(Mk 4,24; Lk 6, 37-42)

1. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.
2. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal
ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek,
nektek is olyannal mérnek.
3. Miért nézed a szálkát testvéred szemében,
a magad szemében pedig miért nem
veszed észre még a gerendát sem?
4. Vagy hogyan mondhatod akkor
testvérednek: Hadd vegyem ki szemedből
a szálkát! - mikor a magad szemében
ott a gerenda.
5. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből
a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni
ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből
a szálkát.

A hetedik fejezet olyan, mintha a hegyi beszéd függeléke volna: különféle buzdítások gyűjteménye, amelyeket valamiféle tartalmi egység kapcsol össze.^[1] Az első részt (1-12. v.) a szeretet (1-5.12. v.), az Istenbe vetett bizalom, az imádság (7-11. v.) és a pasztorális diszkréció (6. v.) témája uralja.

A 7, 1-5 részlete a vakmerő ítélet bírálatát tartalmazza (1-2. v.): az embertárs alaptalan és így hamis megítélése helyett önkritikára szólít (3-5. v.). Jézus teológiai szempontból azzal indokolja a mások erkölcsi cselekvésmódja felett mondott ítélet helytelenségét, hogy ezzel megsértjük Isten felségjogait. Ezt azonban azzal a gyakorlati megfontolással is kiegészíti, hogy a másokat megítélő ember kockázatos lépésre vállalkozik (1. v.): ha valaki szigorú ítéletet hoz, ezzel azt sugallja, hogy Isten is hasonló mércét alkalmazzon vele szemben. Az embertárs felett kimondott kárhoztató ítélet tehát nemcsak visszaélés, hanem veszélyes cselekedet is: bármikor sor kerülhet ugyanis a megtorlás törvényének alkalmazására (vö. Mt 18,32).

A keresztény erkölcs a szeretetre és nem a félelemre épül. Az evangéliumi igehirdetők azonban nem tudtak lemondani arról, hogy adott esetben megfélemlítéshez is folyamodjanak. Amikor a meggyőzés kevésnek bizonyul, a hívő észre térítése érdekében újra és újra felmutatják az ítélő Isten képét.

Az embertárs műve feletti ítélet gyakorta annak a következménye, hogy a másik a mienktől eltérő véleménnyel, látásmóddal és felfogással rendelkezik. Az általános erkölcsi (és nem csupán a zsidó) törvények korszakoktól és népcsoportoktól függően sajátos szokásokban fogalmazódnak meg. A természetjog, amelyre a kódexek gyakorta hivatkoznak, az esetek többségében filozófiai absztrakció. A valóság sokkal rejtélyesebb, mint amilyennek az ember hiszi vagy gondolja. Máté nem említi kifejezetten ezeket az indokokat, de valószínűleg nem állnak távol elgondolásától. A másik ember tettére vonatkozó ítélet vagy értékelés mindig a látszatra épül, és nem számol a cselekvő belső helyzetével. Ezért az ilyen ítélet felszínes, alaptalan és méltánytalan. Gyakorlati téren visszatérnek a bölcsességi és illendőségi érvek, amelyek azt javallják, hogy az ember tartózkodjék a könnyelmű ítéletektől. Ha ugyanis ilyesmit tesz, ez azzal a veszéllyel jár, hogy saját fogyatékosságait is kimutatja, amelyek nem kisebbek, mint a 'testvér' hibái, s így saját romlottságáról is tanúságot tesz.^[2]

Azt, hogy az ilyesfajta megítélésekkel az ember milyen hibát követ el, a gerenda és szálka metaforája világítja meg, amelynek megfelelőjét a két adósról szóló példázatban (18,23 kk.) látjuk. A két szöveg nem csupán az elhangzott ítéletek bizonytalanságára világít rá, hanem arra is, hogy az ilyen ítéletek megfogalmazójuk ellentmondásos voltáról is árulkodnak. A testvért bíráló ember gyakorta megfeledkezik arról, hogy a rossz elleni lelkes harcát önmagával szembeni tárgyilagos kritikával kellene kezdenie.

Az evangélista szigorúan ítél, és a végén a rossz 'bírákat' 'képmutatóknak' nevezi, akik az első evangéliumban a törvényt legjobban tisztelő, de a közösség többi tagjával szemben legkritikusabb írástudók és farizeusok (5,20; 6,1; 23, 1-36). Mindez arról árulkodik, hogy Máté közösségétől sem volt idegen a megszólás gyakorlata. Úgy látszik, hogy a szigorúság és a lelkesedés közönyössé tette a lelkeket ahelyett, hogy az együttérzés és az irgalom sajátosan keresztény erényeit keltette volna életre bennük. A példázatban szereplő farizeus nemcsak jámborságával és törvénytiszteletével dicsekszik, hanem kötelességének érzi a vámos, vagyis a gonosz, a rabló és a házasságtörő emberek (Lk 18, 11-12) becsmérlését is. A Máté által kárhoztatott farizeizmus Jézus ellenfeleinek jellemzője, de követői fellelhetők a keresztény közösségben, a 'testvérek' között is (3.4.3. v.).

6. Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent,
gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé,
nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd
megfordulva széttépjenek titeket.

A szöveg pasztorális módszertani elvet fogalmaz meg. Jelentése nyilvánvaló, de a benne szereplő képek nem világosak. Önmagában véve szent dolog (to hagion) a szent adomány, az áldozati állatok húsa, a felajánlott kenyér stb.^[3] Érthetetlen azonban, hogy ha ezeket a kutyák elé vetik, miért váltanának ki bennük dühöt. Hasonlóképpen nehéz magyarázni a szöveg második részében az ételt helyettesítő gyöngyök szerepét. Logikusabb volna, ha a szöveg második fele is élelemről beszélne, vagy az első rész is ékszereket említene. Valószínű, hogy e következetlenség oka az eredeti arám szöveg helytelen fordításában keresendő. Az «ami szent» kifejezésnek megfelelő (qadissah) szóban ugyanolyan mássalhangzók szerepelnek, mint a qedasha (gyűrű, fülbevaló, függő) kifejezésben. Tekintettel arra, hogy a szavakat magánhangzók nélkül írták le, egyik helyett a másikat is lehetett olvasni. Azt sem zárhatjuk ki, hogy magának a qadissah szónak kétféle jelentése volt: szent dolog és gyöngy.^[4] Ha valóban ez a helyzet, Jézus azt tanácsolja, hogy ne próbáljunk értékes láncocskákat, nyakékeket a kutyák nyakára helyezni, mert megeshet, hogy ezek miután sikertelen kísérleteket tettek az ékszerek elérésére vagy leharapására, végül azzal fordulnak szembe, aki ezeket rájuk helyezte.

