A nyolcadik fejezet nyitja meg a csodás tettekről szóló beszámolót, amelyekkel Jézus messiási igehirdetését kíséri (8, 1 - 9, 34). Betegekre, természeti erőkre és gonosz szellemekre gyakorolt hatásokról van szó. Az evangélista a tíz egyiptomi csapáshoz hasonlóan összesen tíz cselekedetről tesz említést, és ezzel az új törvényhozó hatalmát és tekintélyét hangsúlyozza, aki az imént hirdette meg Kafarnaum hegyéről az új törvényt.^[2]

A csodák egykor a keresztény apologetika alapjául szolgáltak. Manapság azonban sokkal törékenyebb támaszoknak mutatkoznak. Értékük csökkenését már valószínűleg János is észrevette, aki a csodákat a szinoptikusok uralkodó szóhasználatától eltérően nem erő-megnyilvánulásoknak (dünameisz), hanem jeleknek (szémeia) nevezte. Bizonyos esetekben maga Jézus is hangsúlyozza végrehajtásra váró cselekedetének 'bizonyító értékét': «hogy pedig megtudjátok» (Mt 9,6). Kétségtelen, hogy a 'csoda' végrehajtójának szokatlan adottságairól árulkodik. Az antropológusok azonban felteszik a kérdést: vajon természeti adottságokra, okkult erőkre kell-e gondolnunk, amelyek rejtett állapotban mindenkiben megvannak, de csak kevesekben válnak nyilvánvalóvá, vagy arra, hogy megbízottai és barátai közvetítésével Isten rendkívüli módon valóban beavatkozik a történelembe? Az utóbbi esetben 'felfüggeszti' a teremtés törvényeit, az előbbiben pedig arról van szó, hogy az ellenséges erők legyőzésére különleges védőeszközökkel látta el az embert. Ezek szórványos lehetőségek, amelyekkel egyesek élni tudnak, mások pedig nem. Miként a zsenik együtt élnek a hétköznapi emberekkel, a különleges érzékekkel ellátottak is ott lehetnek az ilyen irányban érzéketlenek mellett. Talán ez a magyarázata annak, hogy 'csodák' nemcsak a Bibliában történnek, hanem megjelennek különféle ókori és modern népek történelmében is, Tüanai Apollóniosztól^[3] és Hanina-tól^[4] kezdve a mai gyógyítókig.

Az antropológia és a teológia vitát folytat a csodák értelmezéséről, de megegyezik abban, hogy a valódi eseteket meg kell különböztetni a hamisaktól.

Az Ószövetségben Illés és Elizeus élelemmel lát el rászoruló személyeket és halottakat hív életre. Illésnek az sem okoz nehézséget, hogy tüzet hullasson egy hűtlen király küldötteire (2 Kir 1, 9-14), vagy hogy medvékkel marcangoltassa szét a kopaszságán élcelődő legénykéket (uo. 2, 22-24). Ezek valószínűleg a próféta személyének magasztalását célzó folklorisztikus elbeszélések, mint ahogy ilyen az őt elragadó harci kocsiról (2 Kir 2,11) szóló leírás vagy a Mózes meghívását bemutató jelenetben (Kiv 3,2) a tűzben égő és mégsem elégő bokorra vonatkozó látomás is.

Az Újszövetségből sem hiányoznak a látszólagos csodaelbeszélések. Péter egy kisebb hazugság miatt szempillantás alatt halállal büntet két szegény neofitát (ApCsel 5, 1-11), és Pál is lesújt Elimász mágusra (ApCsel 13, 10-11). Egyáltalán nem valószínű azonban, hogy Isten ilyen hatalmat adott volna bosszúálló cselekedetekhez vagy valamilyen személy felmagasztalása érdekében. E tekintetben fenntartásaink lehetnek azzal kapcsolatban is, hogy Jézus messiási hatalmának kiemelésére és a Jordánon túli szegény emberek kárára vízbe fullaszt egy sertéskondát (Mt 8,32), amikor az esetek többségében éppen ő az, aki ellenzi csodás cselekedeteinek híresztelését. A gyermekkor evangéliumainak irodalmi műfaja is kétségeket kelt a bennük előforduló csodás epizódok történetiségét illetően. Ugyanez a kritérium érvényes lehet a különféle teofániák (keresztség, színeváltozás) és (a húsvéti) krisztofániák esetében is. A gonosz szellemek ellen irányuló közbelépések az esetek többségében valószínűleg fizikai és neuropszichikai betegségek gyógyítását célzó cselekedetek. Valódi és sajátos értelemben vett csodának látszanak azonban a leprából, a vakságból, a paralízisből és a más nyavalyákból való gyógyulások. Ezek a szövegek stilizált voltuk (hiányoznak belőlük a történeti kontúrok) és apologetikus beállítottságuk (az azonnali gyógyulás kiemelésére eltúlozzák a baj természetét) ellenére a Jézus megnyilvánulását kísérő rendkívüli események közelébe visznek bennünket.^[5]

Az antropológiai álláspont mindazonáltal fenntartásokat támaszt a hagyományos apologetikával szemben. Ha a csodák más vallásokban is megjelennek, abszolút értelemben nem hozhatók fel Krisztus egyedülálló tapasztalatának igazolására. A hívő ember meggyőződése szilárd maradhat, apologetikájának alapjai azonban nem ilyen szilárdak.^[6] A csodáknak elsősorban nem a bizonyító erejét kellene hangsúlyozni, hanem prófétai jelentését. Ezek ugyanis nem a hatalomnak (apologetikai álláspont), hanem a jóságnak és a könyörületnek megnyilvánulásai (amit a jelenlegi elbeszélések is tükröznek). Jézus nem élt hatalmával annak érdekében, hogy reklámot csináljon magának, és olyan könnyű sikerekre sem törekedett, amilyeneket a kísértő sugallt neki (Mt 4, 1-10), hanem mások szenvedésén akart enyhíteni. A 'kivonulás csodái' is azt a célt szolgálták, hogy a száműzötteket ellássák a nélkülözhetetlen táplálékkal (vízzel, kenyérrel, hússal). Valószínűleg a messiás is ugyanilyen céllal tett csodákat, vagyis azért, hogy megváltoztassa az emberek életfeltételeit, és nem azért, hogy meghökkentse honfitársait, jóllehet az utolsó idők népi várakozásai ilyen irányba fordultak.^[7]

A 'csodák' Isten alapvető jóságáról, a teremtő elgondolás irányáról adnak hírt, és arra sürgetik az embert, hogy rendes és rendkívüli erőforrásait állítsa e cél szolgálatába. Jézus betegeket gyógyít, csillapítja a sokaság éhségét, megszabadítja az ördögtől megszállottakat, övéit a sajátjához hasonló hatalommal ruházza fel (Mt 10,2), hogy jelezze Isten elgondolásának vagy országának végső dimenzióját. A rendkívüli tettekről szóló elbeszéléseket olvasó keresztény elsősorban nem Isten hatalmán csodálkozik, hanem inkább az ő szeretetén, amely átragyog az egész teremtésen és még inkább azoknak a karizmatikus embereknek (a szenteknek, a prófétáknak, a csodatevőknek) közbelépésein, akik 'tanúságtevéseikkel' mutatják az eredeti terv hiányzó részeit és kibontakozásait.

Jézus csodái különféle olvasatokra adnak lehetőséget, de ezek nem mondanak ellent egymásnak. A legkevésbé talán a prófétai értelmezés támadható. A történelem Jézus csodái nélkül sem vesztette volna el irányultságát, de az emberek kevésbé szereztek volna tudomást erről az irányról. A Jézusba vetett hit elsősorban nem azt jelenti, hogy az ember megvallja az ő istenfiúságát, hanem azt, hogy belehelyezkedik az ő történelmi tapasztalatába, amely árulkodó jeleit adja e fiúságnak. Amikor az Újszövetség Jézus tanításáról és tetteiről beszél (ApCsel 1,1), nem csodáira és igehirdetésére utal, hanem üdvöt hozó cselekedeteire. Ezek felölelhetik a csodákat is, de közvetlenül jótetteire és az ember felemelése érdekében nyújtott segítségére (Mt 4,23; 9, 3-5; 11,1 stb.) vonatkoznak. A csodákat ismét ebbe az üdvtörténeti dimenzióba kellene illeszteni, hogy újra felfedezhessük jelentésüket, valamint a hívőknek és általában az embereknek szóló üzenetüket.

Az evangéliumi csodák irodalmi köntöse szemmel láthatóan ugyanolyan, mint amilyen a más népek irodalmában is megtalálható hasonló elbeszélésekben.^[8] Az evangéliumi leírások nem elbeszélések, hanem meghirdetési sémák, teológiai vagy buzdítási témákat megvilágító paradigmák. Máté a másik két szinoptikushoz viszonyítva tovább egyszerűsítette a Márknál és a Q forrásban található adatokat. Kiküszöbölte a közbülső személyeket, hogy a figyelmet Jézusra összpontosítsa és személyére irányítsa. E célból a betegek és az üdvözítő közötti párbeszédeket is bővítette. Jelenetei kicsiny krisztológiai képek vagy emlékiratok, amelyekben a prófétai szövegekre történő utalások egy-egy tétel alkalmas megvilágítására szolgálnak. Jézus annak ellenére sem varázsló, hogy csodákat művel: inkább orvos, aki magára veszi mások betegségeinek terhét (8,17). Ő az 'emberfia', aki radikálisan kiüresítve önmagát a legteljesebb önzetlenséggel indul embertársai keresésére és segítésére. Ő az 'úr', aki készen áll a veszélyben levő emberek megmentésére (8,25), a démoni hatalmakkal szembeszálló Isten fia (8, 2.6.28.32), de főként a bűnösök barátja (9, 1-13), a vőlegény, akinek fogadására az emberek várnak (9,15).

