Giuseppe «Uomo
Giusto», in Mt 1, 18-25, in RivBibl 21 (1973), 287-300. o.; ugyanő,
Son of Joseph from Nazareth: Problems concerning Jesus' Infancy,
CahJosèph 26 (1978), 31-71.; R. E. Brown, i. m., 115-210. o. és
702-726. o.; H. Giesen, Christliches Handeln. Eine redaktionsgeschichtliche
Untersuchung zum dikaiosyne-Begriff im Matthäus-Evangelium, Frankfurt-Bern,
1982., 179-189. o.
[14]
X. Léon-Dufour a Józsefnek szóló 'angyali jelenést'
a hírüladások műfajára vezeti vissza, amelyet
a Lk 1-2-vel kapcsolatos újabb kutatások tártak fel.
Az elbeszélés három részben bontakozik ki,
amelyek azonos szerkezettel rendelkeznek: a hírüladás
(20-21. v.), a bibliai idézet (22-23. v.) és a megvalósulás
(24-25. v.). Kifejezetten vagy burkoltan megtalálható benne
az öt elem, amelyet a hírüladás sémája
általában felmutat Ábrahám (Ter 17-18), Mózes
(Kiv 3), Gedeon (Bír 16), Keresztelő János (Lk 1)
és Mária esetében (Lk 1): a megjelenés (1,20),
a zavar (1,20), az üzenet (1, 20-21), az ellenvetés (1,20),
a jel és a név (1,21). (L'annonce à Joseph,
in Études d'Évangile, id., 76-78.). Vö. A. Paul, L'évangile
de l'Énfance selon saint Matthieu, Paris, 1968., 57. oldaltól;
L. Peretto, Ricerche su Mt 1-2, Roma, 1970., 183. oldaltól.
[15]
R. E. Brown több oldalt szentel arra, hogy bemutassa ennek az elbeszélésnek
és a gyermekkorról szóló evangélium
egészének 'Máté előtti anyagát'
(i. m. 127-150. o.).
[16]
Az «igaz ember volt» megjegyzés, amelynek feltehetően
az a szerepe, hogy Józsefnek a szűzi fogantatással
kapcsolatos magatartását igazolja, nem túlzottan világos.
Ezért különféle értelmezések születtek
ezzel kapcsolatban, amelyeket három magyarázatra lehet visszavezetni:
'Igaz', mert jóságos Máriához, akit nem jelent
fel, vagyis igaz, mert nem hoz ítéletet, hanem arra gondol,
hogy a válólevelet két tanú jelenlétében
titokban adja át neki (vö. C. Spico, Joseph, son mari, étant
juste... Mt 1, 19, in RB 71 (1964), 206-214. o.). Vagy azért
igaz, mert nem akar az isteni messiás atyjaként feltűnni
(ez X. Léon-Dufour tétele, id. cikk, in Études d'Évangile,
65-81. o.). Korábban ezt vallotta még A. Schlatter (Der
Evangelist Matthäus, Stuttgart 19636, 13. o.), M. Kramer
(id. cikk, 26-33. o.) és e könyv szerzője is e kommentár
előző kiadásában (43-47. o.). Az újabb
irányzatok az 'igaz' kifejezést a törvény iránti
tiszteletre és így az isteni akarat teljesítésére
vonatkoztatják. A kötelesség azt diktálta volna
neki, hogy jelentse fel Máriát és hozza őt
szégyenbe (a deigmatiszai és a paradeigmatiszai
közötti különbség talán nem olyan éles,
mint amilyennek Léon-Dufour feltünteti), de a konkrét
helyzetben nem volt számára világos, hogy mi az Isten
akarata, s ezért közbülső megoldáshoz folyamodott
(vö. R. E. Brown, i. m., 158-160. o.; H. Giesen, i. m., 179-189. o.).
[17]
A szűzi fogantatás témája az egyház hivatalos
tanításának része, és ezért nem
szabad felületesen kétségbe vonni. Az ezzel kapcsolatos
új elgondolásoknak is összhangban kell lenniük
a hagyománnyal, a hit analógiájával, a teológiai
összeillőséggel, vagyis a szentírási szövegeket
szerves egységgé tevő forrásokkal. Mindazonáltal
vita folyik arról, hogy a Mt 1, 18-25 (és a Lk 1, 26-38)
tartalmazza ezt az üzenetet, vagy sem. Nem elegendő megállapítani,
hogy mit mond a szöveg, hanem állításainak jelentését
is meg kell határozni. Az 1972-73-ig kialakult véleményekről
körképet ad E. Vallauri: L'esegesi moderna di fronte alla
verginità di Maria, in Laur 14 (1973), 445-480. Erőteljesen
polemikus hangvételű szintézist kínál
S. Muñoz Iglesias: La concepción virginal de Cristo en
los Evangelios de la infancia, in EstBibl 47 (1978), 5, 28; 213-241.