A második rész hasonlóképpen meglepő dologról beszél: hiszen ki az, aki gyöngyöket vetne sertések elé? Valószínűleg ebben az esetben is az eredeti szöveg pontatlan fordításáról van szó. A görög emproszthen elöljárószónak megfelelő arám kifejezés, nemcsak azt jelenti, hogy 'elé', hanem az 'orrot' is. Az 'adni' vagy a 'vetni' ige pedig egyenértékű lehet a 'függeszteni' vagy 'díszíteni'^[5] kifejezésekkel is. E nyelvi alapon a kijelentés inkább összhangban áll a fent kifejtett értelmezéssel. Mint ahogyan nem tanácsos láncocskákat rakni a kutyák nyakába, az sem bölcs dolog, ha gyöngyökkel díszítjük egyes állatok pofáját (vö. Péld 11,22). Jézus mondanivalója mindkét esetben ugyanaz. Azt ajánlja, hogy az evangéliumi üzenet hirdetésében diszkrécióval kell élni. A két kép az evangélium hirdetőinek oktalanságát, kapkodását és igehirdetésük gyászos eredményeit jelképezi: hallgatóik a megtérés helyett lábbal tiporják, illetve támadják az új tanítást. Az evangélista nem arra utal, hogy a zsidóság vagy a pogány világ hogyan fogadta a kereszténységet, hanem sokkal általánosabb, minden időkre szóló helyzetet tart szem előtt. A logion mérsékletre, józan belátásra és óvatosságra int. Ahhoz, hogy ne az ellenkező hatást váltsa ki, az evangéliumot nem szabad erőszakkal terjeszteni. Megtörténhet ugyanis, hogy az emberek ragaszkodás helyett gúnnyal vagy becsmérléssel válaszolnak. A keresztény üzenet eszmei szempontból legyőzhetetlen. Mégis azt kell mondanunk, hogy történetileg olyan valóság, amelyet könnyen elutasítanak. Ezért nem helyes dolog, ha oktalanul támadások célpontjává tesszük. Jézus nem az evangélium tartalmának szab korlátokat, hanem hirdetési módjának, illetve az ezt terjesztő embereknek. Mondása nem sugall túlzó békülékenységet, de a fanatizmust sem ajánlja.^[6]

(Lk 11, 9-13)

7. Kérjetek és adatik nektek, keressetek, és
találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.
8. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a
zörgetőnek megnyittatik.
9. Ugyan ki az közöttetek, aki ha kenyeret kér
a fia, követ ad neki,
10. vagy ha halat kér, kígyót ad neki?
11. Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó
ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel
inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak,
akik kérik tőle!

A szöveg a kérő imádság szívhez szóló apológiája. A keresztény élet és az apostoli szolgálat nehézségeit azáltal lehet legyőzni, hogy az ember bizalommal Istenhez folyamodik. Az erre való felszólítás három egymást követő igében (7-8. v.) és példázat jellegű magyarázatban (9-11. v.) fogalmazódik meg. A háromszori ismétlés abszolút felsőfokkal egyenértékű.^[7] Az embernek kérnie, keresnie és zörgetnie kell, azaz minden lehetőséget meg kell ragadnia Isten akaratának megindítására és hajlítására. A 'kérés' a birtokhoz jutás legegyszerűbb és legkényelmesebb módja: az ember csak kinyújtja kezét, aztán a belé helyezett ajándékkal együtt visszahúzza. Ez az elgondolás gyakorta szerepel az Ó- és az Újszövetségben, de mindenféle más vallási irodalom szövegeiben is. Az ember mindenkor hitt abban, hogy megfelelő ajánlás esetén elnyerheti az istenség jóindulatát. Nehéz volna megmondani, hogy ennek a feltevésnek mennyi valóságtartalma van, és mi tekintendő benne az (Istent keleti egyeduralkodóhoz hasonlító) antropomorfizálás gyümölcsének. Az evangélista új igével is megerősíti felszólítását: 'keresni' annyi, mint a megkívánt valóság birtoklására törekedni és irányulni. Máté szerint e törekvésben mindennel szemben előnyt élvez az Isten országa és mindaz, ami ezzel jár (az ő igazsága: 6,33). A keresni ige elsősorban nem elméleti vagy teológiai, hanem etikai jelentéssel rendelkezik. Az embernek nem valamiféle nyomozást kell végrehajtania, hanem arra törekednie, hogy közösséget teremtve Istennel az ő értékrendjéhez igazodjék. Isten jelen van, mielőtt valaki keresné őt, és már előterjesztésük előtt is ismeri teremtményének kéréseit (6, 8.25-34), ám ahhoz, hogy az ember felfedezhesse e jelenvalóságot, keresnie kell őt (vö. Jer 29, 13-14; Iz 55, 6-9). Az evangélista azt akarja mindenki szívébe vésni, hogy a keresés nemcsak érdeklődést, hanem szeretetet és Istenbe vetett bizalmat is jelent. Máténak szemmel láthatóan nincsenek kétségei az ima hatékonyságát illetően: a kérés egyenértékű a birtoklással, a keresés pedig a megtalálással. Tekintettel arra, hogy e tanítás a hitszónok nyelvén fogalmazódik meg, nem szabad túlzottan szó szerint értelmeznünk: adott esetben ugyanis a legsürgetőbb kérések és a legnagyobb bizalommal áthatott keresések is válasz vagy eredmény nélkül maradnak. Kétségtelen, hogy Jézus kérésre buzdít; később azonban arra emlékeztet, hogy az embernek mindenekelőtt a mennyei Atya akaratát kell teljesítenie (vö. 7,22), és az is bizonyos, hogy a talentumokról szóló példázatban büntetést kap az, aki nem kamatoztatta ajándékát (25, 25-27).