A 8. és 9. fejezetben Jézus áll a cselekmény középpontjában. A sokaság élén halad (8,1), tömegek, tanítványok, betegek és jelöltek mennek hozzá. Leborulnak, esedeznek és könyörögnek előtte. Ebben a szövegösszefüggésben a 'mennyek országáról' csak egyszer történik említés (8,11), de ez a Sátán országának romjain (8, 29-32) a messiás 'műveivel' nyer beiktatást (vö. 11, 4-5). Jézus a szegényeknek hirdette meg az örömhírt (5,3). Most pedig, midőn a vakoknak visszaadja a látást, a sántáknak a járást, a süketeknek a hallást és a halottaknak az életet, azt igazolja, hogy az ország nem hatalmi érvényesülés, hanem a teljes és valamennyi - igaz és bűnös (9,13), izraelita (8, 1.10.18; 9, 8.33) és nem izraelita (8, 5.11), beteg és egészséges - ember boldogságának helye. Jézus gyógyítójuk és egyben üdvözítőjük (8,25; 9, 21.22). Megszabadítja az embert bűneitől és mindenki nyavalyáját magára veszi. Az olvasók arra kapnak felszólítást, hogy tegyék magukévá a tömegek mozgását irányító és a betegek kéréseit támogató hívő magatartást (vö. 8, 2.8.25; 9, 18.21.27).^[9]

(Mk 1, 40-45; Lk 5, 12-16)

1. Amikor lejött a hegyről, nagy sokaság
követte őt.
2. És íme, odament egy leprás, leborult előtte, és
ezt mondta: «Uram, ha akarod, megtisztíthatsz».
3. Jézus kinyújtotta kezét, megérintette őt, és ezt
mondta: «Akarom, tisztulj meg!» És azonnal
megtisztult leprájától.
4. Ekkor Jézus így szólt hozzá: «Vigyázz, senkinek
se szólj, hanem menj el, mutasd meg magadat a
papnak, és ajánld fel az áldozati ajándékot,
amelyet Mózes elrendelt, bizonyságul nekik».

A 8. és a 9. fejezet Jézusnak a Kafarnaum és a tó környékén tett missziós 'útjáról' számol be. Az út három szakaszra osztható: a hegyről lejövő Jézus bemegy a városba és útja során találkozik a leprással (2-4. v.), illetve a századossal (5-13); ezután betér Péter házába, ahol lázasan találja ennek anyósát (14-15). Estefelé sok megszállottat és beteget visznek hozzá, akiket azonnal meggyógyít (16-17). A 'következő napon' a tó felé veszi útját (8,18) és útközben találkozik egy írástudóval, aki arra kéri, hogy követőjévé válhasson (8, 19-22); a tópartra érve bárkába száll, némi viszontagsággal átkel a tavon (8, 23-27), kiköt a gadaraiak vidékénél (8,28), ahonnan rövidesen visszatérni kényszerül (8,34). Újra átkel a tavon (9,1), visszatér Kafarnaumba, ahonnan kiindulva (9, 9.19.23.27) rövid utakat tesz a környéken. Az evangélista így fejezi be e részletet: «bejárt minden várost és falut, tanított a zsinagógákban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden bajt» (9,35).

Máté ennek az utazásnak kereteiben mutatja be a három csoportra (8, 1-17; 8, 23 - 9, 8; 9, 18-34) osztott 'tíz csodát', amelyek közé két sorozat 'mondást' illeszt (8, 18-22; 9, 9-17).

A csodák első csoportja a társadalom peremére szorult (asszonyok), illetve a társadalomból kirekesztett (a leprás és a pogány) emberekről emlékezik meg. Jézus megkísérli helyreállítani az emberi család eredeti egységét, és lerombolja az emberek közötti gátakat.

Máté módosította a Márknál található eredeti sorrendet, és a leprás gyógyulását (Mk 1, 40-45) az ördögtől megszállott meggyógyítása (Mk 1, 21-39) elé helyezte: valószínűleg azért, mert a leprától szabadulás csodája nagy teológiai-apologetikai jelentőséggel bírt olvasói körében. A leprások gyógyulása a messiási idők jelei közé tartozott (vö. Mt 11,5), és feltételezte az izraelita vallási hatóságok részéről történő elismerést (vö. Lev 26). Máté, aki általában mellőzi a Márk-féle leírás részleteit, ezúttal nem mulasztja el annak említését, hogy a csodában részesült ember utasítást kapott a papoknál való jelentkezésre (8,4). Sőt, a korábbi szövegkorlátozásokkal még jobban kiemeli e megjegyzést.^[10] A könyörögve Jézus elé boruló és az érintésétől azonnal meggyógyuló leprást bemutató jelenet szimbólumokban gazdag leírás. A leprás ajkáról a tisztelet jeleként elhangzó Úr (küriosz) megszólítás az evangélista gondolatvilágában a feltámadt Krisztusba vetett hit megvallása, aki tovább él a közösségben.^[11] E kifejezés mindenütt visszhangzik már a keresztény gyülekezetekben és a közösségi ünneplések alkalmával. A messiási titoktartás nyomai Máténál is felfedezhetők, ezúttal azonban az utasítás hatályon kívül helyeződik. A csodás cselekedet nem maradhat rejtekben: tudatni kell a vallási hatóságokkal és közvetve az egész nemzettel («bizonyságul nekik»; 4. v.). A zsidó-keresztény egyház evangélistája utolsó felhívással vagy figyelmeztetéssel fordul honfitársaihoz, hogy ne maradjanak a Krisztus igaztalan elutasításának állapotában. Ebben az esetben a papok szerepe elsősorban nem a klinikai ellenőrzés, hanem a gyógyulás messiási jelentőségének és visszhangjának megerősítése. A zsidók arra kapnak felszólítást, hogy a leprást követve boruljanak térdre az Úr Krisztus előtt (2. v.). A leprás meggyógyítása a régi üdvrend és az érvényben levő elkülönítések végét jelenti. A zsidó felfogás szerint a lepra olyan betegség, amely az egész embert beszennyezi és tisztátalanná teszi (vö. Lev 13-14), akit ezért ki kell zárni Isten népének köréből. A csoda azt hangsúlyozza, hogy Krisztussal megszűnt a tiszta és a tisztátalan közötti különbség. A leprás is beléphet a templomba, a szakralitás és az isteni szentség szférájába. ^[12] Az eredeti szövegből átvett és a rövidítési törekvések ellenére is megőrzött katharidzein ige ^[13] elsősorban nem a betegséget hangsúlyozza, hanem az ember számára szükséges 'megtisztulást'. Az evangélista azt mondja, hogy «megtisztult leprájától» (3. v.). Ezért a leprás, vagyis a beteg, akire Máté gondol, talán közelebb áll az olvasóhoz, mint a kafarnaumi csoda részese.

A 'leprától' szabadítás gesztusát Krisztus folytonosan ismétli az egyházban. Máté nem csodavárásra akar buzdítani, hanem a tisztaság, a szentség, vagyis a lélek megtisztításának, a lelkület tisztaságának kérésére, ami az üdvözítővel való találkozásban, a mozdulataival és szavaival való érintkezés által (liturgikus vonatkozás) következik be az ember életében.

Az elbeszélés így Krisztus üdvözítő tevékenységének vázlata vagy plasztikus képe: e kép középpontjában az Úr Jézus áll, és lába elé borulva ott látjuk a szegény leprást, a bűnös emberiség szimbólumát. Krisztus szembeötlő vonása a részvét, a lába elé boruló emberé pedig az alázat és a hit. A szavak találkoznak («ha akarod, megtisztíthatsz», «akarom, tisztulj meg»), és a távolságok eltűnnek. Jézus szinte szentségkiszolgáltató mozdulattal (a kéz kinyújtásával) kíséri üdvöt hozó szavait, mintegy megerősítvén ezzel a kinyilvánított tisztulást (vö. 9,12). Az üdvösség Jézus emberségén keresztül érkezik, miként ezen keresztül kapunk minden más ajándékot is. ^[14]

Minden ember leprássá 'válhat', és mindenki meggyógyulhat, megtisztulhat Krisztus által. Ő jelen van a közösségben és folytonosan kitárja kezét, hogy új egészséggel, élettel ajándékozza meg a beteg emberek tömegét.

(Lk 7, 1-10; Jn 4, 46-54)

5. Amikor Jézus Kafarnaumba érkezett, odament
hozzá egy százados, és kérte:
6. «Uram, a szolgám bénán fekszik otthon, és
szörnyű kínjai vannak».
7. Jézus így szólt hozzá: «Elmegyek és meggyógyítom».
8. De a százados ezt felelte rá: «Uram, nem vagyok
méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy
szót szólj, és meggyógyul a szolgám.
9. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, és
nekem is vannak alárendelt katonáim. Mondom
az egyiknek: Menj el! - és elmegy, a másiknak: Jöjj
ide! - és idejön, vagy szólok a szolgámnak: tedd meg
ezt! - és megteszi».
10. Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így
szólt kísérőihez: «Bizony, mondom nektek, senkiben
sem találtam ilyen nagy hitet Izraelben.
11. De mondom nektek, hogy sokan eljönnek napkeletről
és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal,
Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában;
12. akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat,
kivettetnek a külső sötétségre, ott lesz majd sírás
és fogcsikorgatás».
13. A századosnak pedig ezt mondta Jézus: «Menj el,
és legyen a te hited szerint». És meggyógyult a
szolga még abban az órában.