Megtekinthető I. de la Potterie cikke is: La mère de Jésus
et la conception virginale du fils de Dieu, in Mar 40 (1978), 41-90.
A bibliográfiai jegyzéket és a probléma óvatos
kiértékelését R. E. Brown művében
találhatjuk meg: i. m., 702-726. o. (Appendice IV).
[18]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, I. k., 2. kiad., Assisi,
1973. 72-88. o., ahol az egész témát erőteljesen
a szöveghez és a biblikus forrásokhoz ragaszkodva vizsgáljuk.
Az exegéták közötti nézeteltérések
főként a gyermekkor evangéliumainak műfajával
kapcsolatos félreértésekből erednek. Egyesek
a szöveg történeti jelentését hangsúlyozzák,
mások inkább ennek teológiai beágyazottságát
és apologetikus-pasztorális jellegét emelik ki, és
ennek megfelelően végkövetkeztetéseik is különböznek.
A hagyományos tétel mellett inkább a szövegen
kívüli érvek szólnak (a hagyomány). A
szoros értelemben vett, vagyis a gyermekkor elbeszéléseitől
(Mt 1-2; Lk 1-2) eltekintő evangéliumban ugyanis sosem történik
említés Jézus születésének körülményeiről.
Pál, aki az első tanú, magyarázat nélkül
azt állítja, hogy Jézus «asszonytól született»
(Gal 4,4). János, az utolsó evangélista hasonlóképpen
nyilatkozik. Jóllehet egyes atyák a Jn 1,13 kijelentését
egyes számúnak olvasták («aki nem a test akaratából
született»), János a 6,42-ben így nevezteti Jézust:
«József fia, akinek ismerjük apját és anyját».
Máté, aki az 1,18-ban szemmel láthatóan a szűzi
fogantatást állítja, a 13,55-ben Jézust az
«ács fiaként» mutatja be. Ugyanezek az ellentétek
megtalálhatók Lukácsnál is az 1, 27.34 és
a 2, 33.41.43 versek között: az előbbi versek a názáreti
«szűzről» és arról az ellenvetéséről
beszélnek, hogy nem ismer férfit, az utóbbiak Máriát
és Józsefet nevezik Jézus szüleinek. Jézus
szűzi fogantatásának értelmezésében
tehát vannak megoldatlan problémák. Lehetséges,
hogy a gyermekkor evangéliumai magyarázták és
megvilágították az előbbi állításokat,
de az is előfordulhat, hogy jámbor megfontolások bővítették
és módosították az eredeti adatokat, mint ahogyan
ezt a korabeli szerzőknél (az apokrifek íróinál)
látjuk.
[19]
Vö. R. Pesch, Der Gottessohn im matthäischen Evangeliumprolog
(Mt 1-2). Beobachtungen zu den Zitationsformeln der Reflexionszitate,
in B 48 (1967), 395-420. o.
[20]
Az ilyen értelmű válasz értékeléséhez
ld.: A. Voegtle, Mt 1, 25 und die Virginitas B. M. Virginis post partum,
in TQ 147 (1967), 28-39. o.
[21]
F. Salvoni cikke összefoglalja az ezzel kapcsolatos érveket:
RicBiblRel 14 (1969), Finché non abbia partorito un figlio
(11-43. o.). Ezt követi egy másik írás: La
verginità di Maria oggi, uo. 21 (1976), 21-35. «Ahhoz,
hogy Máté ne csupán a Jézus születését
megelőző időszakra korlátozza a házastársi
kapcsolatok hiányát, ahhoz hasonló kifejezést
kellett volna használnia, mint amelyet Judit könyvében
találunk. Itt azt olvassuk, hogy első férje halála
után 'egyetlen férfit sem ismert meg életének
napjaiban' (16,22)» (id. cikk, 39. o.). A Mt 1,25 azt akarja bemutatni,
hogy József hogyan viselkedett a gyermek születéséig,
éspedig az Iz 4,14 próféciájával összhangban.