Ha felszínesen olvassuk az ilyesfajta szövegeket, ez azzal a veszéllyel jár, hogy félreértjük jelentésüket: arra a helytelen gondolatra jutunk, hogy a teremtés és az üdvösség rendjében fellelhető hiányosságok azért vannak, mert nem fordítottunk kellő figyelmet a könnyű és kényelmes megvalósítási eszköznek tekintett kérő imára. Az imádságban szerzett tapasztalat értéke tagadhatatlan, de nem azért mert az ima mágikus módon megoldja az embert gyötrő problémákat,^[8] hanem azért, mert a hívőt segíti abban, hogy kapcsolatban maradhasson Istennel, figyelhessen szavára és követni tudja az ő Lelkének sugallatait. A 'zörgetni'^[9] ige teszi nyilvánvalóvá, hogy az Istenhez forduló kérések akadályokba ütköznek. Az ember ugyanis akkor zörget, amikor zárt ajtókra talál. E kép másutt is visszatér Máténál.^[10]

Az imádság ilyesfajta hatékonyságának feltétele elsősorban nem az ember hite, hanem az Isten jósága. A perikopa második része éppen ezt a gondolatot világítja meg (9-11. v.). Ha a hétköznapokban az ember közismert rosszasága és keményszívűsége ellenére is tud jót tenni azokkal, akik ezt kérik tőle, mennyivel inkább meg fogja ezt tenni Isten (Lk 11, 9-13). Máté a legjellemzőbb esetet említi példaként: a családapa nem tagadja meg fiától az élethez szükséges eszközöket, és még kevésbé ad neki ártalmas vagy kárt okozó dolgokat élelem (követ kenyér vagy kígyót hal) helyett.^[11] Ha ezek a képtelenségek az emberek között (és az emberi hibák ellenére) nem fordulnak elő, még kevésbé szabad ilyesmiket gondolnunk Istennel kapcsolatban. Ő sokkalta jobb, mint akármelyik atya, sőt, valójában ő az égi Atya, aki minden jót megad azoknak, akik ezt tőle kérik. Bármilyen nagy is az emberi gonoszság, a családi kötelékeket általában nem rombolja le. Még kevésbé szabad feltételeznünk, hogy Isten majd keményen vagy közönyösen viselkedik, hiszen az ő atyai jóságához nem férkőzhet árnyék. Mindaz, ami a földi atya és fia viszonylatában érvényes, összehasonlíthatatlanul tökéletesebben valósul meg Isten és a hozzá fohászkodó ember kapcsolatában. Ezzel a beszéd visszakanyarodik a korábban érintett témához: «Keressétek először Isten országát és az ő igazságát» (6,33), és minden más ráadásul megadatik nektek. A 'keresni' szó ebben az esetben is mélyebb jelentéssel rendelkezik: Istentől elsősorban az ország javait kell kérni, és csak másodlagosan az élethez szükséges dolgokat.^[12]

(Lk 6,31)

12. Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek
cselekedjenek, ti is ugyanezt cselekedjétek velük,
mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.

Az emberi kapcsolatokat érintő úgynevezett 'aranyszabály' a természeti törvény egyik elvét eleveníti fel, amelyet ehhez hasonló megfogalmazásban több nép irodalmában,^[13] az Ószövetségben^[14] és a zsidó írásokban^[15] is fellelhetünk.

Az embernek az a benyomása, hogy a szöveg ebben a környezetben nincs a helyén. Csakhogy e részletet a hegyi beszéd egészéhez kell kapcsolni, és nem a közvetlenül előtte szereplő témához. E 'szabály' ugyanis a törvény és a próféták tökéletessé tételére, vagyis arra az elvre utal, amely Máté evangéliumának első részét uralja (vö. 5,17). Jézus azt állítja, hogy az új üdvrend és szövetség végső beteljesülése a felebarát iránti szeretet tökéletességében áll.

A tanítás megfogalmazása azt a benyomást keltheti, hogy enyhíti a szeretet parancsának szigorú törvényét, amennyiben alárendeltségi viszonyba hozza vagy összekapcsolja az ezt gyakorló ember javával. E személyre vonatkoztatás azonban nem alárendelés, hanem a szeretet határának mértéke. Az önmagunk javát akaró önző szeretet a felebarát iránti szeretet legtágabb és legbiztosabb mércéje. Ez a buzdítás valójában csak elővételezi azt, amit Jézus később mond: «Szeresd felebarátodat, mint önmagadat» (vö. 19,19; 22,39). Sőt, amennyiben az embertárs érdekeit teszi az első helyre, arra buzdít, hogy mások javát részesítsük előnyben a magunkéval szemben.

A szeretet elsőbbségének elvét Jézus egyre erőteljesebben hangoztatja tanításában, az evangélisták pedig a legnagyobb gonddal és megfelelő hangsúllyal igyekeznek megemlékezni erről. Az evangéliumi tanítás egésze a másik embernek nyújtott szolgálat követelményében foglalódik össze, amelyet saját javunk feláldozásával vagy hátrányunkra is el kell végeznünk, mert a másik ember valódi testvérünk. A hangsúly a 'cselekedni' igére helyeződik, a szöveg tehát konkrét, tettekben megnyilvánuló szeretetet sürget. Lehet, hogy egyes evangéliumi üzenetek rejtélyesek az ember számára, de a szeretetre vonatkozó tanítás egyértelmű. Emberségünket egyedül, azaz másoktól eltekintve nem tudjuk megvalósítani. Isten sem egyedeket akar, hanem népet vagy közösséget. Ezért mindegyikünknek másokkal együttműködve (a szükséges segítséget megadván és elfogadván) kell haladnia útján. Ha az ember elszigeteli önmagát vagy bezárkózik, ez azt jelenti, hogy elveti az isteni elgondolást, és az ő terve ellenében cselekszik. A keresztény szeretet több, mint a rászorulók és a gyengék iránt tanúsított egyszerű megértés vagy jóindulat. Lényege abban áll, hogy a másikat magamhoz hasonlónak, létem kiegészítő valóságának tekintem. Ezért a legnagyobb bűn az énközpontúság, az első erényes tett pedig a szociális vagy közösségi elköteleződés.

(Lk 13,24)

13. Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a
kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba
visz, és sokan vannak, akik azon járnak.
14. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út,
amely az életre visz, és kevesen vannak, akik
azt megtalálják.