A csodát párhuzamosan Lukács (7, 1-10) és János (4, 46-54) is elbeszéli, szándékaiknak megfelelően más-más részleteket kiemelve.^[15] Lukács arra törekszik, hogy teljes és realisztikus képet adjon az eseményről: elidőzik a százados személyénél, utal arra, hogy jó kapcsolatai vannak a zsidó nemzettel, s hogy milyen utakon próbálkozik a mester közelébe jutni. Máté mellőzi a bevezető vagy 'életrajzi' megjegyzéseket, hogy közvetlenül a tisztségviselő erkölcsi és lelki készségére irányíthassa a figyelmet.^[16] Ő nem a zsidók jótevője, hanem különlegesen nagy hittel rendelkező ember, aki minden reményét Jézusba veti. A lukácsi beszámolóban a százados hitét elhomályosítja érdemeinek listája, amelyek úgy mutatkoznak, mintha kérésének ellenszolgáltatásai lennének. Máténál ellenben előzmények és közvetítők nélkül azonnal megjelenik az 'Úr' előtt, és a gyógyítást kéri. Jézus beleegyezése új hitvallást vált ki az emberből, amely magát az üdvözítőt is meglepi, és mély nyomokat hagy a keresztény közösségben (10. v.). Az elbeszélés a Krisztus apológiája, de főként az úr 'szolgája' iránti gondoskodásában megnyilvánuló szeretetének és különösen a keresztény hitnek dicsérete. A példát vagy tanítást egy pogány nyújtja, aki ráadásul katona, vagyis olyasvalaki, aki általában nem túlzottan érzékeny és nem hajlamos vallási emóciókra. A százados hitének magasztalása («ilyen nagy hitet» 10. v.; «legyen a te hited szerint» 13. v.) pasztorális és apologetikai jelentéssel rendelkezik, amelyet az evangélista nem hallgathat el. A tiszt nemcsak a gyógyítást kéri, hanem még a gyógyítás módjára vonatkozóan is tanácsot ad Jézusnak. Gondolatát saját világából és foglalkozási köréből meríti. A katonai gyakorlatban alighogy elhangzik egy 'parancs', ez közeliekhez és távoliakhoz egyaránt eljut. Ugyanezt megtehetné Jézus is. Gyógyító 'szava' 'parancs', amely a betegség erőit arra kötelezi, hogy távozzanak a beteg emberből. Ha feltételezzük, hogy Jézus válasza, ugyanúgy mint a kánaáni asszonynak adott felelete (15, 21-28), a csodatevés elutasítását tartalmazta ('talán el kellene mennem, hogy meggyógyítsam?'), a százados magatartása még hősiesebbnek mutatkozik. A messiás hatalmát kinyilvánító szavak alkotják az elbeszélés csúcspontját. Ez a szöveg, amelyet az egyház folytonosan a tökéletes hitvallás és alázat példájaként idézett fel, a Szó erejére is utal. A logosz theou (Isten szava) hozta létre az egeket: tehát korlátlan erővel rendelkezik. A kafarnaumi csoda ennek igazoló példája.

A százados 'nagy hite' az evangélistát önkéntelenül a zsidók 'kevés hitére' vagy hitetlenségére emlékezteti. Máté az adott leckét a pogányok 'jövendő' megtérésére és a honfitársak elpártolására utaló logionnal egészíti ki (11-12. v.).^[17] A keletről és a nyugatról érkezés prófétai orákulum alkalmazása. A zsidók egyházának evangélistája nem veszíti szeme elől a pogány-keresztény közösséget, amely az evangélium írásának idejére már a zsinagóga helyébe lépett. A bölcsek, a százados és a kánaáni asszony (15, 22-28) az üdvtörténet új irányának útjelzői, amely a pogányokhoz küldés ünnepélyes aktusában kapja meg szentesítését (28, 18-19). A messiási korszakot a lakoma szimbolizálja. Ugyanahhoz az asztalhoz telepedni annyi, mint ugyanazokból a javakból részesülni. A nagy teremben az izraeli nép nemzetségfői mellett helyet foglalnak a pogányok is, akik egyelőre kívül rekedtek. E fordulat paradox volta abban áll, hogy a pogányok a zsidó pátriárkákkal együtt ülnek az eszkatologikus banketten, miközben ezeknek az ősöknek leszármazottai az ajtón kívül maradnak.^[18] A hívők atyja, Ábrahám mellett csak azok vannak, akik elfogadják Krisztust, és nem 'testi leszármazottai'. Ő pedig egy új nép atyja, amely az ő hitével rendelkezik. A pogányságból való megtérésekkel szemben a zsidóság megmakacsolja magát az elutasításban, és ezért kiűzetik a lakoma terméből, azaz a messiási országból. Az izraeliták ezután ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint amilyenben a pogányok voltak meghívásuk előtt. A fény és a sötétség az igazságot és a tévedést jelképezte. Annak érdekében, hogy honfitársait megbánásra késztesse, az evangélista a legnagyobb fenyegetéshez, a végítélet felidézéséhez folyamodik.^[19] A 11. és a 12. vers beiktatásával a százados esetét típuspéldává, mintává teszi más pogányok számára is, akik Krisztushoz járulnak vagy már találkoztak vele. A minta az első század végén élő egyház helyzetét is ábrázolja. A százados megtérése Kornéliuszéhoz hasonlóan (ApCsel 10, 1 kk.) olyan elv meghirdetését szolgálja, amelyet történetileg már alkalmaztak. A zsidóellenes polémia nem akadályozza az evangélistát abban, hogy az egyházon belülre is tekintsen. A keresztény olvasóknak tudatosítaniuk kell, hogy a hitetlen zsidók sorsa őket is elérheti, ha nem maradnak hűségesek. Az 'ország fiai' az izraeliták, de a jelenlegi szövegösszefüggésben ezek az egyház tagjai is lehetnek (vö. 13,38). A logion, amely a pogányoknak szóló üzenettel és a zsidók elítélésével kezdődik, a végén a keresztényeknek is szóló intelmet tartalmaz. Máté figyelmeztetni akarja olvasóit, hogy az egyházhoz tartozás nem szavatolja automatikusan az országban maradás folytatólagosságát (13,42; 18,34; 22,13; 25,41).

(Mk 1, 29-31; Lk 4, 38-41)

14. Amikor Jézus Péter házába ment, látta,
hogy annak anyósa betegen fekszik és lázas.
15. Megérintette a kezét, és elhagyta az
asszonyt a láz. Ez pedig felkelt, és
szolgált neki.
16. Amikor este lett, sok megszállottat vittek
hozzá, ő pedig szóval űzte ki a tisztátalan
lelkeket, és minden beteget meggyógyított,
17. hogy beteljesedjenek az Izajás próféta által
mondottak: «Erőtlenségünket ő vette el, és
betegségeinket ő hordozta».

Az első három csoda szemmel láthatóan céltudatos rendben követi egymást: a leprás meggyógyítása a szabadban történik (8, 1-4), a százados szolgájáé a városban (8, 5-13), a jelenlegi gyógyítás pedig valamiféle házban.
Az elbeszélést mindhárom evangélista nagyon kurtára fogja: elhagyják a csodaelbeszélésekből ismert szokványos elemeket,^[20] de nyilvánvalóak maradnak a beszámolóik közötti eltérések. Nem válik világossá, Jézus hogyan szerzett tudomást a betegségről, ^[21] milyen fokú volt a baj, ^[22] és milyen módon történt a csoda. ^[23]

A Mk 1,29-től eltérően Máté megemlíti (14. v.), hogy a 'ház' Péteré. Ez éppenséggel utalás lehet az egyházra is, amely ugyancsak az apostolhoz kötődik (16,8), és amelyből Jézus továbbra is árasztja jótéteményeit. Máté elhagyja a Márknál található részleteket, de megemlékezik arról, hogy Jézus rátekint a betegre. Másutt e tekintet követésére szólító hívás (4, 18.21) vagy fenyegetés (9,23), itt azonban a figyelmesség és az együttérzés mutatója. Márk és Máté szerint Jézus kezdeményezi a gyógyítást (vö. Lk 4,38), ami annak a jele, hogy a betegeknek akkor is gondját viseli, ha ezt nem kérik tőle. A gyógyulás a jézusi (szentségi) 'érintés' eredményeként következik be. A csoda arról tesz tanúságot, hogy Jézus jóságos volt az egyszerű és a gyenge emberekhez.^[24] Az evangélista azonban előszeretettel emeli ki csodatevői nagyságát is, midőn elhagyja a Márk által említett közvetítő személyeket. Senki sincs, aki segédkezne vagy kísérné őt; Jézus egyedül uralja a helyzetet: belép, rátekint az asszonyra, megérinti, és érintésének^[25] hatására a láz azonnal megszűnik. Hatalma olyan nagy, hogy nem kell segítenie a betegnek a talpra állásban (Mk 1,31).

Az evangélista nem írja le a beteg állapotát, csupán arról tesz említést, hogy lázas: «magas láz gyötörte» - jegyzi meg Lukács (4,38). A láz a Bibliában egyike azoknak a fenyegető büntetéseknek, amelyeket Isten kilátásba helyez népe számára.^[26] Péter anyósában Máté nem a közönséges beteget látja, hanem a gonoszság áldozatául esett embert. Az asszony a bűn igája alatt tehetetlenül görnyedő ember szimbólumaként bénultan 'fekszik' az ágyon.^[27] A gyógyulás a fizikai egészség visszanyerése, egyben azonban a rossz és a Sátán igája alóli szabadulás is.^[28] Jézus 'érintésére' a beteg nemcsak meggyógyul, hanem felkel ('új életre kel', 'feltámad': égerthé).

Az a tény, hogy az asszony rögtön folytatja tevékenységét, arra utal, hogy a gyógyulás azonnal bekövetkezett. Az evangélista azonban Márktól és Lukácstól eltérően azt mondja, hogy Jézust kezdte «szolgálni» (15. v.). Ez köznapi értelemben véve arra utal, hogy az anyagi dolgokban szolgálta őt. Az ősegyház gondolatvilágában azonban e kifejezés már teológiai jelentésűvé vált: a Jézus által végbevitt műre emlékeztet (vö. Mt 20,28), és egyúttal arra, hogy a hívők az ország szolgálatára kaptak meghívást. A jámbor asszonyok mellett Péter anyósa is a hűséges szolga és a Krisztus követőjének szimbóluma. Ha meg is marad a házi teendők végzése mellett, ő már az Úr alárendeltje. E csodában részesült személyhez hasonlóan a gyógyító, szabadító keresztségtől (a bűnből való feltámadástól) kiindulva minden kereszténynek a Krisztus tökéletes és teljes szolgálata felé vezet az útja. Az evangélista ezt akarja kiemelni.