«Miután ugyanis azt mondotta, hogy József magához
vette jegyesét, Máriát, logikus lett volna arra következtetni,
hogy feleségeként bánt vele. Máté ezért
kiigazítja ezt a gondolatot, és azt mondja, hogy valójában
nem érintette őt egészen Jézus születéséig»
(uo. 40. o.). A születés után azonban kapcsolatuk a
szokványos mederbe tért. «Ha Máté meg
lett volna győződve arról, hogy Mária örökre
szűz maradt, nem használt volna ilyen kétértelmű,
sőt kompromittáló kifejezést» (uo. 41.
o.). «Mária örök szüzessége, amelyet
sokan állítanak, olyan biblikus problémát jelent,
amely egyáltalán nem közömbös, hiszen ellentétben
áll világos újszövetségi megnyilvánulásokkal.
Ez az állítás valójában arra kötelezi
a hívőt, hogy olyan pontos értelmet tulajdonítson
a Máténál található 'addig, amíg'
kifejezésnek, amely sehol másutt nem található
meg a Szentírásban, és ezt minden biztos alapot nélkülöző
kivételnek tekinti» (uo. 43. o.). Ehhez hasonlóan vélekedik
W. Grundmann is: vö. Das Evangelium nach Matthäus, Berlin,
1968., 71. o. Kétségtelen, hogy azokban az esetekben, amelyekben
a kifejezés a halált tekinti határnak, nem feltételez
rákövetkező változást. Jób mindaddig
nem fog álnokságot szólni, amíg csak lélegzik
(27, 2-3). Vö. 2 Sám 6,23; 20,3; 2 Kir 7,3; 15,5; Zsolt 112,8;
1 Mak 5,54 stb. Vannak azonban olyan szövegek is, amelyek feltételezik
a rákövetkező változást. Antiokhosz Epiphanésznak
csak «addig lesz sikere, míg véget nem ér az
(isteni) harag» (Dán 11,36). Ruth arra kap felszólítást,
hogy maradjon, «míg csak be nem fejezik az aratást»
(2,21). Gad és Rúben törzse részt vesz Kánaán
meghódításában, 'míg' testvéreiket
be nem juttatják az elfoglalt területre (Szám 32,17).
József Egyiptomban maradt «Heródes haláláig»
(Mt 2, 13.15). Vö. Ter 24,33; Mt 14,22; Lk 1,80; ApCsel 23, 12.14.21.
Hasonló módon vélekedik R. E. Brown is: i. m., 164-165.
o. A probléma áttekintéséhez hasznos lehet
M. M. Herranz írásának tanulmányozása:
Substrato arameo en el relato de la Anunciación a José;
I: «Inventa est in utero habens de Spiritu Sancto» (Mt 1,18);
II: «Et non cognoscebat eam donec peperit Filium» (Mt 1,25),
in EstBibl 38 (1979), 35-55.; 237-268.
[22]
A Jeruzsálemi Biblia javaslata («anélkül, hogy
megismerte volna őt»), amellyel a CEI (az Itáliai Ökumenikus
Központ) készítette fordítás is egyetért,
a heosz hou kifejezésnek nem időbelileg korlátozó,
hanem megengedő értelmet ad: 'jóllehet; ennek ellenére'.
Eszerint az evangélista itt József jelenlétének
és missziójának igazolásán fáradozik,
és nem Mária szüzességéről beszél,
amire a 18.22.23 versek világos állításai után
már szükségtelen volna visszatérni. Rendkívüli
tény az is, hogy a messiás József 'fia', jóllehet
nem volt része foganásában. József a gyermek
atyja, 'anélkül', hogy kapcsolata lett volna a gyermek anyjával.
A heosz hou feltehetően az arám 'ad di,' téves
fordítása, amely megengedő és nem időhatározói
mondatot vezet be azzal a céllal, hogy a figyelmet a beszéd
fő témájára irányítsa. Amint
ezt a Dán 2, 34; 7, 4.9.11 szövegei sugallják, e kifejezést
itt is az 'íme' felkiáltással lehetne fordítani.
Ezt a tételt - jóllehet a tudósok nem fogadják
el egyöntetűen, mert a Mt 1-2 arám alapja bizonytalan
- A. Krämer terjesztette elő: Menschwerdung, id. cikk,
főként 37-40. o.
| Tartalomjegyzék |
| Bibliográfia |
| Előző oldal |
| Következő oldal |