A hegyi beszéd hosszú intelemmel fejeződik be (13-27. v.), amelyben a szerző korábban is alkalmazott (vö. 5, 20.30; 6, 1.24) szigorú hangvételű kijelentéseket tesz.

Az az életeszmény, amelyet az evangélista a hegyi 'beszédben' körvonalazott, nem valamiféle akadémikus értekezés, hanem halasztást nem tűrő feladat. Kétségtelenül fontos a beszédben rejlő üzenet megértése, de fontosabb ennél a benne megfogalmazott felhívás valóra váltása. Jézus nem arra törekedett, hogy (a különféle iskolák vezetőihez vagy a filozófusokhoz hasonlóan) a helyes gondolkodásra oktassa az embereket, hanem a helyes cselekvésre. Tanításában kétségtelen jelen van a bölcs gondolkodásmód is, de csupán a helyes 'cselekvés'^[16] előfeltételeként.

A tettek számítanak és nem a szavak. Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy az ember úgy gondolkodik vagy beszél, mint Krisztus, hanem hogy hozzá hasonló módon cselekszik.^[17] A hegyi beszéd utolsó részében, amelyben a pasztorális megfontolások túlsúlyba kerülnek a didaktikai vagy katekétikai törekvésekkel szemben, Máté újra hangsúlyozza ezt a gondolatot.

Krisztus valódi tanítványának arculata jobban kirajzolódik, ha szembeállítják a hamis tanítvány alakjával. Kétféle viselkedésmód létezik (a két út: 13-14. v.), a jámborságnak vagy a vallásosságnak kétféle formája lehetséges (a két fa: 15-20. és 21-23. v.), mint ahogy kétféle módon lehet 'építeni' is (24-27. v.).

A kereszténynek egyiket követnie kell, a másiktól pedig távol kell tartania magát, mert egyébként kizárják az országból (13.19.23.27. v.). Az erőteljesen fenyegető hangvétel újra sejteti, hogy milyen kritikus helyzetben vannak a keresztény közösségek a század utolsó évtizedeiben. A gazdagság és az evilági örömök hajhászása (13-14. v.), a törtetés (15-20. v.), a formalizmus (21-23. v.) és a felszínesség (24-27. v.) szemmel láthatóan nem áll olyan távol tőlük, mint amilyen távolságban lennie kellene. Valószínűleg túlzott lelkesedéssel fogadták a keresztény üzenet egészét, ám idővel ez a kezdeti lelkesedés alábbhagyott. Elképzelhető, hogy a lanyhulás első jeleit mutató közösséget újra szembesíteni kellett súlyos etikai és lelki kötelezettségeivel. Ez az intelem jellegű buzdítás egyben gyakorlatias záradékát is alkotja az evangélium első, didaktikai részének.

Az ország nehezen elérhető cél, különösen ha ahhoz viszonyítjuk, hogy az ember milyen könnyen el tudja véteni a hozzá vezető utat. Jézus ezt a tanítást olyan képpel világítja meg, amely valamennyi nép irodalmában fellelhető^[18] (s ezt a többé-kevésbé általános jelentéssel ruházza fel). Az 'út', az 'útonjárás' az ember erkölcsi magatartásának szimbóluma. Ezért beszélnek a Bibliában és a zsidó írásokban az «élet és a halál útján járásról», a «világosság és a sötétség ösvényéről», illetve később a tökéletesség útjáról. A jelenlegi szövegben az 'élet útja' a hegyi beszéd, illetve a normának és életforrásnak tekintett evangélium gyakorlati elfogadása. A 'kapu' képe (amely jelentésében hasonlít az útéhoz) valamilyen épületre vagy egész városra utal. Az ország nyitott mindenki számára, de nem mindenki képes rátalálni útjára vagy átlépni küszöbén. Jézus buzdítása éppen ehhez a témához kapcsolódik: lépjetek be a szoros kapun, és haladjatok a keskeny úton! E (lépjetek be!) felszólítás a hangsúlyt a belépés sürgős voltára és a felülmúlandó nehézségekre helyezi. A 'szoros kapu' és a 'keskeny út' jelzi, hogy nehézségekkel, kényelmetlenséggel és fáradozással járó előrehaladásról van szó. A szűkösség a hegyi beszéd elfogadásával együtt járó lemondásokat és áldozatokat jelképezi: a keresztény élethivatáshoz kapcsolódó keresztekre és megpróbáltatásokra utal.

A szoros kapu egyéb követelményeket is támaszt. Ami alacsony és szűk, nem csupán kényelmetlen, hanem kevéssé feltűnő, illetve nem nyilvánvaló. Ha a kapu szoros, ez azzal a kockázattal is jár, hogy az ember nem veszi észre. Ezért felfedezéséhez az evilági gondokat és törekvéseket háttérbe szorító elköteleződés és bátorság is szükségeltetik. A 'keresés' a keresztény üzenethez ragaszkodni akarás őszinteségének tanújele. Az országba való belépéshez olyan személyes döntést kell hozni, amely teljességgel eltér az emberek általános irányvételétől. A kényelmes és tágas úton 'gondtalanul' haladó névtelen tömeggel ellentétben a keresztény ember rejtett ösvényen jár, amelyet nem szegélyez pompa és dicsőség. A keresztény választás alapvető és módszertani elköteleződést jelent, amely igénybe veszi az ember egészét (minden erejét és valamennyi képességét).

A szövegnek a kezdetek közösségeivel kapcsolatos utalásai, valamint az üdvösség jövőre vonatkozó előrejelzései, nem túlzottan szívderítőek. «Sokan» (polloi) vannak, akik a pusztulás útján járnak, és csak «kevesek» (oligoi) haladnak az ellenkező irányban. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy itt nem történeti vagy teológiai, hanem intelem jellegű és szándékosan dramatizált beszédmóddal állunk szemben. A szerző inkább a hívők buzgalmának felkeltése érdekében folyamodik a prófétai igehirdetés (Isten igazságosságát és haragját bemutató) szokványos sémájához, és nem azért, hogy valamiféle ténymegállapító tanítást közöljön. A bibliai ember gyakorta emlegeti Isten igazságosságát, de téved, amikor ezt emberi mércék alapján gondolja el. Jézus azt állította, hogy Isten mindenkor jóindulattal viseltetik gyermekei iránt, függetlenül attól, hogy ezek jók vagy rosszak (5,45). A jelenlegi szövegben megmutatkozó szigorúsága nincs összhangban az Újszövetség központi üzenetével. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért beszélne az emberek, illetve (ha a tanítás természetét figyelembe vesszük) a hívők tömeges pusztulásáról. Bizonyos, hogy a rossz valóságát nem szabad lebecsülni, de azt sem szabad gondolni, hogy túlsúlyba kerül a jóval szemben. Tekintettel arra, hogy félreértésekre ad okot, a «sokakról» és a «kevesekről» (vö. Lk 11,23) hallgatnunk kellene, vagy sokkal óvatosabban kellene beszélnünk.^[19]