A csodához az üdvözítő nem fűz magyarázatot, és a jelenlevők reakciója is elmarad. Az evangélista ezért bibliai idézettel (Iz 53,4) megvilágított összegzéssel egészíti ki az elbeszélést (16-17. v.). A prófétai szöveg a sokaság szenvedéseit magára vevő Jahve szolgáját mutatja be. Máté úgy látja, hogy e meghirdetés Jézusban vált valóra, aki «meggyógyítja mindazokat a betegeket», akiket hozzá visznek (16. v.). Az evangélista itt is sajátos módon alkalmazza a szentírási idézetet, de ezzel jól kiemeli a jézusi közbelépés közvetlen vagy előnyben részesített célját. A fizikai egészség nem valamiféle mellékes jó, amelyről a magasabb, a lelki javakra és az örök üdvösségre törekvő hívő lemondhatna, hanem alapvető érték.^[29] Jézus ezt ugyanúgy szívén viseli, mint a bűn, az erkölcsi rossz elleni harcot. Ezzel kapcsolatban is teljessé teszi a törvényt és a prófétákat, azaz Isten tervét valósítja. Az isteni szó (17. v.) üdvöt hozó szóvá válik ajkán (16. v.). Az orákulum - jóllehet egyelőre csak burkoltan - a megváltó szenvedésének első próféciáját és e szenvedés üdvöt hozó hatásainak meghirdetését is tartalmazza.

(Lk 9, 57-60)

18. Amikor Jézus meglátta maga körül a sokaságot,
úgy rendelkezett, hogy keljenek át a túlsó partra.
19. Egy írástudó odament, és így szólt hozzá: «Mester,
követlek, akárhová mégy».
20. Jézus így válaszolt: «A rókáknak van odújuk és az
égi madaraknak van fészkük, de az emberfiának
nincs hová fejét lehajtania».
21. A tanítványok közül az egyik ezt mondta neki:
«Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és
eltemessem apámat».
22. Jézus azonban így szólt hozzá: «Kövess engem,
és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat».

A csodák második sorozata a hivatás témájához kapcsolódik. Máté két olyan epizódot helyez át ebbe a szövegösszefüggésbe, amelyeket Lukács más helyen említ (9, 57-62). A csodatevések első napja után Márk és Lukács szerint Jézus egybegyűjti tanítványait, és úgy dönt, hogy átkel velük a túlsó partra (Mk 4,35; Lk 8,22). Máté szerint azonban nem azt mondja, hogy 'menjünk', hanem elrendeli, hogy «keljenek át a túlsó partra» (18. és 28. v.). A gadaraiak vidékére tett utazás missziós út, és Jézus felszólítja a körülötte állókat, hogy induljanak el ebbe az irányba. A következő két jelenet szereplői meg sem kísérlik, hogy válaszoljanak e felszólításra. A két jelölt kudarca azonban nem akadályozza Jézust abban, hogy előbbre vigye művét. A beszélgetések után «beszállt a bárkába» és «tanítványai követték (akolouthészan) őt» (23. v.). Az akolouthein ige a hivatás-elbeszélések (19. és 22. v.) és az ezeket követő perikopa (23. v.) kulcskifejezése. Ez igazolja, hogy a tavon való átkelés Jézus és tanítványai részéről az eredeti felhívásra adott pozitív válasz. Mindig akadnak olyanok, akik Krisztus 'követésében' vállalják az evangelizálás 'veszélyeit'.

Jézus első beszélgetőpartnere a törvény egyik mestere (egy írástudó), akit valószínűleg elkápráztatott az új rabbi tanítása.^[30] Az írástudók általában csodálók rajától övezve egyik helyről a másikra vándoroltak, és a nép mindenütt lelkesen fogadta őket. Az 'emberfia'^[31] ezzel szemben szegénynek, magányosnak mutatkozik, akinek nincs családja, és a hontalanokhoz hasonlóan nincs állandó lakhelye.

A madarakkal és a rókákkal történő szembeállítás annak a bizonytalanságnak és elhagyatottságnak kiemelésére szolgál, amelyben élnie kell neki és mindazoknak, akik nyomába akarnak szegődni, azaz tanítványai körébe kívánnak lépni. Ezeknek készen kell lenniük arra, hogy osztozzanak a mester fáradhatatlanságában és mindennapi életének bizonytalanságában. Megbecsültség helyett nélkülözéseket, nehézségeket és különféle megpróbáltatásokat kell majd elviselniük. ^[32] Az evangélista nem számol be a megszólaló ember válaszáról, mert nem akarja elhomályosítani vagy szelídíteni a jézusi állításban megfogalmazódó maradandó érvényű tanítást. Máté érdeklődésének középpontjában elsősorban a keresztény hivatás előfeltételei állnak, és nem az írástudó sorsára gondol. A Jézus által felkínált hivatás nem könnyű dolog, és az ebben való állhatatosság még nehezebb. Ezért ha valaki mégis követésére szánja magát, annak a végső döntés előtt számot kell vetnie saját elgondolásaival és mérlegelnie kell bátorságát.

A második 'jelölttel' való találkozás (21-22. v.), aki Jézus kitartó hallgatója ('tanítvány'), hasonlóképpen lehangoló módon végződik. Az ország és a keresztény elhivatottság követelményei felülmúlják még a családi kötelezettségeket is. Jézus végletesen túlzó módon beszél, ugyanúgy, mint amikor az országba való belépést elébe helyezi az atya, az anya, a testvérek és a nővérek iránti szeretetnek (Mt 19,29), de szavai igazságot fejeznek ki. Nem arról van szó, hogy az Isten törvénye és a krisztusi tanítás által szentesített természetes elveket (Mt 19,19) fel kell forgatni, hanem egy paradox állításról, amelynek az a rendeltetése, hogy világossá tegye, milyen áldozatot és lemondást követelhet a hivatás. Krisztus ügye másodlagossá tesz, sőt háttérbe szorít minden más elfoglaltságot és gondot, még ha ezek a legszentebb dolgoknak látszanak is, mint például a haldoklók ápolása vagy gondozása. ^[33] Mindig akad elegendő számú ember a világon (a holtak birodalmában, vagyis a múlékony dolgokhoz, illetve ami még rosszabb, a bűnhöz tapadó személyek között), aki elvállalhatja ezeket a feladatokat, megbízásokat és anyagi gondokat. Kevesen vannak ellenben azok, akik az ország java, azaz mindenki boldogsága mellett kötelezik el életüket. Krisztus hívását nem szabad visszautasítani. Az elutasítás mindig kockázattal jár, és végzetessé válhat. Ha Jézus hív valakit, ezt nem önmaga miatt teszi, hanem a meghívott érdekében és embertársai javára. A meghirdetés azt fogalmazza meg, hogy a szeretetnek elsőbbsége van mindenféle személyes igénnyel szemben. Az ember elsődleges kötelessége Isten akaratának teljesítése - mondja Máté (6,33). Ezt Krisztus tökéletesen megvalósította, de megvalósíthatják azok is, akik nyomába lépnek. A keresztény ember nehéz életutat választ. A szent szerzők a hivatással kapcsolatban többnyire az isteni közbelépés fontosságát emelik ki, de a jelenlegi elbeszélések vagy képek inkább az emberi döntés szerepét hangsúlyozzák.

Isten mindenkitől a legtöbbet kéri országa megvalósítása érdekében. Jól azok válaszolnak, akik bátrabbak vagy készségesebbek az önátadásra. Ha az evangélisták még olyankor is emlékeztetnek e tanításra, amikor már nem lehetséges a történelemből távozott Krisztus követőjévé válni, ez azt jelenti, hogy a hívás nemcsak a közvetlen munkatársaknak szólt, hanem minden ember felé elhangzik. Jézus nem valamilyen meghatározott feladatot vagy szerepet ad, hanem egyszerűen azt kéri, hogy lépjünk a nyomába és váljunk tanítványaivá. Máté, aki Jézus életének 'epizódjait' idézi fel, egyházát is szem előtt tartja, amelyet a felszínesség, a biztonság keresése és a gazdagodási vágy a keresztény életeszmény lejáratásával fenyeget. A sok 'temetkezési tevékenység' szétszórja az embert, és elvonja figyelmét lényeges feladatáról. Az evangélium radikális felhívása azt kéri tőlünk, hogy mindent rendeljünk alá az ország beiktatásának, amelyben az emberek majd kölcsönös egyetértésre találnak az Istenbe vetett bizalom által.

(Mk 4, 35-41; Lk 8, 22-25)

23. Amikor beszállt a bárkába, követték őt
tanítványai.
24. És íme, nagy vihar támadt a tengeren,
úgyhogy a bárkát elborították a hullámok.
Ő pedig aludt.
25. Tanítványai odamentek hozzá,
felébresztették, és ezt mondták: «Uram,
ments meg minket, elveszünk!»
26. Ő azonban így szólt hozzájuk: «Mit
féltek, ti kicsinyhitűek?» Majd felkelt,
ráparancsolt a szelekre és a tengerre,
és nagy csend támadt.
27. Az emberek pedig elcsodálkoztak, és
ezt mondták: «Ki ez, hogy a szelek is,
a tenger is engedelmeskednek neki?»

A Mt 8, 23-27 szövege elbeszélés és egyben példázat. ^[34] Az evangélista a Tibériás tavának alattomos vizein hajózó apostolok egyik veszélyhelyzetét idézi fel, amelyből Krisztus jelenlétének és segítségének köszönhetően sikerül megszabadulniuk. Gondol azonban a közösség helyzetére is, amelyet hasonló veszélyek, viszontagságok és olyan krízisek fenyegetnek, amelyektől csak a mesterébe vetett élő hit szabadíthatja meg. A követés témája krisztológiai és egyháztani meghirdetéssel fonódik egybe.