(Lk 6, 43-44)

15. Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik
juhok ruhájában jönnek hozzátok, de
belül ragadozó farkasok.
16. Gyümölcseikről ismeritek meg őket.
Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy
bogáncskóróról fügét?
17. Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem,
a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.
18. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt,
rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt.
19. Amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt,
azt kivágják és tűzre vetik.
20. Tehát, gyümölcseikről ismeritek meg őket.

Az evangélium fáradságos utat követel az embertől (13-14. v.). Mindig akadnak azonban olyanok, akik az üzenetet eltorzítják, hogy az utat könnyűvé 'tehessék' (15-20. v.). Az ilyen készséges és engedékeny prédikátorok sosem hiányoztak az üdvtörténet döntő fordulóinál. Különösen a végső időszak beköszöntével fognak feltűnni, amely e jelenség előfordulásaiban és torzulásaiban egyaránt bővelkedni fog.^[20] A próféták Isten akaratának tolmácsai, de amikor megbízás nélkül beszélnek, vagy ami rosszabb, ha a Krisztusétól, az Isten által a minden idők emberéhez küldött valódi prófétáétól eltérő tanítást képviselnek, felforgató tevékenységet végeznek. A hamis próféták vagy (vándorló prédikátorként) kívülről jönnek, vagy a közösségen belül támadnak. Nem rendelkeznek valódi karizmával, külső magatartásukkal mégis ezt színlelik. Annak érdekében, hogy zavartalanul a tömegbe vegyülhessenek, úgy öltöznek, illetve viselkednek, mint a bárányok, valójában azonban farkasok, amelyek orvul behatoltak a juhok közé, hogy szétszórják és elpusztítsák a nyájat (15. v.).

Jézus és az evangélista azon fáradozik, hogy óvjon a közösségi élet megzavaróitól, azaz az újdonságokat és a könnyű utat hirdető prédikátoroktól. A karizmaticizmust és a lelki kalandorságot ismételten kárhoztató apostoli egyház különféle támpontokat adott a valódi és hamis prófécia megkülönböztetése céljából.^[21] Máté gyakorlati kritériumot kínál: azt kell megvizsgálni, hogy e próféták milyen életet élnek. «Gyümölcseikről ismeritek meg őket», vagyis nem az igehirdetésükből levont következtetések alapján, amelyek adott esetben jók is lehetnek, hanem abból, hogy ez a prédikáció milyen gyümölcsöt terem az életükben. Ha ezek a személyek egyenes emberek, azaz meggyőződéssel vallják az általuk hirdetett igazságot, akkor ennek mindenekelőtt jótetteikben kell megnyilvánulnia. A gyümölcsök mutatják meg a növény természetét, és így (a metafora értelmében) a prédikátor egyenes vagy hamis voltát is. Ezt az elvet, amelyet már a Keresztelő is alkalmazott a farizeusok helytelen magatartásának megbélyegzésére (3,10), Jézus később újra előveszi ellenfeleinek cáfolata céljából (12,33). Az evangélistának a hamis keresztények és a hamis próféták felett (20. v.) kimondott ítélete végérvényes. A tűz, amelyre a terméketlen fákat vetik, utalás a gehennára, az örök kárhozat szimbólumára (19. v.).

Az evangélium írásának idején Krisztus tanításának első hamisítói (kívülről beszüremkedve vagy belülről támadva) már jelen vannak a közösségben. A beszéd vitatkozó hangneme nemcsak a Jézus ellenfeleivel (a farizeusokkal és a szadduceusokkal) szembeni ellenszenvről, hanem az egyháznak az első heretikus tanokkal kapcsolatos reakciójáról is árulkodik.

(Lk 6,46; 13, 25-27)

21. Nem mindenki megy be a mennyek országába,
aki ezt mondja nekem: «Uram, Uram», hanem
csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám
akaratát.
22. Sokan mondják majd nekem ama napon:
«Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e,
nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem
a te nevedben tettünk-e sok csodát?»
23. És akkor kijelentem nekik: «Sohasem ismertelek
titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!»

A szöveg a fáról szóló példázathoz kapcsolódik, amely Krisztus valódi és hamis tanítványát mutatja be (17. v.). Máté később majd említi még a levelekben bővelkedő, de gyümölcsöt nem hozó fügefát is (21,19). A látszat nem keverendő össze a valósággal. Belső ellentmondás jellemzi azt az embert, aki ünnepélyesen magasztalja az Úr nevét, de nem kötelezi el magát akaratának teljesítése mellett (21. v.). Ahhoz a prófétához hasonlóan, aki beszél, de nem váltja valóra, amit mond, abban tetszeleg, hogy Krisztus követője, valójában azonban csak 'sarlatán'. A szóban forgó akarat (theléma) Isten üdvözítő elgondolása, de kiterjed a hétköznapi cselekedetekre is, amelyeknek összhangban kellene lenniük e tervvel.^[22] Az isteni akarat felismerése úgy történik, hogy az ember megfigyeli, Isten minek a teljessé tételén, illetve megvalósításán fáradozik. A Biblia szerint kiváltképpen Isten műve a teremtés és az üdvözítés. Akaratának követése ezért annyit jelent, mint szorgosan és önzetlenül együttműködni egyik vagy másik művével. Az evangéliumok csak keveset beszélnek Isten teremtő tevékenységéről és arról, hogy az embernek mi a hivatása ennek kiegészítésében (de az is lehet, hogy a megfelelő módon értelmezett Isten országa fogalom ezt is tartalmazza). Ugyanakkor annál többet említik az emberi történelembe való jótékony beavatkozásait, és a hívőt arra szólítják, hogy hasonlóképpen cselekedjék. Máté azt kéri, hogy még az ellenséget is szeressük, mert így tesz a mennyei Atya is (5,44). Isten akaratának teljesítése végső fokon nem más, mint együttműködés önmagunk és embertársunk üdvösségének valóra váltásában. Isten nem akarhat mást, mint az ember teljes javát. Jézus is ezzel az alapvető és sürgető felhívással fordul tanítványaihoz. Az ékesszóló beszédek, az Úrnak címzett felkiáltások (21. v.) nem változtatnak a dolgok állásán. Nincs értékük, és még kevésbé szavatolhatják a mennyek országának elérését, vagyis az ember Istenhez jutását és az üdvösség birtoklását. Jézus és az evangélista tevékeny, munkás és elkötelezett jámborságot követel a hívőktől. A szép szavak, a jóhiszeműség és a nemes vágyak kevésnek bizonyulnak. Az üdvösségben való részesüléshez nem elegendő a széles úton s csak gondolatban haladni az ország felé, illetve időről-időre vagy akár gyakorta elismételni az Úr nevét (vö. 6,9; 10,15). Az evangélista még az utolsó ítélet távlatait is felvillantja. Úgy látszik, az «ama napon» kifejezéssel egyértelműen erre szándékozik utalni.^[23] Ennek alkalmával Krisztus valódi és hamis tanítványai elkülönülnek egymástól. Nem lesz menekvés még az evangéliumi prédikátorok, vagyis azok számára sem, akik talán egész életükben Krisztust hirdették, ördögűzéseket hajtottak végre, sőt, nevében esetleg csodás gyógyításokat végeztek (22. v.). Mindez ugyanis kevés ahhoz, hogy Jézus övéinek ismerje fel őket, vagyis nem elegendő az ítélet elkerüléséhez (23. v.). A «sohasem ismertelek titeket» kijelentés keserűen hangzik azok fülében, akik földi életükben és tevékenységük folyamán ki tudja hányszor ismételték el Jézus nevét. Olyan ünnepélyes megtagadás vagy kiközösítés ez, amelyet Máté megismétel majd azokra vonatkozóan, akik nem vallották meg Jézust az emberek előtt (10,33), és a balga szüzekkel kapcsolatban is, akik nem tudták megvárni a vőlegény érkezését (25,12). Ennek az elutasításnak indoka az isteni akarat teljesítésének elmaradása. Kiváló szónokok voltak, a liturgia lelkes művelői, de nem törekedtek arra, hogy egyben annak megfelelően is éljenek, amit tisztelettel öveztek, sőt talán éppen ennek ellenkezőjét, a rosszat tették. Az evangélista «gonosztevőknek» (ergadzomenoi tén anomian) nevezi őket.

Az anomosz a törvényen kívüli, a lázadó ember.^[24] Máténak a botrányokról és a gonosztevőkről az ítélet napja jut eszébe (13, 41-42), amelyen ezeket egybegyűjtik és tűzre vetik. A példázat szerint az emberek két csoportra oszlanak: ezek egyrészt az ország fiai (13,38), a jót cselekvők, azaz Isten akaratának végrehajtói, másrészt a Sátán fiai, a botrányok okozói, vagyis a gonosztevők (41. v.). Nem nagy bűnözőkről van szó, hanem olyanokról, akik akadályozták az ország megvalósulását és terjedését. A botrányok nem bűntények, hanem az isteni terv megvalósulását akadályozó események (vö. Mt 16,23). Ezek mindig az ellenféltől jönnek, aki kiváltképpen az anomia embere, azaz törvénytipró (vö. 2 Tessz 2,3).

Máté felülvizsgálja közösségét, és olyan tagokat is talál ebben, akik nem méltók az általuk viselt névre. Ezeket korábban már ítélkezőknek, zúgolódóknak (1. v.), képmutatóknak (5. v.), hamis prófétáknak (15. v.) vagy terméketlen gyümölcsfáknak (20. v.) nevezte. A végén e rossz és botrányt okozó magatartásformákat közös névvel illeti, és gonosznak, sőt sátáninak mondja. Mindazok, akik így viselkednek, inkább az ellenség oldalán állnak, és nem Krisztus tanítványaihoz tartoznak: úgy beszélnek, mintha keresztények lennének, szent rítusokat és szertartásokat végeznek, de az ördög fiaiként cselekszenek, mert hamis, következetlen és igaztalan magatartásukkal akadályozzák a közösségi szeretetet (vö. 24,12), és veszélyeztetik az egyszerű emberek hitét (vö. 18,8). Ezek a csupán látszólag keresztény emberek egy napon lelepleződnek és ítélet alá kerülnek. Jobb volna, ha ezt megelőzően megítélnék önmagukat, és időben hátat fordítanának a rossz, tágas és széles, de pusztulásba vezető útnak (13. v.), amelyre rátévedtek és még megfelelő időben visszatérnének az életre vezető helyes ösvényre (14. v.).

E tanítás nem történeti vagy teológiai tényközlés, hanem pasztorális intelem. Az evangélista túlzásokba bocsátkozik, hogy hatástalanítsa a tunyaság, a lelki közöny és a lanyhulás veszélyét, amely a harmadik nemzedék keresztényeire leselkedett. Valószínűleg nem saját egyházának konkrét helyzetét rajzolja meg. Egy-egy közösség életének eseményeit vagy lelkiségi fokát egyébként sem lehet pásztorának igehirdetése vagy 'körlevelei' alapján rekonstruálni. A prédikátorok (közéjük értve az evangéliumi igehirdetőket is) általában arra törekszenek, hogy a vigasztalás emberei helyett ostorozó prófétákként jelenjenek meg. Az állításaikkal kapcsolatos fenntartások különösen is jogosak és indokoltak abban az esetben, amikor büntetésről, illetve megmásíthatatlan (örök) kárhoztatásról beszélnek.

(Lk 6, 47-49)

24. Aki tehát hallja tőlem ezeket a szavakat,
és cselekszi azokat, hasonló lesz a bölcs
emberhez, aki kősziklára építette házát.
25. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek,
feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak
a háznak, de nem omlott össze, mert
kősziklára volt alapozva.
26. Aki pedig hallja tőlem ezeket a szavakat,
de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond
emberhez, aki homokra építette házát.
27. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek,
feltámadtak a szelek, és beleütköztek
abba a házba; az összeomlott, és teljesen
elpusztult.