Máté módosítja a Mk 4,36 szövegét, midőn Jézusnak tulajdonítja a bárkába szállás kezdeményezését. A tanítványok követik őt (ékolouthészan, 23. v.). Ő az egyházi közösség feje. Az egyház pedig, illetve tagjai a 'bárkában' gyűlnek össze, és távoli vidékek meghódítására indulnak. A két meghívás-elbeszélés után (19-27. v.) a bárkába szállásnak és az átkelésnek nem lehet más jelentése.^[35] A 'bárka' valóság, immár azonban az apostoli egyház szimbóluma is (vö. Mt 14,22 kk.; Jn 21, 3-8).^[36]

A váratlanul kitörő vihar is egyszerre valóság és jelkép. A kifejezések, amelyekkel Máté a vihart jellemzi, túlzóak egy tó erőteljes hullámzásának leírására. Ezért Márknál és Lukácsnál nem is szerepelnek. 'Hirtelen nagy rengés (szeiszmosz megasz) támadt a tengerben (thalasszé)'. A vihart nem szokás ilyen módon leírni. Az evangéliumban e kifejezés más alkalmakkor az üdvtörténet radikális fordulatainak jelölésére szolgál. Máté ugyanezt használja a Jeruzsálem végét megelőző jelek (24,7; vö. Mk 13,8; Lk 21,11), a Krisztus halálát kísérő kataklizma (27,54) és a sírját megrázó földrengés meghirdetésére (28,2). Minden esetben az erőknek olyan hullámzásáról van szó, amelyek látszólag az embert fenyegetik, a valóságban azonban Isten tervének megvalósulását segítik elő. Az átkelés veszélye olyan nagyobb veszélyekre utal, amelyeket az egyház már átélt, vagy éppen átél az evangélium keletkezésének idején. Ezért Máté nem véletlenül és nem figyelmetlenségből nevezi a Galileai-tavat «tengernek» (24. és 27. v.). A bibliai hagyományban a vizek és főként a tenger az istenellenes erőket jelképezik. A teremtés Jahve győzelme a khaosz, a Yam (tenger) felett, mert ő vereséget mért a művét fenyegető tengeri szörnyekre. János látomásában a mélységek torkából lép elő a Sátán (Jel 9,1 kk.). Lehetetlen, hogy ezek a sémita világban elterjedt képzetek ismeretlenek maradtak volna Máté számára.

A tanítványok nyugtalankodása olyan reakció, amely nem szorul magyarázatra. Az evangélista azonban figyelmét a tó hullámaival küszködő bárkáról a történelem tengerén hajózó egyházra irányítja, amelyet belülről és főként kívülről, hasonló viharok tépáznak.

Az «Uram, ments meg minket» fohász (25. v.; vö. Mk 4,38: «mester»), amelyet a tanítványok ajkára helyez, liturgikus imádság. Az egyház újra és újra megismétli ezt a nehéz helyzetekben.^[37] E drámai és tragikus háttérből fejedelmi módon emelkedik ki az Úr Jézus alakja. Nyugodtan alszik a hullámok dobálta bárkában (24. v.). Ennek kiemelése szemmel láthatóan hallgatólagos utalás Jónás prófétára, aki hasonlóképpen a pogány föld felé tartó hajón utazott. Az álom mindkét esetben a bizalom és a belső biztonság szimbóluma. Jézus váratlan felébredése és felkelése (egertheisz) Máté látásában a (Mt 12,40-ben Jónással összefüggésbe hozott) feltámadás elővételezése, illetve a feltámadt Krisztus meghirdetése.^[38] Ő a teremtés és a történelem ura. Közbelépése Jahve tetteinek megismétlése, aki «lecsillapítja a tengerek zúgását» (Zsolt 65,8), «megdorgálja és kiszárítja a Vörös-tengert» (Zsolt 106,9). Jézus előtt a tenger úgy jelenik meg, mint az Istennel és az üdvösséggel szemben álló erők megszemélyesítője. 'Megfeddi', mintha ördögűzést hajtana végre (vö. Mk 4,39). Mindkét esetben gonosz erőkkel ütközik meg, és ezek felett diadalmaskodik. Ily módon az elbeszélés előkészíti a következő (a gadarai megszállottak megszabadításáról szóló: 28-34. v.) részletet is. Az apostolok kiáltása nemcsak a fizikai veszélyekre utal, hanem a démoni ármánykodásra is (vö. Mt 6,13).

Az evangélista teológiai megfontolásai nem szorítják háttérbe, és nem szüntetik meg katekétikai és pasztorális gondjait. Jézus nemcsak a csodatévő, az Úr és az üdvözítő, hanem a vezető is, akinek példájából a tanítványoknak okulniuk kell. Felkel a természet és a gonosz erőinek ellenében, de tanítványaihoz is van mondanivalója. Saját magatartását szembeállítván az övékével leckét ad nekik bizalomból és bátorságból. A szemrehányás, amellyel hozzájuk fordul, Máténál magát a csodát is megelőzi. Mielőtt meghallgatná kérésüket, kötelességének érzi, hogy helyreigazítsa, azaz megerősítse a belé vetett bizalmukat. A kicsinyhitűség (oligopisztia) annak az embernek magatartása, aki úgy viselkedik, mintha Isten nem létezne.

Kétségbeesésükkel a tanítványok csak azt igazolják, hogy még nem tudják, kicsoda Jézus, illetve, még nem veszik észre közöttük való jelenlétét. Hitük fogyatékos, elégtelen, és ezért megújításra, tökéletesítésre szorul.^[39] Mátét a csoda elbeszélése foglalkoztatja, de figyelmet fordít a tizenkettő formálódására is. Az előbbi két jelölttel szemben (8, 18-22) ők igennel válaszoltak az Úr hívására, de ragaszkodásuk még tökéletlen, erősítésre szorul. Jézus a hajó láthatatlan kormányosa, egyben minden hajózó példaképe is. Alvása, amelyet az evangélista határozottan szembeállít a tanítványok nyugtalanságával, példaszerű kifejeződése annak, hogy az embernek milyen bizalommal kell lennie Isten iránt. Ez az álom nem az előző nap óriási munkájának, hanem annak a biztonságnak következménye, amelyben Isten embere érzi magát az életét és (tekintettel a víz szimbolizmusára) az apostoli tevékenységét fenyegető veszélyekkel szemben. ^[40] Jézus 'szavára' a 'nagy vihar' «nagy csenddé» (galéné megalé) változik, és a bárka biztonsággal folytatja útját.

A hullámokon sikló hajó ily módon az apostoli és az egyházi közösség jelképe. Átkeléseit ellenséges erők támadják, amelyek még létét is veszélyeztetik, de sosem tudják majd elsüllyeszteni, mert Krisztust hordozza. Nyilvánvalóan az események hívő olvasatáról van szó, amelyekbe Krisztus tanítványai is belekerülnek, és nem valamiféle talizmánról, amely automatikusan kihúzná az embert a nehéz helyzetekből. A hit segít eligazodni a mindennapi élet viharos tengerén, de nem óv meg az ellenséges erők támadásaitól, és nem szünteti meg a veszélyeket. Szükséges, hogy az ember az Úrhoz forduljon, egyúttal azonban serényen és erőteljesen eveznie is kell. Az egyház Jézust viszi az emberekhez, és elsőként tapasztalja meg az ő oltalmát. A felbuzdulás, amellyel a tömeg Krisztus csodatévő és isteni hatalmát fogadja, az egyház misztériuma iránti lelkesedéssé válik. Az «emberek», akikről Máté beszél (27. v.), nem a csodás eseményt egymás között megvitató tanítványok, hanem a pogányok, vagyis azok, akik kívülről nézik a kereszténység megerősödésének és terjedésének csodáját. ^[41]

Kérdésük - «ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?» - a következő rész (11-13. fejezet) témáját elővételezi, amelynek középpontjában Jézus személyének és missziójának tisztázása áll (vö. 8, 29.34; 9, 3.9.13.15.17; stb.).

(Mk 5, 1-20; Lk 8, 26-39)

28. Amikor a túlsó partra, a gadaraiak földjére
ért, két megszállott ment elé, akik a sírboltokból
jöttek elő, és nagyon veszélyesek voltak; annyira,
hogy senki sem tudott miattuk végigmenni azon
az úton.
29. És egyszerre felkiáltottak: «Mi közünk hozzád,
Isten fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt
meggyötörj minket?»
30. Tőlük távolabbra volt egy legelésző sertéskonda.
31. Ezért azt kérték tőle az ördögök: «Ha kiűzöl
minket, küldj a sertéskondába».
32. Ő pedig ezt mondta nekik: «Menjetek!» Akkor
azok előjöttek, és belementek a disznókba. És íme,
a meredekről a tengerbe rohant az egész konda,
és beleveszett a vízbe.
33. A kanászok elfutottak, bementek a városba,
és elhíreszteltek mindent, azt is, ami
a megszállottakkal történt.
34. Akkor azután az egész város kiment Jézus elé,
és amikor meglátták, kérték, hogy távozzék el
határukból.

Máté az elbeszéléséből elhagyta a Márknál bővelkedő részleteket, hogy a lényegre irányíthassa a figyelmet.^[42] Nyilvánvalóan teológiai megfontolásokból megemlíti a csoda helyét, és aztán rögtön rátér az eseményre, a megszállottakkal (27-32. v.) és a gadaraiakkal (33-34. v.) való találkozás ismertetésére.

Az evangélista az első jelenetben néhány vonással valós képet rajzol a megszállottakról.^[43] Azt is mondhatnánk azonban, hogy Máté nem a betegekkel foglalkozik, hanem a bennük lakást vevő szellemmel. Márkkal ellentétben elhagyja a betegség következményeinek hosszas ismertetését (az evangéliumi 'western'-t); a végén nem tesz említést a meggyógyult emberek állapotáról, illetve arról, hogy Jézus követőjévé szeretnének válni, és nem beszél azokról az emberekről, akik a városból kijöttek, hogy lássák őket.

Az ember mindig megpróbálta a rosszat és a jót valamiféle első elvre visszavezetni. A dualista gondolkodás éppúgy jelen volt az ókori világban, mint ahogyan jelen van a modern kultúrában. A monoteista hit még Izraelben sem tudta megakadályozni, hogy a történelemben és az emberek életében bekövetkező rendellenességek miatt valakit felelőssé tegyenek. Minthogy ezek a rendellenességek nem jöhetnek Jahvétól, úgy gondolták, hogy ellenségétől származnak. Ez azonban inkább emberi elképzelés és feltételezés, mintsem isteni tanítás.^[44]

A megszállottakkal szemben csak Jézus áll, és alakja szinte megnövekszik a félelmetes ellenséggel való találkozásban. A sátáni erők azon vannak, hogy elzárják (28. v.) az emberek elől az üdvösség útját.^[45] Az evangélista rövid, de félreérthetetlen szavakkal írja le a beteg (vagy a démon) és a Jézus közötti találkozást. A Sátán megpróbálja védeni állásait: területi jogaira hivatkozik («jöttél ide») és az isteni terv titkaira, amelyeket látszólag jobban ismer, mint a messiás («jöttél, hogy... idő előtt»). A krisztológiai hitvallás, amelyet az evangélista a megszállottak ajkára helyez («Isten fia»), az egyháznak a feltámadt Krisztusba vetett hitét fogalmazza meg.^[46]

A bibliai ember elképzelése szerint a Sátánnak is megvannak a maga uralkodási területei. A világ két részre oszlik: a felső rész, az ég, az Úrhoz tartozik; a másik (az alsó vizeket, a mélységet és az alvilágot felölelő) rész pedig ellenfelét illeti. A föld is ugyanilyen módon tagolódik: Izrael lakhelye Isten tulajdona; a maradék terület, azaz a pogány vidékek pedig a Sátánhoz tartoznak (vö. Mt 4,8). A megszállottak első kérdése vagy tiltakozása («mi közünk hozzád?» 29. v.) is ebből az előfeltevésből indul ki, mintha Jézus valamiféle ellenség volna, aki illetéktelenül tolakodik be idegen területre.^[47] Úgy látszik, mintha a Sátán egy időre cselekvési szabadságot kapna. A kairosz kifejezés nem kronológiai megjelölés, hanem a messiási üdvösség korszakára utal. Amikor eljön a messiás órája, megkezdődik a gonoszság hatalmának leáldozása (vö. Mt 6,13). A gonoszság tetőfokra hágása egybeesik a messiás mélységes megaláztatásával és vereségével, de ez az időpont a gonoszság uralmának visszafordíthatatlan hanyatlását is jelzi.^[48] A démoni megjegyzés keserűséget és meglepetést tartalmaz. Az «azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket» kiáltás inkább panaszkodás, mintsem szemrehányás a működését megkezdő Krisztus felé. A Sátán elismeri Jézus messiási voltát, és könyörög hozzá (Isten nevében), hogy másutt biztosítson számára valamiféle nyugalmas helyet. Most, hogy legyőzték, sietve kéri a megadási feltételeket. A Sátán esdeklő magatartásának leírásában az evangélista ízelítőt ad saját elbeszélői, illetve karikírozói tehetségéből. A démonok is hisznek, ők is félnek az Istentől, ezúttal azonban még segítségéért is könyörögnek.

A Sátán visszavonulása vagy veresége parancs nélkül következik be (vö. Mk és Lk). Az ellenség önként írja alá saját ítéletét, és csupán jóindulatú bánásmódot kér. Úgy látszik, mintha Jézus beleegyezne ebbe, valójában azonban egyik legünnepélyesebb és leglátványosabb győzelmét készíti elő. A drámai elbeszélés a valószínűség határait túllépve azzal a nagyszabású végjátékkal fejeződik be, hogy a sertéskonda belerohan a tó vizébe. Olyan ez a jelenet, mintha Lucifernek az égből való lebukását utánozná, aki magával sodorja a csillagok egyharmadát (Jel 12,4). A sertéskonda felett összecsapó hullámok az üdvösség eljövendő ellenfeleinek prototípusára, a fáraóra emlékeztetnek, aki seregével együtt a Sás-tengerbe fulladt (Kiv 14,28). A 'démonok' menedéket kérnek, ehelyett azonban csapdába esnek. Menekülési kísérletük közben belezuhannak az alvilági erőket befogadó tengerbe. Midőn a hullámok összecsapnak fejük fölött, véget vetnek uralmuknak is. Az ördög elveszítette alárendeltjeit és területét, ezért visszaűzetett az alvilági mélységekbe, természetes helyére.^[49] Az elbeszélés csúcspontja nem a megszállottak megszabadulása, hanem annak meghirdetése, hogy a Sátán országa véget ért, illetve megnyílt a messiási korszak, éspedig pogány földön. E korszak ellenpontként utal az önmagában és a megnyilvánulásaiban vett rossznak leáldozására. Ez az 'epizód' az evangélium egészének egyik legtitokzatosabb és leghihetetlenebb része. Történetiségének kérdése komoly kétségeket támaszt: egyesek tagadják történeti jellegét, mások pedig átalakítva értelmezik. Semmi akadálya annak, hogy példázat jellegű képnek, különleges krisztológiai meghirdetésnek tekintsük, de arra sincs okunk, hogy minden tekintetben kizárjuk tárgyszerűségét.^[50] A befejező jelenet, Jézus találkozása a gadarai lakosokkal, nem túlzottan felemelő. A település lakosai csalódottan fogadják a csodát. Elmennek Jézushoz,^[51] de azért, hogy kérjék, hagyja el földjüket. Számukra is idő előtt érkezett, ezért felkészületlennek bizonyulnak befogadására. Jézusnak sikerült 'meggyőznie' az ördögöket, de nem tud hatással lenni a város lakóira; az előbbieket könnyebben meg lehet győzni, mint az utóbbiakat. Még nem érkezett el a pogányok órája, a csoda azonban előre sejteti, hogy nemsokára ez is bekövetkezik. A gadaraiak földjére tett jézusi utazás és a megszállottak szabadulása a pogányok eljövendő evangelizálásának előhírnökei. A betegek állapota, amelyet az evangélisták realisztikusan írnak le, jelzi, hogy milyen gyötrelmeket és túlkapásokat kellett elszenvedniük az ellenségtől, és még inkább mutatja azoknak szomorú helyzetét, akik még mindig az ellenség birodalmának alárendeltjei.

Anélkül tehát, hogy realisztikus jellegét tagadnánk, az epizódot elsősorban prófétai üzenetnek kell tartanunk. Jézus távozása vagy menekülése (9,1) jóságos emberségének egyik finom vonására, diszkréciójára, engedékenységére utal. Tiltakozás nélkül enged a város lakói részéről ránehezedő nyomásnak, hogy majd másik időpontban térjen vissza.

^[1]  Vö. a témával kapcsolatos számos értekezést: K. Gatzweiler, Les récits de miracles dans l'évangile selon Matthieu, in AA. VV., L'Évangile selon Matthieu, Gembloux, 1972., 209-220.; D. Merli, Fiducia e fede nei miracoli evangelici, Genova, 1973.; S. Légasse, Les miracles de Jésus selon Matthieu, in AA. VV., Les miracles de Jésus, Paris, 1977., 227-248. o.; ugyanő: L'historien en quète de l'événement, uo. 109-145. o.; J. P. Heil, Significant Aspects of the Healing Miracles in Matthew, in CBQ 41 (1979), 274-287. o.; E. Vallauri, I miracoli di Gesù nel Vangelo, in Laur 21 (1980), 70-93.

^[2] Vö. E. Klostermann, Das Matthäusevangelium, Berlin, Tübingen, 1927², 72. o. W. Grundmann, Das Evangelium nach Matthäus, Berlin, 1968., 243-246. o.

^[3] Tüanai Apollóniosz újpüthagóreus vándorfilozófus volt, akinek tetteit Philosztratosz meséli el (Apollóniosz élete). Kilenc gyógyítást tulajdonítottak neki, és ezek között egy kislány feltámasztását. Hatalmát ő is átadta követőinek. Vö. G. Theissen, Urchristliche Wundergeschichte, Gütersloh, 1974., 81-83. o.; A. George, Miracles dans le monde hellénistique, in AA. VV., Les miracles de Jésus, i. m., 95-108. o. Gyakorta idézik az epidauroszi szentélyben történt és az Aszklépiosznak tulajdonított csodákat is. Az emléktábla nyolcvan esetet sorol fel, amelyekben nyílt sebek, sántaság, komplikált terhességek, sérülések, afáziák, szembetegségek, kőbántalmak, sorvadások és epilepsziás bajok nyertek 'gyógyulást'.

^[4] Hanina ben Dosza jámbor rabbi volt. Nemcsak a természet erőit tudta befolyásolni, hanem ördögtől megszállottakat és más betegségben szenvedőket is gyógyított. Egy bizonyos Óniásról (Honi) az a hír járta, olyan hatalommal rendelkezett, hogy esőt tudott csinálni. Vö. G. Vermes, Jésus le juif, Paris, 1978., 77-108. o. Egyébként az Apostolok Cselekedeteiben is említés történik zsidó ördögűzőkről (8, 9-24; 13, 6-11 és főként: 19, 13). Josephus Flavius meséli, hogy egy bizonyos Eleazar gonosz szellemektől megszállott személyeket gyógyított meg «Vespasianusnak, fiainak, a főembereknek és a többi harcosnak jelenlétében» (Antiquitates VIII, 45-47).

^[5] Általánosságban a csodák történetiségét komolyan nem vonhatjuk kétségbe. S. Légasse ezzel a megjegyzéssel fejezi be cikkét: «Amikor az ősegyház ördögűzőként vagy gyógyítóként ábrázolja Jézust, távol áll a koholmányoktól. Nem tesz egyebet, mint hogy megemlékezik alapítójának egyik lényeges vonásáról» (L'historien en quète de l'événement, id. cikk, 128. o.).