E szöveg a keresztény élet kötelezettségeire utal, illetve támadja a lanyhulást és a kvietizmust, amely fokozatosan úrrá lett a második nemzedék hívőin. Korábban az hangzott el (21-23. v.), hogy illúziókra vagy karizmatikus önkívületi állapotokra hagyatkozás nélkül konkrét módon kell engedelmeskedni az isteni akaratnak. Az evangélista most a két (a bölcs és az ostoba) építő példázatának segítségével ugyanezt a tanítást ismétli meg.^[25] Az első szilárd fundamentumra építi házát, a második ingatag alapra. Jézus szerint a ház (és így a keresztény élet) jó fundamentuma az ő tanításának gyakorlása. Kissé fentebb az Atya akaratának 'megtételét' (poiein) kérte, most pedig a 'szavai szerinti cselekvést' (poiein). A két felhívás lényegében nem különbözik egymástól. A hegyi beszédben (vagy az apostoli katekézisben) elhangzott jézusi szavakat örömmel kell fogadni, és ami fontosabb, élő gyakorlattá kell tenni. A hallgatás előfeltétel, de ennél többet jelent a meghallgatott tanítás végrehajtása. Ha a keresztény ember komolyan veszi az útmutatásokat, szilárd alapra épít, és akkor nem kell félnie sem az ellenséges támadásoktól, illetve próbatételektől (amelyekben bőven volt részük az első hívőknek), sem a tanítás esetleges igazolásától (az isteni ítélettől).

Máté egyháza nem tökéletes társaság: bölcs építők mellett meggondolatlan tagjai is vannak. Az utóbbiak hallják ugyan az üzenetet, de nem törekszenek arra, hogy a tanítást komolyan valóra váltsák. Csupán felszínesen tartoznak a gyülekezethez; minthogy azonban szívükkel és értelmükkel nem ragaszkodnak hozzá, midőn ellenséges erőkkel ütköznek, rögtön összeomlanak. Hajótörésük végzetessé válhat. Az evangélista ezúttal is kemény és kérlelhetetlen végkövetkeztetéssel áll elő. Az igehirdetőt, mint általában, itt is elragadta a hév. A boldogságok, azaz a beszéd első meghirdetései és a befejező állítások nyilvánvalóan ellentétben állnak egymással.

(Mk 1,21; Lk 4,32)

28. Amikor Jézus befejezte ezeket a beszédeket,
a sokaság álmélkodott tanításán,
29. mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma
van, és nem úgy, mint az írástudóik.

Első ízben jelenik meg az a záradék, amely ezután többször szerepel még Máté írásában.^[26] Felidézi a sokaságot és a kezdetben bemutatott tanítványok alakját (5,2). Ezúttal azonban ezek nem némán állnak a mester körül, hanem magukon kívül vannak (ekplésszeszthai) a lelkesedéstől. Az, ami Jézus hallgatóit meglepi, az ő «tanítása» (didakhé), illetve az a mód, ahogyan ezt előterjeszti: «úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik». Az exegéták különféle értelmezéseket adtak a Jézus tanítását a többi mesterétől elkülönítő^[27] exouszia (hatalom) kifejezésnek. Valamennyien aláhúzzák azonban, hogy biztonsággal, tekintéllyel és felsőbbrendűségének tudatában lépett a tömeg elé. Máté szerint Jézus új Mózesként megy fel a hegyre (5,1), de mérhetetlenül eltávolodik tőle, mint ahogyan fölébe emelkedik jelenlegi követőinek is.

Jézus tanítása előadásmódjában, tartalmában és az előadó személyét illetően különbözik a többi mesterétől. A rabbik az iskolás hagyományra, az atyák tekintélyére alapozzák tanaikat. Jézus saját nevében beszél, és nem hivatkozik senkire. Tanításának szavatolására csupán az Atyához kell folyamodnia.^[28] A szöveg Jézus messiási öntudatáról árulkodik, de nehéz volna megmondani, hogy milyen mértékben kell krisztológiai megfontolásnak, illetve az üdvözítő közvetlen tapasztalatát leíró részletnek tekintenünk.

^[1]  «A 7. fejezet első része különféle buzdítások gyűjteménye, amelyekről nehéz volna megmondani, hogy milyen elgondolás alapján fűződnek egybe. Általánosságban olyan mondások társítása, amelyeket valamiféle tartalmi hasonlóság kapcsol egymáshoz, de merész dolog volna szigorú logikai összefüggést megjelölni közöttük. E fejezet a Lk 6, 37-49-re emlékeztet, amely azonban szerkesztését tekintve egyszerűbb» (G. Miegge, i. m., 245. o.).

^[2] A zsidó irodalomban is találhatók a jézusi mondáshoz hasonló szentenciák, amelyek bölcsességi indokok alapján inkább megbocsátásra sarkallnak: «Kedvezően ítélj meg minden embert, mert amint te kedvezően ítélted meg őt, Isten is kedvezően fog megítélni téged» - mondta Rabbi Jeshoua (Sabbat, 127). Az Úr egyik kortársa ezt tanította: «Ne ítéld meg embertársadat mindaddig, míg nem kerülsz olyan helyzetbe, mint amilyenben ő van» (vö. J. Bonsirven, Textes rabbiniques, id., n. 4, 16, 688, 689 stb.; A. Cohen, Il Talmud, id. 42. o.).

^[3] Vö. J. Jeremias, Matthäus 7, 6a, in Abraham unser Vater, Fest. O. Michel, Leidel-Köln, 1963., 271-275. o.

^[4] Ezt a megoldási kísérletet E. Zolli terjesztette elő (Il Nazareno, Udine, 1938., 135-147. o.); vö. G. M. Castellini, Struttura letteraria di Mt 7, 6, in RivBibl 2 (1954), 310-317.

^[5] Vö. M. Black, i. m., 147. o.; J. Jeremias, id. cikk, 273. o.

^[6] «Nem neki kell eldöntenie, hogy kinek hirdesse az evangéliumot, vagy kitől tagadja meg, de tudatában kell lennie szolgálata korlátainak» (O. Michel, in ThWb III, 1102).

^[7] Vö. I. Goma Civit, i. m., 396. o.

^[8] Vö. Mt 2, 13.20; 6, 33; 12, 43; 13, 45; 18, 12; 28, 5 stb.; vö. C. H. Kraeling, Seek and you will find, in Early Christian Origins (1961), 24-34.

^[9] Vö. Lk 12, 36; 13, 25; ApCsel 12, 13.16; Jel 3, 20.

^[10] Vö. Mt 7, 13.21; 16, 17; 23, 13; 25, 10.

^[11] A kenyér és a kő egymáshoz kapcsolása azon az alapon történt, hogy külsőleg hasonlítanak (vö. Mt 4, 3). A hal és a kígyó egymáshoz közelítésének alapja azonban nem ilyen világos. Lehetséges, hogy az összekapcsolást az motiválta, hogy mindkét állatot fel lehetett lelni a Genezáreti-tóban, vagy 'barátságosabb kígyófajtáról' (siklóról) van szó. Vö. B. Hjerl-Hansen, Le rapprochement poisson-serpent dans la prédication de Jésus, in RB 55 (1948), 180.

^[12] Vö. I. Goma Civit, i. m., 397. o.

^[13] Megtalálható Konfuciusz mondásai között (vö. Dialoghi, Milano, 1975., 86. o.), Hérodotosznál (VII, 136), Seneca írásaiban (Epist. 47, 11; 93, 25, 43) és más filozófusoknál. Vö. R. Fabris, i. m. 179-180. o.

^[14] Vö. Tób 4, 15; Sir 31, 15.

^[15] Közismert Hillel rabbi mondása, amely talán legközelebb áll az evangéliumi formulához: «Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak. Ez az egész törvény. A többi csak a magyarázata» (Sabbat, II, 5, 31a, in Strack-Billerbeck, i. m., I, 460.); Vö. A. Niessen, Gott und der Nächste im antiken Judentum, Tübingen, 1974.

^[16] A 'tenni' ige 22-szer fordul elő a hegyi beszédben, és kb. 11-szer a 7, 12-26-ig terjedő részben. A jámbor izraelita mindig vágyakozik a 'cselekvésre' (vö. Mt 19, 16), de ilyenkor többnyire a 'vallási gyakorlatokra' gondol. Jézus ezzel szemben az életvitelre utal (5, 16). G. Barbaglio (i. m., 200. o.) e perikopának a 'Helyes gyakorlat (ortopraxisz)' címet adja; J. Radermakers (Lettura pastorale del Vangelo di Matteo, Bologna, 1974., 261. o.) pedig így jellemzi: «Cselekvésre serkentő szavak».

^[17] E téma kifejtésével kapcsolatban ld.: Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 132-163. o.; La conversione della chiesa, id., 133-140. o.

^[18] Vö. J. Schmid, i. m., 187. o.

^[19] Vö. D. Hill, False Prophets and Charismatics: Structure and Interpretation in Mt 7, 15-23, in B 57 (1976), 327-348.; M. Krämer, Hütet euch von den falschen Propheten (Mt 7, 15-23; Lk 6, 43-46; Mt 12, 33-37), in B 57 (1976), 349-377.; V. Fusco, Il 'vissuto' della Chiesa in Matteo: appunti metodologici con esemplificazioni da Mt 7, 15-23, in Asprenas 27 (1980), 3-26.

^[20] Vö. Mt 24, 11.24; Mk 13, 22; ApCsel 13, 6; 2 Pét 2, 1; 1 Jn 4, 1; Jel 13, 11-17; 16, 13; 19, 20; 20, 10; 1 Tim 4, 2.

^[21] Az ősegyházban alkalmazott kritériumok: az ortodoxia (vagyis a jézusi és az apostoli tanítással való megegyezés) és a jó életvitel. Vö. Fil 1, 15; 1 Kor 9, 16; 1 Tessz 5, 21; 1 Jn 4, 1.

^[22] Vö. G. Schrenk, thelêma, in GLNT, i. m., IV. k., coll. 283-311.

^[23] Az «ama nap» kifejezés a prófétáknál az eszkatologikus korszakot jelöli. Vö. L'impostazione del discorso escatologico in S. Matteo, in BiOr 8 (1966), 185-194. o.

^[24] A Zsolt 6, 9 szerint (LXX) az anomoi az igazak ellentettjei, vagyis azok, akik Isten akarata ellenében cselekszenek. A qumráni szövegekben az anomia a hamartia (rosszaság, bűn) szinonimája (vö. 1 Q S 3, 19-21; 4, 9.17.29; 5, 2 stb.). Az igazság fiai különböznek az anomia gyermekeitől. A 2 Tessz 2, 3 az anomosz az Antikrisztus, a 2 Kor 6, 14-ben az anomia az igaz állapot (dikaioszüné) ellentéte. Vö. Tit 2, 14; Zsid 1, 9. Vö. W. Gutbrod, anomia, in GLNT, i. m. VII. k., coll. 1401-1409.; H. Giesen, i. m., 210. o. kk.

^[25] A példázat párhuzamait a rabbinikus irodalomban is megtalálhatjuk. Vö. Strack - Billerbeck, i. m., I., 409. o. Rabbi Elisha ezt kérdi: «Kihez hasonlíthatjuk azt, aki gyakorolja és sokat tanulmányozza a Tórát?» Majd így válaszol: «Olyan emberhez, aki sziklaalapra épített. Ha jön a nagy áradat, nem rendíti meg építményét. Mindaz azonban, aki nem cselekszik jót, olyasvalakihez hasonlít, aki agyagtéglákat rak le alapként, és csak ezekre helyezi a követ» (uo. 409. o.). A Pirqé Abboth-ban ezt olvashatjuk: «Kihez hasonlítsuk azt, akiben a tudás túlteng a cselekedetekkel szemben? Olyan fához hasonlít, amelynek bőségesen vannak ágai, de csak szegényes gyökérzettel rendelkezik: amikor feltámad a szél, kitépi és tovasodorja» (uo. 3, 17).

^[26] Vö. Mt 11, 1; 13, 53; 19, 1; 26, 1. Ennek párhuzamai az Ószövetségben (vö. Szám 16, 31; MTörv 31, 24; 32, 45) és a zsidó irodalomban is fellelhetők. Vö. A. Schlatter, i. m., 264. o.

^[27] Vö. R. Karpinski, Exousia. À la base de l'enseignement de Jésus et de la mission apostolique, Roma, 1968., 8. o.

^[28] Ugyanő, i. m., 6-24. o.