^[6] «A csoda - mondja S. Légasse - mindenkor nehéz és 'kényes' 'eszköze' a keresztény apologetikának (id. cikk, 145. o.).

^[7] Vö. 4. fejezet, 5. és 7. jegyzet.

^[8] A csodaelbeszélés szokványos sémája: 1) bevezetés; 2) a gyógyulás kérése; 3) Jézus válasza; 4) az általában rögtön bekövetkező gyógyulás kinyilvánítása.

^[9] Vö. H. J. Held, Matthäus als Interpret der Wundergeschichten, in G. Bornkamm, G. Barth, H. J. Held, Ueberlieferung und Auslegung im Matthäusevangelium, Neukirchen, 1970⁶ 155-287. o.; W. G. Thompson, Reflections on the Composition of Mt 8, 1-9.34, in CBQ 33 (1971), 365-388.; J. D. Kingsbury, Observations on the Miracle Chapters of Matthew 8-9, in CBQ 40 (1978), 559-573. o.

^[10] Vö. M. E. Boismard, Le lépreux et le serviteur du centurion (Mt 8, 1-13), in AssSeig 17 (1962), 29-32.; J. P. Heil, Significant Aspects of the Healing Miracles in Matthew, in CBQ 41 (1979), 274-287. o.

^[11] A küriosz cím jelentésének igazolására Máté esetében a proszkünein szó használatára is utalhatunk (2, 2.8; 4, 9.10; 9, 18; 14, 33). Az első evangélista egyházában Jézus már a kultusz és a tisztelet tárgya. Vö. O. Cullmann, Christologie du Noveau Testament, Neuchâtel 1958. 176-205. o.; B. Papa, La cristologia dei sinottici e degli Atti degli Apostoli, Bari, 1972., 68-73.

^[12] «A tisztátalanság fogalmához önkéntelenül a bűn, a szentség antitézisének fogalmát kapcsolták» (I. Goma Civit, i. m., 443-444. o.).

^[13] Az ekathariszthé (megtisztult) ige mellett az apélthen (elhagyta) kifejezést is használó Márkkal, valamint a katharidzein igét mellőző Lukáccsal való összehasonlításban válik nyilvánvalóvá, hogy Máté előszeretettel használja a katharidzein igét. Máté elhagyja az apélthen kifejezést, és a katharidzein-t használja a leprával kapcsolatban (megtisztult leprájától).

^[14] A kéz kiterjesztése vagy a kézzel érintés olyan szokványos a bibliai és az egyházi hagyományban, hogy ebben mindenképpen szentségkiszolgáltatásra történő utalást kell látnunk.

^[15] Vö. H. J. Held, Matthäus als Intèrpret, i. m. 182-186. o.; A. Weiser, Fede e miracolo. Una guarigione a Cafarnao, Catania, 1971.

^[16] János azt mondja, hogy a százados «királyi tisztviselő» (Jn 4, 46), Lukács pedig azt sejteti, hogy prozelita zsidóról van szó. Ez mindenesetre érthetőbbé teszi a zsidó nép iránti jóindulatát.

^[17] A logiont Lukács és Máté egymástól eltérő módon alkalmazza: a Lk 13, 28-ban továbbra is azt az ítéletet világítja meg, hogy egyesek ki lesznek zárva az országból; Máténál a százados hitéhez fűzött magyarázat. Vö. J. Dupont, Beaucoup viendront du levant et du couchant (Mt 8, 11-12; Lc 13, 28-29), in SEccl 19 (1967), 153-157.

^[18] Vö. Iz 2, 2 kk.; 55, 5; 56, 6-8; 60, 3-14; 66, 18-22; Mik 4, 1 kk.; Mal 1, 11; vö. J. Jeremias, Jesu Verheissung für die Völker, Stuttgart, 1956, 48-53. o.

^[19] 'A sötétség és a fogcsikorgatás' az ítélet helyére utal. A kép a korabeli börtönök világát idézi, amelyek a paloták földalatti részében, sötét, nedves és hideg helyeken voltak.

^[20] A csodaelbeszélések sémája öt elemet tartalmaz: a betegség leírása; felhívás a hitre vagy ennek megállapítása; Jézus közbelépése; azonnali gyógyulás; a jelenlevők reakciója. A jelenlegi szinoptikus elbeszélés magyarázhatatlan módon elhagyja a hitre és a csoda visszhangjára vonatkozó utalásokat. Vö. P. Lamarche, La guérison de la belle-mère de Pierre et le genre littéraire des Évangiles, in Études d'Évangile, 137. oldaltól; H. J. Held, i. m., 159. oldaltól.

^[21] Történeti szempontból Márk elbeszélése látszik a leghitelesebbnek, mert azt a benyomást kelti, hogy az esemény Péter emlékei közül való. Ha az evangélista többes szám első személyben beszélne, az elbeszélés logikusabb volna. Márk szerint Jézus Jakab és János társaságában tért be a házba, így valószínűleg tőlük származik a hír, hogy Péter anyósa milyen állapotban volt. Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 137. o.

^[22] Lukács (az orvos) reménytelen helyzetről, magas lázról beszél (4, 38); Máté és Márk általánosabban fogalmaz.

^[23] Hogyan hajtotta végre Jézus a csodát? Megfogta a beteg kezét (Mk)? Egyszerűen megérintette őt (Mt)? Vagy szavával művelte? Lehetséges, hogy Márk áll közelebb az igazsághoz, de ezt nem lehet biztonsággal megállapítani.

^[24] A leprásokhoz és a pogányokhoz hasonlóan az asszonyok széles tömegeit is kizárták a társadalmi életből. Jézus azért jött, hogy leromboljon minden korlátot, és minden embert egyetlen családdá kovácsoljon.

^[25] Ez az érintés valós és egyben szimbolikus mozdulat: mintegy hírnöke a dicsőséges Krisztus emberségéből felszabaduló lehetőségeknek és erőknek.

^[26] «Meglátogatlak bennetek szörnyűségekkel: szemet elhomályosító és lelket gyötrő sorvadással és lázzal» (Lev 26, 16; vö. MTörv 28, 22; Hab 3, 5). A rabbinikus iratok a lázat 'a csontok tüzének' tekintették. Vö. X. Léon-Dufour, id. cikk, 146. o.

^[27] Ugyanez a 'fekszik' kifejezés utal a százados szolgájának betegségére (8, 6), és később a kafarnaumi béna nyavalyájára (9, 2).

^[28] Lukácsnál (4, 38) Jézus fenyegetéssel, illetve természeten kívüli hatalomhoz fordulva űzi el a lázat, mint valamiféle ördögűzésben. Az evangélisták által használt kifejezést - «a láz elhagyta őt» - valószínűleg másként, azaz így kellene érteni: 'elhagyta őt a láz démona'. Vö. X. Léon-Dufour, id. cikk, 146. o. Amikor Jézus csodákat művel, azt igazolja, hogy legyőzte a Sátánt (vö. ApCsel 10, 38).

^[29] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, III. k., 142-163. o.

^[30] Vö. Mt 26, 26; 25, 44; 17, 8; 22, 26. 27; Jn 12, 26. Vö. Bornkamm, Die Sturmstillung im Matthäusevangelium, in Ueberlieferung und Auslegung, id. 50-51. o.; H. J. Held, i. m., 190. o.; X. Léon-Dufour, i. m., 165. o. kk. A «követlek, bárhová mégy» állítás értelmét a bibliai hagyomány fényében érthetjük meg. Amikor az evangélista arról beszél, hogy a tömeg 'követte' Jézust (Mt 4, 25; 8, 1. 12. 15; 14, 13; 19, 2; 20, 29; vö. Mk 5, 24; Lk 9, 11; 23, 27 stb.), vagy hogy tanítványai (4, 20.22), illetve mások (Mt 27, 55; Mk 15, 41; Lk 8, 2-3) 'követték' őt, nem csak arra akar utalni, hogy topográfiailag a mester nyomában haladtak (vö. Mt 8, 23; Mk 6, 1; Lk 27, 39). 'Jézust követni', 'nyomába szegődni' annyi, mint rálépni az ő útjára. Nyitóbeszédjétől (a hegyi beszédtől) kezdődően Jézus állandóan úton van (ezért is állíthatja, hogy nincs hová fejét lehajtania). Aki az ő misszióját választja, annak az ő nyomába kell lépnie. Tanítványai ennek okán 'követői' (Mt 19, 28). Máté azt mondja: «hívta őket» (de azt is hozzáfűzi: «nyomába szegődtek»: 4, 21; Mk 1, 17); vagy rövidebben: «kövess engem» (Mt 9, 9). E hívás elfogadása a korábbi életállapotról és kötődésekről való teljes lemondással, illetve az ő feltétlen szolgálásával jár együtt (vö. I. Goma Civit, i. m., 457. o.).

^[31] Az 'emberfia' megnevezés első alkalommal jelenik meg Máté evangéliumában, amelyben még kb. 25-ször fordul elő. A kifejezés etimológiai jelentését Ezekiel az 'ember' szóval szankcionálta. Mindazonáltal a Dán 7, 13-14-ben az apokaliptikus messiás megnevezéseként szerepel. Az emberfia felmegy az Öregkorúhoz, hogy átvegye a hatalmat, az uralmat és a dicsőséget. Lehetséges, hogy emberi valóságának jelölésére (Ezekielhez hasonlóan) Jézus is alkalmazta e kifejezést, de az evangélista gondolatvilágában e megnevezés a messiás égi állapotát idézi fel; ez ellentétben áll szolgai helyzetével, amely földi életében jellemezte. Máté egyháza számára az «emberfia» a feltámadt és az Atya jobbján helyet foglaló messiás (vö. 28, 18), aki magához hívja az embereket. Vö. G. Vermes, The 'Son of Man' Debate, in JStNT 1 (1978), 19-32.; J. A. Fritzmeyer, Another View of the 'Son of Man' Debate, uo. 4 (1979), 56-58.; M. D. Hooker, Is the Son of Man Problem Really Insoluble?, in Fest. M. Black, Edinburgh, 1979., 155-168. o.

^[32] «Mindazokkal ellentétben, akik valamelyik híres zsidó tanító köréhez tartozva megbecsült, rendezett és biztonságos életet élnek, Jézus («az emberfia») úgy él, mint valamiféle száműzött vagy menekült ember. Hozzá viszonyítva még a vadon élő állatok és kicsinyeik is biztonságosabb helyzetben vannak. Ha valaki sorsában akar osztozni, annak érett módon kell meggondolnia a dolgot» (O. Knock, Uno è il vostro maestro, i. m. 118. o.). A téma bővebb kifejtésével kapcsolatban ld.: M. Hengel, Nachfolge und Charisma. Eine exegetisch-religionsgeschichtliche Studie zu Mt 8, 21 kk., in BZNW 34 (1968), 7-116.

^[33] Vö. W. Trilling, Vangelo secondo Matteo, Roma, 1964., I. k. 169. o.; G. Barbaglio, i. m., 228. o.

^[34] Vö. X. Léon-Dufour, La tempête apaisée, in Études d'Évangile, id., 149-182. (olasz ford., Milano, 1967., 203-249. o.); G. Bornkamm, Die Sturmstillung im Matthäusevangelium, in G. Bornkamm, G. Barth, H. J. Held, Ueberlieferung und Auslegung, id., 48-53. o.; H. J. Held, id. cikk, 189-192. o.; J. Rademakers, Lettura pastorale del vangelo di Matteo, id. 171-181. o.

^[35] Az akolouthein ige (kizárólagosan mátéi) használata értésünkre adja, hogy az evangélista a viharról szóló elbeszélést meghíváselbeszélésként «értelmezi» (H. J. Held, i. m., 190. o.); vö. G. Bornkamm, i. m., 50. o.

^[36] Vö. K. Goldammer, Navis Ecclesiae, in ZWN 40 (1941), 76. kk.: «Máté nemcsak ismétlője az elbeszélésnek, hanem legrégibb exegétája, illetve első értelmezője is, aki Jézusnak és tanítványainak viharos utazását, valamint a vihar lecsendesítését azokra vonatkoztatja, akik (Krisztus) követőiként az egyház hajójában voltak».

^[37] G. Bornkamm ezt 'röpimának' nevezi (i. m., 51. o.). Ezt az értelmezést a többi címnek a küriosz (úr) szóval történő helyettesítése igazolja, és a tanítványok kiáltását olyan szomorúan esdeklő könyörgéssé változtatja, amellyel a vándorló egyház fordul láthatatlan, de mindenkor jelenlevő kormányosa felé.

^[38] A százados és akik vele vannak a halált kísérő földrengéstől megrémülve Isten fiának vallják Jézust (27, 54). Hasonlóképpen: a sírboltot megrázó földrengés ájulttá teszi az őröket, miközben megjelenik az Úr angyala, aki a maga ragyogásával a feltámadt Krisztus uralmát hirdeti (28, 2-5).

^[39] Az oligopisztia (a 'kicsiny hit') Máté szerint többnyire az apostolokat jellemzi (vö. 6, 30; 14, 31; 16, 8; 17, 20). Amikor ezzel szemben Jézus azt mondja, 'nagy a te hited', ez sosem rájuk vonatkozik, hanem a századosra (8, 1), a béna hordozóira (9, 2), a vérfolyásos asszonyra (9, 22) vagy a kánaáni asszonyra (15, 28). Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 169. o. Vö. J. B. Bauer, Procellam cur sedarit Salvator, in VD 35 (1957), 89-96. o.

^[40] Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 162-163. o.

^[41] Pál apostol azt mondaná, hogy ezek az emberek hasonlók az 'avatatlanhoz', aki az egyház karizmatikus megnyilvánulásai láttán azt hirdeti, hogy «az Isten valóban közöttetek van» (1 Kor 14, 25). Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 167. o. Vö. G. Bornkamm, i. m., 52. o.

^[42] Vö. P. Lamarche, Le possédé de Gerasa (Mt 8, 28-34; Mc 5, 1-20; Lc 8, 26-36), in NRT 90 (1968), 581-597. o.; F. Annen, Heil für die Heiden. Zur Bedeutung und Geschichte der Tradition vom besessenen Gerasener, Mk 5, 1-20, par., Frankfurt, 1976.

^[43] Máté két megszállottról beszél. Nehéz azonban eldönteni, hogy az evangélista itt a két másik szinoptikushoz viszonyítva nagyobb történeti pontosságra törekszik-e, vagy különleges teológiai megfontolással él. Az utóbbi feltevés valószínűbbnek látszik. Máté a két jerikói vak meggyógyításának leírásában (9, 27-30) is eltér a többiektől. A kettes a törvény által elrendelt tanúk számát idézi fel (vö. MTörv 17, 6), ebben az esetben azonban nehéz elgondolni, hogy ez volna a bővítés értelme. Lehetséges, hogy Máté ezzel akarta ellensúlyozni a Márknál és a Lukácsnál is szereplő (szervezett hatalomra utaló) légió név elhagyását.

^[44] Az ördögtől megszállottak újra felvetik a sátáni valóság problémáját: vö. 4. fejezet, 5-6. jegyz.; 6. fejezet, 56. jegyz. A betegséget és általában a rosszat a szent szerzők a Sátán alárendeltjeinek tekintett gonosz szellemekkel hozták kapcsolatba. Ám ebben az esetben is inkább sajátos semita felfogással és gondolkodásmóddal állunk szemben, mintsem valóságos ténnyel. A szinoptikusoknál a Sátán úgy mutatkozik, mint valamiféle birodalomnak a feje, akinek démonokból álló hadsereg áll a rendelkezésére, amely az emberek gyötrésével foglalkozik (Mk 3, 22). «Abban az időben nem tettek határozott különbséget a betegségek és az ördögtől megszállottság között: ezért az embert sújtó valamennyi betegséget a gonosz szellemek és főként a Sátán vészthozó hatásának tulajdonították (Lk 13, 16; ApCsel 10, 38; 11, 14 stb.)» (M. E. Boismard, id. cikk, 74. o.). «A zsidók szerint a betegségek a démonnak való alávetettséget jelezték. A halállal vagy a betegséggel harcolni annyit jelentett, mint a Sátán ellen küzdeni. Krisztus egyenértékűen használta a két kifejezést: 'meggyógyítom a betegeket', illetve 'kiűzöm a démonokat'» (L. Evely, Il vangelo senza miti, Assisi, 1971., 50. o.). A probléma egészét illetően ld.: F. Annen, Die Dämonenaustreibungen Jesu in den synoptischen Evangelien, in Theol Berichte 5 (1976), 107-146.; W. Kasper, Teufel-Dämonen-Besessenheit, Mainz, 1978.

^[45] Az út szimbolizmusa olyan régi, mint maga az út. Nem lehetetlen, hogy ezt a Márknál és Lukácsnál hiányzó mátéi utalást itt is átvitt módon kell értenünk. «Ha az ember teljes értékűnek tartja az ekeinosz (az) mutató névmás hangsúlyozott jelenlétét, ezzel máris szimbolikus és lelki értelmet ad a mátéi leírásnak: a démoni erők, amelyek halált hozó hatalmak, eltorlaszolják az emberiség útját; akadályozzák az Istenhez jutást és az ő boldog életéből való részesülést» (P. Lamarche, id. cikk, 595. o.).

^[46] Vö. T. de Kruyf, Der Sohn des lebendigen Gottes. Ein Beitrag zur Christologie des Matthäusevangeliums, Roma, 1962., 75-76. o.

^[47] A kifejezés elkülönülést és elutasítást jelez, és még inkább így van ez a jelen esetben.

^[48] A demonológia a judaizmus időszakában indult fejlődésnek (vö. Hénoch, a Jubileumok könyve stb.). Nagyon valószínű, hogy az Újszövetség szerzői is ezekre hivatkoznak. Ezek az iratok azt hirdették, hogy a messiási korszak beiktatódásával a démoni hatalom háttérbe szorul vagy megszűnik (vö. Hénoch 10, 5-6. 12-14.; 16, 1; 19, 1; Jubil. 10, 8-9). Ugyanezt hirdeti meg János is az Apokalipszisben (21, 10).

^[49] Vö. P. Lamarche, id. cikk, 587. o.

^[50] Mérsékelt nézetet vall e tekintetben K. Gatzweiler: «Nem gondoljuk, hogy egy Biblián kívüli történetről van szó, amelyet Jézusra alkalmaztak, de azt sem, hogy olyan történelmi adattal állunk szemben, amelynek nem kellene körülhatárolni körvonalait. Véleményünk szerint ez egy novellisztikus részlet, amelynek az a rendeltetése, hogy megvilágítsa a csoda megállapításának tényét» (id. cikk, 216. o.). A jegyzetben a szerző Josephus Flaviusra hivatkozik, aki beszámol egy ördögűzésről, amelyet Eleazár hajtott végre egy katonán. Az ördögűző bizonyítani akarván a nézőknek, hogy a gonosz lélek menekülőben van, azt parancsolja neki, hogy fordítsa fel a beteg elé helyezett vízzel telt edényt. Tüanai Apollóniosz ugyanilyen oknál fogva egy szobrot döntet le (uo. 217. o., 22. jegyz.).

^[51] Márknál és Lukácsnál döbbenten szemlélik a csodában részesült embert (5, 15; 8, 35), Máté szerint azonban közvetlenül Jézushoz mennek. A pogányok vágyakoznak a szabadulásra és az üdvösségre, de még nem tudják elfogadni feltételeit. Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 180. o. - Márk és Lukács említést tesz a csodában részesült ember megtéréséről és arról a kísérletéről, hogy Krisztus követőjévé váljon.